© Cs. Varga István

„...BARÁT,BARÁTSÁGMINDÖRÖKRE.”

Pilinszky János: Szent lator.

„A mélység a mélységet hívja”(41. Zsoltár.)

Vekerdi László a Napjaink 1982. januári számában publikálta „A lélek csendje. Pilinszky Németh László életében című esszéjét, amely megjelent a Monostori Imre által válogatott és szerkesztett A Sorskérdések árnyékában. Kalandozások Németh László világában című, 1997-es Vekerdi-kötetben is.

A kivételes mélységekbe világító tanulmány szerzője hangsúlyozza: Németh már 1949-ben a megfigyelendő kortársak, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc és Szentkuthy Miklós neve mellé feljegyezte Pilinszkyét is. 1957 tavaszán A magyar vers útjában Pilinszky és Nagy László költészetével jellemezte az új magyar líra fejlődésének két irányát: „a kisebbik, ibolyántúli felé eső szárny a nyugati líra kísérleteihez húz; klasszikusai Rilke, Valéry, Mallarmé, Eliot, rokonai az új francia, spanyol költők; a másik a hősugarak zónája felé eső – az ‘új népiek’ nevét érdemelte ki.” A „nyugati spektrumsáv” legfontosabb képviselője, művészetében „éppen az a szép, hogy alapjában véve konzervatív, az ízlés engedte határon belül szeretne érthetően, világosan beszélni, s csak akkor veti oda magát a logikán túlinak, amikor az a kikerülhetetlen erejével jelentkezik.”

Vekerdi elfogadja Radnóti Sándor remek Pilinszky-könyvének a címében feltűntetett definícióját: A szenvedő misztikust, és helyesen hangsúlyozza: a misztika a szintén nagy szenvedő és felvilágosító Németh László számára mindvégig idegen és megközelíthetetlen maradt. Radnóti Sándor frappáns definíciójának azonban csupán az egyik fele igaz: Pilinszky valóban nagy „szenvedő” volt, de nem volt „misztikus”, legalábbis a szó eredeti, keresztény értelmében nem, bár a mélységes empátia, át- és beleélő képesség, a szenvedni tudás faculté maîtresse-ként mélységesen rokonítja őket.

Vekerdi kivételes analizáló és megoldó képességét minősíti, ahogyan még ebből a vitatható kiindulásból is azonnal elérkezik a lényeghez. A Különbség című Pilinszky-verset, a szenvedés ősi alaphelyzetét értelmezi: „Nem lehet nem okozni szenvedést, holott szenvedést okozni nem csupán nem szabad, de nem is kell. Nem csak a morál, az ontológia is tiltja a szenvedést. Tiltja, bár meg nem tilthatja. Megoldani az ellentéteket nem lehet, de föloldást találni alóla igen. Ez a föloldás a keresztény misztika lényege: a szeretet csodája. Az ember és a másik ember kapcsolata, habár a szenvedés nem is küszöbölhető ki belőle, nem föltétlenül és nem szükségszerűen torkollik gyilkosságba és borzalomba. Az ember megváltható és végül is éppen ez a kegyelem, amelynek – egyetlen lehetséges – megvalósulási formája a szeretet. Ez a szeretet az egyedüli különbség, a Különbség: Mert:” „Egy százlábú s egy flamingó között, / villanyszék és nászágy között, / egy pórus krátere meg egy / tündöklő homlok közt: / semmi különbség. Különbség csak egy van, / ha azt mondják: ‘én jó vagyok’, / vagy – ami ritka – azt mondják: ‘te jó vagy’, / de ez is olyan különbség csupán, / amire Isten azt mondja magában: / mindkettő ugyanaz.” Vekerdi László maradandó érvénnyel értelmezi Németh Lászlóban azt, amit leginkább tisztel és szeret: a „szenvedő felvilágosító” géniuszt.

Pilinszky a Tűnődés az „evangéliumi” esztétikáról című esszéjében írja: „Jézus óta minden művész kissé hiúnak érezheti magát, s legjobb esetben az igazság közvetítőjének, tolmácsának, kit azonban így is el-elragad a tolmácsolás szertartása, öncélú remeklése. Először Tolsztojnál ragadott meg a lelkiismeretnek ez a válsága...” Igaz, az európai irodalomban járhatatlanná vált a „klasszikus szépség vonala”, mégis: „Számos előjele van annak, hogy rövidesen a szeretet lesz a művészet és irodalom legfőbb tárgya és problémája, olyan értelmi és érzelmi gazdagsággal, amilyen centrális hangsúllyal egyedül és utoljára az Evangélium foglalkozott vele.” Vekerdi ennek a túláradó irgalmas szeretetnek a fényét fedezi fel Németh László eszmei szempontból testamentum érvényű, Irgalom című regényének hősnőjén, Kertész Ágnesen. Ezt a szeretetet jelöli meg a Pilinszkyvel való emberi és eszmei barátság, a különbségek ellenére is közös lelki rokonság ősforrásaként.

Közismert vallomását, „Költő vagyok és katolikus”, Pilinszky így értelmezte: „Nem katolikus költő vagyok, hanem költő vagyok, aki katolikus”, vagyis a század alapkérdéseire katolikus, egyetemes igénnyel keresi a választ. (Állásfoglalásának megvallására az istenkereső magyar költőkön túl a modern francia irodalom (Bernanos, Claudel, Julien Green, Mauriac stb.) is inspirálhatta.) Krisztushívőként a XX. század botrányait mélységesen megszenvedte, mégis élete végéig a ha

ált legyőző Istenfia feltámadásából, a passiótörténet misztériumából merítette reményét. A jézusi passiótörténet és az emberi szenvedéstörténet képeit vetíti egymásra. A Tékozló fiú példázatában éppúgy reményt talál, mint a Jobb Lator hitében, az élet végpontján kimondott miserere kegyelemkérő szavában. A Szent lator című vers karakteresen jellemzi költői világképét, értékszemléletét, bizonyítja Kuklay Antal találó felismerését: a költő eljutott a metaforáktól a metaformákig.

Pilinszky János: Szent Lator

Törőcsik Marinak

Akkorra már belepték a legyek

túl az agónián

túl a tetanuszon,

és messze túl szögeken, sebeken

se tárgy, se test

nyilvánosan

között

se ácsorgás

(behorpadt szentségtartó),

se röpülés

barát,

barátság mindörökre.

A Szent Lator 1971-ben a Nagyvárosi ikonok című kötetben jelent meg kötetzáró versként, és Pilinszky Törőcsik Marinak ajánlotta. Pilinszky és Törőcsik Mari barátsága az ötvenes évek végén kezdődött. A költőt élete végéig barátság fűzte a kiváló színésznőhöz és férjéhez, Maár Gyula filmrendezőhöz. (A Pilinszkyvel készített televíziós portréfilmet is ő rendezte.) A művészházaspárnak ajánlotta Két arckép (Brontë, Rembradt) című versét is. Kezdetben ritkán, később gyakrabban dedikált verset kortársainak. Dedikációi többnyire utólagosak, később kerültek a verscímek alá. Pilinszky két házassága és sok barátja ellenére is mindvégig magányos volt. Számára ezért egzisztenciálisan és a költészetét tekintve is különösen fontos volt a barátság. A dedikáció ellenére ez a vers mégsem személyhez szól, üzenete túlnő a személyes barátság keretein. Az ajánlás forrása a közösen megélt barátságon túl a közösen megélt eszme, a barátságban megnyilatkozó szeretet, hit, az ember megváltás eszménye, lehetőségének hite.

Eredetileg A szent lator emlékére című szöveg alá ezt írta a költő: „Gabuséknak szeretettel (most írtam), tegnapi beszélgetésünk s bizonyos útszéli feszületek ‘érintésére’.” Ezek az „útszéli feszületek” egy képzőművészeti kiállításon érintették meg a költőt. Szántó Piroska felkérte Pilinszkyt, hogy nyissa meg egyik kiállítását, amelyre azokat a műveit gyűjtötte össze, amelyeket útmenti feszületek, falusi pléhkrisztusok ihletésére alkotott. „A megnyitómon tűnődve – mintegy menet közben – rövid verset írtam a Szent Latorról, ki a középkorban ritka megbecsülésnek örvendett, s alakja a barátság szimbólumaként élt a nép szívében” – emlékezik vissza Pilinszky. Meggyőződése, ami lényeges, az kimondhatatlan, ami szép, az láthatatlan: „Az irodalom ugyanis nem leírás, még csak nem is kifejezés, hanem a dolgok megszólítása.” A művészet legfőbb tárgyának a tragikumot tartja. Hangsúlyozza: „A művészet transcendentális jellegű”, a liturgiával rokon, „igazi metafizikus tartalma” van, a teremtés része, ezért minden igazi művészet szakrális jellegű. Pilinszky költészetében is egyfajta metanyelv, beszéd fölötti néma beszélgetés zajlik a teljes létezéssel, mint az imádságban, a emberiségnek még sértetlenül megmaradt anyanyelvén: párbeszéd Isten és ember, Isten és az imádkozó között. Az imádságban teljes életünkkel fordulunk az Isten felé, a mindenség felé, ahol a hit a valóság legfőbb mércéje.

A címmel és az alcímnek is tekinthető dedikációval együtt a Szent Lator mindössze 14 soros remeklés. A vers környezetében találjuk az Önarckép 1944-ből, Különítélet, Egy sírkőre, Passió, Akár a föld, A hóhér naplójából és a Merre, hogyan? című műveket. A sorok száma a kálvária 14 stációját juttatja eszünkbe. Már a címadás is, számos Pilinszky-vershez hasonlóan, szakrális: Apokrif, Gyónás után, Zsolozsma, Monstrancia stb. A gonosztevő értelmű „lator” köznyelvi, peremnyelvi értelemben gyakori szavunk. Ez a megnevezés a Krisztussal együtt keresztre feszített két lator közül a „Jobb Lator” jelölője. Őbenne a jámbor hagyomány Dismas néven a haldoklók védőszentjét tiszteli.

Pilinszky a Juttának Naplórészlet című versében az evilági létben másra fel nem váltható dimenziónkat és megváltásunk egyetlen esélyét rögzíti, a keresztre feszített, a Megváltóhoz forduló, bűnösségét bevalló jobb lator nézőpontjából: „Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával / ‘tér és idő keresztjére / vagyunk mi verve emberek’ / Elalélok, és a szálkák fölriasztanak. / Ilyenkor metsző élességgel látom a világot, / és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.” Simone Weil szerint a kereszt a már és a még nem közötti rettenetes senkiföldje, ahol a megfeszített Krisztusra tekintő lélek csodálatos dimenzióban „képes áthatolni a tér és idő végtelenségén, eljutni Isten jelenlétébe. Ekkor a teremtés és a Teremtő találkozási pontján van a lélek, a kereszteződési pont a Kereszt két ágának metszőpontja...” (Szabó Ferenc ford.)

Felvetődik a kérdés: miért a Jobb Latorról írt verset Pilinszky, amikor Szántó Piroska képein a szenvedő Krisztus áll a középpontban, a latrok pedig teljesen hiányoznak. Egy rádióbeszélgetésben erről is nyilatkozott: „Engem a világból rögtön életem kezdetén az érdekelt, ami látszatra kívül esett a világon. (...) Engem tulajdonképpen ezek a dolgok érdekeltek, a világ peremére szorult lények és a világ peremére szorult tárgyak, dolgok, és úgy éreztem, ha ezeket el tudom juttatni valahogy a világ szívébe, akkor fontosabbat csináltam, mintha a bizonyított dolgokat énekelemmeg, vagy hagyom jóvá.”

Jézus keresztre feszítése és halála a passiótörténet csúcspontja. A latrok csak mellékszereplők Jézus szenvedéstörténetében. (A keresztény hagyományban az apokrif iratok megőrizték a Bal Lator, Gestas nevét is.) Máté, Márk, János csak említi őket, Lukács azonban a Kereszten függők beszélgetését is lejegyezte: „Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponyahegynek hívtak, ott keresztre feszítették őt, és a gonosztevőket is, egyiket jobbról, a másikat balról. Jézus pedig így szólt: ‘Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek.’ Azután ruháján sorsot vetve megosztoztak. Ott állt a nép és nézte. A főemberek pedig gúnyolták és ezt mondták: ‘Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő a Krisztus, Isten választottja.’ A katonák is gúnyolták: ‘Ha te vagy a zsidók királya, mentsd meg magad!’ Az egyik gonosztevő káromolta őt: ‘Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magad és minket is.’ De a másik megfedte és ezt mondta: ‘Nem félsz Istentől, hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded? Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ez semmi rosszat sem tett.’ Aztán így szólt: ‘Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.’ Erre ő így felelt: ‘Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban’.” (Luk. 23, 33-43.)

Lukács közli a keresztre feszítés tényét, megemlíti Jézus imáját, amelyben kivégzői és ellenségei számára bocsánatot kér az Atyától. Jézus háromszoros kigúnyolásáról értesülünk: a nép vezetői, a római katonák és az egyik gonosztevő kigúnyolták a keresztre feszített Istenfiát. A Bal Lator káromolta, a Jobb Lator pedig bűnvallomást és hitvallást tett, és rászólt az istenkáromlóra. Bevallotta, hogy vétkezett, ezért jogosan bűnhődik, megfedte a csúfolkodót, és jó szót szólt az ártatlan mellett. Máté (27, 32-56), Márk (15, 21-41), János (19, 17-30) és Lukács elbeszélése Krisztus passiótörténetéről nagyjából egymással párhuzamos.

Pilinszky két remek kisesszében is értelmezi a Szent Lator példáját. (Új Ember, 1976. március 16.) A jobbik lator című elmélkedésének kiindulópontja: Rilke nyomán Heidegger mély és újszerű megfogalmazását adja az egyéni halál jelentésének. Különbséget tesz „a halál” és az én „saját halálom” között, mert a halál gondolatát mérföldek választják el az egyén konkrét, valódi halálától, a saját halál bizonyosságától. Egymástól ugyanilyen távolinak tartja egymástól Pilinszky a hit fölismerését és a saját hit megvallását. Lukács evangéliuma rögzíti azt a pillanatot, amikor a Jobb Latorban felragyog a hit világossága, megfogan a lélekben a kegyelem, mert teljesen és tökéletesen Isten végtelen szeretetére hagyatkozott: „a te hited megszabadított téged”.

Pilinszky kiemeli, hogy a Megfeszített Isten és a megfeszített ember közötti párbeszéd során a Szent Latorban „egyetlen pillanatban valósult meg az emberi lét három végletes pillanata: a halál, a szeretet és a hit élménye, s mindhárom tökéletes egységben, s tökéletes sajátjaként már.” Jézus nem beszédei, csodái, hanem a halálig menő engedelmességével váltotta meg az emberiséget az Istentől való elhagyatottság mélypontján. Egyetlen pillanat alatt megtörténhet mindaz, ami Jézus egész tanításából fontos, egyetlen feltétele a kegyelemnek: „a szeretet valóban gyökeret eresszen, az én szeretetem legyen (szemben az énszeretettel) a másik iránt”.Ez a szeretet „szabad utat enged szívünkben Isten üdvözítő szeretetének és baráti meghívásának”.

Pilinszky a Két „rendhagyó” szent című csodálatos interpretációjában a Szent Latorról is szól. Ennek a gyilkosságért keresztre feszített latornak a szentté válása magával vonja a kérdést: „Mi tette mégis szentté?” Pilinszky válasza: „Két dolog. Az egyik: hogy tudta, jogosan bűnhődik. A másik, hogy elhatárolta magát szenvedése magaslatán az erkölcsöt féltő farizeusok álszent alázatától, mellyel a vallás »tisztaságát« féltették (...) Igen, a jobb lator volt az egyetlen, aki tudta, hogy joggal agonizál, s aki a farizeusok és a bal latornak a farizeusokénál semmivel se különb szavaival szemben jó szót szólt a középső haldoklóról. S ez elég volt ahhoz, hogy ő legyen az egyháztörténet egyetlen szentje, akit maga a Megváltó avatott azzá. S ha ez igaz, mint ahogy igaz, épp korunkban nem ártana az evangélium egészét Isten agóniájának eme haláltusa-mélységű pontjáról, a megváltás pillanatának valóságos szintjén, a mélységek-mélységéből kiindulva igyekeznünk megérteni és befogadni.” (Új Ember, 1980. április 6.)

A „bal lator” kifejezés is előfordul Pilinszkynél, az Ismerem című versben: „Ismerem Jézus éjszakáit / és a bal lator istentelen magányát.” A latrok között történt keresztre feszítéssel teljesedett be Izaiás jövendölése: „És gonosztevők közé számították.” (Iz 53, 12.) A Pilinszky-vers „hősét”, a jobb latort „Akkorra már belepték a legyek”. Ekkor már túljutott a testi-lelki szenvedéseken: „túl az agónián / túl a tetenuszon / és messze túl szögeken, sebeken”. A kereszten függött, de már nem volt „se tárgy, se test”. Az egész szenvedéstörténet „nyilvánosan” történt. Már túl volt a haldokláson, a merevgörcsön, már nem érezte a keresztre-feszítés kínjait, a szögek ütötte sebek fájdalmát, már nem törődött azzal, hogy nyilvánosanmegszégyenítették. Teste, Krisztuséhoz hasonlóan „behorpadt szentségtartó”: szögekkel lyuggatták, kötelek sebezték, testét legyek lepték be, izmai merevgörcsbe rándultak. Dismas ekkor már megbánta bűneit, szeretettel fordult isteni szenvedőtársa felé, kérte őt, hogy az üdvösségben emlékezzék megróla, hogy Jézus közbenjárására elnyerje az üdvösséget Isten ítélőszéke előtt. Lukács evangéliumi szakaszának megfelelően értelmezi Pilinszky Dismas szenvedés- és megtéréstörténetét. Sebzett teste ellenére tiszta lelkében már benne volt a Megváltó, mint később a kenyér és bor színe alatt a szentmise misztériumában, az oltáriszentségben. A Jobb Lator ekkor már Jézus barátja volt és maradt mindörökre.

A Szent Lator című vers golgotai képmeditáció, eszmélkedő elmélkedés a kereszthalálról, a megváltó isteni szeretetről, a barátság lényegéről. A keresztény misztérium költői szemlélése. Formai-tipográfiai szempontból a vers három részre tagolódik. A verscím és az ajánlás után a nyitány egyetlen jól elkülönített verssor. Ezt kilenc különböző szótagszámú verssor követi, végül szintén elkülönítve két sor zárja a verset. Nincs szigorú versforma, nincs szabályos versszak- és rímkötöttség. A költő feloldja a szigorú szabályos strófaszervezés igényét, formai kötöttségeit, az egyes szakaszok zártságát, nem különíti el a kompozíció összetevőit.

A vers nominalitása első látásra szembetűnő. Az alcím kataforikus és versépítő szerepet is betölt, a pragmatikai háttérszintet jelzi. A vers egy pillanatot rögzítő időhatározóval kezdődik és a végtelenséget konstatáló időhatározóval záruló egyetlen mondat („akkorra” – „mindörökre”). A halál pillanatában nyílik meg a bűnbocsánatot, megváltást elnyert ember számára a végtelen dimenziója. Jézus a keresztfán minden bűnös halálát elszenvedi, halála a teljes sötétségben, elhagyatottságban teljesedik ki.

Az első sor különös helyzetmegjelölés, amely rettenetes negatívumról, pusztulásról ad hírt: „Akkorra már belepték a legyek”. A költő megjelöli az alárendelő főviszonyt, de elhagyja az alárendelést. A versnyitányt kétszeresen is elliptikus szerkesztésű, kétszeres kihagyás jellemzi. Végtelenre nyitja az ellipszis valódi ívét. Az elhagyás stiláris értékű, cirkuláris jellegű, amelyet valójában az olvasó tudata határoz meg és transzformációra törekszik. Ennek nyomán fokozatosan változik belső látásunk, a szöveghez való esztétikai viszonyunk.

Az első sorban szerepel a vers egyetlen igéje: „belepték”. A múlt idejű igealak befejezettséget fejez ki, egyszerre mozgást és mozdulatlanságot. A legyek belepték a Jobb Lator mozdulatlanná vált testét, mint ahogyan szokták a dögtetemeket. Megszűnt a mozgás, az élet, mindaz, ami arra késztethetné őket, hogy odább rebbenjenek. Az első sor az egyetlen, amely szintaktikai szempontból megszerkesztett predikatív szerkezetet tartalmaz, de grammatikai hiátussal ez is kiélezett. (Az állítmány tárgyas ragozású, határozott tárgyat vonzana!) A hiátus úgy épül a szöveg szerkezetébe, mint a fogaskerék: a hiátusai által. Az állítmány hiátusa, a tárgy egyrészt anaforikusan visszautal a címre, másrészt topográfiai hiátusai által is szövi tovább a még pontosabb helyzetmegjelölést.

A második részben a költő azt érzékelteti, amire a kezdő szó utal, a „túl” háromszori ismétlésével már az evilági dolgokon túli állapotot sejteti: az agónia, a tetanusz/merevgörcs, szögek, sebek mind a földi világ jellemzői. A második sor: „túl az agónián” a haldoklás utáni pontos határhelyzetét jelöli. Az agónia haláltusát, keresztény módra az üdvösségért folytatott halálküzdelmet jelenti: a haldoklást az üdvösségért. (Pilinszky költészetében gyakori ez a motívum. A Villanyolló című versben olvashatjuk: „Agóniámban – én kívülálló / nem kívánok emberként halni”. A Fokról-fokra című versben azt a folyamatot és módot érzékelteti „Ahogy a semmi kisikítja / az agónia árkait...” Az édesanyjának emléket állító, Ady tudatosan vállalt négyszeres „sírni” költői megoldását követő, a „szegény” szót négyszer ismétlő A tenger című versében írja: „Agóniád akár a tenger / megszabadít és eltemet”.)

A harmadik sor, „túl a tetanuszon” párhuzamosan viszonyít az előző sorral, fertőzésre utal, a merevgörcs beálltára, amely az interpretációs fán visszafelé haladva szimbolikussá válik. A negyedik sor, „és messze túl szögeken, sebeken” fokozás, harmadszori negatív viszonyítás. Főmotívum a szög, végigvonul Pilinszky költészetén. A keresztény áhítat a kínzószerszámokat a megváltás eszközeiként tisztelte. A keresztfán bűneinkért önmagát feláldozó Jézus testét tartó szögek a szenvedéstörténet, a kegyelem isteni tervének eszközei, általuk nyílt meg a kegyelem forrása, ezért kitűntetett szerepük volt a mindenségben. Az arma Christi, Krisztus fegyverei a kereszt, a szögek, a töviskoszorú, a korbács Pilinszky számos versében szerkezet-meghatározó jelentőségű. Emlematikus tömörséggel jelenik meg a Címeremben: „Szög és olaj lehetne címerem”. Legismertebb a Négysoros nyitósorában: „Alvó szögek a jéghideg homokban”. A Fátyol című versben „menyasszonyfátyol ájul a szögre”, a Marhabélyeg címűben „A világ tenyerébe kalapált szeg” olvasható. A KZ oratóriumban „Mintha a szögeket rázták volna”. Jézus földi útjának állomásai a kereszthalál felé vezetnek. A Grünewald című vers a megfeszítés perfektum-pillanatát örökíti meg: „Jézus halott. Egy pillanatra / csak a szögek vannak a helyükön.” Ez az abszolút csend, halál áll a kinyilatkoztatás középpontjában. Itt kapcsolódik össze a világ kezdete és végcélja (principium et finis mundi). Ezen a halálos csenden át szól legbeszédesebben az isteni Ige. A halál kenózisa az emberré lett Isten Fiának a kenózisa, az Atya iránti teljes engedelmességgel fiúi küldetését teljesíti be, ezzel ablakot nyit az örök Ige kenózisára.

Az „és messze túl szögeken, sebeken”sor kataforája befelé húz, a szöveg szemantikai belsejébe, ugyanakkor anaforikusan szövegkohéziót hoz létre a címmel. Nyilvánvalóan a Keresztrefeszített holttestére utal. Egyre beljebb sodró érzelmi állapotot érzékeltetve, a vesszőket csak akkor teszi ki a költő, ha ily módon a témáját tovább tudja lendíteni. Itt zárul le az első, logikai és szintaktikai hiátusaival is összeillő rész. A golgotai történetet általános létdimenzióba emelkedik, az első rész hiátusos mondatának határozószava az asszociációkat a messzeségbe repíti: „Akkorra” -- Mikorra? Az agónia, a szögek, sebek a halálon túlra utalnak, de a közlés nem zárul le, csak a vers végére kerül pont.

A vers középső szakasza ismétlődő tagadásokkal kezdődik, a felsorolások, ellentétek valamilyen köztes létet, egy pillanatot próbálnak megragadni. A „se tárgy, se test” – tagadja a tárgyiasságot, anyagtalanít, felfokozza a centrifugális erőt. A hatodik sor „nyilvánosan” szava lineárisan olvasva, köznyelvi értelemben botrányra utal, bár önmagában a nyilvánosság nem egyértelműen negatív jelenség. A kivégzés nyilvánosan történt. Jelen voltak a katonák, a gúnyolódók, a farizeusok, akik azt kiáltották: „feszítsd meg”, és a gyilkos Barabást mentették meg. A nyilvános megostorozás, tövissel koronázás, a nyilvános halál a megszégyenítés eszköze. Az elítélt halála előtt vergődései, kínjai is közszemlére kerültek. A „nyilvánosan” viszonyítás a párhuzamos szerkesztés része. Az előző háromszoros „túl” után itt valamiféle jelen időt érzünk az egyre feszítettebb hiátusokban. Ez a morféma valamilyen szintaktikai viszonyra utal, amely hiátusai által ismét befogadható az összes egyfőtagból álló mellérendelő szerkezet egyik alárendelő szintagmájaként.

Az ötödik sor a kommunikáció szempontjából glosszémák sorozatának tekinthető, csupa rémák között áll, a szövegkohézióban utal a vers pragmatikai szintjére. A versépítmény lineáris sorában itt következik a szervetlen beékelésű névutó, a „között”, amely különböző gondolatokat ébreszt az olvasóban: ég és föld között, Krisztus a két lator között keresztre feszítve, élet és halál között, a metszésponton, bűnök és bűnbocsánat között, a földi élet és a túlvilág határmezsgyéjén, anyagiság és szellemiség/lelkiség között. Ez a viszonyszó még a „nyilvánosan”-nál is magára utaltabban keres és teremt magának teret, kapcsolatot. A kis területet jelentő „köz” szóból kialakult, „tt” határozóraggal ellátott névutó határozott tér- és időviszonyra utal a „se tárgy, se test / nyilvánosan” és a „se ácsorgás (...) se röpülés” konkrétságot tagadó névszói között. Az „ácsorgás” és „repülés” tagadó formában is asszociálhatja a gázlómadarak képét, akik hosszú ácsorgás után egyszercsak elrugaszkodnak, szárnyra kapnak, felszállnak. A földi vétkek, ácsorgások után a lator, Dismas a bűnbocsánat révén lélekben felível, megkezdi röpülését az örök élet felé. Éppen abban a pillanatban van, amikor lelke útnak indul a mennyekbe, amikor az ő számára is: „Consummatum est” – „Es ist vollbracht” – „Bevégeztetett”.

Pilinszky „között”-je asszociálja Nemes Nagy Ágnes Között című versét: „Éghajlat. Feltételek. Között. Tanknyomok.” Eszünkbe juthatnak Rónay Györgynek „a teljes létezést” vállaló „között”-jei, valamint remek könyve, a Petőfi és Ady között és leggyakrabban visszatérő költői képe, a teljességet kifejező tenger: „Ezek vagyunk: két tenger közt az Átmenet hullámai”. Pilinszky versében a központozás is mutatja, hogy valóban a beszorítottságra és mellékességre utal ugyanaz a névutó. Nemes Nagynál a „között” vers- és kötetcím is, éppen ezért mellékessége paradox módon megtöri a beszorítottságot és a hely- és idő kötöttségén túl megteremti a szabadság szféráját.

Pilinszkynél ez a „között” paradox állítássá transzformálja a tagadásokat. Nem tagadja az objektivitást, hiszen a „között” csak valóságos vagy képzeletbeli (a lételmélet síkján ugyanaz) viszonyok között lehetséges. A tizenkét sorból a hetedik a „között”, a versszerkezet középpontja, a legstatikusabb fix pont. Ez a végtelenül magányos viszonyszó mágneses erőteret teremt, bizonyítja: a „között” egyszerre valóságos és metafizikai erőtér. (Az Ars poetica helyett vallomásában hitet tesz költő: „A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét.”) A „között”-nek ezért nincsen sem grammatikai, sem logikai alanya, sem viszonyításának iránya. Ezért hiányzik a létige is az egyfőtagú mondatokból. Pilinszky számára ugyanis csak a jelen idő létezik, mint az általa magasra értékelt bizánci ikonfestészetben: „Ez a művészet mélytengeri, bizonyos értelemben mozdulatlan jelenség. Akár a népművészet – ereje nem a történelmi változások tükrében rejlik, mint a nyugati művészeteké, hanem épp ellenkezőleg, hitele a mozdíthatatlan centrum időtlenségéből sugárzik. Ezek a művek az idő gyémántszintjén már-már egyféle örökkévalóságban gyökereznek.”

A Pilinszky-vers lecövekelt a köztes térben, az időtlenség lehetőségében. Innen már felfelé nyílik út, de a költő a nyolcadik sorban elutasít minden részvétlen kívülállást és megállást, várakozást: „se ácsorgás”. A zárójelbe tett „(behorpadt szentségtartó)” újabb köztes sor. A zárójel általában a melléktéma jelzésére szolgál, de itt a költő a zárójellel hatásosan kiemeli és felmutatja a „Szent Latort”, mint az úrfelmutatáskor a pap a monstranciában a Megváltó testét. A költő ezzel azt érzékelteti, hogy minden ember, eredendő bűnössége ellenére is, szentségre hivatott. (Pilinszky itt használ verseiben először zárójelet, később is csak három versében találunk zárójelet: In memoriam F. M. Dosztojevszkij, Zárójelben, Üzenet az üvegvárból.)

A „behorpadt szentségtartó” sor külön jellegzetessége, hogy itt fordul elő a címen kívül a versben az egyetlen jelző. (Talán azért is különíti el ezt a sort a többitől, mert ez a lator testére vonatkozik, nem arra az elvont pillanatra, amelyre az eddigiek.) Értelmezése: a megváltott test behorpadt, sérült szentségtartóként hordozza a megtisztult, megváltott, szentté avatott lelket. A sérült szentségtartó képe a Nagyvárosi ikonok kötetben még egyszer felbukkan, éppen a Szent lator című verset megelőző Merre, hogyan? címűben. A költő az alapkérdésre keres és ad választ: „Mit tudom én. // Amerre a katonák. / Ahogyan a tenger. // Amerre a katonák a vereségben. / Ahogyan a tenger az összetört / szentségtartóban.” Pilinszky szerint „Az élet olyan labirintus, amelyben egyre világosabb, hogy repülünk”, versében mégis tagadja a felső létszinten a mozgásteret, mert már megérkezett az időtlenségbe, ahol érvényét veszíti az emberi létezés jellemzője: a mozgás.

A vers harmadik egysége, az utolsó két sor, a vers befejező része, a „barát, / barátság mindörökre” kitágítja az eddig leírt pillanatot egészen az örökkévalóságig. Az Isten és ember közötti végső szó egyben ember és ember közötti végső szó is: agapé, a szeretet. A testté lett Ige kifejezte és kiárasztotta a Lélek által az üdvözítő szeretetet szívünkbe, lehetővé téve, hogy az isteni szeretethez emelkedjünk. A megismerés megértést, a megértés belátást, bizalmat, hitet, a teljes ráhagyatkozás, a barátság lehetőségét rejti magában – „A szeretet mindent remél” (1 Kor 13,7) jegyében.

A barát és barátság a költő Törőcsik Mari iránti barátságára, plátói szerelmére is utal, de ugyanakkor a lator, a bűnös ember szempontjából másra is gondolnunk kell. Arra, hogy Jézus Krisztus az igazi barát, aki életét adta értünk, emberekért, üdvösségünkért. A Megváltó a szeretet parancsát hagyta ránk: „Ez az én parancsom: Szeressétek egymást, mint ahogy én szeretlek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok. (...) Barátaimnak mondalak titeket, ha megteszitek, amit parancsolok nektek. Mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam.” Ez a szeretet, barátság válik valóra végérvényesen a halál után, ez a megváltott, az üdvözült ember barátsága mindörökre – Istennel és emberrel. Pilinszky arról vallott, hogy ő barátságra született, a barátság tartotta életben: a barátoknál is fontosabbnak, az élet univerzális ajándékának tartotta a barátságot.

Egy modern teológus az isteni gondviselésről Pilinszky verséhez hasonló szemlélettel így vall: „Nem lehetünk tisztességesek annak elismerése nélkül, hogy ebben a világban úgy kell élnünk-- »etsi deus non daretur«. (Idézet Hugo Grotiustől: »mintha nem lenne Isten«.) És ezt éppen Isten előtt ismerjük föl! Maga Isten kényszerít erre a fölismerésre. Felnőtté válásunk ilyen módon vezet bennünket az Isten előtti helyzetünk igazi megismeréséhez. Isten hozza tudomásunkra, hogy olyan emberekként kell élnünk, akik boldogulnak az élettel Isten nélkül. A velünk levő Isten azonos azzal az Istennel, aki elhagy bennünket (Mt 15. 34)! Az Isten, aki »munkahipotézis-isten« nélkül éltet bennünket a világban, azonos azzal, akinek színe előtt állunk szüntelenül. Isten előtt és Istennel élünk Isten nélkül. Isten megengedi, hogy a világból kiszorítsák a keresztfára; Isten tehetetlen és gyönge a világban, de így, csakis így áll mellettünk és segít. Máté 18, 17 alapján egészen egyértelmű, hogy Krisztus nem a mindenhatóságával segít, hanem gyöngesége és szenvedése által.

Ez a vallásokkal szembeni döntő különbség. A vallásosság a bajokkal küzdő embert ahhoz az istenhez irányítja, aki a világban hatalmas; Isten tehetetlenségéhez és szenvedéséhez irányítja az embert; egyedül a szenvedő Isten segíthet. Ennyiben tehát elmondhatjuk, hogy a világ felnőtté válásának föntebb jellemzett folyamata, amely fölszámolja a hamis istenképzetet, szabaddá tesz a Biblia Istenének megpillantására, aki a világban tehetetlensége által szerez hatalmat és teret.” Dietrich Bonhoeffer: Widerstand und Ergebug, 1944, július 16-án. In.: Confessio, 1979. 4. sz.)

Pilinszky tudta, amit teológusok nagyszerű művekben tudatosítanak: az ember számára a szeretet az egyetlen abszolút szakrális jelentőségű.Vallomása a szeretetről, barátságról felidézi Rahner gondolatait: „Egy adott ember iránti szeretet ugyanis csak akkor valósul meg teljes mértékben, ha az mindenki más iránti szeretetünket is magában foglalja. Ezért az ilyen szeretetre nem lehet azt mondani, hogy »kettőzött egoizmus«, hiszen ahol ez megjelent, ott már elkezdődött – vagy legalább a kezdet ígéretét hordozza – a teljesen nyitott, mindenkire irányuló szeretet is. Ha tehát egy konkrét ember segít bennünket, hogy nyitottak legyünk az egyetemesség felé, akkor ezzel nem sértjük meg azt a szeretetet, amellyel ennek az egynek tartozunk (...) A két szeretet között olyan szoros a kapcsolat, hogy »konkrét« szeretetünk is teljes igazolást kap, s részesül abban az ígéretben, hogy örökké tart.”

Pilinszky versében tipográfiai szünetet iktat be a 11. és 12. sor, vagyis a „barát / barátság mindörökre” a „nyilvánosan / között” szövegösszefüggéshez tartozik. A verszárás a továbbképzett nómennel és a hozzátartozó időhatározóval majdnem grammatikai mondatszintre lép, csupán a létige hiányzik belőle. A költő elhagyja a létigét, mert az rejtve, hiátusként végigvonul az egész versen. Ha a középső szerkezeti egység állításai és tagadásai hiányos, egyfőtagú mondatok létige nélküli állítmányainak foghatók fel, akkor ez a záró szerkezeti egység egyfőtagú alanynak tekinthető. A vers mélystruktúráját kutatva először lineárisan, vagyis egyenes vonalúan, egymást követően a következőket látjuk kirajzolódni. A vers szimmetriája így is szembetűnő. Ha az interpretációs fán fölfelé haladva figyeljük meg a vers szövegösszefüggéseit, azt látjuk, hogy a vers mélypontja „fent” van, magassága pedig „lent”. Vagyis olvashatjuk így is: ‘Mindörökre barátság van ... között és a szent lator között....” Mélység és magasság attól függ, hogy a „között” hiátusát felfelé, vagy horizontálisan olvassuk és értelmezzük-e.

Felvetődik a kérdés: Pilinszky költői nyelvét kutatói, kritikusai általában jogosan tartják-e kopárnak, dísztelennek? Maga a költő egy 1969-ben adott interjúban erről így fejti ki véleményét: „Ha megkérdeznék, mi is az én költői nyelvem, igazság szerint azt kellene válaszolnom, valamiféle nyelvnélküliség, valamiféle nyelvi szegénység. (...) A művészetben az ilyen szegény nyelv is – ezt a szegények büszkeségével kell hogy mondjam – megváltódhat. A művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden fogyatékosság teremtő és magasrendű erővé válhat.”

A művészet Pilinszky számára a teremtés titkának része, folytatása, hozzájárulás a teremtés beteljesedéséhez. Szerinte „Az író nem értelmez, hanem ábrázol. Visszaállítja a szemléletes állapotot, ahonnan a vélemények erednek; elölről kezdi a világot.” Versművészetében fontos szerepet kapott a „modell” fogalma, amelyről több helyen is beszélt. A modern „struktúrával” szemben hitet tesz a régiek „modellje” mellett: „ a struktúra vidéki bankár, a modell sírig hű cselédlány”. Minden középkori székesegyház más és más, mégis mindegyik a világegyetem modellje. A modell jellemzője, hogy mindenki által egyformán érzékelhető, ugyanakkor különböző szinteken értelmezhető. Ted Hughes, aki kötetre valót fordított angolra Pilinszkytől, ilyen értelemben tartja a mintakövető közép-európai irodalmakból, köztük a magyar irodalomból kiemelkedő, egyetemes jelentőségű, vagyis „mintaadó” költőnek. Számomra ennek a mintaadásnak, a szakrális költészetnek tökéletes példája: a Szent lator.

x

Németh László és Pilinszky barátságában „A mélység a mélységet hívja”, és felragyog a „barát, barátság mindörökre” emberi igazsága és fönséges szépsége. Csodálatos, hogy az emberi szereteten belül, vagy azon túl, az Isten és az ember szeretete mutatja, hogy van a szeretetnek garanciája, teofániája.Pilinszky valóban eljutott „a metaforáktól a metaformákig”, mintaadóvá vált... Vekerdi László „A lélek csendje. Pilinszky Németh László életében” című, mélységes és tüneményes esszéje abból a napjainkban ritka szeretetből sugárzik, amellyel Pilinszky a Nagyvárosi ikonokban Németh Lászlónak dedikálta négysoros versét, amelyben a „viharokra emelt nyárderű” Németh kedves Erdély-metaforáját idézi: „Ama kései, tékozló remény, / az utolsó, már nem a földet lakja, / mint viharokra emelt nyárderű, / felköltözik a halálos magasba.”