© Cs. Varga István

„DALLAMA DÜBÖRGŐ BOTROBAJ...”

A „sacrum”-ot kizáró „profanum”

Bevezető egy Fodor András-vershez

FODOR ANDRÁS: 

AZÖRDÖGGYŐZELME

Stravinsky: L' histoire du soldat

Amikor elkapja az ördög

áldozatát, a katonát,

tombol, dobog, -- az ártatlannak

kegyelmező pardont nem ad.

Szünetlenül, zuhogva csattog

a tánca, mint jégeső,

alatta béna darabokra

törik a megdermedt idő.

Dühöng --, de mégse szenvedélyek

friss mámorában forr, dobol,

csak biztos, pontos gépezetként

robogva, rángva zakatol.

Hánykódik és cikázva kapkod, --

de nem liheg, csak jár, forog;

nem áll meg akkor sem, ha torpan,

üteme metsző és konok.

És fokról fokra, sürűdik,

dübög a vad ritmus tovább:

torlasztja, tépi önmagát.

Simuló hangja nincsen. Érdes!

Dallama dübörgő botrobaj.

Nem reszket benne bosszú, átok,

se hörgő kín, se gúny, se jaj,

csak kába agy, csak tompa lélek,

mert nincs jövő és nincs jelen,

csak ez a szaggatott sivárság,

e testet öltött végtelen.

Tombol az ördög. Győzedelme,

mit az időbe iktatott,

lüktet, zörög, -- ne hidd, hogy elmult,

hallani még: kopog... kopog...(1957)


I.„A tetten ért Világteremtés bűvölete”

Fodor András annak a nemzedéknek volt a kiválósága, amelynek még „érvényes emlékei maradtak a harmincas évekről, a világháborúról”, „a rövid, de igazi békéről”, a lehető legtöbbet szívhatták magukba az Eötvös Kollégium szellemiségéből -- a Kollégium megszűnte után pedig kint az életben is megállták helyüket --, „el tudták fogni maguknak Fülepet”, barátságot tudtak kialakítani Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, és műveltség magaslatait meghódítva sem feledkeztek el gyökereikről. Látó ember volt olyan korban, amelyben csak kevesen látnak, és az emberek önmagukat mégis mindentudóknak képzelik.

Fodor költői, esszéírói, műfordítói és irodalomszervező jelentőségét, a tehetségek jó pásztoraként betöltött organizátor szerepét monográfiák, könyvek, tanulmányok hívatottak kutatni, értelmezni, felmutatni. A róla szóló találó jelzők, definíciószerű megállapítások közül idézem Takács Gyuláét, aki az 50. születésnapját ünneplő Fodor Andrást így köszöntötte egy hozzá írt levélben: „A Biblia szerint, ha egy pogányt valaki megtérít, annak érdemes volt születnie. Én szerényen azt mondom, akinek egy olyan tanítványa is akad, amilyen Te vagy, annak érdemes volt tanárnak lennie.” Számomra Fodor András mindvégig a Testvérmúzsák költője volt és maradt.

Imponáló tudással, szenvedélyes kiállással szegült szembe az Utam a zenéhez (1962) című esszéjében a művészeti ágak és az irodalom polarizálódó végleteivel, a megosztottság izoláló hatásával a sokrétű, sokszólamú egység érdekében. A Jelenkorban kibontakozó vitában a hagyományhűnek tartott Fodor Andrást a magyar avantgárd klasszikusa, Kassák Lajos értette és védte meg: „Fodor félreérthetetlenül korunk új zenei törekvései mellé áll, s nekem módfelett jólesik, hogy ezt a pillanatnyilag hallatlan feladatot éppen egy író vállalja. (...) Kimondja az új művészeti törekvések szintézisre való törekvését. Észreveszi, hogy a képzőművészetben fellelhetők a zeneművészet jegyei és viszont...”

Nemcsak esszéírásában, de költői és műfordítói munkásságában is a gyümölcsöző „testvérmúzsák” eszményét váltotta válóra. Stravinsky, Bartók, Kodály vívmányainak, vagy Egry József festészeti eredményeinek tudatosítását is példaadóan szorgalmazta. A különböző művészeti irányzatokról szabatos, pontos esszényelven közölte a tartalmi lényeget, rendszerint a fogalmazás eleganciájával mondta ki az avatott ember értékelő szavát. Érezte az arányokat, őrizte a mértéket, miközben mellőzött értékeket tudatosított, hiteles meggyőződést rögzített. A teljesség vágya motiválta a művészetek terrénumait folyton átlépő „határsértésekre”. Kivételes eredményességgel bizonyította, mennyire gyümölcsöző a „múzsai művészetek” iránti szeretet és érdeklődés.

A görögök egyetlen szóval, a „müsziké”-vel foglalták egy fogalomba a zenét és a költészetet és különböztették meg a primer létszükségleteket kielégítő technétől. A görög hitrege szerint Zeusz kilenc lánya, a múzsák a Parnasszuson, vagyis a Helikonon élnek. Közülüklegalább hat fogadta kegyeibe a „múzsai művészetek” kései magyar örökösét. Ki tagadhatná, hogy a „szépszavú” Kalliopé, vagy Melpomené, a „dalos múzsa”, avagy Erato, a szerelmi költészet istennője, és az „örömet adó”, a lírai költészetet és a zenét együttesen ihlető Euterpé, avagy a „tánckedvelő” Therpszichoré, valamint Polühümnia és Thália rendkívüli módon kedvelte Fodor Andrást. (Igaz, jelenkorunk művészeti ágai közül már többnek nem is jut mitológiai múzsa. A modern ember az istenek, félistenek rangját embertársaira osztotta ki, az ihletadó görög múzsák szerepvállalásaival együtt.)

Fodor szülői öröksége a jó hallás, az ének- és versszeretet. Mindössze 3-4 éves volt, amikor megfogta a költészet igézete. Polgáriba járó nővérétől hallotta a csatába készülődő Rozgonyiné történetét, a megjelenítő képsorokat, amint a hősnő páncélba öltözik: „Csalogatja csemegével / Muci paripáját;/Lebke szellő lebegteti / Tengerzöld ruháját...” Esszéíróként így értelmezte ennek a korai élménynek a jelentőségét: „Akkor bizonyára csak a zenére szomjas fülemet töltötte be a ritmus nagyszerű – a lovaglás ütemét is átéreztető – hintázás, de azóta már egész képzeletemet fogva tartja a leírás lüktető elevensége: szín, látvány és hangzás egymást erősítő pompája.” A genezis megjelölése után a fogalmi kifejtésben rámutat Arany János különleges képességére: „...miközben teljes valóságos voltában letapogatja, érzékeli a dolgokat, egyúttal a plasztikus varázslat új művészi terébe lobbantja át őket.” A „szavak jelen idejű hitelét” pregnánsan bizonyító tárgyiasabb, rejtettebb hang példáit is bőségben találjuk meg Arany lírájában. Ezekben a példákban a költői szó varázsában összeolvad a zeneiség, a hangzás és a láttató képiség.

Fiatalkori emlékei között felidézte bátyja citerajátékát, azt az élményét, amikor egész lényével átérezte a csúfondáros nóta szilaj-röptű dallamát. A Sági bíró lányát játszó fivér lúdtollát „a dallamok hullámain imbolygó kis vitorlá”-nak látta. A citera kidalolta bátyja sorsát, „győzve kínjain”, feledve „a robotos hétköznapok léleknyomorító igáját...” Analógiásan hasonló történik itt a citeraszó erejével, mint amit Pindarosz a 12. püthiai ódában leír a fuvola sorsot, fájdalmat enyhítő hatásáról, a zene felemelő, katartikus élményéről.

A Köszönet a zsoltárokért a közös éneklés lélekindítóan szép örömét tudatosítja, kései ízelítőt ad abból az időből, amikor a dal a közösségi kultúra szerves részeként a dolgos hétköznapokban is közösségteremtő missziót töltött be. A dalra fakadó fiatalok öröme szólal meg a Künn a fákon... című versében: egy májusi napon a futballpálya körül társaival együtt úgy érezte, „szólítani kell a világ zsivaját”, s az öröm, „mintha torkunkig csorgatta volna édes ízét a nyár, / úgy fújtuk – Künn a fákon újra szól a víg kakukkmadár...” Mindez csak indítéka lehetett, de nem biztosítéka annak az elementáris megismerő és gyönyörködni akaró vágynak, birtokba venni akaró igénynek, amely Fodort a tudatos önművelés során Bartókhoz, Stravinskyhez, a modern magyar és európai zenéhez elvezette, amelyről meggyőzően vallanak esszéi, zenei élményben fogant versei.

Önvallomása szerint 19 éves koráig a művészetek közül a képzőművészet, aztán pedig mindvégig a zene volt rá a legnagyobb hatással. A testvérmúzsák tisztelete, szeretete határozta meg költői világszemléletét, látásmódját. Éppen ezért emlékezetében Erdélyi József is „Él és zenél fekete szűrben / szikrázó csillagok alatt.” A Pannóniacímű versben pedig a lírai hősként erkölcsi példává magasodó, „kötelmeink hitéről” beszélő Fülep Lajos alakja körül a pannon mikrokozmoszból éteri zene árad. Megkapó háttérrajzzal kristályosan szép pillanatot örökít meg Fülepről A hóhullásban, amelynek szövegére Bozzay Attila szerzett nagyszerű zenét. A Fodor—Bozzay műben együtt csendül a szó, zene és felragyog a kép, emberközelien felmagasodik az elmenyitogató Mester -- a képben, szóban és zenében is halhatatlan Fülep Lajos: „A hóhullásban szép az öreg ember...” A költő hiánytalan művészi teljességgel éri tetten „az elmúlás törvénye alá rendelt foghatatlant”, mutatja fel a példáját annak, ahogyan őt és társait Fülep „az ember-lelte szépség ízére” megtanította.

Ez a kivételes szemléleti tágasság rendkívüli szellemi gazdagságot hozott létre életművében. Hangra, színre, képre érzékeny, ezért nyílik ki előtte lírai módon a táj, az emberi környezet. Metaforagazdag nyelvében az esztétikai értékek és minőségek varázsát helytálló szavak hitelesítik. Eszménye a „törvényerejű megoldás”, a verset és verskötetet egyaránt jellemző rendező gondolat, amelyet „felelősségvállaló értelem” irányít. A tökéletes szépség keresésének igézete és elérhetetlenségének tudata egyszerre jellemzi tárgyszerűen láttató, konkrétumokhoz erősen kapcsolódó költészetét.

Tipikus versnyitánya nem a hatalmas intonáció, számára fontosabb a ténymegállapítás valóságfedezete, az empirikus sík, mint az éterbe kizengő gongütés. Tudatosan kimunkált ismérve ez költészetének, amint egyéni hangja, versépítése és sajátos képalkotó módszere is. A „Sursum corda!” -- lélekemelő, elementáris erejét legerőteljesebben és legtisztábban a zenében élte át: „Épp úgy, ahogy a csend, a súly / árnyéktárnáiból kisüt, / Fölfénylik a zene, / Kínvallató gyönyörrel / Ragyog a tetten ért / Világteremtés bűvölete.”

II. „A zenében a világ titka él”

Fodor András akkor kezdett el érdeklődni Bartók és Stravinsky zenéje iránt, amikor a kultúrpolitika korifeusai szerint, Bartók azért kell, de a zenéjét lehetőleg ne játsszák, Stravinsky pedig a pejoratív jelzők egész sorát kapta: dekadens, szökevény, formalista, hűvös, kissé sátáni, bár eléggé virtuóz stb.

Fodor András Sztravinszkij című könyve 1976-ban, Vallomások Bartókról című pedig 1978-ban látott napvilágot. Egy Bartók-lemeznek is szerkesztője, gondozója volt, a Bartók dokumentumjáték pedig 1981-ben, a Szó, zene, kép című méltán népszerű gyűjteményes könyv pedig 1983-ban jelent meg,Szomjúság zenére című esszékötete pedig tragikusan váratlan halálának évében, 1997-ben került az olvasók kezébe. A nagy zeneszerző példaképekhez való viszonyulását, ha vázlatosan is, de érdemes időrendben áttekinteni.

Bartók című verse a Válaszban jelent meg 1949 februárjában és vízválasztónak bizonyult a költő hovatartozását illetően. Németh László és Fülep Lajos egyaránt gratulált hozzá, mások számára azonban -- a Válaszban való publikálással együtt -- ez lett a botránykő.A kötetnyi Bartók-emlékvers közül mindmáig megkülönböztető jegye ennek a költeménynek, hogy benne nemcsak a példakép, az emberi tisztesség példaadója, hanem a bartóki zene, a partitúra, az átélt zenei élmény megörökítése is sikeres. A szimbólum mögött a friss élmény, az emberség és tisztesség zenében kifejezett érzéki varázsa, a tágasabb, a virtuális haza eszménye érződik benne: „Azóta ébren is tudom, hogy / egész világ zenéd s hogy benne hazatalálok már...” A Csodálatos mandarin, a Táncszvit. A Fából faragott királyfi, Allegro barbaro, Cantata profana és záró darabként a Divertimento, vagyis a Bartók-zene „mindentudó üzenete”, „egy tántorgó, szinte másvilágról / sziszegő vonósrész” értette meg Fodor Andrással: „csak / az halhatatlan, aki fél, / ki félelmét is biztatásként / hagyja reánk, a rokonokra.”

Olyan vád is érte Fodor Andrást, hogy minden Bartók-élményt belezsúfolt a versbe, pedig valójában a teljes Bartók vállalását mondta ki. Számára Bartók az „örökre győztes”, minden értékhez, emberi viszonyuláshoz általánosanérvényes mérték. Fodor Bartók című versében fiatalon követte azt az alapelvet, amelyet később, A nemzedék hangján című kötetben Csorba Győzőről szólva így fogalmazott meg: „Válságos időkben elkerülhetetlen, hogy az élethez való jogunkat: az emberekhez és önmagunkhoz való következetességet, mondandónk másíthatatlan igazát vallomásszerűen bizonyítsuk.” 

Sok és sokféle hatást engedett magához közel. Tudatosan bővítette a megismerés határait. Bátran asszimilált különféle ösztönző zenei inspirációkat, sugallatokat, ha szellemi-lelki alkata azokra fogékony volt. A zenei élmények százféleképpen inspirálták. Bartókról írott költeménye valóban zenei ihletésű, jelentős Bartók-művek inspirálták, amelyekről esszében is megfogalmazta értékelő véleményét. A Csodálatos mandarin „rettenetesen sűrű, feszült zenéjében” kiemeli a csábtáncok szerepét, a mandarin fölindulását, fölakasztását, borzongató hatását. Különösen az második és az utolsó tételben gyönyörködött különösen. Tudta, bár a kihangzást Colin Mason is optimistának érezte, mégis nehéz hinni, hogy a „Győztem, meghalok” elv érződik benne. Különösen a zárótétel középső részét tartotta lenyűgözőnek, amelyben dráma helyett már-már hisztériát hallunk. A Csodálatos mandarin sikoltás, a kortárs zenész és zenehallgató sem tehet mást: Bartókkal együtt sikolt.

Az ötvenes évek legelején írja Bartók VI. Vonósnégyeséről: „Gyönyörűen szomorú zene. Vigaszt ád most, amikor bárkihez fordulok, mindenkinek valami baja van.” Egry József halálhírére a Concertofináléjába menekült, a lefele-lépcsőző harsonazúgásába. A Szólószonátát Menuhin nagyszerű tolmácsolásában élvezte igazán, főképpen azt a részt, amikor az első tétel rendkívül érdes anyaga után Bartók egyik leglíraibb, legasztrálisabb zenéje következik ebben a halállal társalkodó muzsikában. A befejezés felé haladva egyre világosabban kirajzolódó könnyedsége különösen megragadta.

Fokozott hatással volt rá a Kékszakállú..., a sötét falak közt hullámzó zene, a könnyek tava befelé borzongató hárfafutamai feledhetetlenek. A Fából faragott királyfi élményét is belefoglalta Bartók-versébe. Egy újabb előadás alkalmával ellenőriztea zenei fogantatású vers vonatkozó részét: a bábú tánca a mozgás-látványban kifejeződő mozzanatokhoz hű, bár a zene kicsit más, a rendkívüli hatás mégiscsak úgy igaz, ahogy Bartók-versében megfogalmazta. A vers egészét erő, lendület, gondolatiság és élményszerűség jellemzi. Valóban a bartóki zenéből, a partitúrából, a zenei anyagból fakad a vers ihlető élménye, a halott, átélt zenei élmény kel új életre, érződik a vers zeneiségében, tömör beszédében, sűrített képsorában, miközben a Bartók-eszmét is megőrzi, felmutatja, mint követendő-bátorító példát.

Fodor András Bartók embersége című esszéjében írja: „Igazi nagy ember, eszményünkké emelt kivételes egyéniség az lehet csupán, aki iránt a tiszteletből nem nőhetünk ki soha, mert értéke a múló időben változatlan, megföllebbezhetetlen.” Így vált Bartók Fodor András számára „örökre győztes” példaképpé és kiapadhatatlan költői ihletforrássá. A zenében otthont találó költő a Bartók-kutató jóbarátnak, Colin Mason-nek dedikálja versét: „mert a zenében zeng / a természet s a lélek. / A zenében a világ titka él. / (...) a véges lét a végtelenbe ér. / Az emberség ocsúdik / dallamok tüzében / és megtisztulva ismer önmagára.” (Vers a távoli barátomhoz C. M.-nek.)

A „halálig nyitva maradni” életelvet az értő jó barátnak, Domokos Mátyásnak adott nyilatkozatában így fogalmazta meg: célja az irodalom megóvása „a krónikus emlékezetkihagyástól”, jóvátenni a kritika mulasztásait, megkísérelni helyreállítani „az irodalmi köztudat természetes vérkeringését” és ritkítani a folyamatosság folyamatos zökkenőit.” Mindez érvényes a zenéhez fűződő kapcsolatára is. A Bartók-kultusz mélyebb változásait is érzékenyen regisztrálja. A negyvenes évek vége felé már érződik: „Bartókért is harcolni kell...” Fülep Lajost idézi, aki dühösen tör ki magából: „Bartók! -- aki maga volt a tisztesség, egyenesség, a meg nem alkuvás, a becsületesség... Őt is belekeverik a hazugságaikba... Fölhasználják, amikor pedig nem kell nekik.” Fülep vészjósló próféciája hamarosan beteljesült.

Az irányváltozást is pontosan rögzíti. Amikor Fodor András 194 november 22-én Fülep Lajossal együtt hallgatja Bartók műveit, akkor még mindhárom Bartók-játék műsoron volt, bár a sokasodó rossz jelek sejtették, nem sokáig szerepelnek együtt. 1949 elején felneszel arra, hogy Lukács Imre megfedi azokat, akik legföljebb a régi szocialista költőkhöz, József Attilához és Majakovszkijhoz fordultak ihletért, majd pedig Bóka László előadásán (1949. március 6.) kiderül – Révai József kongresszusi kijelentéseit felhasználva --, hogy Ady, Derkovits és részint József Attila is tiszteletreméltó, de nem követendő lázadók, mert mindegyikükre jellemző, hogy a munkásosztállyal nem találtak megfelelő kapcsolatot. Majd márciusban meg is jelenik Losonczy Géza Bartók-ellenes vezércikke. Áprilisban pedig az Új Magyar Zenei Szemle Bartók 70. Születésnapját „másfél, lapaljra tördelt sorban” ‘ünnepelte’, és ekkor már a rádióban „bartóktalanított” hetek voltak. A folyamat egyik mélypontja, amikor 1951 végén az I. Magyar Zenei Hét is arra volt alkalom, hogy Bartókot és Kodályt is lejjebb szorítsák. Fodor mindig csak a Bartók és Kodály együvé tartozást ismerte. Felfigyelt arra is, hogy ekkor Kodályt már a tanítványain keresztül is támadják, erősen bírálják Járdányit és Szervánszkyt. A folyamat odáig jutott, hogy 1952 januárjában egy szovjet zeneszerzőnek, Szaporinnak kellet tiltakoznia Bartók elhallgattatása, kiiktatása ellen.

Majd idővel megváltozott a Bartók-értékelés is. 1958-ban a Bartók-évfordulón a korábbi bíráló, elutasító magatartás az ellenkezőjébe váltott: sznob, kritikátlanul túlzó lelkesedésbe csapott át. Ekkor Colin Mason Angliából figyelt fel arra, hogy Magyarországon még mindig Bartók elismertetése a cél, amikor a nagyvilág már régen igent mondott zenéjére. Idehaza büszkeség töltötte el a zenei világot, hogy 1959-ben a fesztiválon Bartók négy vonósnégyesét játszották, közben Angliában 1945 óta már többször előfordult – többek közt Edinburgh-ban is --, hogy előadták mind a hatot...

Fodor számára minden élmény annyit ért, amennyit költői és esszéírói tehetsége alkotni, felmutatni tudott belőle. Fülep Lajos nyomán ideálnak tekintette azt, „aki mindent magába szív, aki mindenkitől gazdagodik, aki saját tulajdonává alakít mindent, ami látókörébe fér.” A szellemi tágasság szemléleti jelentőségét, a művészeti ágak teremtő kölcsönösségének gondolatát képviselte. Mélyen átélte és megszenvedte az ötvenes években a szellemi látóhatár beszűkölését, majd pedig lezárulását, a kortárs Európából való kiszakadást. Példamutatóan váltotta valóra alapelvét, amely szerint „a háború után eszmélő, de kiváltképp vidékről városi kollégiumokba kerülő, a kultúra tágabb lehetőségeivel csak egyetemi éveiben ismerkedő nemzedék”-nek szakadatlan „zenei honfoglalást” is kell végeznie.

Fodor Andrástól – és Nádasi Alfonztól, Kodály benső munkatársától is– tudjuk, hogy a Serkenj fel, kegyes nép már Arany János szalontai gyűjtésében is szerepel, az ötvenes évek elején mégis kicserélték a „kegyes”-t „boldog”-ra, mert a „kegyes”-t túlságosan egyháziasnak ítélték annak ellenére, hogy a „kegyes” sokkal odaillőbb. Ezen az sem változtatott, hogy maga Arany János is használta a kifejezést: „Én kegyesem, szép hitvesem”. A második sorban az „aranyszál tollakkal repdes, mint egy angyal...” sem tetszett a korifeusoknak és az „angyal”-ból „madár” lett. A proletár internacionalizmus miatt átírták a Katalinka szállj el... szövegét, mert úgymond, a törökök elleni gyűlöletre szít.

Kodály karakánsága tetszett Fodornak, tartását joggal dicsérte Fülep Lajos is, ugyanis ő ki merte mondani, hogy ez marhaság, az ellenben tény, hogy a törökök 150 évig itt voltak és sokat pusztítottak, és miért baj, ha ennek egy gyermekdalban a nyomát megtaláljuk? A Rákosi-dalokról is Kodály merte kimondani, hogy a dallam eredetileg sem volt népdal, hanem Simonffy nótaszerző írta, és a szöveg így hangzott: „Árpád apánk ne féltsd ősi nemzeted...” A szöveg végén most Rákosi szerepel, hogy népdallá lesz-e, majd elválik. Kodály Zoltán halálakor a lapok ukázt kaptak: „Hátrább a nemzeti felbuzdulással!” A televízió híradójában azért nem láthattuk Kodály temetését, mert két napi vita után kivágták belőle. A tényközléshez Fodor hozzáteszi: persze, nehéz is volt úgy filmezni, hogy ne látszódjon a sok rendőr... Igen, az ördögök is bukott angyalok...

Emlékeimből idézem gondolatait: a Testvérmúzsák” eszményét erősítette 1997. április 29-én, az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán, a negyedéves magyar szakos hallgatóknak Kodály-Berzsenyi: A közelítő tél címen tartott előadáson. (Váratlanul megszakadt életében ez lehetett az egyik legutolsó nyilvános szereplése.) Előadásában kiemelte, hogy a Kodály által megszólaltatottelső Berzsenyi-vers „a komponálás dátuma szerint 1913-ban – a baritonra, zongorára, vagy zenekari kíséretre fogalmazott – A közelítő tél volt. (Utána következett 1912-16 közt a Megkésett melódiák hét darabja közöl a Berzsenyi-versre írt Magányosság,Levéltöredék barátnémhoz, Az élet dele, A tavasz, majd a költő születése századik évfordulójára a Magyarokhoz kánon.) Kodály hangsúlyosan figyelmeztetett a költemény zenei fogantatására. (Fodor pedig megjegyzi: „Ily magas fokon aligha vitte bele még magyar költő a zene szárnyaló művészetét költészetébe.”) Ez a kivételes remekmű, mintha dallam számára, zenei társulásra alkották volna, kezdő félmondatával, legelső szavával kimondja a témát, akárcsak egy szonáta vagy szimfónia: ‘Hervad már ligetünk’”

III. „Egymást erősítő szellemi szimbiózis”

Hasonlót éreztet meg velünk Pilinszky János, a „Tilos csillagon” és a „Késő kegyelem” költője, Passió című versében: „Üvegmögötti csendben / lemosdanak a mészároslegények, / de ami történt, valahogy mégse tud / végetérni.” Fodor András „jóság-dalai” rokonai József Attila Eszméletben megfogalmazott gondolatával: „nem tudok mást, mint szeretni, / görnyedve terheim alatt”. Ennek forrása ugyanaz, ami az antigonéi elvnek és a kereszténység lényegének: „Gyűlölni nem, szeretni csak születtem én”. Egyik ars poetica érvényű versében, a kötetcímadó Kőnyomatban a költészet célját és értelmét ígyfogalmazta meg: folyvást szűkülő térben él és alkot, de ismeri azokat, akikért „felelnie kell a sorsnak”.

Látlelete ma a legfájdalmasabb, életével aláírt, valóra vált prófécia: „a küzdő emberek pusztulnak mindenütt”. / Az érték hitvallóit, a szellem / megszállott híveit lassanként múzeumba csukatják”. A felejtés népének emlékezete kihagy, meghomálylik. Pedig a nosztalgiát át kell törnünk, hogy tisztán lássunk, a nosztalgia ködfátyla nélkül nyíljék meg előttünk a való világ.

Bartókban, Kodályban, Stravinskyben, Fülepben, Németh Lászlóban, Illyés Gyulában „a legendák elragadtatása” helyett, a szivárvány mitológiák” helyett igazi, irányjelölő géniuszokat talált: a „hit józan vallásalapítóit / okos düh prófétáit, / eszelős szenvedély helyett / a szenvedély eszméletét”. (Nem véletlen, hogy Németh László „Bartóki modell”-jének egyik legállhatatosabb képviselője volt szóban és írásban egyaránt!) Azt vallotta, józan előrelátás, evilági „prófécia” nélkül nem létezhet népnyi méretű jövőremény, és jaj annak a népnek, amelyből kiveszik az igazvallók hite, megvesztegethetetlen erkölcsi felelősségtudata, szolgálatetikája. Ez a felelősségteljes valóságvállalás volt költői célja: „Beiktatni megint / az évek kőlapja közé / valami kínból sajtolt elevent, / bizonyságul, hogy létezem.” A költő tudja, hogy az élmények az emlékezésihletben sem élhetők át újra hiánytalan teljességgel, éppen ezért az „így nem élhetem át többé soha” parancsa miatt törekszik a lehető legpontosabban az élményrögzítésre, az esszéírói és költői számadásra, amely „egyetlen érv az elmúlásra”. (PéldáulAréna című nagy verse egy Albert Hall-beli élményt őriz, amelynek később ugyanott a valóságban a nyomát sem találta meg!)

Fodor András nagyszerű eredménnyel végezte el a Berzsenyi és Kodály mű szellemi szimbiózisának kódolását, bizonyság erre a Bartókkal induló, Kodály-művek interpretálásával folytatódó és In memoriam fejezettel záruló Szomjúság zenére című, legutolsónak megjelent tanulmánygyűjteménye. Fodor András a „meghittség kötőszavát” kereste „a folyton éhező / lelkek sivatagában”. Véglegesen tudatosodott benne: „Eszméletemmel mégis, -- milyen árva, / mily örök-idegen / kaland vagyok e földön.” A „Pünkösdi hírnök” felismerte, „az élet mégsem végtelen esélyű, / a legszebb hűség is kifúlhat. / A barátság se több mint / a lét kilobbant gyönyöre, -- / halandó.” Végül már ő is kétkedve hitte: a tüzes nyelvek özönéből érte is szól a földi üzenet. „Nem véd se irgalom, se hit. / Hisz még az Isten fia se tudta / megváltani a hűség bűneit”?

A hűség bűne az esetében a „statáriális fegyelemmel” bemért „erőntúli vállalás”: „Sziszifuszi sors az időben”. Berzsenyi, -- aki „a világ s a szív zivatarában / villámok forró kései alatt is / formába tudta / gyűrni a mulandót” --azt vallotta: „A derék nem fél az idők mohától (...) Érdemét jók, nemesek s jövendő / Századok áldják.” Fodor András tudta: „feltámadásunk igaza: a mű.” Érzékeinek végső virrasztásáig --vigasza volt: Az igazi poézis dicsérete és annak tudata, hogy „Tündér változatok műhelye a világ”. Már a Fodor Andrásra, a „Testvérmúzsák költőjére” végérvényesen igaz: „Szent poézis néma hattyú, / S hallgat örökre hideg vizekben”.

Berzsenyi és Kodály csodálatos művét értelmezve Fodor András hitvallást fogalmazott: „... hiszek benne, jöhet még idő, amikor a zenébe átemelt Berzsenyi költeményt, A közelítő telet hallgató utódaink élménye és képzelete közt eltűnik a verset és megzenésítését fogantató dátumok százegynéhány évnyi különbsége, s már-már egyidejűnek fogják érezni a verset, s a hozzá szerzett dallamot, s vele egyneműnek a kísérő muzsikát. S ez nem a felejtő, idősíkokat egybemosó nagyvonalúság miatt lesz így, hanem azért, mert Kodálynak kivételes módon sikerült azonosulnia a száz évvel korábbi vers megidézett szellemével. Ha lesz még, aki kódolni tudja a kettős üzenetet, idő és tér felett létrejöhet netán különböző korban élt géniuszok ilyen egymást erősítő szellemi szimbiózisa.”

Fodor András életútjának, alkotó pályájának követése, műveinek értelmezése fájdalmas kötelességünk és felemelő gyönyörűségünk – és amint Dante főművében Ulisse mondja a Pokol XXVI. énekében, amelyet a latinitas magyar szerelmesének, Bán Imrének fordításában idézek: érzékeink e csekélyke virrasztásában, amely még hátravan --a questa tanto picciola vigilia de’ nostri ch’e del rimanente”.

IV. „.. ne hidd, hogy elmult, / hallani még: kopog... kopog...”

Fodor András kitűnő kvalitásérzékkel ismerte fel Stravinsky modernségét, Bartókkal rokonítható vonásait. Különösen nagy hatással volt rá A katona története, amely a zeneszerző stílusváltásának határán, „orosz korszakának” végén és „neoklasszikus korszakának” elején, a Sacre és a Ragtime között helyezkedik el. Stravinsky 1914-ben hagyta el Oroszországot, de nem azzal a szándékkal, hogy sohasem tér vissza hazájába. Az idők változásai hozták úgy, hogy először Svájcban telepedett le, majd Franciaországba ment, hogy aztán Amerikában találjon otthonra.

Egy orosz népmesei válogatásból -- a nevezetes Aszafjev-gyűjteményből -- választotta művének történetét, melyet a híres svájci író, Ramuz dolgozott át a zeneszerző számára. A művet 1918 szeptember 28-án Laussanne-ban Ansermet vezényletével mutatták be.Oroszos a melódiája, ezt a jelleget erősítik a Sacre zenei mikroelemei, de már a Ragtime felé mutat a ritmusvilágot gazdagító jazzhatás. A kis- és nagykorálban viszont más, „neoklasszikus” melódia is felhangzik. Több Stravinsky-műhöz hasonlóan ebben a ritmikus elemek dominálnak. A darab szvitszerűsége is ezt erősíti. Nincs benne nagy, terjengős dallam, a töredék melódiák is a lineáris szerkesztést fokozzák. A zenedráma hangnemi merészségében is modern. A jellegzetes ritmika, a gyakori kitérés, tonális imbolygás, néha a politonalitás az újszerű, dzsesszes hangzással együtt adja az eredetiség-értéket.

Minden tétel rendkívül hangulatteremtő erejű, kiválóan karakterizálja a katonát és a cselvető, majd pedig diadalittas ördögöt. A két korálban fanyar humor bujkál. A kis vándortársulatra komponált mű zenekarában az egyes hangszercsoportokat egy-egy jellemző hangszer képviseli. A fúvósokat a klarinét és a fagott, a rézfúvósokat a trombita és a harsona, a vonósokat a hegedű és a nagybőgő. Ezekhez a dallamhangszerekhez társul a nyolc tagú ütőcsalád. Stravinsky a zenekart a színpadon helyezi el, mert önvallomása szerint mindig viszolygott attól, hogy zenét csukott szemmel hallgasson. A zene és a cselekmény szerves egységbe olvad, néha melodráma-szakaszokba torkollik, amelyekben a narrátor vagy az ördög szabadon vagy ritmikusan beszél a zene fölött. A játék alaptémájának bemutatása során az első részben mindössze három zenei szám szerepel visszatéréssel. A második részben, „A katona indulójának” visszatérését követően nincs ismétlés. A zene folyamatossá válik „A kis koncert”-től „A ördög győzelmi induló”-jáig -- „A nagy korál-t követő rövid szakasz kivételével.

A hegedű kiemelt szerepet játszik a kamarazenekarban. A szerző az ütőhangszereknek igen jelentős szerepet szán. A partitúra ütőszólama mindvégig a legmagasabbrendű virtuozitást igényli. Az erőteljes dobritmus „Az ördög győzelmi induló”-jában a hegedűtéma alátámasztására indul, aztán fokozatosan önállósodik. A fináléban a többi hangszer játéka abbamarad, az ütőszólam szolgáltatja a különös, emlékezetesen furcsa finálét.

A mű zenei anyaga jórészt diatonikus, dúr és moll hangnemekre épül. Néha egy-egy szóban kromatikus formára zsugorodik. („Akatona indulójá”-jának főtémája.) Általában minden tétel vagy frázis tonalitása jól meghatározható. Gyakori a dúr- és a mollterc együttes alkalmazása, főleg a hegedűszólamban. Metrikus ellenpontokban bővelkedik a mű. A sűrítés igen erőteljes a „Tangó”-ban. (Két tizenhatod követte nyolcad kísérőfigura néhány ütem erejéig három egyenlő tizenhatodból álló sietős figurában tör elő, mielőtt visszatérne a megszokott lépésbe.)

A kamarazenekar briliáns kezelése a partitúra jellegzetes vonása. A hangszerek merészen kontrasztálnak, egyensúlyt tartanak egymással, de nem keverednek. A hangmagasság, hangszín, árnyalat gazdagsága, különbsége a változatosan tagolt mű erényei. A zenemű hat dallamhangszer mellett nyolc ütőt foglalkoztat. Az ütőhangszerek jelentőségét a számszerűségen túl a fináléban játszott kivételes egyeduralmi szerepük is növeli. A történetet, talán a modern zenetörténetben először, narrátor mondja el. A két főszereplő, a katona és az ördög szóban is megnyilatkozik, a királylány és az ördög táncos szerepet is kap.

A katona története ritkán szerepel színpadi műként. Egyes számai azonban igen népszerűek. Ezek közé tartozik a Három tánc, Ördögtánc, Diadalinduló, valamint a klarinétra, hegedűre és zongorára írt Szvit. Stravinsky kis együttesre komponálta az orosz népi inspirációjú művet. A tömör, kevés eszközt felhasználó mű kamara jellegű zenekarra íródott. Alcíme jelzi a szerző szándékát: olvasni, játszani és táncolni kell. A művészetek szintézisét valló szerző a verset, prózát, a zenét és a táncot, a drámai megjelenítést és a pantomim játékot, valamint a díszletek révén a festészetet is felhasználja, hogy művészi szintézisre törekedve „minden elem egységes egésszé olvadjon össze”.

A mintegy 35 perces, két felvonásos mű esemény- és cselekménytörténete rendkívül izgalmas, feszültséggel telített. A mű első részének első jelenete: egy kóborló szökött katona poroszkál hazafelé valamikor az 1800-as években. Vándorlása során egy patak partjára ér. A Patakparti jelenet az első rész nyitánya. Felhangzik „A katona indulója” -- (indulódallamok), közben belép a katona. (A kornett és a harsona jut ekkor fontos szerephez.)

Az elbeszélés folytatódik, közben a katona hegedülni kezd. Megszólal a „Patakparti dal”. közben a lepkehálós öregembernek álcázott ördög rejtőzködik, majd előlép és a katona vállára teszi a kezét. Az ördög egy bűvös könyvért cserébe megszerzi a katona hegedűjét, aztán meghívja a katonát, hogy töltsön vele három napot. A kóbor katona elfogadja az ördög ajánlatát. Ekkor visszatérnek az indulódallamok a katona indulójából.

Ezt követi az un. zsákjelenet és a keresztút-motívum. A katona a szülőfalujába érkezik. Kiderül, hogy nem három napig, hanem három évig volt távol. Menyasszonya régen férjhez ment, anyja sem ismer fiára. Megjelenik az ördög, marhakereskedőnek álcázva magát. Elmagyarázza, hogy a bűvös könyv segítségével a katona megcsinálhatja a szerencséjét. Felhangzik a Pastorale, majd folytatódik az elbeszélés. Visszatér a Patakparti dal motívuma. A könyvjelenet színtere a szoba. A katona kiábrándul a gazdagságból. Az ördög ószeres asszonynak öltözve jelenik meg, kínálgatja portékáit. A holmik között a katona felismeri a hegedűjét, de nem tudja megszólaltatni, azért elhajítja, a könyvet pedig széttépi. (Az első rész zárásaként visszatér a Patakparti dal rövid változata )

A második rész a katona indulójának variációival kezdődik. A kártyajáték-jelenet -- szoba a palotában. A katona minden vagyonát elveszítve érkezik a városba, ahol a király lánya betegen fekszik. Akirálylány kezét a király annak ígéri, akinek sikerül meggyógyítani a lányt. Felhangzik a királyi induló. A katona találkozik a hegedűvirtuóznak álcázott ördöggel és kártyázik vele. Veszít, de közben az ördögöt leitatja. Addig itatja, míg az ördög eszméletlenül összeesik.

A katona visszaszerzi hegedűjét. Felhangzik a Kis koncert. A meggyógyult lány jelenete, akit meggyógyított a katona hegedűjátéka. A hercegkisasszony szobájába belép a katona, hegedülni kezd. A pamlagon heverő királylány meggyógyul, tangót, keringőt és egy ragtime-ot táncol el. Megjelenik az ördög, most először valódi ördögként, álcázatlanul. A katona görcsbe hegedüli az ördög testét, majd pedig a királylánnyal együtt a színfalak mögé vonszolja.

A katona és a királylány megölelik egymást, közben felhangzik „A kis korál”. Ezután attaca következik, az ördög dala (melodráma), amely elmondja, hogy hatalmába fog kerülni a katona. Attaca, majd „A nagy korál” következik. (A két korál protestáns német korálon alapul.) Az ördög bosszút esküszik a katona ellen. Ennek lényege: ha a katona elhagyja a várost, az ördög zsákmánya lesz.A királyságot nyert katona nem indulna útnak, ha nem lenne honvágya. De feltámadó honvágya elemi erejű, ezért útra kél a királylánnyal. Amikor azonban a katona átlépi a határt, megjelenik pompás ruhában az ördög. Elveszi a hegedűt a katonától, aki lassan, ellenállás nélkül követi.

Felhangzik Az ördög győzelmi indulója, amely versírásra ihlette Fodor Andrást. Azt a motívumot, amikor az ördög lecsap a katonára és elragadja a lelkét -- sajátos dobritmussal fejezi ki Stravinsky. Ez a különös ritmustobzódás eredendően eltér a megszokott, ismert dobszólókétól. Fodor András saját sorsa és a magyarság számára is aktuális volt ez a zenemű-finálé, ezért írta meg belőle 1957-ben Az ördög győzelme című versét.

Ugyanerről a zeneműről később Adorno is véleményt mondott. Nem kevesebbel vádolta Stravinskyt, mint magával a reakcióval. Ezt a művét azonban kiemeli. Az igazság azonban egészen más. Stravinsky itt még a műfaj szuggesztiójához is hű maradt, hitelesen követi a népmese stílusát, amely még a legborzalmasabb dolgokat is száraz szemmel tudja elmondani. A választott zenedrámai forma, a hangszerek érdes, puritán használata, a szenvedélytelen előadásmód végül is nem a történet érzelmi tartalmának a tagadására irányul, sőt a kifejező szenvedély visszafogott erejével még nagyobb hatást képes elérni.

Különös párhuzam: Adorno -- sokat enyhítve korábbi, Stravinsky ellenes ítéletén -- kiemeli A katona történeté-nek nem avuló nagy lehetőségét, és olyan zenei ígéretként említi, amelynek „csapásai alatt az idő darabokra hull szét, mely a negatív örökkévalóság képe”. A mű lehetőségein elmélkedve állapítja meg: „Romokból épült volna ez a zene?” Gondolatmenetének csomópontjai:” a szubjektumból többé nem maradt volna egyéb, mint önmagunk csonkjai és annak kínjai, hogy az egész mégsem akar véget érni.” A zeneértő tudós és gondolkodó fogalmi nyelven szinte ugyanazt közli, amit őelőtte fogékony füllel, nyitott elmével Fodor András már versbe fogalmazott: „Leleplezhette volna, hogy csak kínt tud okozni, amely ellen nincs vigasz és tiltakozás”.

Vajon méltóak leszünk-e Fodor András magas fokú hozzáértésen és felelősségtudaton felnőtt szavára? Képesek leszünk-e Stravinsky: Egy katona története és Fodor András: Az Ördög győzelme című művének korokon túlmutató kettős üzenetét, idő és tér felett létrejött, csak részint azonos korban élt „géniuszok egymást erősítő szellemi szimbiózisát” kódolni?