© Cs. Varga István

„BOLDOGASSZONY ANYÁNK...”

A Mária-kultusz költészetünkben

A Mária-kultusz bibliai, dogmatikai alapjairól

„Az Istenanya, Szűz Mária tisztelete integráns része a kereszténységnek, Mária kiváló tisztelete (hüperdulia) régtől fogva része a keresztény lelkiségnek.”1 A Mária-kultusz kezdetben az egész keresztény egyházban jelen volt, a reformáció óta biblikus és dogmatikus alapokon csak a katolikus és a keleti, ortodox egyház gyakorlatában2 létezik: „Máriának a Biblia összképében betöltött szerepe, továbbá a róla elszórtan található kijelentések olyan csíráknak bizonyultak, amelyek csak fokozatosan bontakoztak ki az Egyház tanításában, életében, istentiszteletében. Igaz, hogy az ősegyház igehirdetése alig említi Jézus Anyját, hiszen akkor a legalapvetőbb hitigazságokat kellett hangsúlyozni, magyarázni.”3Azonban, ahol az ősegyház említi Máriát, ott annyit mond el róla, aminél többet soha senki sem volt képes. Az egész Mária-kultusszal úgy vagyunk, mint a dogmafejlődéssel. Newman jött rá arra, nagyon keservesen, hiszen az ő ízlése ellenére történő katolizálásához vezetett. Az biztos, hogy a mostani ortodox és katolikus Mária-tiszteletet nem lehet levezetni az Újszövetség lapjaiból, de a mai ortodox és katolikus Mária-kultuszból egyenes vonal vezet vissza az Újszövetség lapjaihoz. (A három éves gyermekből, aki voltam, nem tudnák megszerkeszteni a harminc vagy ötven éves embert, de a harminc vagy ötven éves emberből vissza lehet vezetni a három évest.)

A Mária-kultusz sok félreértésre adott alkalmat a kereszténység története során, ezért az egyház igyekezett világosan meghatározni a kultusz mibenlétét, kereteit. Erre az eretnekmozgalmak, majd pedig a reformáció miatt nagy szükség is volt. Már a IV. században Szent Ágoston és Szent Epifanius kimondja, hogy Máriát, Isten anyját tisztelet, mégpedig a kiváló tisztelet (hüperdulia) illeti meg. Ez több, mint a szenteket megillető tisztelet (dulia), de kevesebb, mint az imádás (latria), amely csak „a teremtetlen, az önmagától származó, mindenkitől és mindentől független, mindeneket alkotó és fenntartó Istent” és Krisztust mint Istenembert illeti meg.4

A trentói zsinat (1547) rögzítette, hogy az Ó- és az Újszövetség valamennyi könyvét, valamint „a hitre és erkölcsre vonatkozó hagyományokat, amelyeket az Üdvözítő vagy a Szentlélek élőszóval közölt és a katolikus egyház folytonos utódlással őriz, egyenlő tisztelettel és kegyelettel” kell övezni. A legfontosabb hivatalos emlékek a hitvallások (a hitigazságok foglalatai), a pápák és a zsinatok döntései, az egyházatyák jóváhagyott művei. A Biblia ugyan keveset szól Máriáról, de a hittudománynak forrása a szenthagyomány is, amely az apostoloktól átvett sokrétű, gazdag tanítás. Az egyházatyák írásaikban jelentős Mária-tiszteletről tesznek tanúságot.5

A különböző korokban megjelenő tévtanok miatt az egyház a Mária-kultuszról szóló tanításának sarkalatos pontjait hittételekben, dogmákban foglalta össze. A Szűzanyára vonatkozó, a Bibliában és az apostoli szenthagyományban található kijelentésekből, utalásokból vonta le mindazt, amit Máriára vonatkozóan kanonizált bizonyosságnak tart.

A IV. és V. században dúló krisztológiai viták, (nesztoriánizmus, monofizitizmus) eretnekmozgalmak egy-egy dologban eltértek a kanonizált katolikus tanítástól, amelynek a lényege: „Krisztus személyében a két természet – az isteni és az emberi – a legbensőségesebb módon egyek, összevegyülés és szétválás nélkül”. A nesztorianizmus Mária istenanyaságát is tagadta. Az eretnekség ellen fellépő efezusi zsinat 431-ben hozta meg a legrégibb Mária-dogmát. Jézust istenemberi, vagyis isteni és emberi természetűnek nyilvánító zsinati dogmából eredően kimondta: Mária valóban Isten szülőanyja (Theotokosz, Istenszülő). A dogma alapja számos szentírási hely, amely Máriát Jézus anyjának nevezi (Jn 2,1; Jn 19,25; Lk 1,43), és a kifejezetten erről szóló szentírási szakaszok: az angyali üdvözlet (Lk 1.34), a születéstörténet (Lk 2, 1-21). Az Ószövetségben, különösen Izaiás és Jeremiás jövendöléseibentalálunk közvetlen és közvetett Máriára vonatkozó részeket. Az újszövetségi iratok pedig világosan beszélnek Isten anyjáról, egy-egy epizódját említik Jézus és vele együtt Mária életének: angyali üdvözlet, Mária és József eljegyzése, Mária látogatása Erzsébetnél, Jézus születése, Jézus bemutatása a templomban, Simeon jövendölése, a napkeleti bölcsek imádása, menekülés Egyiptomba, a tizenkét éves Jézus a templomban, a kánai mennyegző, Mária Jézus keresztfája alatt, jelenléte pünkösdkor az utolsó vacsora termében stb.6 Az Újszövetség egésze Jézus istenségét hirdeti, róla szól, így közvetve, bennefoglaltan, tőle elválaszthatatlanul Mária istenszülői mivoltát is bizonyítja. Kezdettől fogva egyértelműen ugyanezt vallja a szenthagyomány is (Ignatus, Ireneus, Tertullianus, Iustinus).

Az istenanyaság minden teremtménynél kiválóbb méltóságot kölcsönöz Máriának, amely abban is megnyilvánult, hogy az angyal is különös tisztelettel köszöntötte őt. Az 553-as konstantinápolyi zsinat már „mindenkor szűz Máriáról” beszélt, de ezt a felfogást hivatalosan dogmává csak a lateráni zsinat nyilvánította 649-ben: „... a mindenkor szeplőtelen Szűz Mária az Igét mint igaz Istent férfi hozzájárulása nélkül, a Szentlélektől méhébe fogadta, sértetlenül megszülte, és szülés után is épen megőrizte szüzességét...”

A dogmát szentírási részek támasztják alá. Mária szüzessége hitének jele, amelyet semmi kétség nem homályosít el, mert fönntartás nélkül beleegyezett Isten akaratába. Hite tette a Megváltó anyjává. A szűzi foganás jelzi, hogy új embertípus jelent meg a Földön, az új Ádám, aki elővételezi az eszkatológiai idők állapotát. A hittudomány eredendően a 681-ik évi harmadik konstantinápolyi zsinati határozatának értelmében deklarálja Mária háromszoros, vagyis háromféle szüzességét dogmaként: „Az Isten anyja sértetlen szüzességét isteni gyermekének születése előtt, alatt és után tökéletesen megőrizte”. Vagyis Mária szűz volt Jézus születése előtt (ante partum), szűzen szülte Jézust (in partum), és szűz maradt későbbi életében is (post partum). Ennek értelmében Mária Aeiparthenosz: örökké szűz. Az „ante partum” tétel hangsúlyozza, hogy Mária férfi hozzájárulása nélkül, közvetlen isteni hatásra, a Szentlélektől szűzen foganta Szent Fiát. Erről szentírási igehelyek tanúskodnak. Az Ószövetségben Izaiásnál olvashatjuk: „Íme, a Szűz méhében fogan és fiút szül...” (Iz 7, 14).

Az Újszövetségben pedig még egyértelműbb ide vonatkozó utalásokat találunk. Az Angyali üdvözletkor Mária emberi módón gondolkodva kérdezte a hírnöktől: „Hogyan lehetséges ez? Hiszen férfit nem ismerek.” Az angyal válasza: „... a Szentlélek száll rád és a Magasságbeli ereje borít el.”7Máté evangéliumában hasonlót olvashatunk. Józsefhez álmában szól az angyal és eloszlatja Máriával kapcsolatos kínzó kételyeit, bátorítja, hogy ne féljen feleségül venni, „hiszen a Szentlélektől van áldott állapotban” (Mt 1, 18-20).

A görögök szomorú dolognak tartották, ha egy nőnek szűzen kellett meghalnia. Az Ószövetség hasonlóan vélekedik, bár a házasság előtti szüzességet nagyra értékeli, azonban a meddőség és az ahhoz hasonló szüzesség, vagyis az anyaság elmaradása szégyent, megaláztatást vont maga után. Az Ószövetségben a nők igen sajátos helyzetet foglalnak el a családban és a vallási közösségben

Az Újszövetség rehabilitálta, újraértékelte a szüzességet: Jézus szűz, és anyja, Mária is, amint szűz Keresztelő Szent János, Péter és Pál apostol is. A szüzesség itt nem parancs, nem a test megvetése itt az ok, nem is önmagában a kultikus tisztaság, mint némely vallásnál, hanem a nagyobb önátadás Krisztusnak, a szorosabb példakövetés, a már megkezdődött végső idők jeleként az eszkatologikus jelentésű, Istentől kapott karizma szabad elfogadása. (V. ö.: A tíz szűzről szóló példabeszéd Mt 25, 1-13.)

A szeplőtelen fogantatás kiteljesedett dogmáját 1854. szeptember 8-án hirdette ki IX. Pius pápa. A hittétel lényege: a Boldogságos Szűz fogantatása pillanatától mentes volt az áteredő bűn minden szennyétől. A középkor folyamán sok vita folyt a szeplőtelen fogantatás kérdéséről. Aquinói Szent Tamás dogmatikai nehézséget látott benne. Végül Don Scotus oldotta meg a kérdés, aki szerint Mária előre meg volt váltva Krisztus által, fogantatása pillanatától. Szűz Mária istenanyasága révén fogantatott szeplőtelenül, Jézus Krisztusnak, az emberiség Megváltójának érdemeire való tekintettel mentes maradt az áteredő bűntől. Isten előre kiválasztotta őt, s azt akarta, hogy szent Fiának anyját ne terhelje az eredeti bűn súlya.”8

Jelenkorunk katolikus dogmatikája így értelmezi ezt a hittételt: „Az istenanyaság időben ugyan az angyali üdvözletkor kezdődik, Isten dekrétumában azonban öröktől fogva szerepelt, aminek következtében Isten öröktől fogva ennek a szerepnek a vállalására és betöltésére alkalmasnak tervezte Mária egyéniségét.”Amikor az egyház Krisztus, a második Ádám mellé odaállítja Szűz Máriát, a második Évát a protoevangélium (Ter. 3,15) alapján „előre tervezett”-nek vallja Mária kiválasztását. Ebből a dogmából logikusan következik az – időben régebbi hittétel, amelyet a trentói zsinat 1547-ben mondott ki: „Szűz Mária Isten különös kiváltságánál fogva egész élete folyamán mentes volt minden súlyos és bocsánatos bűntől.”10

Ebben a kérdésben a keleti egyházban volt bizonytalankodás, de végül az Egyház Szent Ágoston álláspontját fogadta el: az Úr az ősevangéliumban (Ter 3, 15) Isten teljes győzelmet ígért a bűn felett. A győzelem azonban nem lett volna teljes, ha Máriát akár csak a legkisebb bűn is hatalmába kerítette volna. Mária a Sátán legyőzője, a „causa nostrae salutis”, távol áll tőle a bűn, hiszen a bűn a Sátán diadala. „Máriát Isten csodálatosan elárasztotta mennyei ajándékok teljével” – amint IX. Pius hirdeti.11 A kegyelem teljessége pedig kizárja a bűnt. Gyakorlatilag csak a belső kísértésektől volt mentes, de a dogmából nem következik, hogy a külvilág és a Sátán ne állított volna számára kelepcéket, hiszen egész élete megpróbáltatások sorozata volt.

A legfiatalabb Mária-dogma Mária halálával és mennybemenetelévelkapcsolatos. 1950-ben XII. Pius hirdette ki a szenthagyomány alapján. Ez a dogma a megelőzővel együtt az un. „máriás évszázadot” foglalja keretbe, annak kezdetét és végét jelzi. A Mária halálára és mennybemenetelére vonatkozó 1948-as pápai körkérdésre a világ püspökeinek 98 %-a azt válaszolta: már hittételként tanítja. A dogma lényege: „... a Szeplőtelen Istenanya és mindenkor Szűz Mária, földi életének pályafutását befejezvén, testével és lelkével felvétetett a mennyei dicsőségre.” Az eredeti bűntől való mentességből nem következik, hogy a halált elkerülve részesült volna a megdicsőülésben, hiszen még maga Jézus is meghalt és a halálból támadt föl megdicsőült testtel. Mária az evangélium értelmében részes volt isteni Fiának halál feletti teljes győzelmében, ezért halála nem büntetés jellegű. (Halálát nem okozhatta betegség, nem járhatott haláltusa kínjaival.) A test szerinti megdicsőülés megillette a Szűzanyát, aki földi életében a lehető legszorosabb kapcsolatban volt Szent Fiával: testéből vette Jézus a maga emberi testét. Ha Krisztus teste nem indulhatott feloszlásnak, akkor illő és méltó volt, hogy Mária teste is mentes maradjon a feloszlástól. Szinte lehetetlen, hogy ez a kapcsolat az édesanya halála után teljesen megszakadjon. Rá sokkal inkább alkalmazhatók Szent Pál szavai (Róm. 6,5), mint bárki másra: „ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk föltámadásában is.”12 Pontos nyelvi megkülönböztetéssel különböző fogalmakat jelöl a mennybemenetel és a mennybevitel. Jézus harmadnapon föltámadott és fölment a mennybe. Máriát Isten felvitte a mennybe, vagy nem felment, hanem felvétetett a mennybe.

A II. Vatikáni Zsinat tanítása is megerősítette a szerte a világon elterjedt, gazdag és változatos Mária-kultuszt. A világ megváltásának misztériumát bibliai igehelyek bizonyítják: „Amikor tehát elérkezett az idők teljessége, elküldte a Fiát, aki asszonytól született... Hogy Isten gyermekeivé lehessünk.” (Gal 4,4–5) „Aki értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből, megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától.” Az egyházban kezdetektől nagy a tisztelete „a dicsőséges, mindenkor Szűz Máriának”, Jézus Krisztus édesanyjának, az Atya szeretett leányának, a Szentlélek szentélyének. Rendkívüli kegyelmi ajándéka révén felette áll minden teremtménynek, sőt az angyaloknak is. Ő az egyház hitének ősmintája, ragyogó példaképe. A szent egyházban Krisztus után következik az Üdvözítő édesanyja az üdvösség rendjében.

Az Ószövetségben a bűnbeesett ősszülőknek adott ígéret a kígyó legyőzésére vonatkozóan már őt sejteti (Ter 3,15). Ő az a szűz, aki anya lesz és fiút szül, akit Emmánuelnek fognak hívni (Iz 7,14; Mik 5,2–3; Mt 22–23). Ővele, Sion alázatos leányával telik be az idő és születik meg a Megváltó az üdvösség új rendjében. Egy asszony idézte elő a halált, egy szűz pedig az élet visszaszerzését beleegyező szavával, amely megelőzte a fogantatást, a megtestesülést. Mária egészen szent, minden bűn szennyétől mentes Istenanya, akit a Szentlélek képzett új teremtménnyé, kegyelemmel elhalmozottá, amikor az isteni hírnöknek így válaszolt: „Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek be rajtam szavaid” (Lk 1,38).

A Szűzanya szabad hittel és engedelmességgel közreműködött az emberiség üdvözítésében. Az Istenre való teljes ráhagyatkozásban, az egyetlen teljes emberi válasz Isten szavára a készség, ebben érte el tökéletességét: Mária igennel válaszolt és befogadta az üdvösséget. Amit Éva engedetlensége összebogozott, azt kibogozta Mária engedelmessége. Amit Éva megkötözött engedetlenségével, azt Mária feloldotta hitével. Nem az őskígyóra hallgatott, mint Éva, hanem Isten hírnökére hagyatkozott. Általa született a halált legyőző új élet. Róla szól az Írás, hogy fia jel lesz, anyja lelkét pedig tőr fogja átjárni. Mária a közvetítő az ember, az egyház és Jézus Krisztus között. Világra szülte, táplálta, a templomban bemutatta Fiát az Atyának. Együtt szenvedett a kereszten haldokló Fiával. Hitével, szeretetével, engedelmességével és reményével közreműködött az Üdvözítő művében: anyánk lett a kegyelem rendjében. Mennybemenetele után is betölti üdvösséges feladatát: Szószóló, Segítő, Közvetítő, Oltalmazó.

Mária erősítette a keresztény ősegyház hitét, lelkiségét, hogy lehet a pogány és bűnös világban is tisztán élni. Mária az egyház ősmintája a hit, szeretet és Krisztussal való tökéletes egységben, misztériumában. A szüzesség és anyaság misztériumának megtestesítője, az anyai szeretet, az apostoli küldetés példája.Tiszteletének lényege és alapja, hogy Isten kegyelme Jézus után minden angyal és ember fölé magasztalta fel. A legősibb koroktól „Istenszülő” néven tisztelik a Boldogságos Szüzet, és a hívek minden veszedelmükben és ínségükben az oltalma alá futnak könyörgésükkel. Különösen az efezusi zsinat után nőtt meg Isten népének Mária-kultusza. A keresztény tökéletesség, apostoli élet példaképe egyedülálló a tiszteletben, szeretetben, követésben, segítségül-hívásban.

Az egyház a különféle Mária-kultuszt jóváhagyta a józan és igazhitűség határain belül, korokhoz, helyekhez, a hívők érzésvilágához igazodón. A Mária-tisztelet ugyanis ráhangolja a hívőt Krisztus megismerésére, szeretetére, dicsőítésére, parancsainak követésére, hiszen a Fiúért van minden, az örök Atyának „tetszéséből benne lakik az egész teljesség” (Kol 1,19). Ő a teljes igazság, szentség és szeretet kútfeje. Mária az erény és vigasztalás jele Isten földi zarándoknépe számára. A keleti keresztények is gazdag és változatos kultusszal, áhítatos és szép liturgiával tisztelik a mindenkor szűz Istenszülőt.

Az un. „máriás korszak” jellemzője, hogy 1858-ban Lourdes-ban a Szent Szűz egy kis parasztlánynak, Bernadette Soubirous-nak többször is megjelent. A jelenés sziklája alatt forrás fakadt, ahol sok csodás gyógyulás történt és történik mindmáig. Fatimában 1917-ben három pásztorgyereknek jelent meg az Istenanya, májustól októberig minden hónap 13. napján. Ezekben a jelenésekben Mária mindig engesztelést kért. A Mária-jelenések színhelyein búcsújáró és zarándokhelyek alakultak ki. A Szűzanya bűnbánatra szólít fel, bűnbocsánatot, kiengesztelődést kér az emberektől. A lourdes-i jelenés liturgikus egyházi elismerést is kapott a február 11-i ünneppel. A mariánus lelkület tömegmozgósító erővé vált ebben a korszakban, sok új szerzetesrend, társulat jött létre a Szent Szűz tiszteletére. (Megjelennek azonban a túlkapások is, amikor elfeledkeznek a hívek a mariológia alaptételéről:az imádás (latria) csak a háromszemélyű egy Istent illeti meg, Máriát pedig kiváló tisztelet (hyperdulia) övezi.)

A Mária-kultusz koronként változó intenzitású, eltérő formájú, de az Istenanya tisztelete a kereszténység integráns része, amely a nyugati, római katolikusokat és a keleti bizánci, ortodox keresztényeket is mélységesen összeköti. 1950-ben a máriás lelkületű XII. Pius pápa dogmának nyilvánította a Szent Szűz mennybe való felvételét. (Jézus felment a mennybe, A Szűzanya pedig felvétetett a mennyországba.) A dekrétum tudatosan nem úgy fogalmazott, hogy „halála után” fölvétetett a mennybe, mert a mariológusok máig vitatják, hogy meghalt-e Mária, mielőtt a mennybe fölvétetett. A dogma meghozatalát mintegy 8 millió katolikus kérte XII. Pius pápától, nemcsak Mária „mennybevételének” kinyilvánítását, hanem „társmegváltói” titulusának dogmába foglalását is kérték, de az utóbbi nem talált meghallgattatásra.

A teológusok és néprajzkutatók egyaránt elismerik, nincs még egy lény, sem ember, sem isten, akit az egész világon akkora kultusz övezne, mint a Szűzanyát. A Mária-jelenségek sokasága történt az utóbbi másfél évszázadban, ezek egy részét hitelesnek ismeri el a Szentszék, másokat fenntartással fogad, köztük a hercegovinai Medjugorjéban 1981-től máig tartó jelenéssorozatot. Amikor a Vatikán elismer egy-egy csodát, Mária-jelenést, akkor sem mond ki semmit sem „tévedhetetlenül”, csupán tekintélyével odaáll a Mária-kultusz mögé.

Mozgalmak indultak újabb dogmák kimondására is, mint például „Mária a társmegváltó”, de ezek kinyilatkoztatására sem a II. Vatikáni zsinaton, sem pedig az azóta eltelt időszakban nem került sor. Mintegy két évszázad óta meglévő várakozás egyik nagy hulláma volt, hogy több mint 4 millió aláírással érkezett kérés a Vatikánba, hogy nyilvánítsák a Szűzanyát „társmegváltó”nak. (Az aláírók közt volt többek között kalkuttai Teréz anya, Josef Glemb, 42 bíborostársával együtt.) A várakozás reményét éltette, hogy a történelem egyik „legmáriásabb” lelkületű pápája, VI. János Pál szívesen keres fel Mária-kegyhelyeket, és az Újszövetséget átértelmezve – bár nem ex katedra – kijelentette, hogy Jézus a feltámadása után nem Magdolnának, nem is a tanítványoknak, hanem édesanyjának jelent meg először. 1977 májusában pedig az egyik elmélkedésében azt mondta a híveknek, hogy „Amiképpen Krisztus, az új Ádám, úgy Mária, az új Éva sem ismerte a bűnt, így ő is alkalmas volt arra, hogy szerepet vállaljon a megváltásban.” Igaz, VI. János Pál óvta is a híveket a „Mária-imádat túlzásaitól”. Végül egy testület, amelybe a pápa 23 mariológust kért fel, 23 szavazattal, ellenszavat nélkül elvetette az új máriás mozgalom folyamodványát.

Bár a századeleji egyházfők nemritkán használták a „társmegváltói” kifejezést, tévedhetetlenül kihirdetett dogmává azonban nem emelték. Az utóbbi fél évszázadban pedig a pápák tudatosan is kerülik ezt a megnevezést. VI. János Pálszóvivője pedig azt hangsúlyozta, hogy annak „ex katedra” történő kijelentése, hogy Mária Krisztussal egyenrangú közvetítő, illetve közbenjáró Isten és ember között, az egyház tanításaival szembeni súlyos eretnekség volna, mert ellentmondana Pál apostol Timóteushoz írott első levelének: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és az ember között, az ember és Krisztus Jézus.” Ez a hivatalos vatikáni állásfoglalás azonban nem zárja ki, hogy a hívek a vallásos gyakorlat köznapi szintjén a Szűzanyát akár társmegváltóként is tiszteljék.Nemritkán elfeledkeznek az emberek arról, hogy a Mária-tisztelet nem válhat egyoldalúvá, hiszen a krisztológiával forrt össze. Tisztelői a Mária-kultuszba szívesen vonnak be apokrif, azaz nem kanonizált forrásokat is, gyakran fordulnak a magánkinyilatkoztatásokhoz. A Szűzanya Lourdes-ban Szeplőtelen Fogantatásnak, Fatimában Rózsafüzér Királynéjának, Párizsban Bűn nélkül Fogantatottnak, Amszterdamban Minden Nép Asszonyának, a Szeretetlángban Hajnal Szép Csillagának, egy lelki naplóban pedig a Világ Győzedelmes Királynéjának nevezte magát.

A II. Vatikáni Zsinat a Mária-kultusz kereteit is kijelölte. Nem fogadták el azok javaslatát, akik Máriát a Társmegváltó (Corredentrix)újabb címmel akarták megtisztelni. VI. Pál végül, közmegegyezésre a Mater Ecclesiae, vagyis az Egyház Anyja titulussal tisztelte meg a Szűzanyát.

Mária üdvösségtörténeti hivatása: Jézus Krisztus test szerinti és az Anyaszentegyház és a kegyelem rendjében minden ember édesanyjaként. Anyasága szüntelenül tart a kegyelem világában, Krisztus örök és töretlen világ- és üdvösségtörténeti kegyelmét közvetíti az egyházban. Isten egyetemes üdvözítői tervének, világméretű küldetésének segítője kegyelemközvetítői erejével, hiszen fia „engesztelő áldozat bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is” (1 Jn 2,2).

A Szűzanya lélekmentő, engesztelő, kegyelemközvetítő erejére különösen szüksége van korunknak. 1917-ben a világtörténelemben olyan eszme jelent meg, amely hivatalos ideológiává tette az ateizmust, szervezetten és erőszakosan terjesztette az istentagadást, pusztította az istenhitet és annak intézményeit. Ez az ateizmusra és materializmusra épített világbirodalom összeomlott. A Szűzanya a bűnök jóvátételére, vezeklésre és engesztelésre hívta fel gyermekeit Fatimában és a világnak számos helyén, hogy az egész földkerekségre kiterjeszthesse a megbocsátás krisztusi kegyelmét és a békét, amelyet anyai szíve szeretetével közvetít a bűnbánat, a hit, Isten imádásának és a szívbéli erkölcsi megjavulásnak jegyében. A világ evangelizálását, a béke elnyerését sürgeti a megtérés, az imádság, a vezeklés révén a Evangélium szellemében, hiszen Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem azt, hogymegtérjen és éljen (Ez 33,11); „Nem kívánja senkinek a vesztét, hanem hogy mindenki bűnbánatra térjen” (2 Pét 3,9). VI. Pál pápa a Signum Magnum kezdetű megnyilatkozásban „Mária-korszaknak” nevezi az utóbbi mintegy másfél évszázadot. A gyakori Mária-jelenések is megerősítik ezt a megjelölést. A Mária-tisztelet valódi értékeit hangsúlyozva tette helyére a II. vatikáni Zsinat a Lumen gentium 8. fejezetében a Mária-kultuszt.

Mária-tisztelet az egyetemes kultúrában

A Mária-kultusz legfontosabb alkalmai a Mária-ünnepek, legrégebbi rétegük a keresztény ókorban található meg. Az egyházatyák írásai arról tanúskodnak, hogy a Mária-tisztelet már az ősegyházban megvolt. Hitelt érdemlő írások szerint már a II. századtól kezdve szokásban volt a szentek segítségül hívása. A hívők elsősorban Máriát, Isten anyját hívták segítségül, amint ezt a II-III. századból származó apokrif iratok, amint ezt Szent Jakab Máriát dicsőítő proto-evangéliuma, Péter evangéliuma, Csodatévő Szent Gergely homiliái, az un. Szibilla-könyvek is bizonyítják.13

A legrégibb Máriához intézett imának, az „Oltalmad alá futunk, Istennek szent anyja!” kezdetű imádságnak a legősibb szövegét egy III. vagy IV. századra tehető egyiptomi papiruszon találták meg, és már a bizánci kopt liturgiában is szerepelt.14 A kereszténység történetének minden nagy korszaka kialakította a maga jellegzetes Mária-képét. Az őskereszténység korai századaira a bizánci Istenszülő Anya (Theotokosz) képe jellemző. A Mária-ünnepek fő célja ugyanaz volt, ami Mária személyes törekvése is: a hívek figyelmének Jézusra irányítása.

A kora középkorban, a romanika időszakában a liturgia kiterjedt az egész életre, egységes rendszerként foglalt magába mindent. A szombat például Szűz Mária emléknapja lett.Szűz Mária kultusza különböző fejlődési szakaszokat mutat. A középkor folyamán csak Krisztussal együtt ábrázolták, önmagában sohasem, mert kultusza ekkor még elválaszthatatlanul összekötődött a krisztológiával. (Ez az elv fennmaradt a keleti rítusú ikonfestészetben.)

A Mária-kultusz alakulására jellemző, hogy a koraközépkorban még – például a litániákban – az angyalok, pátriárkák, próféták, sőt Keresztelő Szent János után következik Mária a sorban. Mivel ő testestül a mennybe fölvétetett, ereklyéje nincs, ezért a végtelenül ereklyetisztelő középkorban halványabb az ő kultusza. A képzőművészeti ábrázolások is jól érzékeltetik a Mária-kultusz változásait. A mariológiából ismeretes, hogy a 14. századig Mária térdepel Gábriel előtt az angyali üdvözletkor. Később, a gótikában éppen fordítva, Gábriel térdepel Mária előtt, sőt a korábbi szózatszerű üzenetből szinte a kérés sugárzik, például Leonardo és különösen Lorenzo di Credo Angyali üdvözletén... (Giotto híres Szentcsalád-képén Mária és a kis Jézus a szamáron ül, az égi és a földi szféra egybeolvad, de Józsefnek csupán a szamár vezetése jut...)

A középkorban a leghíresebb Mária-emlék a Szent Szűz názáreti háza volt. A legenda szerint a törökök elől angyalok repítették át Dalmáciába, majd onnan Fiuméba, végül a XIII. században pedig Lorettóba. Később híres zarándokhely lett Loretto, ahol Szűz Máriának csodatévő képét is őrizték. Innét kapta nevét a loretói litánia, amely a barokk korban terjedt el, és a legkedveltebb litániaforma lett. A litánia mint imaforma már a kora középkorban ismeretes és jelentős volt, de csak a barokkban teljesedik ki és válik díszessé, szinte már túldíszítetté.15

A kereszténység történetének minden nagy korszaka kialakította a maga jellegzetes Mária-képét. A bizánci Istenszülő Anya (Theotokosz, Genetrix Dei, Bogorogyica), majd a középkortól fogva a bencések tisztelete a mennyei udvar királynéjához kötődik. A reneszánsz anyaságtól sugárzó madonnái az Istenanya hivatását, kételyeket legyőző hűségét örökítették meg.

A Mária-kultusz intenzitása koronként változott. Az első nagy fellángolás a gótika kora volt, amely már vadhajtásokat is hozott. A lovagság korát áthatja a Mária-kultusszal szorosan összefüggő fokozott nőtisztelet. A kultusz sokféle módon nyilvánult meg: Mária életét legendásan kiszínezték, életének eseményeit, például eljegyzését Szent Józseffel, látogatását Szent Erzsébetnél stb. számos változatban megörökítették. Gazdag Mária-költészet alakul ekkor ki, először latinul, majd pedig különféle nemzeti nyelveken. Ebben az időben a romanika Mária-himnuszaihoz képest változás érezhető: csökken az ég és a föld közötti távolság, a költészet elválik a liturgiától, egyre inkább a magánáhítat felkeltésére szolgál. Háttérbe szorul a dogmatika objektivitása, normatív jellege, domináns lesz a személyes, sőt a szubjektív hangulat, megjelennek az imádkozó ember egyéni érzelmei is. Szűz Máriáról legendákat írnak és gyűjtenek (Jacobus de Voragine: Legenda aurea). Prédikációk, prédikáció-gyűjtemények, imák születnek a Szűzanya tiszteletére. Gyakran ezek az imák végső formájukat a barokk korban nyerik el és válnak széles körben ismertté.16

A reneszánszés a humanizmus korának Mária-kultuszát híven tükrözi a képzőművészet, festészet számtalan remekműben örökítette meg az anyaságtól sugárzó Madonnát, az Istenanya kételyeket legyőző hűségét stb. Például Rotterdami Erazmus a gótika néha már túlzó lángolását igyekszik visszafogni – mintegy a reformáció előhírnökeként – felhívja a figyelmet, hogy inkább Krisztushoz kell imádkozni, semmint a szentekhez.

A dinamikus magasba- és előretörés teremti meg a barokk embereszményt: a keresztény hőst, héroszt, Krisztus bajnokát (Athleta Christi). A barokk szentje csodás és monumentális, vagyis arányosan nagy, hatalmas. A reformáció növekvő Mária-ellenességére válaszul a barokk előtérbe helyezi a Mária-kultuszt. A rózsafüzér-imádság, a májusi és az októberi Mária-ájtatosságok ekkor terjednek el széles körben. Az Ave Maria is ekkor nyeri el végleges formáját és válik általánossá. Az első fele a mai alakjában két szentírási részletből kialakított antifóna: az angyal üdvözlő szavait és Erzsébet dicsérő köszöntését tartalmazza. Amikor nem antifónaként énekelték, hanem mondták, itt egy Amennel le is zárták. A kérőimát a korai barokk tette hozzá, kialakítva, könyörgéssel lezárva a mai imaformát.

Az Úrangyala déli harangszót Kallixtus pápa rendelte el a nándorfehérvári győzelem emlékére 1458-ban. Előzményei közt tarthatjuk számon a középkorban péntek délután három órakor szokásos harangozást, valamint a napi három Angelus-harangszót, amely a szerzetesek laudes, sexta és vesperas imaóráinak kezdetét jelző kis harangkondításból fejlődött ki. Mai formájában csak a 17. században vált általánossá. (Magyarul először Pázmány Péter imakönyvében fordul elő, aki egész tevékenységét „nemzetének lelki orvoslásáért” végezte.)

A 9. században Paulus Diaconus Mária-tiszteletét a tömör, veretes, teológiai mélységet rejtő Ave, maris Stella című himnuszával bizonyítja. A szerző longobárd királyfi, aki Monte Cassinón szerzetes lett, Mária-himnuszában szigorú, de egyszerű versmértéket, kevés képet, rímet – ezek egy része betűrím – használ. Az első strófa himnikus adoració, amely az Ave és Éva szójátékot is tartalmazza. Az „Ave, maris stella / Dei mater alma / atque semper virgo / felix coeli porta” Babits költői és hűséges fordításában így hangzik: „Tengernek csillaga, / Isten édesanyja, /üdvözlégy mindig szűz, / menny boldog kapuja”.Sík Sándor archaizáló, kissé népszerűsítő tolmácsolásában: „Tengernek csillaga, / Isten édes Anyja, / Ave makulátlan / Mennyei szép Porta”. A himnusz további hat strófája fohász, kérés Máriához, az ő közbenjárására, hogy fogadja el az Úr a könyörgést. A bűn nélküli Mária szelíd (mitis) Szűz, aki bennünket is szelídekké (mites) tesz, erkölcsileg tisztává (castus), hogy az ő segítségével Fia feloldozzon bennünket a bűn terhe alól, hogy vele együtt örvendezhessünk az örök életben.

Legrégibb Mária-imánk, a Sub tuum praesidium confugimus, amelynek legősibb szövege egy 3. vagy 4. századi egyiptomi papiruszon maradt fenn, már a bizánci és a kopt liturgiában is szerepel. Az ambrózián misszáléban antifóna, a mai Liturgia Horarumban a kompletórium után mondható, énekelhető. Utolsó könyörgése a 17. századból, Németországból származik, de ezt elhagyja a Liturgia Horarum. A magyarul így hangzik ez a könyörgő szöveg:

„Oltalmad alá futunk, Istennek szent anyja!

Ne vesd meg könyörgésünket szükségünk idején,

hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől,

mindenkor dicsőséges és áldott Szűz!

Asszonyunk, közbenjárónk és szószólónk!

Engeszteld értünk Fiadat,

ajánlj minket Fiadnak,

Mutass be minket Fiadnak! Ámen.”

Főképpen a bencés rendből kinövő cisztercitáknál terjedt el az Irgalmasság Anyjának, a Bűnösök Menedékének hódolata. (Egy legenda szerint Mária palástja alá fogadja a cisztercitákat az égi dicsőségben is.) A magyar gótika időszakában főképpen a ferencesek és dominikánusok nyomán honosodott meg a szegények pártfogója, a Szent Ferenc-i Mária-kép, a Jézus Anyja, híveinek égi pártfogója, közbenjárója, az anyai öröm, a karácsonyi misztérium hordozója, aki Madonna, de egyben Hétfájdalmú Szűz is.

Söveges Dávid Fejezetek a lelkiség történetéből című könyvében lényeglátóan foglalja össze a gótikában kialakult Mária-kultusz ismérveit. Amíg Mária kultusza szorosan kötődött a krisztológiához, önmagában nem ábrázolták: karácsonyi jelenetekben a kis Jézussal, Józseffel, a három királyokkal, pásztorokkal együtt látható legtöbbször. A pieta-képeken, szobrokon a kereszt alatt, vagy mellett, de mindig a Megfeszítettel, gyakran Nikodémusszal, Szent Jánossal, Magdolnával...A gótika kiszínezi Mária alakját, születését, bemutatását a templomban, látogatását Szent Erzsébetnél, eljegyzését, esküvőjét Józseffel, gyakran különféle szentek társaságában (assistoni diversi santi) láthatjuk.

A gótikában egész Mária-költészet alakult ki. A latin nyelvű Mária-himnuszok, planctusok egyre több nemzeti nyelven is megjelentek. A romanika Mária-himnuszaihoz, -énekeihez képest változás áll be. Az ég és föld közti távolság csökken, a liturgiától a magánáhítat felé tolódik el a Mária-énekek kultusza. Háttérbe kerül a dogmatika objektivitása, előtörnek a szubjektív hangulatok, asszociációk, az imádkozó szubjektivitása, egyéni életérzése.

A szerzetesrendek közül különösen a ciszterciták, a premontreiek, az ágostonos szerzetesek művelik eredményesen a Mária-lírát. A Bibliából minden szépet és jót őhozzá asszociálnak, kötnek: Gedeon gyapja, Áron kivirágzó vesszeje, Mózes égő csipkebokra. Az égitestek, a nap, csillagok, hold, rózsa, mirha, tömjén, liliom, balzsam mind-mind őhozzá kötődnek. Az Énekek énekéből (Cantico Canticorum) sok képet vesznek át a Szűzanya érzékletes megjelenítésére. Ő az eltévelyedőknek utat mutató tengerek csillaga, az élet forrása, a bűnösök menedéke, a minden bajban segítő anya.

Mária öröméről is szólnak: az angyali üdvözletről, Jézus születéséről, a három királyok látogatásáról, Jézus feltámadásáról, Mária mennybe viteléről. A németalföldi Jakob van Maerlant és később több francia költő Mária hét, sőt tizenöt öröméről szólnak. Szent Bernát máriás lelkülete későbbi legenda, amint a Szűz Mária tejéből részesülés is vándormotívum. A doctor marianus titulus túlzó, „doctor amabilis” illene hozzá Söveges Dávid szerint.

A gótikában a kereszt egyre magasabb lesz, létrán kell már felmenni a corpus levételéhez. Mária, Fia lecsüngő kezét csókolja. Jézus bal karja Nikodémus vagy arimateai József vállára hull. A pieta (német neve: Vesperbild) ábrázolásokban – Szűz Mária eleinte fia holtteste előtt térdel, később ölében tartja. Számos változat ismeretes anya és fia összetartozásának ábrázolására.

A gótika korszakának elejéről származik az Omni die dic Mariae mea laudes anima! kezdetű verses ima. (Szerzőjének a cluny Marlas-i Bernátot tartják, egyesek Szent Bernátnak tulajdonítják a szerzőséget, mások szerint a 15. századi lengyel király, Szent Kázmér lenne a szerzője. Dallamos, csilingelő rímekben bővelkedő, trochaikus vers, amely a „nem lehet méltóképpen dicsérni az Isten anyját” gondolatot variálja már-már az egyhangúságig részletezően. Babits átköltésében poétikus jellege dominál, Sík Sándoréban az eredeti nyelvezet és stílus gazdag egyszerűsége jobban érződik.

A nép nyelvén írt Mária-éneket Petrarca, akinek a Daloskönyvét (Canzoniere) Szép Szűz (Vergine bella) Mária himnusz zárja. Mária-éneket szerzett Tasso, Lope de Vega, Calderon. Villon anyja kérésére írt balladát (versformát jelent nála) Szűz Máriához. Eredeti címe: Ballade a Notre Dame, magyarul Illyés Gyula fordításában a teljes címe: Ballada, melyet édesanyja kérésére készített a költő, hogy imádkozhassék Miasszonyunkhoz. A középkori Mária-kultusz tiszta dallama zeng a versben, amelyet írástudatlan édesanyja számára írt imádságul. Az egyiptomi Máriát említi benne, aki kurtizán volt, de aztán megtért és vezekelni a pusztába vonult. Szól Theophilusról, a legendás történet hőséről, aki eladta magát az ördögnek, de Mária kiszabadította a Sátán körmei közül. A verszáró ajánlás az áhítat csúcspontja:

„Vitted méhedben, Szűz Fejedelemnő,

Isten fiát, ki lészen eljövendő,

Legfőbb urunkat, ki értünk a mennyből

Leszállt s bennünket megoltalmazott;

Oly ifjan kínhalált kereszten lelt Ő,

Nekünk Megváltónk, vallom, ekképp lett Ő –:

Élni-halni e hitben akarok.”

(A sorkezdő betűkből a szerző neve olvasható ki.)

Charles d' Orléans herceg lányának, Máriának születésekor szerzett, az Orleans-i Máriát dicsérő énekben is, amelynek mottóját Vergiliustól veszi, „Már új sarjat küld a magasból a földre az ég is” (IV. Ecloga. Ford.: Trencsényi Waldapfel Imre.) Dávid szavát idézi: „Gyönyörűségem van a te rendeléseidben, Uram!” (119. zsoltár, 16.)

Magna Domina Hungarorum – 

Magyarok nagyasszony: Nagyboldogasszony

Szent István megkoronázásával kezdődött amásodik évezred, a „gesta Dei Hungarorum” (gesta Dei per Hungaros) ezeréves története, a magyar kereszténység, amelynek legkedveltebb szentje: a mennybe fölvett Boldogasszony, a Magna Domina Hungarorum, vagyis a magyarok Nagyasszonya, Nagyboldogasszonya, akinek tisztelete ezer év óta folyamatos.

A magyar Mária-kultusz a pogány kori Boldogasszony mítoszából és a kereszténység Mária-tiszteletéből táplálkozik. Őseink hite szerint a virágzó és termő, a diadalmas asszonyiság megtestesítője, a patriarchális törzsi magyarság ellenpontja a Boldogasszony, aki gyermekeiről, eledelről, gabonáról, jószágról gondoskodott, és a termékenységet, a jóságos, ajándékozó kedvet, a bőséget jelképezte. (A gyerekágyas nő ma is a Boldogasszony ágyát fekszi, az újszülött örömére a Boldogasszony poharát szokás kiinni.)

Bár a magyar kultúra lényegében keresztény kultúra, vagyis a kereszténység által létrehozott kultúra, amely számtalan pogány kori elemet őrzött meg mindmáig, sokszor krisztianizált formában. Szent Gellért előreláthatóan rendelte el, hogy az Istenanyát magyarul Boldogasszonynak nevezzék. (Talán egyetlen nyelven sem nevezik Máriát Szűzanyá”-nak, csak magyarul. A szüzesség és az anyaság összeegyezhetetlen ellentétét csak a magyar nyelvben találjuk együtt elválaszthatatlan szókapcsolatként.) A Szűzanyaszeplőtelen fogantatásában analógiát találtak eleink Emese Turul madártól történő fogantatásával, az Árpád-nemzetség genezisével; Gábriel arkangyal Mária-üdvözletével pedig Emese álma rokonítható.17

A pogány magyarságban nagy tiszteletnek örvendő Boldogasszony világot megtartó pogány kori magyar istenasszonyként a kék éggel mint palástjával védelmezi a magyarságot. A Boldogasszony az ősmagyar hit istenasszonya, típusa a hitves, a feleség, az anya, aki gyereket szül, nevel, családi teendőket végez, süt, főz, mos, takarít, ha kell várat véd, életeket jó útra vezet. Körülötte áldás az élet, megtörik az átok, tisztasággá változik a szemét, otthonná a rom, aki mindent óv, megújít, megszépít, lélekkel telít, a mulandót, romlót boldog mosollyal őrzi és adja vissza az életnek. Ellentétpárja a Szépasszony mítosza, amelynek típusai a szépasszonyok, azok a tündérek, akik mezőt, erdőt, rétet bejárva minden szépet megérintenek, minden édeset felszippantanak, mindenkit elbűvölnek, de tündöklésük nyomán hervadás, meddőség, pusztulás marad. A hitves, a feleség típusával szemben ők az élvező nő, a szerető típusát képviselik -- amint ezt Czine Mihály Móricz-monográfiájában remekül kibontja.18

Őseink pogánykori nőtisztelete csodálatosan folytatódik a római típusú kereszténységtől átvett Mária-kultuszban. Első szent királyunk egy minden részérdeken, világi küzdelmen felülálló mennyei pártfogót hagyott örökül kereszténnyé vált utódaira. Szent Istvánt végakarata szerint az általa alapított székesfehérvári székesegyházban temették el, egy újrafaragott római márványkoporsóban, amelynek díszítésén angyalok láthatók, akik a mennyei Jeruzsálembe viszik az elhunyt testét. A korai, vagyis 1250 előtti magyar király- vagy szentlegendák lelkiségének sajátos vonása a Mária-tisztelet. Ezekben többször találunk imaszövegeket a különféle szentek szájába adva. Különösen Szent Istvánnál és Szent Gellértnél feltűnően erős a Mária-tisztelet.

A keresztény Mária-tisztelet szervesen, harmonikusan forrt össze pogánykori elődjének kultuszával. Kálmány Lajos, Bálint Sándor bizonyította, a nép képzeletében a szeplőtelenül fogant Mária nem vehette át a pogánykori istenanya minden feladatát és funkcióját, különösen a termékenységhez, a termékenység-varázsláshoz kötődőket, ezért ezeket Mária anyjához, Szent Annához kapcsolták, akit egyszerűen Úrnőnek szólítottak, amint ezt Szent Gellért legendái is tanúsítják. A honfoglaló magyarság mélyen tisztelt istenasszonya, a Boldogasszony népünk történeti tudatát, mitologikus gondolkodásának jellegadó ismérveit is erősíti.

Az asszony eredetileg királynét jelentett, amint az úr, uram méltóságnév eredetileg az uralkodásra következőt szokta jelenteni, vagyis a királyi hercegnek, a magyar trónörökösnek járó megszólítás volt. A Győr-Sopron-Moson megyei Asszonyfát (Asszonyfalva, ma Ostffyasszonyfa) egy 1235-ből való oklevelünk „Terra populorum Reginae”, vagyis „a királyné népe földjeként” említi. A magyar asszony szónak a német Frau (Fruwe) szóhoz hasonlóan még sokáig „úrnő” marad a jelentése. Calepinus a domina magyar megfelelőjeként csak az asszony fogalomszót említi. „Ave domina angelorum: iduezlegy angeloknak azzonya” – olvashatjuk a latin mondat fordítását a Cornides-kódexben. (A XVI. században a főrendi férjes nők titulusa az „asszonyom”, mégpedig „úrnő” értelemben,az asszony jelentése az úrnak teljesen egyenrangú párja. Az asszonykodikpedig uralkodik jelentésű. Régen a királyt uralták, vagyis szolgáltak neki, a királynét pedig asszonyolták, amint ezt Károli Gáspár Biblia-fordítása is bizonyítja.) Az úr kifejezés értékcsökkenése az idők folyamán igen erőteljesen érzékelhető, míg az asszonyom titulus sokáig megőrizte eredeti jelentését a polgári társadalomban a cselédek ajkán is, amikor a ház úrnőjéről beszéltek. A XIX. század elején még nagy becsülete volt ennek a szónak, amikor a leány megnevezést helyettesítették a kis asszony/kisasszony kifejezéssel. A múlt század végére azonban a társas érintkezésből teljesen eltűnt, ekkor már nem társadalmi rangot, hanem hívatást, foglalkozást jelölt, például varrónőt.)19

A Czuczor-Fogarasi szótár még a múlt század hatvanas éveinek nyelvhasználatáról is azt mondja: „Még ma is némi kitűnő jelentése van azoknál, kik az úri nőket tekintetes nagyasszony néven címezik.” A „nagyasszony” szónak újratámadt becsülete megnőtt, amikor vagyonos és előkelő polgári rendű matrónákat,különösen, ha jótékonyságukkal a közjóért kitűntették magukat, majd a legmagasabb közjogi méltóságot betöltő magyar ember feleségét is „nagyasszonynak” nevezték. Ebben a tudatosan szándékos szófelújításban, jelentésváltozásban nagy szerepe volt Szomory Dezső Nagyasszony című színművének is, amelyben a „nagyasszony” Mária Terézia, akit természetesen csak az írói képzeletben szólítottak „nagyasszonynak”. (Az Érdy-kódexben Gellért püspök „tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy a Szíz Máriát ez Magyarországban Bódógasszonnak avagy ez világnak Nagy Asszonyának hívnák”20Természetesen Szűz Mária közel ezer éves „nagyasszony” neve és a ma divatos „nagyasszony” között semmiféle lényegi-tartalmi kapcsolat nincs, az utóbbi két évszázados külön fejlődéssel vonult be a magyar szókincsbe.

A Mária-kultusz már a kezdetektől hatott a magyar államélet kialakuló stílusára is. Szent István koronafelajánlása a Napbaöltözött Asszony, a Patrona Hungariae kultuszának irányszabó jelképe. A székesfehérvári koronázó bazilikát Boldogasszony tiszteletére szentelték fel, és egy Szent Anna kápolna is hozzátartozott. (Majdnem 500 éven át itt 36 királyt, 13 királynét koronáztak meg, egészen 1539-ig, János király és Izabella megkoronázásáig.) A budai várhegyen 1255-ben emeltek templomot Szűz Mária tiszteletére, amelynek Schulek Frigyes tervei alapján átépített épülete a Budavári Nagyboldogasszony-templom, közismertebb nevén Mátyás-templom. A Mária-kultusz jelentőségét mutatja, hogy a középkori Magyarországot a Boldogasszony virágoskertjének nevezték.

A kereszténység egyetemes tradícióinak és a magyar nemzeti hagyományoknak a tudatos összekapcsolására példa a Boldogasszony és Szent István kultuszának összefonódása. A hagyomány szerint Szent István halálát augusztus 15-re, Nagyboldogasszony napjára tették, ekkor templomi emlékezés és törvénynap is volt. Szent László a törvénykezés napját augusztus 20-ra helyezte át, így alakítva ki egy közös, teljes Mária- és Szent István-kultuszhetet. Jelentőségét tekintve a sajátosan olasz Madonna-kultuszhoz mérhető, de jellegzetességében több szempontból is eltérő a magyarság számára a századokon át kiteljesedő Boldogasszony-kultusz.

A Szűz Máriáról szóló latin nyelvű prédikációk, prédikációskönyvek (Jacobus de Voragine, Bernardinus de Busti) nyomán keletkező munkák sorában külön hely illeti meg Temesvári Pelbárt alkotását: Stellarium coronae benedictae Mariae Virginis (1498) A Boldogságos Szűz Mária csillagkoszorúját készíti el, máriás prédikációkhoz gyűjt anyagot. A Napbaöltözött Asszony 12 csillagú koronájának megfelelően 12 könyvben tárgyalja a mariológiát. A könyv bevezetése himnikus szárnyalású. Az előszóban kifejti: munkájával elsősorban az egyszerű népnek prédikáló papokat akarja segíteni. Túlfűtött rajongással bizonyítani igyekszik, hogy az Istenanya volt az emberi történelemben a legszebb földi lény és a legnagyobb tudós is. Beszédeit példákkal tette szemléletessé, egyszerű előadásmódját ritkán váltja fel egy-egy művészi igénnyel kidolgozott jelenet. Aprólékos részletességgel dolgozta fel a szenvedéstörténetet. Olyan szemléletesen dialogizált formában vetíti elénk az Anya és Fia drámai találkozását a Golgotára vezető úton, hogy valósággal egy előadható misztériumjáték szövegének benyomását kelti.

A 16. századtól kezdve a templomi himnuszok nyomán néphimnuszok, nemzeti himnuszok keletkeztek. Magyarországon sokáig az „Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga” és a „Boldogasszony anyánk” kezdetű vallásos dalokat énekelték a nemzeti himnusz szerepét is betöltő néphimnuszként. A Boldogasszony anyánk egyik legrégibb, Pannonhalmán őrzött kéziratában olvashatjuk: Melodia De beata Virgine Habet Notam Propriam, vagyis a Boldogságos Szűzről szóló éneknek saját dallama van... A zenével, énekléssel összeforrott himnusz irodalmi műfaját reprezentáló, a szövegét és dallamát tekintve is igen értékes Boldogasszony anyánk történeti jelentősége felmérhetetlen – a reformátusoknál a Tebenned bíztunk zsoltáréhoz hasonlóan – a magyarság nemzeti tudatának, európaiságának és megmaradásának történetében.

Gazdag formában jelentkezik a gótikában a Mária-tisztelet, költőiségben mindmáig nem éri utol ezt a magassági pontot a későbbi Mária-kultusz. A keresztény ókorban gyökeredző Mária-ünnepek részben az Úrnak is ünnepei. Március 25 Az angyali üdvözlet, (Gyümölcsoltó Boldogasszony) február 2-án Jézus bemutatása a templomban, (Gyertyaszentelő Boldogasszony) a nagy ünnep augusztus 15-e: Mária mennybemenetele. Középkori gótikus ünnep november 21-én Mária bemutatása a templomban, amely egy apokrif keleti evangéliumra vezethető vissza. Mária Szeplőtelen Fogantatásának (Mária Immaculata) ünnepe december 8. Augusztus 5-e pedig Havas Boldogasszony. A negyedik római bazilika, a Santa Maria Maggiore felszentelésének ünnepe. A bazilika épülete korábban törvénycsarnok volt, Nagy Konstantintól kapta a pápa templom céljára. Egy patrícius házaspár és a pápa is az Esquilinus-dombon nyári melegben hóesést láttak álmukban. Innen a név Havi vagy Havas Boldogasszony. Imák, énekek ezrei szóltak a Szűzanyához, kérték közbenjárását Fiánál...

Stabat Mater – Ómagyar Mária-siralom

Jacopone da Todi latin és olasz Mária-énekei közül legismertebb a Stabat Mater kezdetű sequentia, amely a középkori egyházi líra csúcspontja. Az ókeresztény egyház himnuszaitól ívelő ezeréves keresztény költészet betetőzése, a lírai részvét költeménye. A passiótörténet fontos elemeit sűríti versbe a költő. Szerkezetét párhuzamos gondolatritmus határozza meg. A hármas tagoltságot a passió érzelemrajza, a lírai részvét és azonosulási vágy, valamint a záró könyörgés adja. A lírává oldott tragikus fájdalom élesen elüt a komor, sötét középkori passióktól. A reneszánsz pieta-ábrázolással, például Michelangelo sugárzó szépségű pietájával rokoníthatjuk, amely a római Szent Péter bazilikában található. (A Stabat mater... a megzenésítések révén is népszerűvé vált: Pergolesit illeti a pálma, de megihlette Rossinit, Verdit és Dvorákot is. Jacopone da Todi megírta a Stabat mater speciosa-t is, a karácsonyi misztérium Máriájának örömét, de ez kevésbé költői, érződik rajta a spekulatív kiszámítottság, amelyet még Sík Sándor átköltése is csak enyhíteni tud.)

A honfoglaláskori magyar költészet elveszett, nemzeti költészetünk -- sok más népéhez hasonlóan -- egy csodálatos Mária-himnusszal kezdődik. A latin planctus több nemzeti nyelven, magyarul is siratóénekké vált. A Planctus szerzője Geoffroi de Breteuil (Godefridus de Santo Vittore), akinek művéhez hasonlót alkot magyar nyelven, minták nyomán, a kompilláció módszerével is egyénit hoz létre egy ismeretlen domonkos barát az Ómagyar Mária-siralomban.21

Martinkó András bizonyította, hogy az Ómagyar Mária-siralom című, Stabat mater jellegű himnuszunk közvetlenül 1300 előtt keletkezett. A Szűzanya fájdalmát szakrális síkon és minden édesanya fájdalmát evilági értelemben is kifejezi ez a gyöngédségtől és hódolattól áthatott költemény.Ez az egyszerre emberi és istenanyai fájdalmat kifejező gyönyörű költői parafrázis kapcsolatot tart a latin mintával, de annál tömörebb, költőibb és drámaibb. Rokonságot mutat a népi siratóénekekkel, a dramatizált passiójátékokkal. A hármas drámai kompozícióban a vallásos téma mélységesen földi, evilági érzéseket fejez ki. Mária háromszor jajdul föl: a fájdalmat tudatosítja, majd fiához fordul, végül önmaga élete árán is kegyelmet kér fia számára. A ritmus az érzés intenzitását követve hol gyorsul, hol lassul. A latin liturgikus líra formai hagyományait egyénítve asszimilálja középkori líránknak ez a remeke. A kötetlen szótagszámú, kétütemű sorokban megkapó természetességgel alkalmaz alliterációkat, méltán híressé vált, népdalokra, virágénekekre emlékeztetően szép figura-etimologikákat: „Világ világa, Virágnak virága...” A latin mintától szemléletben is eltér, magyar látásmódot követ: „flos florum” – „virágok virága” helyett az egyes számú alakot, a „virágnak virága...” formát használja. „Lírai költészetünk jellegzetes vonásai: a túlzás leegyszerűsítése, a zökkenés nélküli kemény tartás, a mesterséges díszítés helyett az érzéki valósággal való hatás mind megtalálható az első magyar versben”—állapítja meg róla Horváth János.22

A nemzeti költészetünk nyitányában feltűnő szakrális anyakép irodalmunkban csodálatos vonulatot, költői képsort alkot Janus Pannoniuson, Petőfin, Adyn, Kosztolányin, József Attilán, Radnótin, Weöres Sándoron, Nagy Lászlón, Juhász Ferencen, Csoóri Sándoron át Kalász Lászlóig, Utassy Józsefig...

Mária a középkori pecsétek tanúsága szerint Szentmária. Szűz Máriáról szól a Königsbergi töredék. (Első részét Toldy Ferenc egy könyv támlájából fejtette ki.) A magyar költészet fejlődése szempontjából fontos szerepük volt a késő-középkori vallásos énekeknek, az anyanyelvű cantióknak, vagyis népénekeknek. A Mária-tisztelő szerzetes-költő kifejező eszközei közé tartozik a virág-szimbolika, amely aszakrális énekek és a profán virágénekek mélységes rokonságáról éskölcsönhatásáról tanúskodik:

Mária szép verág

és szízeknek gyöngye

a mennyei udvarnak

nagy szép fénössége

mert vagy Istennek anyja

angyaloknak asszonya

nagy méltóság néköd

kinél nagyobb nem lehet

Istennek utána

sem földön sem mennyön

Szeretetnek rósája

tégöd ékösíte

szent alázatosságnak

violája szépíte

tisztaságnak lilioma

igen tégöd tisztöle

és mindön jószágnak

jámborságnak szentségnek

édösségös illatja

tégöd mind elhata.

Az Ó kegyes szűz Mária (Peer-kódex) kezdetű ének már eredetinek tekinthető, amint az az elveszett cantio is, amelyből mindössze két nagyszerű sor maradt ránk: „Édes anya, bódog anya, Verág szülő, szíz Mária” (Winkler-kódex).

A középkor végén a katolikus egyház utat engedett a magyar nyelvű templomi éneklésnek, bár ennek igazi elterjedése és népszerűségének fontos tényezője a reformáció műve volt, katolikus ellenhatásként az anyanyelvű vallásos éneklés révén felvirágoztak a katolikus egyházi énekek is. Kisdi Benedek egri püspök nevéhez fűződik a Cantus catolici, régi és új, deák és magyar ájítatos énekek és litániák (H.n. 1651) című kiadvány, amelyet Szőllősi Benedek állított össze. Az első hivatalos, kottás egyházi énekeskönyv is, a Cantus Catholici, amelyben az énekek nagyjából az egyházi év rendjét követik. (Köztük mintegy 30 Mária-ének található, ezek jórészét Sík Sándor költötte át magyarra.) Ez a gyűjtemény magában foglalja a megelőző kiadványok énekeinek java részét. Ezek fontos részét képezik a katolikusok régi, részben még a középkorból származó és a szájhagyomány útján megőrzött énekei. Közéjük tartozik Vásárhelyi András népszerű Mária-himnusza, az Angyaloknak nagyságos asszonya, .amely litániaszerűen dicséri a Szűzanyát. (A szerző ferences szerzetes, az első név szerint ismert magyar költő, neve a versfőkben van elrejtve.) 23 A Szűzanya Pázmány Péter fohászában aranyos násfa, jóság pálmája, nömös liliom. Pázmány O gloriosa! című Mária-énekét a latin himnuszból Rosty Kálmán fordította és a Szűz Mária Virágos Kertjében publikálta (1896. 12. sz.): „Ó dicsőséges, ó ékességes, / Mint a csillag, fényes! / Úrnőnk s Anyánk vagy, / Drága szép, erénye!” A szépen megkomponált himnusz a száműzöttség megszűntetéséért is fohászkodik: „Menny ékessége, nép dicsősége, / Vidd szivünket égbe: / Hogy a száműzött / Lelje nyugtát végre! // Fény a sötétben, édes reményem, / Oh tekints le rám fenn: / Adj hiveidnek / Örök éltet, -- Ámen!”

A Mária-tiszteletre szerzett énekek közül eredetiségével, epikus jellegével tűnik ki a Szent ének, ki dicséri Szűz Máriát és az ő szent Fiát, amely a Winkler-kódexben található, és Mária és Jézus történetét az Egyiptomba való menekülésig beszéli el.24 A középkori vallásos áhítat nála bensőséges nemzeti érzéssel párosul, István király példáját követve25 ajánlja Mária oltalmába a töröktől létében fenyegetett Magyarországot:

Halottaknak megszabadítója,

Törököknek megnyomorítója,

Kerályoknak jó tanácsadója,

Magyaroknak megoltalmazója.26

A kor katolikus énekszerzői gyakran nagyszerű hűséggel és szépséggel tolmácsolták magyar nyelven a középkori himnuszköltészet remekeit. Ezek az átköltések a kései, gótikus középkor himnuszait új stílusban közvetítve erősítették a barokk szellemiséget, mint például a Stabat Mater dolorosa megindítóan szép, az eredetit híven követő átköltése: „Álla az keserves anya, / Keresztfánál siralmába, / Látván függni szent fiát...”

A török veszedelem idején a barokk kor a Keresztények Segítőjét hangsúlyozza a Mária-kultuszban. 27 Tisztelik őt mint a Béke Királynőjét,az Irgalom Anyját, a Jó tanács Anyját, Hétfájdalmú Szüzetis. Zrínyi invokációja nemzeti, barokk eposzunkban a keresztény múzsához, a Szűzanyához szól, tőle kér és vár segítséget:

„Musa, te, ki nem rothadó zöld laurusból

Viseled koszorudat, sem gyönge ágbul,

Hanem fényes mennyei szent csillagokbul,

Van kötve koronád holdbol és szép napbul;

Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat,

Az ki örökkén volt, s imádod fiadat

Ugy, mint Istenedet és nagy monárchádat;

Szentséges királyné, hivom irgalmadat!”28

János jelenéseinek egyik passzusa alapján (Jn 12,1) terjedt el a lábát félholdon – később bőségszarun – tartó Szűz Mária képe, akivel a Napbaöltözött Asszony tiszteletét azonosították, aki lábával eltapossa a bűnt, jelképesen magyar híveinek ellenségét – látható a szegedi és a csíksomlyói kegyhely Mária-képén is. A litánia mint imaforma ekkor élte virágkorát, nagyon megfelelt a barokknak, mert sok kifejező eszközt, felsorolást, díszítő formát képes magába foglalni.

Szent István felajánlását II. Ferdinánd a 17. század elején megismételte, a Napbaöltözött Asszony kegyeibe ajánlotta országát, tiszteletére pedig Bécsben emléktemplomot alapított. Bécs 1683-as ostroma, aztán hazánk felszabadítása a török iga alól a Segítő Szűzanya tiszteletét erősítette meg népünkben, amely Passauból elindulva az egész közép-európai térséget meghódította. A pápa elrendelte Mária nevének megünneplését világszerte. A török alól felszabaduló Péterváradon mecsetre épült a Havi Boldogasszony-kegyhely. (Névadása a májusi hóesésre utal.) A törökök fölötti diadal örömére rendelte el a pápa az egyházban a Rózsafüzéres (Olvasós) Boldogasszony egyetemes ünnepét.

A pócsi görögkatolikus templom Istenszülő ikonja (és a róla készült számos másolat is) kegyképpé vált. A rajta látható Noé bárkája az Egyház egységét jelképezi, a kiengesztelődés és megbékélés galambja csőrében zöld ágat visz. A kegyképet baldachinsátor koronázza, amelynek drapériáját angyalok vonják szét. Mindez jellegzetes barokk díszítmény, amely kegyképháttérként és oltárdíszítményként a heraldika címerpalást-motívumára vezethető vissza.

Ismeretes olyan barokk szentkép, amelyen a Patrona Hungariae egy Árpád-házi szent társaságában látható. A képen a felhőkoszorúból lenéző Patrona Hungariae glóriájának fénysugarai sátorként vonják be a hátteret, követve ezzel is a Raffaello Folignói Madonnája nyomán népszerűvé vált képtípust. A Magyarok Nagyasszonya a kolozsvári volt jezsuita templom bal oldali első kápolnájának oltárképén látható, ahol a gyermek Jézus fogja a Szent István kezében lévő országalma keresztjét. (Hasonló ábrázolás található a győri Szent Ignác templom, a mai bencés templom baloldali mellékoltárának magyar szentek oltárképén is.)

A Szent István felajánlja a koronát a Szűzanyának témakör a 18. században számos változatban bontakozott ki. A Szent Király devóciója közüggyé vált. Ezt jelzi a képeken megjelenő magyar hívők tömege – néha Buda látképe is, a magyarok örökös Nagyasszonyának terrénuma –, amely a Regnum Marianum gondolatát érzékelteti. (Az első ábrázolás, amelyen első királyunk a Mennyek Királynéjával együtt szerepel, az esztergomi Porta Speciosa 12. századi márvány-illusztrációjának timpanonja volt.) A Nagyboldogasszony, fölvéve a magyar koronázási jelvényeket, ékszereket, a Patrona Hungariae, vagyis a Magyarok Védasszonya teljes ikonográfiáját képviseli.

A magyar Mária-tisztelet történelmi hagyományai között jellegzetes fejlemény, hogy a török hódoltság idején a Napba öltözött, Félholdon taposó asszony nálunk törökellenes jelképpé vált (Jel 12,1). A Győrben 1623-ban letelepülő, rendházat, gimnáziumot alapító jezsuiták templomában a magyar szentek oltárán Patrona Hungariae feliratú pajzsok fogják fel a törökök nyilait, lándzsáit, kifejezve ezzel a katolikus megújulás honvédő szándékát, amelyre határozott utalásokat találunk a templom és rendház stukkóin is. A Boldogasszony liturgikus jelképei a rendházban lévő patika díszítésein éppúgy megtalálhatók, mint a lépcsőház újonnan feltárt csodálatos szépségű freskóin. Győrött már a 17. században létezett jámbor társulat Confraternitas Beatae Mariae de Victoria néven és már 1642-ben oltárt emeltek a társaság patrónájának az újonnan épült Szent Ignác templomban. Az oltárképen a Győztes Immaculata jobbjában pálmaágat tart a lepantói győztes csata (1571. X. 7.) hajói fölé. Mária a barokk korban rendre az oszmán hatalom feletti győzelem palladiumaként szerepelt a művészetekben.

Mária segítségének tulajdonították Budavár visszafoglalását is a töröktől. Budam Virginis Dabit Auxilium – Budának a Szűz ad segítséget -- vallották az ostromlók és várták a döntő győzelmet Nagyasszony és Kisasszony napja között, amely szeptember 2-án meg is született. Irodalmunk, különösen költészetünk Mária-kultusza a szabadságért küzdő, erkölcsi nemesedést akaró nemzeti érzületet, hősi lelkületet erősíti óriási hittel, bizalommal. Másfél évszázadon át sokszor felhangzott a mohácsi csatában elesett Vásárhelyi András éneke:

Rettenetes a mi baj-vívásunk.

Mert kegyetlen a mi ellenségünk,

Rettenetes végső kimúlásunk,

Hogyha Szent Szűz nem lesz segítségünk.

Bartolomeo Altomonte festette a soproni Szent Mihály templom oltárképét (1739), amelyen a „Magyarok Patrónája” Szent Mihályt küldi a török sereg ellen, a magyarok segítségére. A kép ugyanazt a barokk szellemet sugározza, amely a Cantus Catholici (1651) textusából árad:

„Ó Mária, nagy Úr Annya, és mennynek Királyné Asszonya.

Baj vívóknak biztatója, és ellenségünk rontója.

Zászlód alatt vitézkedünk, ne hagyd híveidet el-vesznünk.”

Ezért volt olyan népszerű nálunk is a „törökverő passaui Segítő Mária” (Maria-Hilf) kegyképe, a Keresztények segítsége, a minden veszedelemtől oltalmazó, köpenyes, illetve palástos Madonna. A török kiűzése után az országot sújtó pestist a pogány rabiga utolsó átkának tekintették, amely ellen a Szűzanya, az irgalmas szeretet megtestesítője védi meg híveit. (Az Immaculata, a Szeplőtelenül Fogantatott Mária főképpen Murillo képei nyomán vált kedveltté.) A döghalált okozó ősbűntől is mentes Immaculata, a Segítő Mária oltalmát kéri a könyörgés, hogy a Bibliában szereplő három dávidi rossztól, „az éhségtől, hadaktól és döghaláltól ments meg, Uram, minket!” (Eszterházy Páltól tudjuk, hogy a dögletes nyavalyát a magyarok Erdélyben és Várad környékén „Halál-szeplőnek” is nevezték.) A kuruc-labanc testvérharcok idején pedig a Boldogasszony pócsi, győri, nagyszombati, királyfalvi, szentantali kegyképe könnyezve, vérrel verejtékezve figyelmeztette, intette megbékélésre, vezeklésre a viszálykodókat... 30

A barokk korban alakul ki a magyar történelmi Mária-kegyhelyek többsége. A mai Magyarországon lévő 64 kegyhelyből kilenc középkori, a többi pedig barokk eredetű. Több zarándokhely Mária-kép körül alakult. Szegeden a Fekete Mária, Györött és Máriapócson a Könnyező Mária kegyképe lett a búcsújárás kultusztárgya. Gyakoriak a Fájdalmas Szűz-kegyhelyek is.31

A Mária-kultusz teljesen átszövi és meghatározza abúcsújárás magyar hagyományát, a búcsús énekek tematikáját, körmenetek jellegét. A búcsús körmenetekben a menet élén máriás zászlók lobognak, a menetben pedig Mária-lányok szokták vinni a hordozható és öltöztethető Mária-szobrokat. (A Mária-szobroknak több helyen is egész ruhatáruk van. Régi szokás szerint a mennyasszony – házasságának boldogságát kérve – felajánlotta a Szűzanyának amenyasszonyi ruháját, vagy egy az abból készült szép ruhát. Újabban módosult ez a szokás, népművészeti ruhákkal kedveskednek a kegyszobornak, így történhetett, hogy például a kalocsaiak által nagyon kedvelt Somogy megyei Andocs Szűz Mária kegyszobrának több öltözet pompás kalocsai ruhája van.)

II. Rákóczi Ferenc imát írt elő katonái számára, valószínűleg ő a szerzője aRákóczi Ferenc buzgó éneke című kurucdalnak, amely figyelemre méltó Mária-tiszteletről tanúskodik:

„Ó, te angyaloknak ragyogó csillaga,

Édes Jézusomnak szerelmetes anyja,

Édes nemzetemnek ki vagy pátrónája,

Hívlak segítségül népem oltalmára.

Fogadásod szerint magyar népet ne hadd,

Minden ellenségtől, kérlek, hogy oltalmazd,

Ó, édes Szűzanyám, ellenségem rontsad,

Népem színe előtt futamását adjad.”

Szinte minden búcsújáró helyen az archeológiai rétegek mellett feltárhatók még nyelvi, „szellemi-lelki” rétegződések is. Csíksomlyó dombján a pogány kori magyaroknak valami nagy kultuszhelyük volt. Az első igehirdető nemzedék érdeme, hogy ezt a kultuszelőzményt nem irtották ki, hanem a kereszténység, a Mária-kultusz fényébe vonták. Úgy jártak el, ahogyan Nagy Szent Gergely javasolta: a pogány kultuszhelyeket nem kell lerombolni, hanem fel kell szentelni őket az Egyisten tiszteletére. Babba Mária jelentése: Szép Szűz Mária, amely szorosan kötődik az Úrjézushoz és az oltáriszentséghez. Érezhetően valamilyen istenség van elrejtve a Babba megnevezés mögött. A dél-erdélyi Kósteleken a hívek Babba Máriához úgy fohászkodnak, mint a Jóistenhez. Bizonyára Babba valamilyen ősi, pogány kori istenség volt, akinek megnevezését a keresztény elődök Máriához kötötték. Istenhez szóló imáikban őhozzá fohászkodnak. Különösen a gyermekek számára jelent Babba istenséget, aki a Mindenható mellett, vele azonos rangban létezik. A pogány kori mitológiához, a népi hiedelemvilághoz is kapcsolódik az a hagyomány, amely szerint a székelyek és a csángók Babba Máriához fohászkodnak a bölcsőtől a sírig, minden ügyükben. Babba Máriát a Holdban látják, a teliholdat is Babba Máriának nevezik, talán a pogány kori hold-kultusz nyomán. Az újholdat rendszerint imával és verssel köszöntötték. (Az egyiptomiak Ízisz, a görögök Szeléné, a rómaiak Luna istenasszony kultuszát művelték.)

Amikor a székely és csángó kisgyerek először mutat a Holdra és azt mondja, „Ott a Babba Mária”, ez a család számára nagy örömet, ünnepi pillanatot jelent. A székely gyermekek előbb ismerkedtek meg Babba Máriával, fogalmával, mint az Isten, Jóisten megnevezéssel. Máriát a kis Jézussal együtt is Babba Máriának mondják. Csíksomlyó a legnagyobb kultikus központja a magyar Mária-tiszteletnek. Ide megnyugodni, kiengesztelődni, erőt gyűjteni, imádkozni, énekelni, vagyis búcsút nyerni sereglenek Babba Mária székely- és csángó magyar hívei. Elődeink hajdan Csíksomlyón Babba ősi istennőt imádták, akinek kultuszhelyén ma az Istenanyát tiszteljük, akinek lába alatt a hold és feje felett a tizenkét csillagból álló koszorú található.

A századfordulón budapesti hittanárok egy csoportja, többnyire Prohászka tanítványai, akik a hagyományos, jezsuita szellemiségű Mária Kongregációt elavultnak érezték, új közösségi életet kezdett egy Damjanich utcai házban. Közösségüknek a Regnum Marianum, vagyis Mária Országa nevet adták. A máig meglévő lelkiségi mozgalom vezetőinek fő célja az ifjúság nevelése, lelkigyakorlatok, ifjúsági táborozások szervezése volt. Tevékenységük fő terepének a cserkészetet tartották, de azt igyekeztek „keresztény” szelleművé tenni. A Mária-tisztelet mindmáig meghatározza lelkiségüket. A közösség minden évben a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén tesz fogadalmat a Szűzanyának, megerősítve célkitűzésüket, hogy „tiszta lélekkel és kitartó lelkesedéssel akar szolgálni Máriával Istennek, Jézus dicsőségére”.

A katolikus sajtó a századfordulón virágkorát élte, a Mária-kultuszt is erősítette (1902-től) a Zászlónk, amelyet kezdetben Izsóf Lajos, majd pedig Sík Sándor szerkesztett. Ekkor született a diákságra nagy hatású Schütz Antal és Sík Sándor által készített imakönyv. (Ekkor több igényes imakönyv is megjelent, mint például a felnőtteknek szánt Sík Sándor: Dicsőség, békesség, valamint a Prohászka-imakönyv is.)

A 18. században szinte minden tájegységnek támadt búcsújáró helye. Ezek rendre Mária-kegyhelyek, amelyekhez a hívek ezrei zarándokolnak, amelyekhez különösen a magyar parasztság ragaszkodik mindmáig. Élet- és nőszemléletét sokban meghatározta a Boldogasszony kultuszának hagyománya, amely nem a deklarált, hanem a megélt, vagyis szellemi-lelki Regnum Marianum bázisa. Évszázadok élni és megmaradni akarása, reménye éled újra bennünk, amikor bensőséges áhítattal felhangzik, Loncsics Bofifác bencés szerzetes szövegével ősi énekünk: „Úgy vagyon mi dolgunk, mintha Egyiptomban

Babilonnak tornyát építenénk hazánkban

akkor csak az segít ha így imádkozunk:

Boldogasszony Anyánk, régi nagy patrónánk

Nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk

Magyarországról, Pannóniárul

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl.”

„Regina vitae és maga az Élet”

A magyar költészetben orgonán zeng föl a Boldogasszony-témakör. Csupán néhány íróra, költőre és vonatkozó művére utalunk. Útrakészülés című művében a halálról írja Gárdonyi: „egy ajtó bezárul itt lenn a földön, / s egy ajtó kinyílik ott fenn az égben”. Képzeletben a túlvilágról visszatér majd, hogy egynéhány szál gyöngyvirágot szedjen, és felvigye azt a csillagos égbe, hogy megkeresse véle Jézus anyját, akinek képei itt a földön „oly búsak és olyan szenvedők! / Hadd lássam egyszer mosolyogni őt”. Az Esti harangszó lírai hőse az egri Gárdonyi-ház kertjéből nézi a lemenő napot, az alkonyatban „Csillag ragyog a Mátra tetején / A távolról harangszó száll felém”. A „legszebb violának”, „Isten közöttünk járó angyalának” nevezi Máriát. A hatstrófás vers refrénje imaszöveg: „Üdvözlégy Mária!”

Ady Endre a népeket, szegényeket vigasztaló pócsi Máriáról szóló szép versében hosszú sorokban mennek Máriához az emberek, a „poros, tarlott mezőkön” hozzák tőle a hitet. Ő a „Regina Vitae és maga az Élet”. „Egy őszies emlékes délutánon” a szívében találta meg őt, „a Halált-incselő Életből” érkezett költő: „Óh, Mária... / Áldassál, hogy ma találkoztam véled”.

A Madonna fakírja című versben Babits egy „béna, földön ülő”, „romló szemű költőről” szól, akinek tekintete nem éri el a „márvány / únt díszein túl ama boldog arcot”. Az égre is hiába tekint – „az ember szárnyas vércsét csinált magából” –, csak azt látja, hogy „eltűnik az angyalok kék ruhája”.

Juhász Gyula a Májusi áhitatban régi litániák hangulatát idézi. A „Hajnali csillag, szép Szűz Máriához” földi bűnök fiaként fohászkodik, és úgy érzi: „ma újra szép a nagy mennyország”. Ez az érzés teljesedik ki A híd című versben, Mária közvetítő, közbenjáró szeretete révén: „a végzeten túl / Rózsa virul, / És általa a végtelen tengeren / Vigyáz reánk az örök szerelem!”

Weöres Sándor Mária siralma című versében újjákölti, 20. századivá teszi az Ómagyar Mária-siralom téma-, gondolat- és érzelemvilágát: „Jaj nekem, én fiam, / égi virágszál, / igen elváltoztál, / messzire távoztál. / Iszonyú vasszegek / törik a csontodat, / facsarják izmodat... (...) Véred hullása / szívem szakadása.” Az anyai örömöt, a születés, a bölcső örömét is felidézi ellentétként a szenvedéstörténetben.Weöres Mária-énekeinek koronázó költeménye a Hetedik szimfónia, eredeti címén Mária mennybemenetele, 1952) bonyolult szerkezetű, ötrészes alkotás. Édesanyja emlékére írta, a gyász, a megrendültség mélypontján fogant. A ravatalon fekvő édesanya képétől indul, a teremtő nőiség dicsőítésén át jut el a képzelet a mennybemenetelig:

„Üdv néktek, imába-zárt kezek,

szentély boruló fal-ívei,

dobozban két sor gyertyaszál,

harmatba-merült tíz hattyuszárny,

viruló éj csukott virága.”

Weöres felidézi a Mária speciosa alakját, a karácsonyi misztériumot: „Láttuk őt gyermekével csillag fényen”, a pásztorok idilljében. A váltakozó kórusok énekéből az áhítat mélységével emelkednek ki az alábbi sorok: „Magasztalom őt, aki méhemben fogant / és felemelte holdsarlóm az égre / és csilagfüzért illesztett homlokomra / és az égi tej ösvényén viteti leplem / és édesség viharával fúvatja fátylam... / (...) Kezdettől apám, s én szültem őt...”

A kórus kéri a „Virágcsengők királynéját”, „ha megcsorbul harang-ércünk, / némítsd el hatalmaddal.” Válaszként hangzik el Mária vallomása:

„Az ítélet nem enyém; mérleg, a bárd

nem az én kezemben; ütni nem tanultam,

csak simogatni; éheztetni sem, csak etetni;

sebezni sem, csak sebesülni; hódítani sem, csak kérni.

A zengő csendben, a jeltelenben

álcák és nászruhák virulnak rajtam,

oroszlán és gida megosztja keblem.

(...)

Ki dicsőségben látsz pompázni engem,

gondold el: nem tőlem való...”

A vers záró részében „sugaras szem bűvöletében ... áll a halál, függ az idő”. Megtörténik a megdicsőülés, a mennybemenetel. A kóda a teremtő művészet csodáját rögzíti, kérő fohászt és tanulságot zár magába:

„Csillag-pályák asszonya, Mária, / oltalmazd Máriát, édesanyámat, / szememtől elszakadt útján / ne érje bánat. / Aki hallottad ezt a dalt, / egy szilánkját annak a dalnak, / melytől a világ szíve szakad meg: / aki hallottad ezt a dalt: / ocsúdj lomha szörnyeidből.”

A Boldogasszony-kultusz áthatja a magyarság történelmét, jellemzője lett szellemi-lelki fejlődésének, jellegadó ismérve lelki habitusának. Megtartó erőt jelent a kisebbségi létben élő magyarság számára is. Győry Dezső, a szlovákiai magyar irodalom jeles képviselője állapítja meg a Czine Mihálynak dedikált, Elipszis-pályán egy táborhely fölött című versének alcímében, hogy a Sarló-mozgalom a Palócföldön bontott szárnyat. Azzal kapcsolatban pedig, hogy a mozgalom névadása kizárólagosan a sarló és kalapács jelképéhez kötődött – amint ezt idehaza és a szlovákiai magyartanításban is hirdették –, cáfolatként idézzük a vers utolsó sorait: „... álmunk egén megjelent szőkén, / hogy újarcú vágy-célt virrasszon, / búzakalász-koszorús hajjal / egy lány: / a sarlós boldogasszony”.

Sík Sándor: Tizenkétcsillagú korona

A Mária-kultusz változó intenzitással ugyan, de mégis erőteljes, jellegzetes versvonulatot alkot, fontos főmotívumként van jelen Sík Sándor költészetében.33 A költői pályakezdés, a Szembe a Nappal című első verskötetet jellemző műfaja az óda és a himnusz, megkülönböztető ismérve a harsány, patetikus-retorikus költői hang. A Belülvalók mécse verskötet csöndesebb, befelé forduló költői szemlélet eredménye, a Költemények (1916) verskötet pedig már visszafogottabb, szerényebb kifejezésmódot mutat.

Sík Sándor költészetében a Rózsakoszorú című versben jelenik meg először a Szűzanya alakja, csupán utalásként kimondva nevét és áttételesen, hiszen a rózsafüzér a katolikus hívek legelterjedtebb Mária-imádságát és annak tárgyát, kultikus eszközét jelenti. A rózsa Mária-jelkép is: a Szűzanya Palesztina rózsája, a loretói litánia szavai szerint pedig ő a „Titkos értelmű rózsa”. Sík Sándor versében azonban nem a rózsafüzér, hanem a rózsakoszorú áll a vers középpontjában. A koszorú önmagában lehet örömteli. Lehet valamiféle győzelem jutalma, a virágkoszorút a győztesek kapják, de fájdalmas eseményre is utalhat. A Jézus töviskoszorúja a hagyomány szerint inkább töviskorona volt. A versbeli „rózsakoszorú” Máriának, a Boldogasszonynak a győzedelmét, megdicsőülését vetíti előre. A vers tizennégy, egyenként háromsoros strófából áll, szám szerint ez a keresztút tizennégy stációjára is utalhat. Az első két versszak az utolsó két strófával együtt keretet képez. A két utolsó strófa formailag nem különül el egymástól. Az első versszak időben és térben bibliai, mégpedig evangéliumi keretbe foglalja a verset. A „minden ige” az Írások beteljesedésére, vagyis Jézus halálára utal, amelyről János evangéliuma szól (Jn 19,28-30). A Krisztus sírja elől elgördített szikláról és a két fehérruhás férfiről pedig Lukács evangéliumában olvashatunk ( Lk24, 2-5).

A versbeli történés színhelye Jézus sírjának bejárata, időpontja pedig húsvét hajnala. A keretbe foglalt verset lényegében a két angyal párbeszéde, egymásnak felelgető dialógusa tölti ki. A történet elbeszélését felváltva végzi a két férfi, minden páratlan versszakot az első, a párosokat pedig a második angyal mondja. A költő idézőjelekkel és a páros versszakok beljebb kezdésével érzékelteti a váltakozó megszólalásokat. Az első angyal nagypéntek történéseit szinte stációként idézi fel, a második pedig a feltámadás örömhírét zengi és az időben korábban történt és később történt örömteli és dicsőséges eseményeket is megidézi (Tábor-hegyi jelenet, Jézus mennybemenetele, pünkösd stb.). A költő mindegyik angyal szájába öt-öt strófát ad, mindegyik egy-egy önálló képet, mozzanatot idéz fel szigorú időrendben az Újszövetség szenvedéstörténetével kapcsolatban és a dicsőséges események sorából. A vers vizuális és akusztikai képe is a rózsafüzér tárgyi és akusztikai képét asszociálhatja a bennünk. A rózsafüzér ugyanis imádkozható dicsőséges és fájdalmas olvasóként, mindegyik olvasóhoz éppen öt-öt titok tartozik, mégpedig abban a sorrendben és beosztásban, ahogyan ezt a versben is megtaláljuk. Ettől a rendtől való egyetlen eltérés csak a vers hatodik versszakában vehető észre, ahol a költő az Úr Jézus mennybemeneteléhez hozzákapcsolja a tábor-hegyi jelenetet, a színeváltozás eseményét is. (Itt szintén igen fontos szerep jut a fénynek és a felhőnek, akárcsak a mennymenetel láttató erejű megjelenítésénél.) A Szűzanya kétszer is megjelenik a versben, először mennybevétele, majd pedig a mennyben való megkoronázása révén. A verszáró keretben Sík Sándor az egész versnek értelmet adó, az üdvösségtörténet legfontosabb múltbeli történését mondja ki, hangsúlyozva, hogy általa a megénekelt események a jelenben és az idők végeztéig érvényesek: „Minden hívek koszorúja/Énekelje: Allelúja!/Él az Úr! Feltámadott!”32

A Sarlósboldogasszony verskötet után csak egy-egy versben, azokban is csupán egy-egy kép, mozzanat erejéig találkozunk Mária-alakjával, Máriával kapcsolatos motívummal: Angelus, Két kézben, Székely pap, Máriaszem, Tizenkét bükkfa. Nem véletlen, hogy Sík Sándor barátai észrevételezték, kevés verset írt a Szűzanyáról. 1945 után, a világháborúból ismét vesztesként kikerülő ország romokban hever, mindenütt politikai és gazdasági zűrzavar uralkodik.A háború okozta szenvedések után újabb rémület fenyeget: a világhódításra kész bolsevizmus, militarista,ateista-materialista szovjethatalom. Ekkor még nem lehet tudni, csupán rémálomként sejteni, hogy pár éven belül a kommunisták a szovjet megszállók védnöksége alatt átveszik a teljes hatalmat, az egész társadalmi-politikai rendszert agresszíven átalakítják, feloszlatják a legtöbb szerzetesrendet, a rendházakat, egyházi iskolákat, intézményeket felszámolják, kötelező ideológiává teszik az ateizmust és materializmust.

Sík Sándorra 1945 után újabb megpróbáltatások várnak. 1946-ban az ő főszerkesztésében jelenik meg a Vigilia, majd 1947-ben alkatától idegen feladatott raknak rá: a piarista rend magyarországi tartományfőnöke lesz, mindez

nagy terhet jelentett a számára. 1947-ben született Sík Sándor máriás-lelkületű, a tudatos vállalás motívumát sem nélkülöző, Tizenkét csillagú korona 34 című verses kisplakett-sorozata, amelyet a költő teljes egészében a Szűzanyának szentelt. A sokszorosan súlyos teher alatt roskadozva fordul segítségért az égiekhez, Szűz Mária közbenjárását, pártfogását kéri.

A marcali Szűz Mária című kötetnyitó vers négy kisebb egységre tagolódik. A késleltetés eszközét alkalmazva a költő először leírja a város képét, amely fizikai és erkölcsi romlást mutat. Nincs hely benne az égi világnak, sem Istennek, sem angyalnak. Az angyal legfontosabb szerepe az Újszövetség hajnalán, Názáretben hírül vitt örömhír, amely a megváltást jelentette, de ebben a városban esély sincs a megváltásra. A „Mennyei Karok” Szűz Máriát jelképezik, aki égi párfogóként ölel magához mindannyiunkat. A költő a város zűrzavaros világából vágyott ide, a természet kozmikus liturgiában a madarak és illatok, mint a „zenélő angyalok” zengik a dicsőítő éneket. Jelen vannak itt a krisztusi áldozathoz szükséges adományok. Az aratásra érett búza, a szüretre kész, érett szőlő, amelyek -- a Bibliában a leölésre szánt áldozati bárányhoz hasonlóan – szakrális síkon értelmezve a megváltás lehetőségét hordozzák. „És a dűlőben szembe jön a Szűz” – a költő a minden asszony és leány ősképével azonosítja a földi lányokat és asszonyokat, bennük látja a jövő ígéretét.

A vers második részében a marcali hegyvidékre varázsolja a bibliai tájat, csendet, harmóniát. Istenkereső szívvel a világ zaja, zűrzavara elől menekült ide. A Szent Család idilljét vetíti bele e tájba, „ahol az Angyal föl-lejár” , ahol – mint Jákob álmában – az emberi világban megjelenik az isteni. Az a világ a maga idétlenségével menedéket nyújt az idő fenyegetése elől. Az egész természet fenséges kozmikus liturgiában dicséri Teremtőjét. Itt minden ember Isten teremtménye, megváltott ember lehet, akinek megadatott, hogy részesüljön magából az Istenből, Krisztus testéből és véréből. Az asszonyok között pedig jelen van a Szűzanya, a jó, az isteni világ képviseletében.

A verskompozíció harmadik részében ötven év távlatából tekint vissza költő: a hegyen, a dombon – amely szakrális hely, az Istennel való találkozás színhelye – megtalálta „az igazi Szűzmáriát”, felfedezte, felismerte igazi titkát: az Istenbe vetett végtelen bizalmat, az Istenre való ráhagyatkozást, akaratába való belegyezést. A költő lelki szemei előtt megjelenik gyerekkori otthona, a falon függő Mária-kép, amelyet élete minden sorsfordító eseményekor maga elé szokott idézni: „E kép elé kísértem egykor / Sok ministrálós reggelen / Imádott első mesterem.” Szerzetesi hívatásának választásakor is e „Képről szólított maga mellé / A máriás Kalazancius.” Később szem elől veszítette ezt a tájékozódási pontot, de öregedő fejjel rájön: „itt a bölcsesség”, a világ mindenféle okosságával szemben Mária bölcsessége az igazi. Ebbe a bölcsességbe akar elmélyedni, a „Titkok Titkát kutatni”. A költő föltárja verskötetének mottóját, létrejöttének indítékát: élete mélypontján Máriához fordult segítségért, kereste és megtalálta őt, aki mindannyiunk anyja, akihez kérő- és hálaimát intéz a verskompozíció negyedik, záró részében.

A költő csillagok helyett az emberek testi-lelki sebei jeleníti meg, elpanaszolja az országot sújtó bajokat, az éhséget, nyomort, a romokat. Még ezeknél is szörnyűbb az erkölcsi romlás, az emberszeretet, az istentisztelet kihalt az emberi szívekből. Az ember elvetette Istent, helyette földi dolgokat imád: „Megfertőztetett templomok, / Oltárokon idegen istenek...” Végül Máriához fordul, az égi patrónához, aki a bűnös embert „szánva szánja”, segíti a megigazulásban. Az ő közbenjárásában bízva ad hangot a költő hitének, hogy a legmélyebb, legodaadóbb imádság éppen a szenvedésből születik: „Tudod: míg a tömjén lehelte füst / Fehér felhője égre szállni küzd, // Lenn, a tüzes rácson, a parazsak / Morzsái vörösen izzanak.”

A versciklus következő alkotásának címe a legősibb Mária-imádság kezdete, az Üdvözlégy. Első sora Mária imája a Bibliából (Lk 1,46), amellyel Istent dicsőíti Erzsébettel való találkozásakor. Máriában Isten „minden titkot megmutat”; kiemelt szerepe van az üdvtörténetben, mert az ő méhében öltött testet az örök Ige. A megtestesülés az örömhír kezdete. Isten fia emberré lett, hogy sorsunkban, szenvedéseinkben osztozzon, hogy az emberi életet, annak minden örömét és kínját megszentelje. A költő „minden fölfelé néző nevében” könyörög Máriához és magasztalja őt.

A két részre tagolódó vers harmadik strófája a „süketnéma század” emberének lealacsonyodását, elállatiasodását siratja, mert nem akar Istenről tudni, róla hallani, és kiiktatja az emberi életből. A feje tetejére állították az értékrendet: „ebnyüszítés lett a hit / És aljasság a fölséges alázat”. Isten törvénye helyett az ember „futószalagon / Gyártott eszmények hánytató szagától, / prófétáktól a zsibpiacon, / Az elvektől – az embertől – magától!” émelyedik. Az Isten helyett más uraknak szolgál, embertelen eszmék szolgálatába szegődik: „De nincsenek a földön más urak, / Csak a szolgák vannak és szolgák szolgái.” A verszárlatban a költő fohásza hálaadó szívvel, kettős néven szólítja meg Máriát, aki egyetlen menedék lehet ebben az elembertelenedő,zűrzavaros világban: „Ó Istenanya, ó Emberanya, / De jó az Isten, hogy te még a mienk vagy!”

A keresztény színszimbolikát követve A kék palást című versében Mária nevét ki nem mondva fohászkodik a költő az égi anyához. Versmottónak a Boldogasszony Anyánk című néphimnuszból választ poétikusan szép mottót a vershez: „Anyai palástod fordítsd oltalmunkra!” A kék szakrális szín, az égbolt, a tenger színe, a tisztaság, igazság és hűség szene az egyházi liturgiában. Máriát ezért gyakran kék köpenyben (palástban) ábrázolják. Őbenne együtt van „Mélység és magasság, messzeség”, vagyis a végtelenség, az isteni princípium. Az égi anya „körülkarol”, „fölmelenget”, mosolya: „Búzavirág és ibolya. / És mégis olyan kimerhetetlen / És titokzatos, mint a tenger.”

Az Oltalmad alá futunk ének szellemében nemcsak önmagát ajánlja az Istenanya oltalmába a költő, hanem azokat is, akiket „a gond mázsája nyom” (...) Az árvákat, a foglyokat, / S kik megjárták a poklokat / A sötétség évein által”. A költő 1947-ben a világháború pusztítása a hazáért fohászkodik: „Fölöttem a végtelen ég, / Lenn: hallgató arany kepék: / Keresztbe kötve várja sorsát / Szegény, pihegő Magyarország.” Reményhitét vízióként vetíti elénk: a kék ég végtelenségében felettünk virraszt és megoltalmaz bennünket a magyarok Nagyasszonya: „Az eleven-kék bolt, a menny / Mintha libbenne odafenn, / És békére és háborúra / Egy nagy kék palást ráborulna.” A vers motívumkincse költőelődök és kortársak számos távoli inspirációját érzékelteti, Zrínyi „Befed ez a kék ég...” négysorosától kezdve Radnóti fohászáig „Nem tudhatom...” zárlatáig: „Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó égi felleg.”

Sík Sándor a loretói litániából vett megszólítás emeli verscímmé: Bűnösöknek menedéke. A versnyitányban mindenféle bűnöst felsorol, mindenkit a Szűzanya oltalmába ajánl a költő. Jó pásztorként szeretné elébe vezetni a „farizeusokat”, „vámosokat”, „írástudókat” és „papifejedelmeket”, mindazokat, akikre hatalom és felelősség van bízva, de azzal visszaéltek. Nem feledkezik meg az „inaszakadtak” és „poklosok” seregéről sem. Önmagát és besorolja a „nyájba”, a mélységből kiáltva kéri Máriát: „kezdj valamit velünk!” , segíts megszabadulni a bűntől, indíts bűnbánatra, fakassz új életet szívünkben:

„Kezed szórjon a pihegő barázda

Forró szívébe lüktető magot,

Az indulás piros kegyelme magját:

Küldj langy esőt a hulló mag elébe,

Ó, nem-szűzek, ó, betegek, ó balgák,

Ó, te minden bűnösök menedéke!”

Szintén a loretói litániából való verscím a Bölcsességnek széke, amely „bölcsességgel teljest” jelent. A bölcsesség a Szentlélek hét ajándékának egyike, amely a három isteni erénnyel (hit, remény, szeretet) együtt a keresztény élet alapját képezi. Ezek az erények a legmagasabb fokon voltak meg Máriában, akiben Isten „minden erények legmagasabb példaképét alkotta meg”, olyan példaképet, amely a legközelebb áll Krisztushoz: „a bölcsesség ajándéka tökéletesíti a szeretet erényét, mert képessé tesz bennünket arra, hogy az isteni dolgokat a legmagasabb okaiban megismerjük. A Szűzanyában a bölcsesség ajándéka abban nyilvánult meg, hogy az isteni dolgokról határtalan szeretetének fényében ítélt, a földi dolgokat pedig az isteni fény megvilágításában látta.”

A Sarlósboldogasszony verskötet után csak egy-egy versben, azokban is csupán egy-egy kép, mozzanat erejéig találkozunk Mária-alakjával, Máriával kapcsolatos motívummal: Angelus, Két kézben, Székely pap, Máriaszem, Tizenkét bükkfa. Nem véletlen, hogy Sík Sándor barátai észrevételezték, kevés verset írt a Szűzanyáról. 1945 után, a világháborúból ismét vesztesként kikerülő ország romokban hever, mindenütt politikai és gazdasági zűrzavar uralkodik.A háború okozta szenvedések után újabb rémület fenyeget: a világhódításra kész bolsevizmus, militarista,ateista-materialista szovjethatalom. Ekkor még nem lehet tudni, csupán rémálomként sejteni, hogy pár éven belül a kommunisták a szovjet megszállók védnöksége alatt átveszik a teljes hatalmat, az egész társadalmi-politikai rendszert agresszíven átalakítják, feloszlatják a legtöbb szerzetesrendet, a rendházakat, egyházi iskolákat, intézményeket felszámolják, kötelező ideológiává teszik az ateizmust és materializmust.

A vers kezdősora megszólítás: „Nagy Királynő, ki tizenkét / Csillag koronáz”. A tizenkét csillag a Jelenések könyvének Napbaöltözött Asszonyát idéz, a királynői megszólítás pedig azt jelzi, hogy Mária nemcsak égi anyánk, nemcsak kegyelemközvetítő, hanem minden embernek, az angyaloknak, égnek és földnek, minden teremtménynekis királynője. Életutat összefoglalóan tekint vissza a költő gyerekkorára, a „fürge kisfiúra”, majd ifjú legényre, aki volt, aki idővel „java-férfivá” érett. Számadó lelkipásztorként éveket töltött a „báránykák között”, tanárként, költőként, írástudóként szerzett megbecsülést, tekintélyt. Nagy élettapasztalattal járul Mária, a Bölcsességnek Széke elé, és azt kéri tőle, ami az életben legfontosabb: a bölcsességet. A „gyermekség” tiszta létállapotának kegyelmét kéri, hogy Mária oltalmával ki tudjon tartani Isten szolgálatában, és végül az ő oltalmazó, anyai ölében hajthassa örök álomra fejét.

A Szűzanyához szóló Üdvözlégy imádságot idézi az Áldott az asszonyok között. Ezekkel a szavakkal köszöntötte Erzsébet Máriát találkozásukkor. Mária közeledtére, köszöntéséreErzsébet szíve alatt fölujjongott a gyermek, Keresztelő Szent János. Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek és hangos szóval felkiáltott: „Áldottabb vagy te minden asszonynál és áldott a te méhednek gyümölcse!” (Lk 1,40-42) Ezt a mély titkot, a „rendelés” szerinti vállalást és életeszményt érzékelteti poétikus szépséggel a költő. A Lukács evangéliumában (1,39) található egyetlen versnyi közlést hosszú jelenetté tágítja.

A vers szemléletes képek sorozatában láttatja Máriát, amint Galilea „napaszalta földjén”, majd pedig Júdea hegyes tartományán át igyekszik rokonához, Erzsébethez. Lába nyomán minden kivirágzik, életre fakad, megelevenedik a bibliai életkép. A bogáncs „tejarcú rózsát hajt”. Amint egykor Isten rendelésére Mózes a sziklából forrást fakasztott, most a „kősziklából csorgó méz fakad”, a ciszterna poshadt vize élő vízzé változik, a porszemek is megelevenednek, Mária lépteire várnak, a máskor korcogó, csikorgó porszemek az ő saruja alatt „tücsök módjára muzsikálni kezdtek”. A csodák Isten közelségére, jelenlétére utalnak.

A versközépen, súlyponti helyen jelenik meg Mária alakja, az örök nő, az anya, a Boldogasszony őstípusa. Keblén karjait összefonva haladt, mosolya „mély volt és komoly”. A költő felsorolással, ismétléssel ad nyomatékot a jelzőknek. A láthatár egészen az égboltig tágul, találkozik, egymásba hajlik ég és föld, az emberi és a isteni világ. Földre száll az ég, a festményként elénk táruló képen a „csepp angyalok” a „sziklák közébe” rejtőznek és „ujjacskáikat ajkukra téve” intik csendre a környező világot. A beállt csöndben még Isten sem szól, hallgat a „titokzatos Hang”, amely egykor az angyal révén tudtul adta Máriának, hogy az Ige az ő méhében ölt testet. Hallgat a Lélek is, akitől a Mária által hordozott születendő isteni Élet fogantatott. Hallgat „Mária szíve alatt élő Érthetetlen”, Jézus is. Mindhárom isteni személyt említve nyomatékosítja a költő, hogy hallgat a teremtett és az isteni világ, és benne Isten is hallgat. A csend és titok „a mindent belengi” és végigkíséri az úton Máriát. A mélységes titokról nem tud sem Erzsébet, „a meghitt asszonytestvér”, sem József, az „Elgyűrűzött”, aki otthon várja haza Máriát. A befejező sor a titkot hordozza, a címmel együtt keretbe foglalja a verset: „... áldott vagy az asszonyok között”. A verszárlat ad értelmet minden csodának: Mária magát az Életet, Isten Fiát hordozza szíve alatt, ekkor még rejtve az emberek szeme elől, de a természet érzékeli jelenlété és hódol előtte. Mária Krisztust hordozza, ezért áldott, istenanyasága révén részesül minden kiváltságban, különleges kegyelemben.

Tartalmát, eseménysorát tekintve az üdvösségtörténetben is a vizitáció után következik A keresztúton. Az üdvtörténetnek ez a mozzanata, amelyben Jézus a keresztúton találkozik anyjával, a Bibliára és a szenthagyományra épül. (A költemény később Sík Sándor Áldás című kötetében A keresztút IV. stációja címmel is megjelent.) A versnyitányban a keresztjét a Golgotára vivő, a világ bűneit cipelő Jézust jelenik meg nagyon érzékletesen és szemléletesen. Az úton vele szemben jön Mária, akinek szívét, fia szenvedését látva, a pokol hét tőre járja át. Valóra vált Simeon jövendölése, amikor Jézust bemutatták a templomban: „a te lelked is tőr járja át” (Lk2,35). Máriában, Szent fia szenvedését látva, felidéződik örömökkel és fájdalmakkal teli múltja: „Kis Betlehem boldog éjjelében / Ő ringatta ámuló ölében, // Ő mosott rá, főzött és dagasztott, / Ágya szélén de hányszor virrasztott!” A keresztút képe időben és térben is kitágul, kozmikus képpé szélesedik, a Jézust kísérő tömeg az emberiséget jelképezi: „Véres úton, végestelen hosszan: / Tenger ember, férfi, gyerek, asszony. (...) Ott piheg a sok mái szegény is: / Édesapám, édesanyám, én is!” A versvégi súlyponti helyen a költő a szenvedő ország nevében fordul a Szűzanya pártfogásáért, segítségéért, a loretói litánia egyik kedves elnevezésével szólítva meg az égi patrónát: „Hétfájdalmas, nézz ide miránk is, / Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is!”

A Szentolvasócímű vers a rózsafüzér-imádság, a szentolvasó állandó szövegét idézi, amely öt tizedből (ötször tíz Üdvözlégyből) áll. Korjellemző a versnyitó rész: a háború borzalmai között „Aludt az agyvelő is zsibbadozva”. Hálával emlékezik a költő a nehéz időkre, amikor a szentolvasó „fölséges-együgyű zsolozsmája” volt a vigasz. Az „üdvözítő dadogásban” ismétlődnek az imádságok, a világégés borzalmai közepette rózsafüzért imádkoztak. Olyan kapcsolatot jelentett ez az imádság, mint a „gyereksírás” és az „anyagügyögés”. A két szó az emberlét egészét jelzi, a kezdetet és a véget: „A kisded szól így, aki nem beszél még, / És aki már nem: haldokol.”

A versciklus egyik legszebb alkotása a Magyarok nagyasszonya címet viseli. A Patrona Hungariae Szent István koronafelajánlása óta közismert. Sík Sándor mottóul a Winkler-kódex egyik versének két sorát választotta: „Édesanya, bódog Anya, Virágszülő Szűz Mária.” A magyarság keserű állapotát panaszolja az égi pártfogónak: „Nincs egy izrom épség bennünk. / Minden épet, minden szépet / Fölfaltak a cudar évek.” A bűnösök menedékét, közbenjáró, irgalmat esdeklő szeretetét kéri a visszafordíthatatlannak tűnő pusztulás közepette. A keserűségen áttör a hamvából pislogó hűség, megmozdul a régi hit, az oltalmat kérő fohász: „Szólj helyettünk, anyánk édes, / Annyit mondj csak: rosszak vagyunk, / De mégis a tied vagyunk.”

A különböző búcsújáró kegyhelyek, kegyképek felsorolásával indul Az igazi Mária című vers. Ezeken a képeken az „egyetlen Szépség”, „az emberi, isteni élet”, Mária arca fénylik, akit a „művész isten” gondolt el és „festett a teremtés vásznára öröktől”. Ezekről a Mária-képekről vallja az esztéta-költő: „Ti vagytok a Dallam, a Szín, a Szabadság, / a ritmus eloldó lebegése, / elengedés, magafeledés, / az Ünnep.” Mária közbejárását kéri az Atya kiengesztelésére, az Üdvözlégy utolsó sorával zárva a verset, hogy „irgalommal nézzen újra ránk, / most és halálunk óráján. Amen.”

Kötet versciklusának, amelyet a költő „vadvirágfüzérnek” nevez, záró darabja a Pitypang, amelyet belefon a füzérbe és a Szűzanya oltárára teszi. Különös a pitypang, nem szoktuk virágok közé, főképpen pedig oltárra tenni. A pitypangot, a gyermekláncfűt a gyerekek szokták karikába kötni. A költő -- „Isten előtt ki nem gyerek?” -- gyerekszívvel szól az égi anyához, a „szavahíjas férfiember” pedig végtelen bizalommal kéri oltalmát, közbenjárását: „Egyet kérek: ha önfeledve / Jézuskád ringatod öledbe, / Akkor, mit szépséged sugallt, / Zümmögd el néki ezt a dalt.”

Sík Sándor költészetében a Mária-tisztelet fő motívum, versek szerkezetét, egész versciklus témakörét meghatározó,vonulatot alkotó jelentőségű. Sík Sándor olyan korszakban élt és alkotott, amikor nem volt népszerű dolog Máriáról verseket írni, sőt még hívőnek lenni sem. Mégis egész szívvel vállalta feladatát, küldetését. Mária példája, az alázatosan elfogadott és teljes szívvel vállalt küldetéstudat ma is kevesek erénye. „Ám a máriás kor nem iába esik egybe századunkkal. Az isten szavát készséges hittel fogadó Mária a ma emberére is hatással van, és segít bennünket abban a törekvésben, hogy az eltorzult Isten-képmás lelkünkben ismét Isten-szándékolta eredeti formában elragyogjon.” 35

Móra Ferenc Mária siralma epikus elemeket is magába olvasztó lírai vallomás, amelyben a krisztusi szenvedéstörténetet az Istenszülő szemével láttatja: „A szomorú estén vigasztalan álom / Vett erőt csendesen az egész világon. / Sáppatagon hullott csillagok sugára / A kopasz sziklára, Golgota ormára. / Golgota ormának magas keresztjére, / A magas keresztfán a világ üdvére...” A szenvedésektől kimerült Mária szemére végre álom szállott: „Ébredni kezd rögtön a Golgota tája. / Dallos kerubinok friss éneke zendül, / A völgybeli fáknak koronája rezdül, / Napkeleti szellő levelük sodorván / S piroslik a hajnal sötét hegyek ormán.”

Harsányi Lajos Vers az égi Asszonyról című alkotása közvetlenül a II. világháború után keletkezett. Akkor nem jelenhetett meg nyomtatásban, kéz- és gépiratban terjesztették, használták fel a Szűzanya tiszteletének elmélyítésére. A háborút vesztett, kifosztott ország kivérzett népének nevében fohászkodik a költő az Égi Patrónához, aki úgy tündökölt élete egén, „mint jégvert kert felett a hold”. Láttató erejű költői képekkel jeleníti meg a Szűzanyát, akinek a kisded Jézus úgy függ karjaiban, „mint kagylóban a gyöngy”. A vers utolsó strófái korjellemző vallomások: „Sokat szenvedtem én és árva népem / e baljós tájon egy évezred óta...” Életmécsünk pisla lángját a Szűzanya égi keze óvta. Ezért dicsérik őt mindenkinél jobban „a Bakonyban a celli bucsusok”. Szereti Máriát az olasz, a lengyel, a francia...,a szél, a tenger, a dörgő naprendszer az égen, „de senki nem szeret úgy téged, mint / én és az én kis árva, rongyos népem” – szakad föl megalázott, vádlottak padjára taszított népének a Szűzanya iránti hűségvallomása.

A halálfélelemmel, a nihillel küszködő Kosztolányihoz hasonlóan, Harsányi Lajos is megírta a maga Halotti Beszédét, de ő ebben is az örök világosság fénye felé menekül, mint csodálatos költői gyónásában, a De profundisban. Jönnek a barbárok című versének jóslata félelmetesen valóra vált. Ő azonban „a sokszor kegyetlen és véres valóságnál jobban szereti ábrázolni a kegyelemből felmagasztalt lét vigasztaló misztériumait. Hisz a jóságban, szépségben, igazságban, szeretetben: bölcs ember, jó pap, nem mennydörögni és átkozódni jött a világra, hanem áldani és szeretni.”

Mentes Mihály Szűzvirág Szentanya című verse költői eszközeiben, esztétikai minőségében nem éri el Harsányi Lajos művészetét, de esetenként megközelíti azt, bensőséges imádságként is felfogható: „Szép ifjú arcod föl ne szántsa ránc. / Meg ne szürküljön dús aranyhajad. / Hegyjáró lábad ne fáradjon el, / Oly frissen szökellj, / Gyermekálmomban ahogy láttalak. (...) A tavasz benned örökre ragyog. / Csodálatos fa, egyetlen titok: / Gyümölcsöt érlel és virágban áll... / Így csodálhattak az apostolok / És csoda-dolog: / Feléd surranni félt-félt a halál.” (Új Ember, 1960. 20. sz. 2.)

Rónay György 1951-ben, nehéz időben írta Mária éneke című versét, amelyben a Szűzanya döntését mélységes átéléssel érzékelteti. Tudatosítja, hogy Mária nem vaktában mondott „igent”, nem ismeretlen sors előtt hajolt meg. A hűség szavában benne volt a megpróbáltatásoktudata, az eljövendő szenvedések passiótörténete, a tizennégy stáció, a hét fájdalmú Szűz sorsa, Fia örök agóniája. Mária vállalja az üdvösség rendjében kapott sorsot, a megváltásért a mérhetetlen szenvedést, az irgalmasság oszlopa lesz, szíve csordultig megtelik szánalommal értük, „kik mint a fázó kisdedek, vacogva megváltásukért zokognak”. Rónay György lírájában a kivételes költői remeklés és a keresztény elmélyülés eredménye: a Himnusz a Boldogságos Szűzhöz.

Szabó Ferenc Csodálatos anya című litánia-típusú dicsőítő versében Mária „Földünk legszebb éke / bűnösök menedéke...” A Szűzanyához fohászkodik, kéri kegyelemközvetítő közbenjárását: „... míg mi számkivetve / vakon botorkálunk / légy csillagvilágunk // S hogyha majd halálunk / órája közel lesz / szólj érettünk Istenhez / s mindörökre áldunk!”

Az egykori pannonhalmi bencés diák, Tóth Bálint Gyümölcsoltó Boldogasszony című himnusza magasba szárnyal: „Éva lánya, hű jegyes / nemed győztes éke, / angyalszárnyú szél emel / angyalok fölébe. / S hogy Ádám számkivetett / magva feltekintsen, / testet ölt a szeretet / s megbékél az Isten.”

A XX. századi Mária-tiszteletről

A XX. század első felében a régi katolikus vallásos formák helyére egyfajta triumfális, győzedelmes katolicizmus lépett, a kialakuló nagy vallásos mozgalmakban előtérbe kerültek a mennyiségi szempontok. Bár ez a korszak folytatása a 19. század közepén kibontakozó „máriás évszázadnak”, mégis érezhető a különbség: a polgári jellegű kereszténység jellemző rá. Széles körben elterjedt az un. polgári vallásosság, amelyben jelentősek a formális ismérvek, bár eközben számos előremutató irányzat is kezd kibontakozni szerte Európában.35

Tudjuk, a felvilágosodás óta a deizmus filozófiája elismeri Isten létét, de tagadja az egyház szükségességét, elvet minden szervezett, vallásos intézményes formát, és a vallást magánügyként kezeli. A később kialakuló szubjektív világnézetek ezt a filozófiát használják alapul. Ezek egy része már Isten létét is kétségbe vonja, nemritkán egyenesen tagadja. Istent Freud a mindannyiunkban meglévő felettes énnel, Jung az archetípussal azonosítja. Nietzsche és Schopenhauer pedig Isten helyére az embert állítja. Hangsúlyozzák: az ember csak akkor lehet igazán szabad, csak akkor valósíthatja meg önmagát, ha saját maga által kialakított értékek szerint rendezi be az életét, és nem hagyja, hogy kívülről bármiféle értékrend elfogadására kényszerítsék.

Söveges Dávid tömör jellemzést ad századunkról: „Ez a kor szélsőségesen individualista. Az egyén elszigetelődik, idegen a többi egyén között. A másik ember csak eszköz a számára. Az egyén felszabadul minden eddigi, hagyományos kötöttség alól (emancipáció). A természet is csak nyersanyagul szolgál önmaga megvalósításához, amellyel tetszés szerint bánhat. A tudás pedig hatalom a természet kizsákmányolására (...) A polgár önmagában hordja igazolását, nem igényel semmiféle vallást vagy metafizikai alapot. Az evangéliumhoz, a keresztény világhoz nincs köze. Nincs nála hely Isten számára.” A kereszténységet azonosították a polgári létezéssel, a keresztény életvitel lassanként feloldódott a polgáriban: A vallás magánügy, állították, kulturális hagyomány; a bevált polgári szokások mindenben eligazítást nyújtanak.

Ugyanakkor ennek a kornak jelentős szellemi-lelki értékei is vannak, mint például Lisieux-i Szent Teréz, Charles de Foucauld, Prohászka Ottokár, Sík Sándor, akik fölébe nőttek koruknak. Prohászka Ottokár a magyar katolikus megújulás vezéralakja, sok mindenben előremutató eszményeit saját kora jórészt meg sem értette. Pedig a „diadalmas világnézetet” hirdető Prohászka vezetésével már ekkor próbálnak a magyar katolikus egyház progresszív erői a régi, szervezeti, jogi egyház helyébe az élő, krisztusi, kegyelmi egyházat, dogmákon nyugvó egyházat szervezni. Prohászka 1900-ban észreveszi, hogy „Fordul a szél.” Guardini pedig 1921-ben már így fogalmaz: „Az egyház felébred a lelkekben.” Erről a témáról szóló könyvek sora jelenik meg, végül ezt a folyamatot majd a II. Vatikáni zsinat zárja le, a Lumen Gentium című konstitúcióval, az Isten népéről szóló egyháztannal, amely kimondja: az egyház elsősorban nem szervezet, hanem belső élet, kegyelem, a krisztusi példa követése, megvalósítása.

A francia forradalom után tudományban, irodalomban, művészetekben nehezen lehetett hívőnek lenni, mert ezek a területek elszakadtak a hittől. A vallás, és vele együtt a Mária-tisztelet is fokozatosan kiszorult az emberi tudatból, és az irodalomból is. Mária, aki teljes odaadással, alázattal teljesíti az Istentől reá bízott küldetést, már nem példakép a XX. század autonóm és a maga útját járó embere számára: „Az a mai ember akar szabadulni a máriás kor hatása alól, akiben az Isten-szándékolta képmás eltorzult, aki csak a saját vagy embertársai eszében, ítéletében bízik meg, akinek Isten kinyilatkoztatása nem kell, mert ő, aki a természet törvényei közül néhányat ellesett, azt gondolja, hogy fölötte nincs hatalom;aki semmiféle erkölcsi kötöttséget nem tűr, mert úgy gondolja, hogy erkölcsi törvényeinek is saját maga a forrása. Az ilyen ember nem akarja tisztelni a Szűzanyát sem, akiben tökéletes ember kellene látnia: aki Isten szavára alázatos lélekkel hajlik meg, aki büszkeségében nem zárkózik el Isten adományainak elfogadása elől, ellenkezőleg, hálás hódolattal köszöni meg, hogy nagy dolgot művelt vele Ő, a Hatalmas és Szent.” (Söveges Dávid.)

Magyarországon 1945 után, különösen pedig a „fordulat évének” nevezett 1948-as évet követően a kommunista diktatúra rányomta bélyegét a szellemi és lelki életre is. A kereszténység, a vallásosság megtűrtté, tilossá és üldözötté vált a társadalom, a közélet különböző rétegeiben.36 Kiirtandónak ítélte a programszerűen ateista és materialista hatalom a vallásos gondolkodást az irodalomból, az emberek gondolkodásából. Európa nyugati felén sem volt sokkal jobb a helyzet, mert a II. világháborúból felocsúdó országokban biztos gazdasági alapokon létrejövő, virágzó jóléti társadalomban a vallásnak, egyáltalán Istennek nemigen jutott már hely. Éppen ezért érzik sokan, hogy a keresztény magyarság egyik legnagyobb feladata a Boldogasszony-kultusz feltámasztása, hogy segítségével visszataláljunk Szent Fiához, Krisztushoz. 37

Irodalom

A katolikus egyház katekizmusa. Szent István Társulat. Bp., 1993.; A keresztény művészet lexikona. Szerk.: Jutta Seibert. Corvina Kiadó, Bp., 1986; A kuruckor költészete. Szerk.: Varga Imre. Akadémiai Kiadó. Bp., 1977.; A magyar irodalom története I. Szerk.: Klaniczay Tibor. Akadémiai Kiadó, Bp., 1954.

ANTALÓCZI Lajos: Jelenések, üzenetek és a jövő (A Mária-jelenések és üzenetek szintézise 1830-tól napjainkig). Eger, Kisboldogasszony plébánia, 1991.

BADALIK Bertalan: Istennek Szent Anyja. S. Dominici Conv. Szeged, 1991.

Biblia. Ford. Gál Ferenc, Kosztolányi István, Tarjányi Béla. Szent István Társulat, Bp., 1982.

Boldogasszony ága. Szerk.: ERDÉLYI Zsuzsa. Szent István Társulat, Bp., 1991.

CS VARGA István: „Boldogasszony anyánk...” In. Szent művészet. Xénia Kiadó, Bp., 1994. 163-186.

CSERMELY Tibor: Hitvalló irodalom. Rím Könyvkiadó. Nyíregyháza, 1998.

DOBSZAY János: Így vagy sehogy. Fejezetek a Regnum Marianum életéből. Zászlónk Stúdió. Bp., 1991.

Dogmatika jegyzet. Összeállította: Ladocsi Gáspár. PPKE HTK, Bp., 1994.

ELŐD István: Katolikus dogmatika. Szt. István Társulat. Bp., 1983.

Fatimai ima- és énekfüzet. Eger, é. n.

FÜLÖP László: Pilinszky János. Akadémiai Kiadó. Bp., 1977.

Igaz-e, hogy... minden vallás illúzió? Hitvédelmi Füzetek/3. Szerk.: Szabó Ferenc. Agape, Szeged, 1994.

GERGELY Jenő: A pápaság története. Kossuth Könyvkiadó, 1982.

JÁNOS István: A középkor himnuszköltészete. Tankönyvkiadó, Bp., 1983. 3-37.

Jézus és az Egyház anyja. Prugg Verlag, Eisenstadt, 1987.

KÁLMÁNY Lajos: Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya. Akadémiai értekezések a nyelv és a széptudomány köréből. XII. 9. Bp., 1885.

KENYERES Zoltán: Tündérsíp. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1983.

KUKLAY Antal: A kráter peremén. Római Kat. Egyházi Gyűjtemény. Sárospatak, 1988.

KÜHÁR Flóris: Szűz Mária élete. Pannonhalma, 1991.

MADAS Edit. Tankönyvkiadó. Bp., 1992.

MAJSAI Mór- SZÉKELY László: Boldog asszony Anyánk. Bp., 1983. 321.

Maria, Rosa Mystica. Montichiari -Fontanelle. Ecclesia. 1992.

PILINSZKY János: Összegyűjtött művei. Versek. Századvég Kiadó. Bp., 1992.

PROHÁSZKA Ottokár: Modern katolicizmus. Válogatás művekből. Szerk.: Koncz Lajos. Szent István Társulat. Bp., 1990.

PUSKELY Mária: Ezer év misztikájából. Szent Gellért Egyházi Kiadó, Szeged, 1990.

RÓNAY György: Sík Sándor. In. A kettős végtelen. Sík Sándor válogatott munkái. Szerk.: Rónay György. Ecclesia Könyvkiadó, Bp., 1969.

RÓNAY László: Arcképvázlat Sík Sándorról. In. Rónay László: Társunk az irodalom. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1990.

RÓNAY László: Sík Sándor, a költő. In. Sík Sándor válogatott költemények. Szerk.: Lukács László. Vigilia Kiadó, Bp., 1989.

RÓNAY László: Isten ölelésében. (Gépirat, megjelenés előtt.

SÍK Sándor: Levél Takács Ernőhöz. In. S. S.: Válogatott költemények.

SÍK Sándor: Összegyűjtött versei. Szerk.: Jelenits István. Szent István Társulat. Bp., 1976.

SÖVEGES Dávid: Fejezetek a lelkiség történetéből. Szent Gellért Hittudományi Főiskola, Pannonhalma, 1993.

SZABÓ Ferenc: Szomjazod, hogy szomjúhozzalak. Válogatott versek. Távlatok Szerkesztősége. Bp., 1995.

Szentek élete I–II. Szerk. Diós István. Szent István Társulat, Bp., 1984, 1988.

Az égi és földi szépről. Források a későantik és középkori esztétika történetéhez.

Szerk. Redl Károly. Gondolat, Bp., 1988.

TAMÁS Attila: Weöres Sándor. Akadémiai Kiadó. Bp., 1978.

TÜSKÉS Tibor: Pilinszky János. Szépirodalmi Kiadó. Bp., 1986.

VOLLY István: 101 Mária-ének. Népi gyűjtések. Népkóta, 1948.

VOLLY István: KARÁCSONYI ÉS Mária-énekek. Szent István Társulat, Bp., 1982.

VORAGINE, Jacubus de: Legenda Aurea, Helikon, Bp., 1991.

WACZULIK Margit: Szűz Mária tisztelete kereszténységünk első századaiban. Regnum, 1938/39. évf. 59-74.

WEÖRES Sándor egybegyűjtött írások I-II. Magvető. Bp., 1970.

ZELNIK József: A magyar kultúra selyemövezetei. Miért épít az ember templomot. Ökotáj, Bp., 1998. 209.)

ZRÍNYI Miklós: Szigeti veszedelem. Móra Ferenc Kiadó. Bp., 1988.

Köszönetet mondok TÖRÖK Orsolyának és FARKAS Tímeának, az ELTE TFK egykori magyar szakos hallgatóinak, a Mária-kultuszt kutató szakdolgozóimnak értékes munkájukért. Köszönöm egykori egri teológus tanítványaim hozzájárulását, valamint az egri Főegyházmegyei Könyvtár munkatársainak, külön is ANTALÓCZI Lajos igazgatónak a szíves segítségét.

Jegyzetek

1. Söveges Dávid: Fejezetek a lelkiség történetéből. Szent Gellért Hittudományi Főiskola, Pannonhalma, 1993. 322.

2. Badalik Bertalan: Istennek Szent Anyja. S. Dominici Conv. Szeged, 1991. 318.

3. Előd István: Katolikus dogmatika. Szt. István Társulat. Bp., 1983. 617.

4. Badalik: 296.

5. Badalik Bertalan: Istennek Szent Anyja. S. Dominici Conv. Szeged, 1991. 16.

6. Vö.: Badalik Bertalan: Istennek Szent Anyja. S. Dominici Conv. Szeged, 1991. 13.

7. Biblia. Ford. Gál Ferenc, Kosztolányi István, Tarjányi Béla et al. Szent István Társulat, Bp., 1982. Lk 1, 34-35.

8. Badalik Bertalan: i.m.: 96.

9. Előd István: Katolikus dogmatika. Szt. István Társulat. Bp., 1983. 628.

10.Badalik B.: 109.

11.Badalik: 98.

12.Előd István: Katolikus dogmatika. Szt. István Társulat. Bp., 1983. 636.

13.Badalik: 320.

14.Söveges Dávid: im. 125.

15.Söveges Dávid: 163.

16.Söveges Dávid: 126.

17.Korzenszky Richárd: .... In. Szent művészet. 165.

18.Czine Mihály: Móricz Zsigmond. 00000!

19.Vö.: Kertész Manó: Szállok az Úrnak. Az udvarias magyar beszéd története. K. u. K. Könyvkiadó. 1996. 23-33., 95-100.

20.Kertész Manó: Szállok az Úrnak. 95-100.

21.1923-ban vált ismertté, egy a német hadikárpótlásként később Belgiumba, Leuvenbe küldött kódexben találták meg. Címét a mű első ismertetője, Gragger Róbert adta. 1982 májusában csereegyezmény útján került haza Magyarországra, és az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik MNy 79. jelzettel a magyar nyelvemlékek gyűjteményében.)

22.Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor. Szerk.: Madas Edit. Tankönyvkiadó. Bp., 1992. 321-322. És még: „Világnak világa, Virágnak virága...” (Ómagyar Mária-siralom) Európa Könyvkiadó, Bp., 1986. Bemutatja: Vizkelety András.; Martinkó András kutatásai...

23.Vö.: A m. irodalom. története. I. k. 167-168.) A Mária-tiszteletre szerzett énekek közül eredetiségével, epikus jellegével tűnik ki a Szent ének, ki dicséri Szűz Máriát és az ő szent Fiát, amely a Winkler-kódexben található, és Mária és Jézus történetét az Egyiptomba való menekülésig beszéli el.

24. Ford. Gál Ferenc, Kosztolányi István, Tarjányi Béla et al. Szent István Társulat, Bp., 1982. Lk 1, 34-35.)

25.Vö.: A magyar irodalom története. I. k. 167-168.)

26.Vö.: A magyar irodalom. története. I. k. 167-168.) Vö.: A m. irodalom. története.II. k. 146.-148.

27. Vö.: A m. irodalom. története. I. k. 168., ésJuhász Mária: A magyar irodalomtörténet vázlatos rajza. Angolkisasszonyok Egri Intézete. Eger, 1997. 16. A szerző Sík Sándor tanítványa volt, egyetemi jegyzeteit, szegedi professzorának előadásait is felhasználta könyvében.

28.Zrínyi Miklós összes versei. A magyar költészet kincsestára. 35. Szerkeszti:

Lator László. Bp., 1995. 23.

29.Söveges Dávid. I.h. 247.

30.A kuruckor költészete. Szerk.: Varga Imre. Akadémiai Kiadó. Bp., 1977.418.

31.Söveges D.: i.m.: 326.

32.Badalik Bertalan: I. m. 9.

33.Sík Sándor: Összes versei. Szent István Társulat. Bp., 1941. 100-101.

34.Sík Sándor: Összegyűjtött versei. Szent István Társulat. Sajtó alá rendezte: Jelenits István. Bp., 1976.

35.Badalik Bertalan: I.m. 158.)

36.Badalik Bertalan: I. m. 9.)

37.Zelnik József: A magyar kultúra selyemövezetei. Miért épít az ember templomot. Ökotáj, Bp., 1998. 209.)

RÓNAY GYÖRGY:

HIMNUSZ A BOLDOGSÁGOS SZŰZHÖZ

Halkan hull az őszi este harmata...

Harmatozd rám égi kedved, Mária.

Oszladozzék balga szívem bánata.

Te vigyázz rám, boldogságos Szűzanya.

Hogyha kővel megdobnak az emberek,

Szeljek nékik ízes búza-kenyeret.

Töltse be a lelkemet a szeretet.

Tiszta szívvel áldhassam szent Gyermeked.

Bánatok közt elvadultam. Légy szelíd

térítőm, hogy égi Atyánk fényeit

szeplőtlenül tükrözhessem, mint a víg

tengerszem a hajnal ifjú fényeit.

Gyermek-kedvvel ámuljak a fényeken,

Rózsa legyen tövisek közt életem,

piros rózsa, virágozzak ékesen.

Rózsakertek öntözője, légy velem.

Ellankasztó szárazságot messze űzz.

Égjek a szent szerelemben, mint a tűz,

égi Tűznek tűztestvére, kit derűs

kötelék a legfőbb Tűzzel összefűz.

Fáradtságban biztatásod el ne vedd.

Cirógasson langyos, puha tenyered.

Jó öledbe hajtva tikkadt fejemet,

megbékéljek mint a megvert kisgyerek.

Hogyha majd egy furcsa órán meghalok,

mint Fiadat úgy öleljen két karod.

Köszöntsenek örvendezve angyalok.

Fogadjon be országodba magzatod.

Amen.