© Cs. Varga István

„EGY NAGY HIMNUSZ AZ EGÉSZ FERTŐ TÁJA”

Harsányi Lajos költészetéről

A századelő magyar vallásos líráját megújító „triász” tagjai, Harsányi Lajos, Sík Sándor és Mécs László a Nyugat költőitől, főképpen Ady Endre lírájától kaptak bátorítást új költői szemlélet kialakítására, újszerű transcendens látásmódra. A XX. századi magyar vallásos érzésnek egy igehirdető szónok volt az eszmei felszabadítója, Prohászka Ottokár, művészi iránymutatója pedig a modern lélek minden kínját és örömét megszólaltató Ady Endre. Hit és tagadás közt vergődve-viaskodva a legmélyebben élte át magyarság és emberség gyötrő kérdéseit: legfőbb ihletője a nemzeti sorskérdések, a szerelmi élmények mellett a metafizikai élménykör volt. Gyökeresen megújította a költői nyelvet, és a költői fejlődés kiindulópontjává tette poézisét. Ady volt a legfőbb irányadó a katolikus lírában hatalmas összefoglaló igénnyel és artisztikus igényességgel alkotó Harsányi Lajos számára is, különösen költői pályájának korai időszakában.

1883. szeptember 29-énszületett Banán, családjuk hetedik gyerekeként. Családjuk 1576-ban kapott nemességet, és liliomot tartó oroszlános címert. Az élet muzsikája című, második kötetében adys gesztussal említi az egykori „udvarházas” múltat: „Nekem a Baranyában – régen – / volt egy nagy udvarházam” (Nyílt sisakkal). A költő elődei közt számos kántort, tanítót találunk. Dédapja, Harsányi János „ludimagister”, vagyis kántortanító volt a Veszprém megyei Sur községben, nagyapja, Párkányban segédtanító, majd Banán tanító volt. A költő apja, Harsányi József 1849-ben született. Pozsonyban tanulta ki a szabómesterséget, leszolgálta a katonaidejét és feleségül vette a banai kántortanító „falu-szépleányát”, akinek „szurokfekete haja mellett nefelejcskék szeme volt”. Családjukban tizenkét gyerek született, kilenc fiú és három lány. Az édesapa 1886-tól 1912-ig, az apa haláláig a szomszédos Bábolnán élt. A későbbi költő, Lajos 1883. szeptember 29-én született,a banai és bábolnai falusi iskolák után 1896 őszén került Győrbe, a bencés gimnáziumba.

Elbűvöli a város barokk pompája, architektúrai szépsége. Emlékezetes élménye a győri székesegyházban a székeskáptalan ünnepi vesperása teljes zenekari kísérettel, az általa addig templomban sosem hallott hegedűszóval. (Az élmény költői megörökítése az Esteli mise hegedűkísérettel). Ekkor még a „rendkívüliség gőgje, elbizakodottsága” élt benne. Túlságosan is vidám diákéletet élt elegáns, hangadó barátjával, Kurja Gézával együtt. Emiatt mindkettőjüket eltanácsolták a gimnáziumból.

Budapesten a Tavaszmező utcai gimnáziumban fejezte be az ötödik osztályt. Elhatározta, hogy pap lesz, és a gimnázium hatodik osztályát már Esztergomban végezte el mint kispap. Roppant hatást gyakorolt rá az esztergomi káptalan ünnepélyes bevonulása a bazilikába. Az egyházi pompa, a látványos szertartások életre szólóan megigézték. A liturgia és a liturgia esztétikai szépsége, fensége szimbolikus költészetének egyik fő ihletforrása lesz.

Nyugtalan természetű,tudásszomj gyötri, engedély nélkül rendelt könyveket, ezért megdorgálták és eltávolítással fenyegették meg. Erre ővisszakéredzkedett Győrbe, ahol Acsay Ferenc igazgató úr visszafogadta, és még a papnevelőben is elhelyezte. Nyolcadikos gimnazistaként, diákpályázatok nyerteseként vonult be, fején érezve a babérkoszorút, a győri kisszemináriumba. Verseket farag, megnyeri a Zászlónk című lap fordítói pályázatát.

Arany, Goethe műveit olvasta szívesen. Húszévesen került a győri hittudományi főiskolára. Mindvégig jól tanult, 1907-ben szentelték pappá. Vajszkán, Mosonszentmiklóson, Rábacsanakon, Szanyban volt káplán. Széchényi püspök kinevezte az Eszterházy-családhoz nevelőnek és udvari káplánnak. Az Eszterházán (Fertőd) töltött két esztendő nagy hatással volt költői fejlődésére. A Fertő-tájon és Hanság-vidéken véglegesen a „nádak szerelmesévé” vált.

Rónay György mutat rá arra, hogy a XX. századi katolikus papköltő-triász elődei, Verseghy Ferenc, Baróti Szabó Dávid, Virág Benedek, Egyed Antal nyomán a katolikus papíró és zsoltárfordító Sujánszky Antal és Tárkányi Béla írói-költői gyakorlata a szemináriumi önképzőkörből nőtt ki, a stílus szempontjából tipikusan utóromantikus költők, örökségük, stílus- és formakészletük hagyománnyá lett. Írni egyházi szolgálattételnek számított a költői lelkű egyháziak számára, a dilettantizmus dívik, komolyabb irodalmiságra csupán az egri Irodalmi Szemle törekedett. Jellemző, hogy „a költők egyházmegyénként vonultak föl adott alkalommal. A nemzeti irodalom nem egy termékeny erét kötötte el a túlzott központosítás. Ebben az időben már minden érvényesülés útja Pesten át vezet. S ugyanekkor az egyházi irodalom legnagyobb hiánya: nincs központja.” (Rónay György: Katolikus verses zsoltárfordítások a XIX. században. 1934. 3-24. Az egri önképzőkörről: Benkóczy Emil: Tárkányi Béla élete és költészete. Eger, 1910. ; Sík Sándor: Mindszenty Gedeon élete és költészete. Bp., 1910. 1-2. fejezet. A pesti szemináriumról: Séda Ernő: A központi növendékpapság egyházirodalmi iskolájának története. Bp., 1874.)

Éppen ezért Harsányi Lajos Új vizeken (1907) című, első verskötetével hagyományújításra törekedett. Már a kötet címe is tudatos Ady-kölcsönzés. „Jelezni akarom mindenáron, hogy a megmerevedett, rozsdás katolikus költészet csónakját új vizekre akarom vinni. Új hajón, új vitorlákkal, új szelekkel, de a régi arany rakománnyal” -- így értelmezi a címadást. Az Ady-hatás itt még csupán stílust érintő, eléggé felületi. Rónay György állapítja meg:majd csak Az élet muzsikájában határozza meg „az élmény módját, az ihlet formáját, a költői érzékelés minőségét”, és irányítja „a szimbolikus életérzés és szimbolista -- erősen hangulati, metaforikus, jelképes -- kifejezésformák felé”. Mindszenty Gedeon mellett „Lázár Miklós derűs közvetlenségének, földszagú realizmusának Harsányi Lajosig nem találni párját a katolikus költészetben” – állapítja meg Rónay György. (Katolikus verses zsoltárfordítások a XIX. században. 1934. 19.)

A „bús magyar örvény mélyiről jött” költő„Új akkordok”-atpróbálgat kevés sikerrel. Ennek ellenére kísérleteinek előremutató mozzanatait érdemes kiemelnünk: Harsányi nagy érdeme, hogy művészetét az esztétikai gyönyörködtetés, az artisztikum vezérli. A papköltőktől eltérően -- nem állítja sem a moralizálás, sem a didakszis szolgálatába költészetét.

Megszólal dalkedvelő máriás lelkülete a Mi lesz belőlünk? című versben, egy közismert Mária-ének költői parafrázisában. Ez a nyitánya egy kiteljesedő vonulatnak A győri Mária című versen át az 1945 utáni Vers az Égi asszonyhoz remeklésig. A másik előremutató témakör: a „nádi-versek” sorozata. A Temetés a nádasban, Várlak, Ég a nádas, Elnémult kócsag. A harmadik, erőteljes forrás, a családból magával hozott, Adytól is erősített magyarságélmény is hangot kap már első verseiben, és később értékes vonulatot alkot lírájában. Az első kötetben, minden poétai ügyetlenség ellenére, a Magyar tremoló ciklus, benne a Magyar tragédia, melyben Harsányi „örök tragédiákat harsog minden / szivettépő magyar tragédiának” költői szempontból is fontos témakört intonál.

Költészetében a lírai szimultanizmus eszköztárát is felhasználja. Az impresszionista tájfestés, a költői élet- és jellemképek hivatott mestere. A Fertő vidékét, zúgó nádasait,a Hanság lápvilágának, ingoványainak természeti szépségeit ő fedezte fel a magyar tájleíró költészet számára. A kötetet a korabeli katolikus sajtó értetlenül fogadta, „érthetetlennek”, papköltőhöz illetlenül világiasnak tartotta. A költő sértett öntudattal, gőggel utasítja el az értetlenség vádját, de könyvét később maga is korainak, elsietettnek minősíti.

A második verskötetnek, Az élet muzsikájának (1909) áradó ihletforrása: a megszeretett „pusztuló, nagy nádas”, amagyar líra számára felfedezett Fertő és Hanság. Az „Ezüstkék tenger, bronzszínű nád, fehér kócsag, szagos hanyi virág, csend és álom. Csak úgy ömlött belőlem a vers” -- írja emlékezéseiben. Szívet melengető, képzeletet megmozgató versciklusa: Nádas: én szerelmesem.

A verssorozatot a Hívnak a nádak vallomása nyitja, amelynek keletkezés-történetéhez és értelmezéséhez a költő adja kezünkbe a kulcsot. Harsányi Pesten a hercegi család színházi páholyából költő- és íróbarátaival gyakran éttermekbe és más szórakozóhelyekre távozott. Versében erre így emlékezik vissza: „Piros szemével elbűvölt a város”.Önéletírásában pedig bevallja: „Bizony megesett, hogy mikor barátaim hazafelé kísértek a Lánchídon, Buda felett már pirkadt.” Hajnali pillanatot idéz fel a ciklus nyitánya. A lélekben messziről felzúgó nádak vádja: „elfeledted / a Fertő menti szűz hazádat! (...) lelkemben most is égnek a vádak! / Azóta sehol nincsen maradásom: engem hazahívnak a nádak.”

A ciklusban szemernyi diszkrét szentimentalizmussal, de valóságélménytől mélyen és őszinténáthatva teljesedik ki a Fertő- és Hanyság-émény tájleíró lírája: Gyújtsátok fel a nádast!, Tűz a Hanyságban, Siratom a nádast, Én mégis szeretem, Fák beszélnek, A nádak. Emléket állít a Jókai-regényből ismert Névtelen vár asszonyának is. A témakör gazdagodását jelenti majda következő kötetnek, A Napkirály rokonának megkapó verscsokra, a Leya levele Ivánnak. Költői definíciója: „Egy nagy himnusz az egészFertő tája”

A cikluszáró Nádi rigó című versben önfeledten dalolja: „A nádak közt hűs lenruhában járok. / Vár szeretőm: a Hanyság néma csendje.” Tematikus és művészi folytatásnak tekinthető a Toronyzene(1917) kötet címadó verse is, amelynek zárása: „A Fertő sarka vörös tűzben ég. / A nád riad... Kiált a kócsag. / Fiam tedd össze kis kacsódat!” Tematikai bővülést jelez az Egyedül, Ősz van a Fertőn, és a Dunántúl dicsérete is. Az Esteli körmenet (1942 kötet Pirosan ég a hold... című versében Kosztolányi- és Juhász Gyula-sugallatokat adaptál: „Pirosan ég a hold a Fertő-tó felett. / Az égen tűzijáték. Kigyúl a képzelet.”

A Napkirály rokona ( 1911) című verskötetében találta meg költői hangját és önmagát.Pályakezdésének csúcspontjára ért: beérkezett. Nemcsak a katolikus közönség, hanem az ország művelt olvasói is elismerték, sőt Kosztolányi és Juhász Gyula mellé helyezték. Illyés Gyula szerint is „Eszmevilágától, versei hangjától bátran elfért volna a Nyugatelsőcsoportjában.” Rónay György jogosan hangsúlyozza, a harmadik verskötet kivételes pillanat Harsányi művészetében. „E sommásan 'magyar szimbolizmusnak' nevezhető színképbe illeszkedik bele A Napkirály rokona, és nem is csak periferikusan, hanem mint eredeti és a maga pillanatában egyáltalán nem jelentéktelen színfoltja.”

A kötet címadásáról írja a költő: „Adynak arra a kijelentésére, hogy ő a halál rokona, én magamat egy egész kötet erejéig a Napkirály, vagyis Isten rokonának vallottam.” (Hasonló megfontolás, a művészi példaadás ellenére több szempontból az Adyval való eszmei szembehelyezkedés vezette Sík Sándort is, főképpen az első, 1910-ben megjelent Szembe a Nappal kötetében.) Harsányi és Sík Sándor költői kifejező eszközeiket tudatosan és merészen Adytól kölcsönzik, a művészi újításokban követik, de világnézeti ideológiai szempontból szembetűnően különböznek tőle és vitáznak is vele.

Verseskönyvének középpontjában a hit áll. Jellegzetessége a miszticizmus, a jelképiség transcendens irányultsága. Ekkor a magyar szimbolizmus úgynevezett katolikus ágát megteremtő Harsányi egy ütemre lép a jeles kortárs költőkkel. Igaz, később Illyés Gyula Katolikus költészet (Nyugat, 1933. 424.) című cikkében Sík Sándorral együtt őt is inkább „irodalmi hitű, mint katolikus” költőnek látja. Joggal állapítja meg róla: „Harsányi Babits-hatású szonetteket ír és eszmevilágától, versei hangjától bátran elfért volna a Nyugat első csoportjában.”

Rónay László hangsúlyozza: Harsányi kezdeti költői lépései nagyszerűek, ígéretesek voltak, de sok okból kifolyólag hamarosan botladozóvá váltak. Kiváló témákat vet föl, de a nyelvi megformálás nem egyenletes színvonalú, kitűnő részletek nagyon gyenge szövegkörnyezetbe kerülnek, emiatt jelentősen veszítenek jelentőségükből, sokszor eredetiségükből is a versegész esztétikai összhatásában. Az ilyen esetekben Harsányi verseiben a nyelvi megjelenítés nem utal arra a nyelvi „összefogó horizontra”, amely elengedhetetlenül fontos a költészet, így a szakrális jellegű líra esetében is.

Annak ellenére következik ez be, hogy a Boldog költő (1926) és a De profundis (1927) verskötetben lesz verseinek tárgya valóban egyházi jellegű és otthonra talál benne a „diadalmas világnézet” eszmei-művészi szándéka, mégis jelentősen csökken a belső élmény és meggyőzés ereje. Igaz, a korai verseiben is gyakran találunk csetlő-botló részleteket, sztereotípiákat is a szépen megmunkált darabok mellett. Rónay László megállapítása igen tanulságos: „Harsányi Lajosból hiányzott valami ahhoz, hogy jelentős lírikus legyen. Lehet, hogy öntudata volt nagyobb, mint a tehetsége, de az is elképzelhető, hogy az a szerves, folyvást bővített műveltség hiányozhatott belőle (is) [„is”, mert Mécs Lászlóból is hiányzott], ami nélkül igazán jelentékeny líra nem születhetik meg.”

Azt gondolom, Harsányi Lajos plébánosként Rábapatonán, majd győri kanonokként leélt élete az irodalmi körülményeket tekintve nem nevezhető különösebben szerencsésnek. (Érvényes ez a Nagykaposon, majd Királyhelmecen plébánoskodó Mécs Lászlóra is.) Nekik nem adatott meg olyan fővárosi szakmai környezet, ahol folyóiratok, kiadók, irodalmi társaságok, barátságok növeltékaz ihletadó élményeket és biztosították a magas szakmai minőségi kontrollt is. Óriási előnyökkel járt, ha valakinek például Kosztolányi, mint a pályakezdés elején Harsányi esetében is, volt az ismerőse, barátja, ha valakinek Babits javítgatta a verseit, amint ez Szabó Lőrinc és számos más, a fővárosban élő költő esetében történt. (Vajon, ha Kálnoky László mindvégig Egerben marad, mint egykori mestere, Apor Elemér, válhatott volna-e ennyire jelentős költővé?)

Harsányi Lajosban, Sík Sándorban és Mécs Lászlóban a karakteresen eltérő költői arculat ellenére is közös és meghatározó a papi hivatástudat. Síkés Mécs a szerzetesi, Harsányi pedig a világi papi életforma közösségében élt és alkotott. Költészetük végső gyökere a vallásos világnézet, a létezés igenelt értékrendje, a szemléletben, tematikában, ihletben és hangnemben fellelhető számtalan eltérés ellenére is.

Rónay György mutatott rá arra, hogy a Toronyzene (1917) Szent Dávid hegedűjén ciklusa szecessziós-szimbolista folytatása a Napkirály-mítosznak és liturgiának. Tematikabővítő újdonsága az Ó boldog Magyarország! ciklus, amelynek bevezető verse mottóként Dante szavait idézi a Paradicsomból: „O beata Ungaria, se non si -- lascia piu malmenare” -- „Ó boldog Magyarország! csak ne hagyja/magát félre vezetni már” (Babits Mihály fordítása). A valóságélmény ereje érződik a zsánerfestészet inspirációit tükröző művészi megformálásban: Magyar tél, Magyar táj, Magyar pap, Falun ilyen a halál.

A boldog költő (1926) című verskötet nyitánya a Giotto ecsetjével című ciklus, amely az Assisi Szent Ferencről -- Poverello di Dio ajánlással -- írott szonetteket is tartalmazza. A Ruralia Hungarica versek sorozata a címben jelzett, költészetbe emelt valóságtartalma miatt fontos. (Dohnányi Ernő szerzeményének címe is Ruralia Hungarica (1924), amelyben magyar népdalokat dolgoz fel a Bartók Béla által is nagyra tartott zongorista és zeneszerző.) Szonettformában szól A tavasz ébredéséről, A búzáról, Búzakeresztről, a „harsogó kaszáról”, A béresről stb. Kiemelkedik verses hitvallása a Rába hűvös rétjei, a „lápos Hanyság roppant téreit járó száz gulya, ménes” iránt, Füred fürdői, a tihanyi visszhang iránt a Dunántúl dicséretében. Verset szentel a költőelődnek, Pázmándi Horváth Endrének és Horatiusnak is. Korjellemző utalás, ahogyan megénekli a kraszniki tölgyfát, amely alatt egy székely katona porlad...

A kötet Juhász Gyula 1915-ös Testámentomcímű kötetével -- különösen annak a Magyar tájak című ciklusával mutat közeli rokonságot, de Harsányi nyájas, derűs, bőség-áldotta világa, idillje különbözik is Juhász Gyula kesernyésen meditatív elégikus költői világától. A De profundis (1927) című költemény szerencsés leleménye az az archaikus hangulat, a benne lejátszódó cselekmény sikeres „időtlenítése”. Annak a költőnek a műve, aki lehántotta magáról a szecessziós stílus tehertételét, és úgy érzi, hogy élete még „a nyár szakában pompáz”.Csendes parókiája kertjében „díszborsók illatoznak”, önfeledten vallja: „az élet szép, a föld nem siralomház”.

Bánhegyi Jób győri bencés diákként olvasta Harsányi verseit, köztük a Hagia Sophiát (1913), de akkor még nem értette meg teljességében ezt a „liturgia jelképrendszerében beszélő, romantikus fényben pompázó gyönyörű költeményt.” A költővel 1932-ben kialakuló személyes barátsága után tudatosította igazán költészetének jelentőségét. Találkozásuk nyomán bensőséges barátság, kölcsönös megértés, szeretet, sőt baráti együttműködés alakult ki. Az irodalomtörténész jóbarát már 1934-ben a „szent trilógia” első két darabját, a Hagia Sophiát és a De profundist is ismeri -- a Túlvilági ballada később született --, és összefoglaló tanulmányt ír Harsányiról a Pannonhalmi Szemlében. A különlenyomatban is megjelenő értékelésével hozzájárult ahhoz, hogy a költőt beválasztották a Kisfaludy Társaságba. 1935 könyvnapjára összeállította és bevezetővel látta el Harsányi költeményeinek válogatott kötetét. Témakörök szerint csoportosította a verseket, az egyes ciklusok élére egy-egy kiemelkedő vers címét választotta.

1933-ban látott napvilágot a Mi Cha él? című verseskönyv. Ekkor már Európa fölött sötétül az égbolt, feltűnik Hitler démoni alakja. A költő úgy érzi, közeleg az új öszecsapás apokaliptikus lovasa. Ezért kilép az idillből, és „prófétáló verseket” ír, és a világgondok megszólaltatója lesz. Ekkor a szorongás, a nehezen megnevezhető félelemlép elő múzsává, de Babitstól vagy Radnótitól eltérően, nála mindez nem válik mélyen átélt személyes sorssá. Harsányi prófétálása, intelme mintha szószékről hangzana. A kötet átlagos szintjéből emelkedik ki az Edgar Poe Hollójára hatásosan utaló Fekete kutya és a litániás ismétlődés és hanghordozást idéző döbbenetes vers -- Ascher Oszkár egyik kedvelt előadási darabja: a Jönnek a barbárok. Az 1936-os Túlvilági balladában, majd a Holdtöltében (1938) a kor iszonyata bénítólag hat, a költői elbizonytalanodás egyre jobban érezhető. Harsányi erőlteti a félelmes és fenséges esztétikai minőség művészi kifejezését, halmozza az „iszonyú” és „rettenetes” jelzőket. Engedményeket tesz a didakszisnak.

Harsányi a magyar neokatolicizmus markáns egyénisége, a valóságtól felerősített kritikai szellemet is megszólaltatja. Patriarchális színezetű társadalomképe mögött konkréten ott van családjának bábolnai tapasztalata. A népes Harsányi-család a katonatisztek és gazdatisztek „úri osztálya alatt” a „második osztályba” tartoztak, amelyet „a katonai és polgári altisztek alkottak”. Ezért őket „az urak magázták, de a világért sem urazták; némi úri szokásokat ugyan megengedtek nekik, szemben a cselédekből álló harmadik osztállyal.”

Egy költőt nem csak verseinek átlagszínvonala minősít, hanem az is, hogy életművébenmennyi kiemelkedő vagy nívós verset hagyott az utódokra, a befogadó közönségre. A magyar és világlíra óriási tárháza bizonyítja, hogy igen jeles költőknek is vannak igen gyenge, sikerületlen versei. Számos költő azért írt sok kötetnyi verset, hogy köztük megírhassa azt a néhány maradandót, amely nevét fenntartja. Harsányi Lajosnak vannak emlékezetünkre érdemes alkotásai még a Holdtöltében is, például a Juhász Gyula emléknek szentelt Mint a fuvola panasza, vagy a Nádihegedű, és A zöld madár.

A harmincas években költői válsággal küzdő Harsányi az 1942-es Esteli körmenet verseiben talál vissza igazi világába, lírikusi lételemébe. A kötet látomásos címadó verse ritka remeklés: „Szeretnék e borús világban / utoljára körülnézni még, / megízlelni a lángoló ősz/érett gyümölcs-ízét.” A kiteljesedő látomás hatásos képmontázsként is felfogható: „Utamra elkísér egy lassú/és ünnepélyes körmenet./Velem jönnek, akik a földön/szerettek engemet.” A kinyíló piros ablakokból kitekintő kíváncsi embereknek mozdíthatatlan öntudattal feleli: „én már az ég felé megyek.” Megszaporodnak a búcsúzás, a búcsúintés gesztusai. A Könyörgés magamhoz című kötetzáró versben is mélyről tör elő a kérés: „Ó ments meg a gonosztól, ami van még bennem! / Utolsó pár dalom engedd békülten énekelnem!”

1943-ban, születésének 60. jubileumán látott napvilágot a Harsányi Lajos Összes versei című kötet. A Győri Szemle 1943-ban emlékszámmal köszöntötte a jubilánst, aki a súlyos háborús időkre hivatkozva ellenezte jubileumának nyilvános ünneplését. Ezt követően a Harsányi-verskötetek kiadásában nagy szünet állt be, amely az 1945 után negyedszázadnál is tovább tartott.

Rónay György Toronyzene(1969)címen szigorúan megrostált, kitűnően válogatott és szerkesztett verskötetben, minden addigit felülmúlóan jelentős bevezető tanulmányban értékelte Harsányi líráját. Amíg Rónay az egyetemes magyar irodalom ege alól tekint az egyes Harsányi-művekre, addig Bánhegyi Jób a modern katolikus költészet dimenziójából és Győrből szemlélve láttatja és értékeli a költő alkotásait.Hangsúlyozza, hogy a Hagia Sophia (1913), vagyis a Szent Bölcsesség már címével is jelzi a költői látás távlatát, a transcendens dimenziókat. Nagy kísérlet ez a hittel átélt szépségek kifejezésére. Lírai útirajz a kegyelem világában, az emberre sugárzó isteni szeretet tájain, forrásvidékein, ég és föld csodálatos egymásra találásában. Eszmei-költői előképe az Oltáriszentségről szóló Ária a Titokzatos himnuszokból, amely magyarul és németül is megjelent az 1912-es bécsi eucharisztikus világkongresszus díszalbumában. (Eredetileg Prohászkát kérték fel versírásra, de őa kérést Harsányinak továbbította.)

Bánhegyi Jób Életem és sorsom című önéletírásában igen hipermagasra értékeli a Hagia Sophiá-t: „Ez a Dante szellemében fogant remekmű a kegyelem isteni csatornáit, a hét szentséget magasztalja, és azt a fenséges szerepet ábrázolja művészien, amelyet a pap hívatásával betölt a lelkek javára.” (A baráti elfogultság nyilvánvaló: kétségtelen, hogy „Dante szellemében” fogant, de kétségtelen az is, hogy nem a kvalitás rokonítja vele, és számos esztétikai fogyatékossága miattleve nem lehet remekmű.) Harsányi a mottót a Példabeszédek könyvéből választotta: „A Bölcsesség házat épített magának és Hét Oszlopra helyezte.” A hét jelenetből álló modern misztériumban a hét oszlop az emberi élet fordulóira rendelt hét szentség. Négy útitárs halad együtt „az álomlátás vándorútjain”. Bánhegyi Jób szerint Harsányi azt a gondolatot akarta kifejezni, „hogyan érez és gondolkodik az Oltáriszentségről a tudomány, a művészet és a hit.” A probléma később is foglalkoztatta, szándéka volt a többi hat szentségről is elmondani „a tudomány, a művészet és a hit magatartását”.

Ebből a megfontolásból ered a tematikus, szándéktól meghatározott szerkezet. A tudományt a Doktor képviseli, a művészetet a kissé magyar ízű Délibáb, a hitet pedig a Diakónus. Mindhármójukat Isten országának káprázata fogadja. Alapgondolata, hogy az embert Isten szentségeivel az élet minden fordulóján megerősíti, a bölcsőtől a koporsóig, a keresztségtől az utolsó kenetig bontja ki titkait a kegyelem. A költőt a lét-egész esztétikai monumentálisa vonzotta, a teljes világképhez tartozó kozmosz-igézet. Eszménye a hatalmas távlatokat átfogó monumentalitás, az empirikus és a transcendens dimenziók harmonikus összeolvasztása. A Hagia Sophia költőjére is érvénye Vörösmarty vallomása a Tündérvölgyből: „Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára, / Azt én írva lelém lelkem asztalára.” Ezért írja Harsányi öntudattal ebben a művében: „Énnálam szebben senki sem dalolhat: / Énnálam szebbet senki sem látott. / Ó, ihletések, szárnyas víziók, / A nagy világ felbámul majd tirátok.”

Bánhegyi Jób találó véleményét, bár kétségtelenül baráti túlzásról van szó, a fogadtatástörténet hiteles jellemzőjeként idézem: „A Divina Commedia titáni lelkű szerzőjének költői és látnoki szelleme hatolt csak be ilyen transcendens mélységekbe.” Harsányit ezért látja irodalmunk Dante „rokonlelkű utódának”. Számára az írás, a meditáció is imádság. Harsányi az eucharisztikus élményből magyarázza papi hívatását. Az emberi szív zenéjét tartja az egyetlen méltó megnyilvánulásnak, amellyel illőn ünnepelheti az eucharisztiát. Nem annyira a bűn, hanem a bűn iszonyú lehetősége foglalkoztatja költői képzeletét, például a De profundis-ban is. A kísértés lélektanilag is hiteles versét írta meg A sárgaruhás asszony című remekében. A magyar pap című versében a papi hívatás kérdéseit fogalmazza meg. Tudja, hogy a papot körülvevő tisztelet a hívatásnak, a nemzet szolgálatának, a szív nemességének szól. A papnak küzdenie kell a provincializmus ellen, ha a csend körülötte siketséggé kezd válni. Életeszménye a papi és a költői hívatás összhangjának megvalósítása.

A dantei terzinákat stílszerűen alkalmazó De profundis (1927) a szakrális trilógia szerkezetileg is legtökéletesebb része. A szerző szándéka szerint „színjáték az űrben”. Kiteljesedik benne a „Lelked kibontott szárnya vág a messzeségnek” gondolat. Tartalma és jelentése is misztikus. A hit meggyőző ereje feszül benne, az átéltség izgalmas dinamikája telíti. A lélek találkozását beszéli el az őrangyallal és a Sátánnal. A halál után a lélek az égbe száll, ott találkozik a Sátánnal, aki a hét főbűnnel vádolja. A lelket már-már elsodorja „a kárhozat vörös szele”. Ekkor feltűnik az őrangyal képe, és magához tér a lélek, megkezdi tíz rémült segélykiáltását. Bevallja, ha vétkezett is, de ragaszkodott Isten tízparancsolatához. Porbasújtó földi-emberi mélységekből, egy halottnak hűs fejéről viszi az őrzőangyal a lelket az ördögök elől a mennybe.

A „szenttrilógia” első két darabjában eljutott a mennyországig, illetve a pokol küszöbéig. A Túlvilági balladában (1936) azt keresi, ami azon túl van. Drámai strófákban vetíti elénk egy ember sorsát a halál utáni pillanatban. A történet lényege: egy fiatalember hajnalban hazafut a bálból, betér a Rókus kápolnába, meggyónik, majd hazaérve meghal. Három ördög jön érte, de kudarcot vallanak, ezért Lucifer megbünteti őket. Majd három angyal érkezik, ezeket az ifjú bebocsátja. Az üdvösség állapotát ismerteti meg a költő a boldogságot kereső emberrel. Harsányi a „szent trilógiát” egyszerre szánta esztétikai olvasókönyvnek és imakönyvnek, üdvösségre vezérlő Biblia pauperum verses változatának.

Bánhegyi Jób öntudatos barátként minden alkalmat megragadott, hogy népszerűsítse kedves költőjét, akiszerinte „a római, keresztény, nyugati kultúrával áthatott országrész lelki és táji karakterét fejezi ki művészien.” Az irodalomtörténész jóbarát lett a költő kéziratainak első olvasója. A bizalom nem gondot, hanem megtiszteltetést és örömet jelentett a számára. Szívügye volt a Harsányi-kultusz: írt, beszélt róla, ahol és amikor csak lehetett. Behatóan foglalkozott Harsányi verseivel gimnáziumi és főiskolai előadásain. Dolgozatokat íratott róla, érettségi tételnek jelölte ki. Irodalmi társaságokban, a győri szabadegyetemen előadásokat tartott róla. (A szemináriumban is elérte, hogy a győri kispapok tudatosítsák magukban: Harsányi Lajos milyen büszkeségük.)

A költőre emberként is jellemző volt bizonyos hűvös előkelőség, túlzott, ám őszinte finomság. Sík Sándor szerint győri költőtársa „Egyszerre volt szakrálisan komoly és gyermekien kedves, hűvösen imponáló és ugyanakkor elragadóan meleg és közvetlen.” Valóban az „újító triászban” az arisztokratikus költői magatartás, művész-attitűd nála a legérzékletesebb: életét és művét meghatározó ismérv, alakító, formáló, teremtő magatartás.

Harsányi Lajos hagyomány és modernség szintézisére törekedett, elsőként bizonyította az új vallásos líra létjogosultságát. A magyar katolikus líra megújítását tartalmi és formai szempontból is ő kezdte el. Tematikában, ihletben, hangnemben változatos költészetet teremtett. Minden magyar elődjénél gazdagabban szólaltatja meg a bensőséges vallomások, misztikus látomások, hittitkok mélységeit. Alapjában mégis igaziélményköltészet az övé, nem pedig hittételek megverselése. Az imádkozás ugyanazt az célt szolgálja. A földi szépségek csodálója az égi szféra áhítatos fürkészője. Kétségtelenül fejlődik, tágul a költői világkép, a pap intim imaéletétől a hittitkok ámuló szemléletéig. Vizionárius természetű és szemléletű, valóságos „látó”-művész, aki festői képekben mesterien láttat, érzékeltet. Ragyogó kolorista, színfantáziája a magyar tájak színeiből, a katolikus liturgia ősi szín- és fénypompájából táplálkozik. Alapvetően individualista és arisztokratikus lelkületű, de fogékony a közösségi értékekre. Lírája a szimbolizmustól a klasszicizálódás irányába mutat, hasonlóan a nagy kortársak, Radnóti, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula fejlődéséhez.

Legfőbb témái: a vallás, a papi hívatás, a természet, a hazaszeretet és az általános emberi érzések. Egy új vallásos lelkiség kibontakozása, vallásos gyökerű idealizmus jellemzi világnézetét. Költészete harmonikus, hangja tiszta, észjárása, nyelve, stílusa eredeti, sajátosan dunántúli. Új vizeken indult, jellegzetes formaszépségeket teremtett. Maradandó értékekkel gazdagította irodalmunkat a dal, óda és himnusz műfajában. Harsányi Lajos -- Juhász Gyulára emlékeztetőn -- irodalmunkfő sodrából a „vidéki” író pozíciójába szorult, majd pedig a feledés homálya borult műveire. Ez annak ellenére történt, hogy költészetének artisztikumát Babits Mihály, Illyés Gyula és Sík Sándor is készséggel elismerte.

Igaz, Sík Sándor Mindszenti Gedeont tartotta -- róla írt doktori disszertációt -- a modern katolikus költészet legjelentősebb alakjának, mert „költészetében megnyilatkoznak a magyarságnak, de az egész európai szellemi világnak a problémái is.” A történeti távlat lehetővé teszi az eltérő véleménynyilvánítást, és aligha tévedünk, ha nem az előfutárként jelentős Mindszenti Gedeont, hanem Harsányi Lajost tartjuk a modern vallásos magyar líra első újító poétájának. Nézetünket erősíti meg Féja Géza is, szerinte Harsányi Lajos sokáig nemzedékének legjobbjaival haladt párhuzamosan a költészet útjain.

Költészete részint előlegezi irodalmunk bukolikus korszakát, amely Erdélyi József és Illyés költészetében bontakozik ki és Radnótinál és nemzedéktársainál ér tetőfokára. Annak a vonulatnak részese Harsányi Lajos, amelyik a horatiusi-vergiliusi örökséget, a bukolikus hangot, motívumkincset az élő klasszikusnak számító Babits Mihály költészetében is megtermékenyítette.

Harsányi Lajos önmagát és költészetét a magyar katolikus költészetben úttörőjének, „a modern katolikus költők rangelsőjének” tudta. (Kezdeményező szerepét Sík Sándor is elismerte egyetemi előadásaiban.) Az irodalmi köztudatban a modern magyar katolikus líra megújítói közül életművének jelentőségét tekintve Sík Sándor jogosan került az élre. Történeti tény azonban, hogy az időbeli elsőség a magyar katolikus líra megújításában Harsányi Lajos érdeme. Ezt Rónay György is elismeri, Bánhegyi Jób pedig így indokolja: „mert ez a történeti igazság. Első két verskötete előbb jelent meg, mint Sík Sándoré. Csakhogy Harsányi vidéken élt, nem a fővárosban, tehát nehezebben érvényesült, mint a pesti költők.” Kétségtelen, hogy Sík Sándor első verskötete Harsányi első két kötetét követően látott napvilágot. Az is igaz, hogy Sík hatalmas európai műveltséggel rakta le és építette a magyar neokatolicizmus költői alapvetését, de ennek hangját először Harsányi Lajos szólaltatta meg a magyar lírában.

Rónay László mondta ki, hogy Harsányi Lajos talán Sík Sándornál is elementárisabb lírikus. Hármójuk közül -- Mécs László ötletét kiteljesítve -- Bánhegyi Jób Harsányit a „legköltőibb”, Sík Sándort a „legangyalibb”, és Mécs László a „legemberibb” jelzővel illeti, amikor 1940. május 5-én Győrben bevezetőt mond a hármas költő-találkozón. Sík Sándor roppant műveltségű esztéta, igazi „poeta angelicus”, Mécs vándorló költő-apostol, akinek elemi szükséglete a befogadó, a hallgató, a szeretet ajándékozó gesztusa éltette.

Harsányi nem élt elefántcsonttoronyban, nem szakadt el a társadalom valóságos életétől. Egyházi rangjának, társadalmi helyzetének, világképének megfelelően szólt a közösség égető gondjairól is. Ezért írhatta meg a Toronyzenében A bukottak áriáit és konstatálta a kevélység és pompa elmúlását -- a Prohászka-műveket indexre tető -- gőgös feudálisBíbornok úr, Samassa halálakor Nem látod már többé a holdat című versében. Ha nyíltan nem is vethetett fel társadalmi, szociális problémákat, mégis érinti Sasok és seregélyek című versében a „hatalom arany fényében” sütkérező, kincsüket féltékenyen őrző birtokosok és az „egy kis szabadabb levegőt” követelő völgybeli „hajléktalan had”, szegénység ellentétét is. Verseiben hangot adott az első világháború okoztatragikumnak is: Háború van, Háború van, Contra bellum, Falun ilyen a halál. Az sem véletlen, hogy megírja a Három munkanélküli balladáját. (A győri vagongyár munkásai is előadták ezt a művét.)

Amikor pedig szóvá tette az egyik cikkében a súlyos közterhek miatt a falusi nép sanyarú helyzetét, a győri ügyészség vádat emelt ellene és egyheti fogságra ítélte. Hóman Bálint kultuszminiszter járt közbe az ítélet kegyelmi úton történő törléséért. A költő igazának tudatában kész lett volna letölteni a kiszabott fogházbüntetést, és csak a győri püspök kérésére fogadta el a kegyelmi döntést.

Két évtizeden át rábapatonai plébánosként ismerte meg a Ruraliahungarica szépségeit és gondjait. A bajokról sem hallgat, amikor látja, hogy a javak mindig elvándorolnak „A skarlátszín magyar pusztáról”. A legnagyobb veszélynek falun is a tervek, célok, a jobbat akarás bénultságát, a közömbösséget tartja. Isten követségében jár és él falun, ahol úgy érzi: „Himnuszt kellene mindig énekelni / Erről a földről nem lehet elmenni.”

Magyarságélménye a dunántúli színezettel együtt egyetemes és életigenlő, de látja a múlt és a jelen tragikus válságait is. Átélte a kor erkölcsi, lelki, társadalmi és világnézeti problémáit, a szörnyű krízisnek is hangot adott, artisztikus igénnyel, megrázó élményből fakadó versekben: Gyászjelentés, Falun ilyen a halál. Sejtette, később megtapasztalta Harsányi Lajos mindazt, amit a Jönnek a barbárok című versében megírt. Jóslata félelmetesen beteljesedett a II. világháború idején. Az Őszi szántás költője -- mint a halálfélelemmel, a nihillel küszködő Kosztolányi -- megírta a maga Halotti Beszéd-ét. De Harsányi az örök világosság felé menekül, amint ezt költői gyónásában, a De profundis-ban tette.

Szakralitás regényben

A kortársaknál is fellelhető vélekedés, hogy Harsányi Lajos nagy költő, de a prózaíró a költőnek csak az árnyképe, tovább él napjainkban is. A magyar szentekről írott regényei a győri püspökség és a Szent István Társulat jóvoltából sorra megjelennek, így az olvasó maga döntheti el, hogy igaza van-e a fenti irodalmi verdiktnek. A két háború között készült regényes életrajzokban Harsányi a magyar szentek történetét dolgozta fel növekvő szépírói hitellel és sikerrel.

Korábban is írt novellákat, elbeszéléseket. A szépprózai lehetőségek mindig is vonzották. A szent asszony (1927) címen publikálta Árpád-házi Szent Erzsébetről szóló regényét. Stílusának láttató erejével, képiségével, érzékletes leírásaival, arányos alakrajzaival hívta fel magára a figyelmet.

Az elragadtatott herceg (1930) Szent Imre hercegről, Szent István családi tragédiájáról szól. A Szent Király dinasztia-alapító szándéka nem valósulhatott meg: fia nem törekedett királyi és atyai méltóságra, mert a szüzek glóriáját tartotta a legfényesebbnek. Elnyerte a szentek égi koronáját, az ország pedig elveszített egy nagy uralkodó ígéretét, de a magyar ifjúság ragyogó eszményképet kapott az elragadott hercegben.

Vonzó, tiszta stílus, ízes nyelvezet jellemzi a könyvet. Szép leírások gyönyörködtetik az olvasót. Életbölcsességtől áthatott, jótanácsokkal átszőtt mű inkább legendának tűnik a mai olvasó szemében. Legszebb jelenete, amikor Imre herceg Jézussal beszélget a veszprémi bazilikában, és a misztikus párbeszédben felajánlja szüzességét. Karakteresen rajzolódik ki Szent Gellért és Imre herceg között a mester és tanítvány lelki kapcsolata. Megkapó a Szent Király és Szent Gellért közti párbeszéd az elragadott hercegről, akihez a földi lét nem volt méltó, ezért került fejére a földi korona helyett a szüzesség és az életszentség kettős koronája. Az Úr kegyelméből a mennyben Szent Imre többet munkálkodhat népének földi boldogulásáért és égi üdvösségéért, mint ha földi királya lett volna a magyarságnak.

A nem porladó kezű király (1934) Kós Károly Országépítő című regényével és Sík Sándor István király című drámájával egy esztendőben jelent meg. A honalapítóról, államszervezőről és apostoli buzgóságú királyról szól. Főhőse a jó lelkű, szelíd apostol, méltán tisztelt kormányzó, aki a vallás és a rend érdekében kemény kezű hadvezér, aki hiánytalanul betölti történelmi küldetését.

Harsányi költői szépprózáját reprezentálja ez a mű, nyelve, látása, az eszményítés szépsége mutatja: a makulátlan király csupa fény, akinek nincs árnyéka. A regény egész szemlélete a legendák fényes olvasmányélményét juttatja eszünkbe. Ezer év alapozását, történelmi tanulságát hinni tudó életigenléssel tárja elénk. Prózai elemzésformában élvezhetjük mindazt, aminek énekek, legendák,regények, drámák sora és egy rockopera is emléket állított.

1940-ben látott napvilágot a Fejjel nagyobb mindenkinél, a minden idők lovagkirályáról, Szent Lászlóról szóló Harsányi-regény. Művészi szempontból messze felülmúlja mindhárom előző hagiografikus művét. Szent László élete és számos csodás tette Erdélyhez és Nagyváradhoz kötődik, alakját legendák, mondák övezik. Megkapó a kor- és alakrajz, hiteles erejű a nyelv, a stílus, erénye a tömörség, a plasztikus festői ábrázolás. Írói újítás, kitűnő megoldás, hogy egy költött személynek, Szent László király gyerekkori pajtásának, későbbi testőrkapitányának ragaszkodó szeretetében és hűségében tükröződik a király emberi, lelki nagyságának fejlődési folyamata.

Legjobb, művészi szempontból is igen értékes hagiografikus regénye az Égi és földi szerelem (1942), amely Árpád-házi Szent Margit életéről szól. A mű, amint Szent Margit életszentsége sem érthető a misztikus substitució tana nélkül. Ennek lényege, amint az Ige, a Bárány élete árán váltságdíjat fizetett az emberiségért, elégtételadást az összes bűnösért, úgy szenvedett, bűnhődött Margit ártatlanul és önként Magyarországért. A magyarságért vállalta magára a vezeklést, hogy kiengesztelje az ég haragját, hogy az Úr kegyelmezzen a nemzetnek. Az önfeláldozás és lemondás fenséges tana különösnek tűnhet, pedig a legszebb parancsból ered: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!”

Szent Margit önként vállalja az apai felajánlás teljesítését. „Égi jegyesként” éli át Krisztus szenvedéseit,víziókban látja Mária, az „Égi Szűz” szépségét. Kolostori élete mögött a történelmi háttér, a kísértő rém: a tatárdúlás. Harsányi érdeme, hogy Gárdonyi Isten rabjai (1908), valamint Kodolányi remeke, a Boldog Margitután (1937) -- bár hozzájuk alig mérhető színvonalon és hatással --Tarczai György és Träger Ernő műveit messze felülmúlón -- tudta gazdagítani Szent Margit kultuszát.

A regényíró művészete folyton gazdagodott, leírásai színesek, természet- és tájképei erős hangulatot váltanak ki az olvasóból. Az elbeszélés egyre tudatosabban igazodik a történések jellegéhez, a tárgyilagosság, a művészi hitel fokozatosabb nő, de mélyebb jellem- és lélekrajzot hiábakeresünkezekben a hagiografikus regényekben. Harsányi Lajos érdeme -- Sík Sándorhoz, Kodolányi Jánoshoz, Kós Károlyhoz, Tamási Áronhoz hasonlóan --, hogy történelmünk nehéz időszakában a magyarság szentjeihez, a magyar kereszténység alapító és megtartó eszményképeihez fordult, a történeti tudatot erősítette növekvő esztétikai értéket teremtőművekkel.

1943-ban a Szent István Társulat eltervezte Harsányi Lajos összegyűjtött munkáinak tíz kötetben való megjelentetését. Az Összegyűjtött Versek három kötetét egy elbeszélés-gyűjtemény, a Halálfejű pille, majd Az óra egyet üt és az Ami nélkül nem élhetek című regények kötete követte volna. Ezek után jelent volna meg a sorozat 5., 6., 7., 8., 9. kötetként az Árpád-házi szentekről írott regény-sorozata. A kiadói sorozatotZúgó Márton címen elbeszéléskötet zárta volna. Ebből semmisem valósult meg.

„Hortus conclusus”

Harsányi nagy álma volt, hogy megrendezi Pannonhalmán a katolikus költők, szépírók és esztéták nagy találkozóját. Termékeny eszmecserét tervezett fontos problémákról egy kialakítható baráti munkaközösség szellemében. Ha nagyszabású elképzelése nem is vált valóra, szűkebb körű találkozókra mégis sor került: Harsányi Lajos, Mécs László, Géczy Lajos, Vitnyédi Németh István, Városi István találkozott egymással és olvasóival Szent István monostorában.

Később Harsányi győri kanonok, majd pápai prelátus lett. Művészetét Corvin-koszorúval is elismerték. (Egyik ínséges időszakában, amikor el akarta adni, kiderült az aranynak nevezett koszorúról, hogy csupán arannyal futtatott ezüst.) A győri Kisfaludy Irodalmi Kör elnökévé választották. (Bánhegyi Jób egyik alelnök, majd társelnök volt mellette.) Harsányi személyisége árasztott fényt a győri irodalmi körre, rendezvényeire.

1945 után a Győri Szemle negyedéves folyóiratot Helikon néven szerették volna újraindítani, de ez nem sikerült. Aztán egy 1950-es belügyminiszteri rendelet az irodalmi kört is feloszlatta. A Kisfaludy-kultusz azóta Győrben és országosan is lehanyatlott, és évtizedek óta szégyenletes mélyponton van.

Bánhegyi Jób állapítja meg: Harsányi „a sokszor kegyetlen és véres valóságnál jobban szereti ábrázolni a kegyelemből felmagasztalt lét vigasztaló misztériumait, hisz a jóságban, szépségben, igazságban, szeretetben: bölcs ember, jó pap, nem mennydörögni és átkozódni jött a világra, hanem áldani és szeretni.” Élte a liturgiát, ismerte bensőséges szépségét. Fiatal korában egyszer Kosztolányi szeretetettel ecsetelte a liturgia esztétikai szépségét, amelyet gyerekkorának vallásos neveltetése révén jól ismert, mire Harsányi kifejtette: „hogyan ismétlődik meg az egyházi év szent cselekményeiben a megváltás misztériuma, az Üdvözítő várásától kezdve a dicsőséges mennyei uralmáig, más szóval: hogyan él ma és örökké Krisztus misztikus testében, az egyházban.”

Nem tételes eszmékben, nem elvontan, hanem szép és fenséges képekben, látomásokban vallott vallásos hitéről. A Csillagos ég írásakor a zsoltárost követi: „Csodálatos az Isten az ő szentjeiben.” Az 1952 téli hónapjaitól 1953 májusáig tartó fél évben készült el a száz„szent szonett”. (Lám Frigyes németre fordította, de mindmáig nem jelent meg németül, amint elmaradt a száz szonett kötetben való együttes megjelentetése is. Gépelt példányok, fénymásolatok nem pótolhatják a közkinccsé tétel hiányát.) A szentekihlették, a megdicsőültek, akik nem ismertek már halálfélelmet, fájdalmat, sírást, mert elérkeztek a mennyek országába, és szemükről az Isten végleg letörölt már minden könnyet. A Csillagos ég nem vallásos tanköltemény, nem verses példatár, hanem igazi líra. Száz szonett, mindegyik egy-egy nagy lélek arcképét tartalmazza, a megszenteltéletsorsot, a szentté érlelődés jellegzetes mozzanatait.

Bánhegyi Jób ezt a szonettciklust a Harsányi-líra csúcsteljesítményének tartja. A himnuszköltészet jeles alkotói -- Szent Ambrus, Celanói Tamás, Jacopone da Todi, Aquinói Szent Tamás, az Amor Sanctus költői, akik „szent dolgokról szentül”, vagyis tökéletes művészettel tudtak szólni, példaként kínálkoztak. Harsányit azonban legalább ennyire inspirálta Berzsenyi pannon- klasszicizmusa, nyelvi ereje, tömörsége, formai zártsága, Vörösmarty látomásos képszerűsége, festői színpompája, de Babits zeneisége és modern érzékenysége is. A Csillagos ég szonettjei a költői ötletesség, lelemény, verstechnika, a műgond bizonyítéka, és eléri a„művésziségnek szinte a végső határát, és követésre intő példa az ifjabb költőnemzedék számára” -- zárja le Bánhegyi Jób baráti elfogultságtól sem mentes értékelését. Rónay László pedig azt hangsúlyozza, hogy a Csillagos ég verseiben a rímelés kényszere olykor kifejezetten torz és költőietlen megoldásokhoz vezet. Ez is oka, hogy ilyen végkövetkeztetéshez jut: „Ha elfogulatlanul rajzoljuk meg a Harsányi-líra fejlődésvonalát, az bizony inkább lefelé hajlik a kezdeti magaslatokról.”

1955-ben nagyböjt idején Papp Kálmán győri megyéspüspök ajánlotta Harsányi Lajos figyelmébe a témát, hangsúlyozva, hogy az akkor nemrég elhunyt Claudel milyen nagyszerű verseket írt a keresztútról, de nincs tudomása arról, hogy a magyar irodalomban hasonló témájú költeményciklus lenne. A tragikusan fenséges témakör feldolgozására Bánhegyi Jób a szonett-formát javasolta, azért is, mert az 14 sorból áll és a keresztútnak is ugyanennyi stációja van. Ötletként említette, hogy a stáció-szonetteket mesterszonettként is el lehet képzelni, amelynek lényege, hogy minden vers az előzőnek a végső sorával kezdődjék, és láncszemek módjára kapcsolódjanak egymáshoz a tartalmilag amúgyis összefüggő versegységek. A 14 utolsó sor pedig végül egymáshoz fűzve egy tizenötödik szonettet alkot, vagyis úgynevezett mesterszonettet, és teljes költői összefoglalását adja a keresztút misztériumának. A legszentebb témáról szóló, magyar nyelven elkészült Keresztút--szonettciklusnakClaudel művével csak a témája közös: „tartalma és formája egészen Harsányi művészetét dicséri”.

1945 után csupán az 1943-tól 1955-ig tartó időszak verstermését publikálta Fegyverletétel (1955) címen. Hittel hitte, hogy Isten ölében van / Öreg szülénk, az édes Magyarország.” Az élet Urához intézett fiatalkori fohásza minden mellőzöttség ellenére valóra vált: „Engedd, hogy éltem őszén én is dúsan/Álljak előtted -- érdemmel rakottan!” Az egykor tündöklően indult költői pálya az élete végén olyan lett, „mint a fogyó hold, mely naponta kisebb, / és fényszikrája egyszercsak kilobban.”

1955 tavaszán a költő a győri Püspökvár melletti lakásából a Káptalandomb 12-es számú házba költözött. A magas kőkerítéssel elzárt kopár kis udvarból virágoskertet varázsolt, amelyet találóan és szimbolista költőhöz illően „Hortus Conclusus”-nak nevezett el. Közben betegségek támadták meg, élete utolsó esztendőit -- Babitshoz hasonlóan -- ő is in signo doloris élte le. Első operációjára 1951-ben került sor, majd pedig 1956 augusztusának végén vált szükségessé a második súlyos műtét.

Budapesten az onkológiai intézetben, a régi Siesta szanatóriumban Schirovicza professzor operálta meg. Éppen a forradalom első napján, október 23-án végezte el az ötnegyed órás műtétet, a kitűnő sebész ezzel másodszor is megmentette a költő életét. (A professzort egy eltévedt lövedék ölte meg lakásában a forradalmi harcok alatt.) Harsányi Lajos még három évig élt. 1959. október 2-án (pénteken délben) halt meg, néhány nappal 76. születésnapja után.

Bánhegyi Jób jól látta, Harsányi már az 1918-as Toronyzene kötettel vezéralakja lett a katolikus költészetnek, de ebbéli tisztét vidéki léthelyzete miatt sem tölthette be, sőt a méltatlan támadások során ráragadt a „vidéki író” bélyege. „Távollétét” az irodalmi köztudat közömbösen vette tudomásul. Maga is igyekezett kimaradni az árból, a rejtezés volt jellegzetes attitűdje. Ma már vitathatatlan, hogy a modern magyar katolikus költészet fejlődésében úttörőként, „a modern katolikus költők rangelsőjeként” illik őt számon tartanunk. Életművét mindeddig nem sikerült közkinccsé tenni, jelentőségét pedig valós értékeinek megfelelően az irodalomtörténeti köztudatban érvényesíteni. Pedig kétségtelen, hogy életműve történeti és esztétikai eredményei alapján, az utókorfeledékenysége ellenére, része a magyar literatúrának.

Harsányi Lajos papköltőként élte a liturgiát, szerette bensőséges szépségét. Fiatal korában egyszer Kosztolányi vallott neki a katolikus liturgia szépségeiről, amelyeket vallásos neveltetésű szabadkai gyerekként jól ismert és szeretett, költészetének pompázatos színvilágába is beépített. Harsányi válaszában hangsúlyozta: a liturgia fenségig magasodó szépsége abból ered, „ahogyan megismétlődik az egyházi év szent cselekményeiben a megváltás misztériuma, az Üdvözítő várásától kezdve a dicsőséges mennyei uralmáig, más szóval: hogyan él ma és örökké Krisztus misztikus testében, az egyházban.”

Harsányi Lajos költészetének helytálló értékeléséért legtöbbet Rónay György tett az 1969-ben megjelentetett Toronyzene című válogatott verskötettel és a hozzá írt nagyszabású bevezető tanulmánnyal. Őmellette Bánhegyi Jóbot illeti elismerés elemző- és értékfelmutató eredményeiért. Harsányi Lajos az artisztikum igézetében alkotott. mégis ráragadt a „vidéki író” bélyege. Az irodalmi köztudat közömbösen vette tudomásul „távollétét”. Maga is igyekezett kimaradni az irodalmi életből, a rejtezés volt jellegzetes attitűdje... Rónay László helytállóan állapítja meg: „elfeledve, egy kicsit félreismerve is, a XX. századi magyar katolikus költészet egyik jelentős alakja volt.” Verseinek, szakrális költeményeinek kiadásával önmagát tisztelné meg a katolikus közélet.

Irodalom

Harsányi Lajos összes versei. Szent István Társulat. Bp., 1943.; Rónay György: Katolikus verses zsoltárfordítások a XIX. században. 1934. 3-24. Különlenyomat.

Rónay György: Harsányi Lajos: Toronyzene. Válogatott versek. Ecclesia, Bp., 1969. Bevezető tanulmány. 7-54.; Az egri önképzőkörről: Benkóczy Emil: Tárkányi Béla élete és költészete. Eger, 1910. ;Sík Sándor: Mindszenty Gedeon élete és költészete. Bp., 1910. 1-2. fejezet. ; A pesti szemináriumról: Séda Ernő: A központi növendékpapság egyházirodalmi iskolájának története. Bp., 1874.)

Sándor István: Harsányi Lajos: a „szent bölcsesség” költője. Bp., 1934. 1-28. Különlenyomat. Harsányi Lajos válogatott költeményei. Összeállította: Bánhegyi Jób dr. Bp., Szent István Társulat kiadása.

HARSÁNYI LAJOS

VERS AZ ÉGI ASSZONYHOZ

Most kell elmondanom,

mit eddig még nem mondhattam el én,

de lefutott a legszebb hullócsillag:

már túljutottam életem delén.

Elmondom hát, hogy zordon életemnek

Te voltál mindig élő csillaga,

titok voltál, az egyetlen öröm,

a tiszta szerelem maga.

A szőke méhek már neved dönögték

gyermekkorom kék gyermekablakán,

úgy tündököltél életem felett,

mint jégvert kert felett a hold talán.

Ezüst tükör volt arcod s benne néztem

kis mongol arcomat naponta,

hajadat Isten a roppant Takács

a felkelő nap aranyából fonta.

Az ajkad, áttetsző szőlőszem: piros ékkő

és lábaid alatt arany minden göröngy,

a kisded Jézus úgy függ karjaidban,

mint kagylóban a gyöngy.

Sokat szenvedtem én és árva népem

e baljós tájon egy évezred óta,

az életmécsünk azért nem aludt ki,

mert pisla lángját égi kezed óvta.

A francia, a lengyel és a belga

sok nagy bajában lábaidhoz csúszott,

de nem dicsérte senki nevedet úgy, mint

a Bakonyban a celli bucsusok...

Szeret a szél, a tenger és a Montblanc,

szeret a dörgő naprendszer az égen,

de senki nem szeret úgy téged, mint

én és az én kis árva, rongyos népem