MINDENSÉGMODELLJE,ÁLLATEMPLOM”
A templom-motívum költészetünkben
Az Ószövetség népét megtartó, tudatalakító jelkép a jeruzsálemi templom volt: a Templom. A nyilvános istentisztelet központja köré körmenetben gyülekezett a nép, vonult fel a Templom-hegyre. A Templom maradványaihoz, a Panaszfalhoz imádkozni és emlékezni zarándokolnak mai is a hívők.
A görögség az irodalomban, tudományban valamint az építészetben, különösen a templomépítészetben alkotott maradandót. A görög templom – a kereszténytől eltérően – nem annyira a hívek gyülekezőhelye, hanem elsősorban a vallásos istentisztelet középpontjában álló istenség szobrának őrzőhelye volt, amely előtt gyülekeztek a hívők a közös áldozat bemutatására.
A kereszténység alapvetően újat hozott a templom értelmezésében. Erről tanúskodik az Újszövetség, Jézus és az apostolok számos ide vonatkozó gondolata, a „Tu es Petrus”-tól kezdve, a „Ha hozzá, az eleven kőhöz járultok (...) eleven kövek módjára ti is lelki templommá, szent papsággá épültök, hogy Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki áldozatokat mutassatok be”. (1 Pét 2,4-7.) Szent Pál így kérdezi a korinthusiakat: „Nem tudjátok, hogy a testek a bennetek lakó Szentlélek temploma?” Krisztus a szegletkő, a hívők a testükkel rá épülő kövek, amelyek együttesen alkotják a nem fizikai, hanem lelki templomot.
Jézus szavai, romboljátok le a Templomot, harmadnapra felépítem azt, önmaga testi halálára és feltámadására vonatkoznak. A Logosz megtestesülése Krisztus, a Láthatatlan Isten képmása (Szent Pál, Vol. 1:15.), akiben együtt van az Ige és a Kép, az Ősige és az Őskép. Isten Krisztus „által” teremtette a világot (Jn 1,3.), az embert pedig Isten a maga „képére és hasonlatosságára” (kateikona) alkotta. Az ember „az ég és a föld fia”, élő „ikon”, ikonarcúságát eltakarta a bűnbeesés, de Jézus keresztáldozata „helyreállította”, ezért megváltása, a szentek érdemei és imádsága révén elérhető a kegyelem.
A bizánci, majd pravoszláv ortodoxia a templomról is „ikonikusan” gondolkodik. Nemcsak a hívők gyülekezetének színhelyét, hanem „ikon-képet” is lát benne. A templom „ikon-arcúságát” jellemzi, hogy a kozmosz, a világegyetem „ikon-képét” testesíti meg. Az oltár a láthatatlan világot, a templom többi része a láthatót szimbolizálja. Ha a templomot az Istenember, Krisztus ikon-képének tekintjük, akkor az oltár „ikonikusan” jelképezi Krisztus isteni természetét, a többi része pedig az emberit. Ha a templomot az ember „ikon-képeként” értelmezzük , akkor az oltár az ember lelkének „ikon-képe”, a többi rész pedig a testét szimbolizálja. A lelki összetartás érződik a hívők közösségében - az ókereszténydomus-ecclesiaetől (lakóház-templom), a szíriai Dura Europosztól napjainkig - a liturgiában, a közös imában, éneklésben, a dal élő ritmusában, élményében. Az Igéből épített templom építője maga az Isten, az emberek csupán az ő eszközei, ezért lesz az istenháza szentegyház, a lélek otthona, menedék, az újulás reménye, a hit, tisztaság, életvágy jelképe.
A rómaiaktól örökölt templom a szentmise áldozatának színhelye, „Isten háza és az ég kapuja”. Elmúlt korok megtestesítőjeként hol magasba törő spiritualitást, hol az emberközpontúságot, hol pedig a mennyország illúzióját közvetíti - számos korban csodálatos kifejezőerővel, a mennyei Jeruzsálem földi másáhozillően, nemritkán pedig semmitmondóan.
A templomban a szent dráma színterének lelki-szellemi központja az oltár. Itt ünnepel, imádkozik a hívőközösség, kifejezveIsten népénekegységét, testvériségét, az ég felé zarándoklás földi célját. Szent hely a templom, mert benne történik a liturgia, benne őrzik az Eucharisztiát. Szakrális jelvoltát külső és belső ismérvek érzékeltetik: arányaival, architektúrai szépségével is jelzi rendeltetését. Az építészeti és művészeti szépség csodálatra, bensőséges meditációra, mélységes áhítatra indítja a külső, profán térből érkező, spiritualitást kereső embert akkor is, ha a szakrális térbe csupán „magánimádságra” érkezik. A liturgikus tér a cummunio, az adoráció, azÚr és népe közti párbeszéd színtere. A templom, az egyházművészet célja, hogy segítse az emberiség családját felemelkedni az igazság, jóság és szépség magaslataira, és hogy az Isten bölcsessége a hívő közösséget megvilágítsa. „A templom Isten háza, akár maga a mindenség. Minden formailag sikerült templom: egy-egy világmodell: kimondhatatlan, ábrázolhatatlan univerzumnak egy-egy lehetséges megfogalmazása a művészet titokzatos jóvoltából”—állapítja meg Pilinszky.
Az ószövetségi templom, a jeruzsálemi templom nemcsak a mindenségnek a modellje a rabbinikus irodalomban, hanem az emberi testté, az Istennel való találkozásé is. A rabbinikus szemlélet szerint a templomhajó a test, ahogyan be van födve bőrrel a test, úgy van befödve cédrusfával a templom. Nagyon érdekes, hogy a szentély megfelelőjének a szívet tartják az értelmezők, s rekeszizmot a templom kárpitjának, ami elválasztja a szentek szentjét a templom többi részétől. Naiv, de az ősi szemlélet szerint amint a testet szőr fedi, úgy borítják a szőnyegek a templomot. Ősi képzet hat itt, amely szerint az én otthonom az én kibővített, kitágított testem. Ha valaki lerombolja valakinek a házát, az a testét, az egzisztenciáját, a létét rombolja le. Befogadni valakit a házamba, azt jelenti, befogadni az életembe. Jézus is azt mondta: rontsátok le a templomot és én harmadnapra felépítem azt. Ezt saját testének templomára mondta. Amikor a római katona átszúrja Jézus testét, a rekeszizmot, akkor meghasad a templom kárpitja. (A szenthagyomány egyik irata Máriát a szűzlányok között mutatja be, amint szövi a templom kárpitját. Ilyen értelemben Mária Jézus szőlő-szövő anyja.)
II.
Az alakítás mellett a templomnak határozott és erőteljes a kifejező funkciója. A formák, alakok, vonalak, fények, színek, idomok együttesen idézik elő a célt szolgáló hangulati és szimbolikus hatást. A tervező és építő a térnek modern anyagi köntöst adott. A létrehozott térérték plasztikai értéket is jelent, és bizonyos távolságból mint kép jelenik meg. Az ornamentika - nemcsak dísz, architektonikus szerepe is van - az egyszerűség kifejező funkcióját érvényesíti, belesimul a kompozíció egészébe. Az oltárkép mintegy megkoronázza az építményt, a templom általa kap kiemelő, felsőbb jelentést, éri el szakrális jelvoltát, változtatja az érzelmi élményt egész élménnyé és jelentéssé. A templom a téralakítás - a vizuális és akusztikai szempontok érvényesítése - révén: a végső értelemről, a tér-titokról éreztet meg valamit, megtestesítve a zárt végtelenséget, amely közelebbi és rokonabb lehet az emberi léleknek, mint a tündökletes távoli csillagos ég. A fennköltség és áhítat érzését felkeltve, a négydimenziós lelki térhez hozzátartozik a harangszó, az orgona, a vox humana éppúgy, mint a bizánci liturgiából átvett tömjénfüst.
Az új magyar templomépítészet legszebb alkotásai isbizonyítják, hogy mennyire nem ellentéte a nemzetinek az egyetemes, hanem korrelatív párja. Régi korok templomai mutatják, hogyan vált az európai művészet magyarrá, a magyar művészet pedig az európai mintákon felnőve hogyan integrálódott az egyetemesbe. Legújabb templomaink architektúrai szépsége is igazolja: a legegyetemesebb művészet egyúttal a legnemzetibb is abban az értelemben, amint Fülep Lajos értelmezte: nemzeti jellege „a nép összes sajátos szellemi és morális energiáinak megtestesülése”. A templomépítészet egyetemes és nemzeti, örök és időhöz-helyhez kötött jellege is érzékelteti, hogy a magyarnak a lokális jelentőségen túl sajátos feladata, küldetése volt és van a közép-kelet-európai művészet közösségében és a világ művészetében.
A templomépítészet sosem volt öncélú, mert határozott transcendens és közösségi törekvéseket fejezett ki, történetileg eszményi létét és indokoltságátmeghatározó célokat szolgált. A kápolna, templom, katedrális nagyságával, arányaival, architektúrai szépségével is jelzi rendeltetését. Erre utal Erdélyi Zsuzsannaméltán híres gyűjteménye, címadó, archaikus imádságának nyitó négysorosa is: „Hegyet hágék / Lőtőt lépék / Kő kápolnicskát láték, / Bellől aranyos / Küel irgalmas....”
A zsámbéki, bélapátfalvi, jáki, egregyi templom csodálatosan illeszkedik a tájba, éppúgy, mint a pannonhalmi, tihanyi apátsági templom vagy az esztergomi bazilika... A debreceni Kistemplom (Csonkatemplom) külső megjelenésében a hortobágyi nagy hodályra emlékeztet..... A templom jelvolta révén írók, költők, művészek számára vált számtalan jelentésű jelképpé, egy-egy művet meghatározó, életműnek jellegzetességet adó motívummá.
III.
A magyar tudatban igen elevenen él a templom, elsősorban a keresztény templom, de nyilván ott van mögötte a pogány és a zsidó templom képzete is. Adynál a nemzethalál, a szétszóródás víziója is a templommotívumokhoz kötődik. Egy „bánatos erdélyi prédikátor” nyomán, aki „zsidókkalkereste atyafiságunk”, 1914.januárjában döbben rá a magyarság tragikus sorsára. Még ki sem tört az első világháború, még rémálomnak tűnt a szétszóródás, szétdarabolás trianoni sorscsapása, ő már végelszámolást végez, „de profundis” kiált:
Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre,
Volt útonállók új utbanállóknak
S míg úrfajtánk egymást, s a népet falta,
Tunya álmainkat jég verte
S még a Templomot se építettük föl.
Ady Endre negációs, jajszavas templom-metaforáját Németh László tudatosította abban az értelemben, hogy történelme során a magyarság elmulasztotta felépíteni, pontosabban szólva történelmi sorsa sem tette lehetővé annak a Templomnak a felépítését, amelyre hivatott lett volna, amely nemzettudatának, összetartozásának virtuális jelképe lehetne.
Adyval vitatkozott Kányádi Sándor, aki az egyik előadásában arról szólt, hogy irodalmunk, költészetünk Temploma felépült, és folyton újulva ma is épül. Költészetünk latin kápolnáját Janus Pannonius alkotta meg. Balassi reneszánsz élet-és szépségvággyal végvárak köveiből építette eme virtuális templomot. Zrínyi a barokk korszak pompájával nemzetünk tragikus sorsát örökítette meg benne festői freskókon, képsorokon. Berzsenyi mélyzengésű orgonát teremtett bele. Kölcsey és Vörösmarty szószéket emelt, amelyen a haza és haladás igéit hirdették benne. Arany csodálatos mennyezetépítést végzett. Vajda, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor és költőtársaik tágassá, többhajóssá, sokkupolássá, tornyossá építették az impozáns épületet. Radnóti és Pilinszky a mysterium passionist fejezték ki a szakrális térben. Nagy László „Káromkodásból katedrálist” emelt a múló időben...
Adynak az Egy régi Kálvin-templomban című versében a turistakedvvel világot járó költő húsz év után tér vissza az „igére”, oda, ahol„A textus ma is Jézus”, akinek „Megtöretett a teste, Megtöretett a teste, Kiontatott a vére”.
A példázat szerint a vándor egy építkezéshez érkezik. Kérdő szavaira, hogy „mit csináltok?” sorra olyan választ kap a mesterektől, hogy nem látod: „követ vésünk, gerendát faragunk” stb, de végül az egyik így felelt: „Katedrális építünk”. A nemzeti méretekben érvényes feladat és a megoldására tett vállalkozás igénye számos költőnknél a „templom-metafora” értelmezésével fejeződik ki. Mind a katolikus, mind a református gyökérzetű és szemléletű költőinknél súlyos gondolatok hordozója ez a kiemelkedően jelentős motívum. Csupán vázlatos, következésképpen hiányos kitekintést teszek, irodalmunk legismertebb költőit és vonatkozó veseit idézem.
Babits Dal az esztergomi bazilikáról című versében korjellemzően teszi fel nemzeti érvényű kérdését: mikor jön el az az idő, amikorhatártalanul „kinyúlhat égig a / lélek, mint dómjával ott a bazilika?” (Nem véletlen, hogy az 50-es és 60-as évek Babits-kiadásaiból kimaradt több olyan vers, amely „irredenta hangjával sértené a szomszéd népek nemzeti érzését”. Így hagyták ki a Vásár, Szítál-e lassú mérgeket? Csonka Magyarország, Áldás a magyarra, Erdély című verseket, és ugyanilyen okból hagyták ki a Dal az esztergomi bazilikáról 4.versszakát, a Hazám című költeményeknek pedig a 3. versszakát...) A tankönyvekből kihagyott, de méltán híres vers egyik legszebb strófája a babitsi líra eredendő ismérveit mutatja:
„Óh ős Templom! azur architrávod alatt
türd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.
Csönd van itt: csak egy-egy kocsi vagy talyiga
zörg föl a városból, s zeng a bazilika.
Látomás és meditáció A templom! Röpül! című Babits-vers. A költői és az architektúrai építkezés párhuzamát fejezi ki megkapó művészi hitellel a Reggeli templom. Nyitánya: „Hadd építek most egy templomot.” Felülről építi, a képzelet egében. A tornyával kezdi, benne a zengőharang. Falát oszlopokkal emeli, fenn a 12 apostol, belül stációk, szószék, padsorok, drága máriás zászlók, „szent szoborkák, bókos angyalok” szép üvegablakok. Ez a templom példázhatja még az életet: mély értelme bús : de ha nézed tarka, szép színét, örömökkel koszorúz. Orgonája felett „a Szentlélek kék galambja leng”. Középen, a mennyezet falát kép borítja: „feltámadás, mennybemenetele / zengi a Fiú diadalát.” A legszebb pedig legnemesebb: „az oltár szent csúcsán / fellegek közt látható / őszfehéren ülve trónusán / Isten, a Mindenható.”
A templom a világmindenség kicsinyített, művészi mása, de az univerzum is hasonlítható egy mérhetetlenül hatalmas templomhoz, amelyben megszakíthatatlanul folyik az istentisztelet. Szent Maximosz szerint a mindenség nem más, mint „kozmikus egyház (templom), amelynek hajója ez az érzékelhető világ, szentélye pedig a szellemi világ.” Szent Ágoston a zsoltárokról írt kommentárjában a világot Isten költeményének, egyetlen hatalmas költeménynek nevezi: „Universi saeculi pulchritudo velut magnem carmen ineffabilis modulatoris”, vagyis „Ennek az egész világegyetemnek a szépsége hasonlít egy nagy költeményre, egy kimondhatatlan szépségű remekműre”. Mintha ugyanez a szellemiség, lelkiség fejeződne ki a Strófák egy templomhoz (1918 tavaszán) című időt sűrítő, bensőséges Babits-versben. A tűnt idők divatába öltözött templom köntöse sem új, sem régi egyszerű, a költő tekintete mégis szívesen pihen meg párkányán, a tornyai alatt:
„szép vagy, ó templom! s aki alkotott abban híven élt
egy régi élet, mely régen álmodott álmokból, s régen remélt reményekből, s régen fél félelmekből kel elő,
s lélekről lélekre száll máig, s lélekről lélekre nő.
és ezt lehelte beléd, s így : élsz te!”
Két tornyát, mint két kart magasba emeli, mintha elfordulna e világtól, magán „a kereszt tiszteletteljes jelét” viseli. Babits a Szent Király városa című versében, amelyet a húszas évek elején írt az esztergomi Előhegyen és a Sziget és tenger című kötetben jelentetett meg, az esztergomi bazilika látványától elbűvölve szól a „csodás álomról”, a „a fő Magyar Templomról”: „Templom kellene, / magasság, mint e Dóm, mélyen a közös égbe / emelni vak fejét a bolond, vert magyarnak!”, aki a templomromboló századokban nem ért rá „Templomot” építeni.
Sík Sándor embervárosról álmodott, amelyet a szellem, a lélek, a humánum életet, amely fiatal szívekből épül, amelynek jelképe a liliom, kovásza a testvéri szeretet, szimbolikus képe a templom. Az ember épít, de az erőt, maradandóságot, áldást az Úr adja hozzá, szenteli meg, Istennek felajánlott alkotását... Németh László Széchenyi-drámájában választott hősét így jellemzi: „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié: székesegyház”.
Márai Sándor, a kassai polgár írja a Kassai őrjáratban: „A dómtornyok kötözik össze légvonalban a keresztény európai kultúra őrhelyeit”, ezek a székesegyházak, katedrálisok Európában, a történelmi Magyarországon is „őriznek egyfajta útvonalat a pusztuló világ felett”.
Reményik Sándor 1925-ben Templom és iskola címen ma is időszerű és hiteles szavakkal szól az ember jogáról a templomhoz és az iskolához, amelyhez Isten mindenkinek„Vitathatatlan jogot ád”. A vers refrénje imperatívuszt fogalmaz: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!” A címbéli kettős motívumból nő ki a versegész, tudatosul annak embertelensége, hogy „ne halljátok soha többé / Isten igéjét magyarul?! / S gyermeketek az iskolában / Ne hallja szülője szavát?!” A koldusnak, páriának, jöttmentnek is van joga: „Istenéhez apái módján / És nyelvén fohászkodnia.” Templom és iskola helyett az útszélét és az ég sátorát ajánlgatók ellenében helytállásra buzdít a költő: kicsi fehér templomokban „A holtak is mellétekülnek”. A nagyapák, nagyanyák szeméből bíztatás sugárzik vagy süt a vád: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”
A templom mellett iskola is a közösség, a megmaradás esélyének szentelt hely, bizonyítja ezt Illyés Gyula 1948-ban Bodroghalásziban írt verse: amikor az ár lassan körbeveszi a falut, akkor nem a templomban, hanem az iskolában zeng a Szózat, a Himnusz és a Tebenned bíztunk: „És énekel a kántor, a pap / és tizenkét gyermeke közt a szikár papné”. (A templom az emberi élet kivételes helyszene, nem véletlenül érezte diákként a világhírű fizikus, Bay Zoltán, hogy a debreceni Nagytemplom csöndjében „az emberélet legmélyére lehet leszállani”.)
Csoóri Sándor beszámol Szálla alá poklokra című esszékötetében diákkori, a pápai református templomban szerzett döbbenetes élményéről, amelyet benne Kodály: Jézus és a kufárok című művének előadása váltott ki: „Mintha egy forgószél tört volna be az ajtón: az Úr asztala, az orgona beezüstözött sípjai mind ott kavarogtak az isteni térben, egy vad vihar utasaiként, s röpültek föl a magasságba. Röpültem velük én is! Soha még ilyen lélekváltozást emberi énektől!”
Fodor András a firenzei San Miniato al Monte című versében a Fülep Lajos megcsodálta „testesült arányt / gyöngyház-oltárként megfaragva” láttatja, amelyet „Az eleven hit mértana emelt”, mindenünnen sugárzik „az épületté üdvözültanyag”, „a lélek istenarcú mása” tükröződik benne A Fülep magasztalta bélapátfalvi templomban, a „magyar Istennek tetsző arányt” csodálta. Egy másik versében pedig egy katedrális látványa döbbenti rá, hogy ebben a haszonkulccsal nyíló világban „az Isten is milyen boldogtalan”.
Jékely Zoltán 1936-ban drámai látomással fogalmazta meg az erdélyi magyarság trianoni sorsát, egy olyan kis erdélyi magyar gyülekezetről adott hírt A marosszentimrei templomban című versében, amelyben a tizenegyedik a pap volt, a tizenkettedik az Isten: „Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, a tizenegyedik maga a pap, / de éneklünk mi százak helyett, hogy hull belé a por s vakolat”. Kányádi Sándor Ellenvers vagy folytatás című verse már arról szól, hogy „csupán egy ajkon szól már / paptalan marosszentimrén / haldoklik szenci molnár”.
Csanádi Imre Egy hajdani templomra című prédikátoros ihletésű, látomásos szép versének tapasztott, tojáshéj-temploma „Nádfödeles pajta / sár-alkotás lehetett / mégis szentegyháznak ékesen neveztetett; / áldott áhítatra / magába fogadta / a kis gyülekezetet”. Nem az építőanyag szilárdsága, hanem a protestáló dacból fakadó erő építette és éltette ezt a templomot, amelynek puszta négy fala között „Mégis megtartódott” a megmaradás nemzeti méretű esélye: „becsüld, magyarság / ország lappangott itt, mikor nem vala ország; / ő árváit Isten / vezérelvén hitben, / lett Bástya és bátorság”. Csanádi Imre csodálatosan szép költői nyelven a „magára találó, / térdet-fejet nem hajtó” múltat idézi meg. Illyés Gyula a Dániel az övéi között című drámájában Csanádi „sár-alkotás” templomát jelképpé emelte. Ezzel a lápmelléki katedrálissal szembesül a Londonból hazatérő Jeromos. Illyés kifejti, mi a patics: „Kétméterenként karó a földbe, közé fűzfavessző, hajtogatva, arra sár, a sárba meg – engedelmet – lóganéj, hogy kössön...”
Csoóri Sándor mutat rá, hogy a szétszóródás víziója, a herderi jóslatot felidéző Ady-metafora, a jeremiási siralom után éppen Bartókban, Kodályban, József Attilában, Radnótiban, Illyésben, Németh Lászlóban „újszövetségivé” szelídült, mert Trianon és az embertelenség ellenében a Duna-medence népeinek sorsközösségét, a humánum nagy történelmi utópiáját dajkálták magukban.
Nagy László ars poetica érvénnyel hirdette és váltotta valóra a „káromkodásból katedrálist” elvét. Ez a dúlt hitekből ás káromkodásból is épülő katedrális nyelvi jelkép, sokak számára tartalmas és távlatos, tudatalakító szimbólum: sugárzó csoda. Ez a csoda vált valóra a századelőn Bartók és Kodály által a zenében. Új zenei honfoglalást végeztek, feltárva feledésre ítélt tiszta forrásokat és meghódítva az európai modernséget...
Rába György Férfihangra(1969) című kötetében lévő Fatemplom című versének kiindulópontja a késmárki református templom látványa, bár erre csak az utolsó sor és a vers alatti keltezés utal. Rónay László lényeglátó tömörséggel értelmezte Rába György versét: a templom hajdani, áldozatos lelkű hívői a hitet kereső költő megszólaltatói. Vallomás és történelemidézés a vers: „Földemül tudjak bár egy deszkaszálat / újból igék buborékára szállok”. Többértelműség jellemzi a nyitányt, de nem ez a vers fő szervező ereje. Az igék buborékján kapaszkodót nyújtó deszkaszál költői képe közvetíti, amelyből kinő a versen végigvonuló fa motívum. Először a szálkasivatag jelenik meg az áldozatos lelkek foglalatként, majd a hajdani, boldog élet, a gyerekkor, vele e4gyütt az élő fa: a tojásszedés a lombból, a harsány gyümölcsrázás, husánghasítás. Mindez csak emlék, a jelen valósága: a hol fa, a száraz ág., amelyben már csak a hamu lakik, a tűz martaléka, a halál: az isa por és homu vogymuk. A holt fa sem csupán a halál jelképe, mert a padokon ülők-élők léte beépült valami nagyobba, már azzal is, hogy gyönge szopránjuk túlzengett önmagukon. A fatemplom látványából kiinduló asszociációsorban a fa motívum végigvonulása lélektanilag teljesen megalapozott, mindvégig az élmény tárgyi magja marad, és meghatározza a belőle kinövő érzelmeket, gondolatokat. A fából épült templom fa anyaga önmagából építi fel a verset.
Csoóri Sándor verse, a Hó emléke rögzíti, az „utolsó földi ítélkezés” távlatából, „egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve”, a lepusztulás folyamatát: „mintha egy katedrális vakolata /hullna csöndben”. Az új szellemi honalapítás igénye azóta is sokszor fogalmazódik meg a templom, a templomépítés metafora segítségével.
A templom az ember legszebb közösségi alkotása, az elkülönülővel, az individuálissal szemben, az összetartozás jelképe, a legmélyebben közösségi, mert a valóságos épületet és a hívő közösséget egyarántjelenti. Mélységesen átérezték és csodálatos változatokban kifejezték a templom-motívum és szinonimáinak segítségével a magyarság szellemi-lelki összetartozását a hinni tudó és akaró, reményt sugalló költőink.
A soproni költő, műfordító és szerkesztő, Sarkady Sándor A soproni Szent Mihály-templomra című összegező szintézis-költeményét Jánosy Istvánnak dedikálta. A nyitósorban költői definíciót ad: „Végvári templom, bástya a Szent Mihály! / Fölötte szállton szállnak a századok...” Nem katedrális, nem fejedelmi dóm, de mégis „Isten hatalmas háza”, „Kő tedeum, faragott imádság”. Történelmi találkozási pont Magyarország Nyugati kapujában, ahol „Kelet és Nyugat összebékül”. Árpád honfoglaló lovasai ütöttek itt sátrat, „S talán István rendelte légyen, / Új hite temploma álljon itten”. András rakatta, tatár dúlta, „Elomlott, épült, egyre emelkedett; / Fölszentelésén láttaSopron / térdre borulni Mátyást.” Talapzata még „vaskos-erős román”, íves ablakai repítik magasba tekintetet, oda, hol a „ Gótika gyöngye hegyes sisakja”. A templomba „Belépve égig szöknek a boltívek! / Az oszloperdő törzsei tartják kétfelől / Ős bükkössé sudárosulnak, / S ott jön az erdei úton Isten.” Ha megszólal a Szent Mihály-templomban „a harang szava, / Akárha Sopron szózata hangzana: / Te háromajkú, egy szívű táj, / Múltadat óva teremts jövendőt! // Békével járjon mind, aki jót akar, / Legyen horvát vagy német, avagy magyar – És bármelyik hit nevelte, / El ne feledje, hogy egy az Isten!”
IV.
A II. Vatikáni zsinat tanítása szerint a szakrális művészekkel kapcsolatos alapvető állásfoglalás: „az egyház semmiféle művészeti stílust nem tekint sajátjának”. A templomépítésnél pedig a legfőbb szempont: „hogy azok alkalmasak legyenek a liturgikus cselekményekre, és tegyék lehetővé a hívek tevékenyrészvételét”. A keresztény templomot ma is istenházának nevezik, főképpen a szentségházban őrzött Eucharisztia miatt, de a templom mégis elsősorban a keresztény közösség gyülekezőhelye és a liturgikus cselekmények végzésére és az ezekben való közreműködésre alkalmas épület...
Minden idők nagy célja: otthont teremteni az embernek, hajlékot Istennek. A legtisztábban közösségi rendeltetésű kápolna, templom, katedrális, vagy ahogyan egyre gyakrabban nevezik, liturgikus célra szánt épületmindig is az életigenlés, a jövő iránti bizalom, a remény bizonyossága. Azt fejezi ki, hogy egy közösség „Óhajt, hisz és imádkozik”, hogy a történelemben, a társadalmi életben végbement „csatavesztés a földeken” ellenére is őrzi eszményképét: „honfoglalás a levegőben” (Pilinszky János), vagyis a szellem és lélek régióiban, az emberi üdvösségtörténet rendjében.