© Cs. Varga István

AKÖLTÉSZETLITURGIÁJA

Sík Sándor: Sarlósboldogasszony

SÍKSÁNDOR

SARLÓSBOLDOGASSZONY

Nyár és hajnal. Sarlósboldogasszony.

Most indul az aratók eleven koszorúja a táblán.

Arany húrját a domb mögött hangolja már

A nyár nagyasszony napja:

Már benne párállik a pirkadati szélben

A csurranó nyárdéli tűz,

De az orgonalombbonmég reszket a harmat,

S acél-ifjan csillannak a kaszák.

Már bontja barna falanxát

Az aratók komoly karéja.

Hajlonganak utánuk a marokszedő lányok,

Kendők vadvirág-bokrétája táncol.

Csend.

Egy fenkő csisszen a pengén.

Messziről egy kis csikó csengője csilingel.

Egy riadt pacsirta fúrja fölöttem

(Daloló nyílvessző) az égbe magát.

És testem-lelkem minden pórusán át

Érzem, hogy árad bennem ég felé

A föld felomló, mély dala.

Sík Sándor 1928-ban megjelent verskötetének és kötetnyitó versének címe: Sarlósboldogasszony. A kötet és a kötetnyitó vers címadása a teológus jóbaráthoz, Schütz Antalhoz fűződik. Az életének 39. évéhez érkezett költő neki beszélt verskötetének tervéről: „Sarlósboldogasszony. A kötetcímet Schütz Antal ihlette. Mondtam neki, hogy valami olyat szeretnék címnek, ami kifejezi az élet delét. Ő mindjárt eme szép ünnepre figyelmeztetett. Nagyon kedvemre volt s a szóhoz, a címhez írtam a verset.”

A jellegadó, sokrétűen összetett, esztétikai és lelki élményt nyújtó verset több jelentésréteget sűrít magába. Elsődlegesen meghatározó az egyházi ünnep síkja, amely régtőlszétválaszthatatlanul ráépült az aratás népi, vallási tradícióira.

1.a. Sarlósboldogasszony ünnepe az egyházi év és a néphagyomány körébe tartozó patrocínium, amelyről Bálint Sándor írt alapvetően fontos tanulmányt. A patrocínium Jézus evangéliumi életének mozzanataival és lelkipásztori alkalmazásával kapcsolatos megemlékezés, későbbi kötetlenebb nevén dedikáció vagy titulus. A többi egyházi naptári ünnephez hasonlóan az előírt feltételek mellett búcsúkiváltságokkal (indulgentia) jár. Nyelvünkben a török eredetű búcsú archaikus, pogány kori megnevezéssel lelki ajándék, különleges bűnbocsánat (Ablass, elengedés!), egyben búcsúnap jelentésű, egyházi szóhasználattal a bocsánatos bűnökért járó büntetés elengedését jelenti. A búcsújárás valamilyen szent helyhez történő zarándoklat. A magyarországi csodák szinte kivétel nélkül a Szűzanyához kötődnek, a Mária-kultusz bizonyítéka számos „beszélő” helynevünk, Márabesnyő, Máriagyűd, Máriapócs, Márianosztra, az erdélyi Máriaradna, Máriaremete, a felvidéki Máriatölgyes is.

A katolikus vallás egyetemes és nemzeti jellegű Mária-tiszteletéből erednek a Mária-ünnepeink, amelyek mindegyike Jézus életének egy-egy jeles eseményére emlékeztet. A Szűzanya ősi, Evangéliumban gyökeredző, csodálatos magyar névadással jelölt ünnepei: Gyertyaszentelő Boldogasszony (február 2), amikor Mária bemutatta Jézust a templomban, ahol az agg Simeon fogadta a Megváltót és megjósolta a Szűzanya szívét átjáró hét fájdalmat. Gyümölcsoltó Boldogasszony Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe (március 25, a magyar búcsújárás kezdete), amikor Gábriel arkangyal Máriát „kegyelemmel teljes”-nek nevezte. Nagyboldogasszony, vagyis Mária mennybemenetelének ünnepe (augusztus 15), Kisasszony napja, azaz Mária születésének ünnepe (szept. 8.), amikor a búcsújárás tetőzik, egyes helyeken Rózsafüzér Királynője napján (szeptember 15) és október 7-én zárul. Az egyház Magyarország védőszentjének, „Magyarok Nagyasszonya” néven külön ünnepet is biztosított, de ezt széles körben nem szokták megülni.

A Sarlósboldogasszony különleges helyet foglal a Mária-ünnepek sorában. A megnevezés népi eredetű, az ősi magyar névadó hagyományhoz kapcsolódik. Köztudott, hogy Mária legjelesebb hazai, patrocíniumokban gazdag ünnepeinek sorába tartozik, ha nem is olyan jelentőségű, mint Nagyboldogasszony (assumptio), ugyanis ezt az ünnepet különleges magyar ünnepéavatja liturgikus méltósága , és az a tény, hogy Szent István ezen a napon ajánlotta országunkat Mária oltalmába, és nyolcadában bekövetkezett a Szent Király halála. sajátosan népi, a mezei munka dandárjához, az aratáshoz kötődő Sarlósboldogasszony ünnepe. Mindezek hozzátartoztak az archaikus keresztény Európa ünneplő esztendejéhez, színes hagyományvilágához, amelynek helyi és nemzeti változatain, különbségein átütött az egyetemesség.

1. b. Köztudott, hogy Péter-Pál napja (június 29) ősi ünnep, az aratás kezdete, majd Sarlósboldogasszonynapjaa búza beérésének, az aratásnak az ünnepe, amelynek patrónája: a Szűzanya.A népi gondolkodás összekötötte a szakrális ünnepet a mezei munka ünnepével, és a Szűzanya áldását kérték a termésre, az aratók munkájára. Az ünnep „sarlós” jelzője az aratás egyik eszközéről kapta.Valójában a régi sarlós aratást idézi, amelyalapvetően női munkának számított. Valaha az ember házi eszközei közül a sarló, az aratás kultikus eszköze volt. Egykor kultikus eszköz volt a pajzs, a kard, a dárda, amint szakrális tevékenységnek számított a kertművelés, állattenyésztés, kenyérsütés, dagasztás, vendéglátás, edényégetés, gyapjúszövés stb. is. Az emberi tevékenységnek hajdan metafizikája volt. A kultusz megszentelt tevékenység, amit az ember az egész emberiség érdekében folytat a természet és önmaga üdvéért, mint a szellemi erők és istenek eszköze. A történeti ember már csak önmagáért, a haszonért cselekszik, tevékenysége ezért elveszítette a szakrális jelleget. Valaha semmit sem volt szabad tenni, amit az ember csupán önmagáért, önös érdekeiértvégzett. Ez ugyanis nem kultusz, hanem munka, amely nem megszentelt tevékenység, ezért az őskorban tisztátalannak, nehéz, keserű, átokszerű tevékenységnek számított, amit csak a szolgák végeztek, ezért nem önkéntes áldozat, hanem kényszer.A kultusz ősformája az ima, a közvetlen szolgálat a világ üdvéért. Lényege az önként vállalt áldozat, amelyben a világ egy darabját a kultuszt végző Istenhez emeli, visszaviszi oda, ahol a helye van: az égbe, a paradicsomba, az aranykorba. Megszólal az ember és rajta keresztül a föld minden porszeme.A kultusz nem az egyes emberé, hanem a közösségé, az egész emberiségé, az üdvösségé, ebben áll misztériuma. Ezért kéri az ima, hogy az ég leszálljon a földre és idelent égi lét valósuljon meg.

Az aratás több helyen is ünnepélyesen kezdődött: köszöntéssel, kalapemeléssel, közös imádkozással, menetben történő kivonulással. A férfiak és a nők tiszta fehér, csak aratáskor használatos ruhában arattak, mertezt a munkát ünnepnek tartották. A mezei szorgalom eme jeles ünnepének első napján az asszonyok sok helyen nem dolgoztak. Hitük szerint ezzel az önként vállalt tilalommal a termést védték.

Hamvas Béla hangsúlyozza a Scientia sacrá-ban: „Minden földművelés kultusz volt, szolgálat, szakrális tevékenység.” A vetésnek, aratásnak metafizikai célja volt. Az egyiptomi rozsvető célja, hogy az ősöket, az apját táplálja. A gabona a halott ősöké volt, az ember az ő ajándékukból élt. Ennek az ősi felfogásnak emléke csupán, hogy a termés legjavát az isteneknek ajánlották fel áldozatként. A földművelés középpontjában a természet virágzása állt, nem pedig a piacra való termelés, a természet kizsákmányolása az Én hasznára.

Jankovich Marcell szerint e napon csak jelképesen dolgoztak az emberek, a szerszámokat megáldatták a pappal, a búzából koszorúnak való szentelményeket készítettek. Az aratást csak másnap kezdték, szent rítushoz illó áhítattal napfelkeltekor. Tiszta fehér gyolcsruhában, levett kalappal a búza elé térdeltek és imát mondtak. Az aratást a gabonatábla keleti, vagyis szent sarkában kezdték, az első két kévét keresztbe rakták. Mindez az életet jelentő új kenyérnek szólt és a sarló alatt elhulló gabonaistennek, akinek kultusza Jézus Krisztus testének, a szent ostyának a tiszteletében napjainkig töretlenül tovább él: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér” -- vallotta Jézus (János 6,41).

Az áldozati jelleget a rituális aratáskezdet és egy régi aratószokás is bizonyítja: ha bárki ezen a napon meglátogatta az aratókat, a marokszedők gabonakötéllel megkötözték és csak váltság fejében engedték szabadon. James Frazer is szól arról az európai szokásról, amelynek értelmében azt a személyt, akire az utolsó kéve levágása jutott, a kévével együtt jelképesen feláldozták.

A nép életében és gondolkodásában elválaszthatatlan egységben jelent meg az ünnep egységének szakrális és profán jellege. Sarlósboldogasszonykor több magyar faluban is kalászból arató koszorút készítettek, melyet Kalotaszegen búzakoszorúnak neveztek. A lányok és asszonyok ezt „az aratás örömibe csinálták”. Az augusztus 20-i aratászáró ünnepség előzetesének is tekinthető ez a koszorúkötés, amikor az aratók ünnepet tartva, koszorúval menetben vonultak haza. A falubeliek várták őket, mindenhonnan öntötték a vizet a koszorú vivőjére, aki a koszorút átadta a gazdának, a munkaadójuknak, vagy a templomba vitte a menet élén. A vízzel való megöntözés „Az olyan áldás féle volt, hogy jól eresszen a búza”. De szórakozás, vidámság is, hiszen „A koszorút akarták, de rendszerint a legényt találták.”

2. a. A humanitas Christi , vagyis a Megváltó földi életének, főlegszületésének és kínszenvedésének emlékezetével függ össze több, a keresztes háborúk után kialakult Mária-ünnep és ájtatosság, patrocínium, köztük Sarlósboldogasszony ünnepe is. Sarlósboldogasszony ünnepén, a magyar egyház július másodikán (a világegyház május 31-én)Mária és Erzsébet találkozását ünnepli. A két szent asszonyaz Úrra bízta életét, tőle nyert kegyelmet.Alázatos szolgálókkéntmindketten részeseivé váltak az üdvösség történetének.

Lukács evangéliumában (1,39-56) Kocsis Imre nagyszerűen fejti ki a róla szóló könyvében -- találjuk meg Mária látogatása Erzsébetnél történetet: „Mária ezekben a napokban útnak indult, és a hegyekbe sietett, Júda városába. Zakariás házába tért be, üdvözölte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömtől megmozdult méhében a gyermek, Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel. Hangosan felkiáltott: »Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a méhednek gyümölcse! hogy lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Íme, mihelyt meghallottam köszöntésed szavát, az örömtől megmozdult méhemben a gyermek. Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!« Mária megszólalt:

»Lelkem magasztalja az Urat,

és szívem ujjong Istenemben, az én Üdvözítőmben,

mert rátekintett szolgálója alázatosságára.

Íme, mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék,

mert nagyot tett velem a Hatalmas,

és szent az ő neve.

Irgalma nemzedékről nemzedékre

az istenfélőkkel marad.

Karja bizonyságot tett hatalmáról:

szétszórta a szívükben gőgősöket,

letaszította trónjukról a hatalmasokat,

az alázatosokat pedig felemelte.

Az éhezőket jóllakatta,

de a gazdagokat üres kézzel küldte el.

Gondjába vette szolgáját, Izraelt,

megemlékezve irgalmáról,

amelyet atyáinknak, Ábrahámnak

és utódainak örökre megígért.«

Mária még mintegy három hónapig ottmaradt, aztán visszatért otthonába.”

Ennek az evangéliumi jelenetnek az értelmezése feltételez két korábbi epizódot: Erzsébet öregségében fogant, a hírt Gábor arkangyal jelként tudatta Máriával, aki az angyal üzenetét követve siet a várandóság állapotában lévő rokonához, hogy segítségére legyen. Mária, a méhében a Szentlélektől fogant Jézussal, felkeresi az áldott állapotban lévő Erzsébetet.

Az evangéliumi szakasz két egysége közül az egyik krisztológiai, a másik pedig mariológiai alapmotívumot tartalmaz. Az első egységben Keresztelő Szent János már anyja méhében tanúságot tesz Jézusról. Erzsébet pedig Máriát mint a Messiás anyját köszönti, áldottnak és boldognak nevezi. A másik fő egység pedig Mária hálaadó énekét tartalmazza. Mária énekét a latin fordítás első szava alapján Magnificat-nak nevezzük. Az első része személyes jellegű hálaadás, a második rész pedig általános dicsőítés. Az ének műfaja nehezen meghatározható: első része inkább a hálaadó zsoltárokra emlékeztet, a második pedig a himnuszokra. A Magnificat szinte mindegyik sorához lehet ószövetségi párhuzamokat találni. (Legjobban Hanna hálaéneke hasonlít hozzá). (1 Sám 2,1-10.)

Az eddig csak testben rokon két istenáldotta asszony lélekben is rokonná vált. Közösen ad hálát Isten kegyelméért, amely őket kiválasztotta és egymáshoz vezette. A Lukács-evangéliumból ismerjük Mária látogatásának történetét, vagyisJézus és Keresztelő Szent János születésének előtörténetét. Csodálatos gyengédség sugárzik a láttató erejű leírásból. Mária megértve az angyal szavát, hogy Erzsébetnek szüksége lesz az ő segítségére, nyomban elindult Galilea Názáret nevű városából Júdába (ma En Karim). Útja zord hegyvidéken át vezetett, „sietve ment”. A négy napi járóföldre, Jeruzsálemtől hét kilométerre nyugati irányban lévő városkába igyekezett. Szíve alatt a világ reménységével, élő monstranciaként hordozva gyermekét: a Megváltót. A segítő szeretet vitte, nem az angyal szavának igazolási szándéka. Zakariás házába érve köszöntötte Erzsébetet. Szavaira megnyilvánult Isten jelenléte. Erzsébet szíve alatt „felujjongott a gyermek”, és a „Szentlélek töltötte el őt”.

Erzsébet csodálkozását és a köszöntő szavak utáni felkiáltását az egyházatyák és mai egzegéták is összefüggésbe hozzák azzal az ószövetségi mondattal, amellyel Dávid király fogadta a szövetség ládáját, amikor a filiszteusok fölötti győzelmet követően a frigyládát Jeruzsálembe vitték: „Hogy jöhet hozzám az Úr ládája?” (2 Sám 6,9). Az „uram” megszólítás az Ószövetségben a királyoknak kijáró titulus, és messiási címként is szerepel (Zsolt 110,1). Az eredeti görög szöveg szerint János anyja méhében liturgikus táncot jár, mint Dávid a frigyláda körül. Lukács úgy írja le Mária látogatását Erzsébetnél, amint megismerjük a frigyláda felvitelét Jeruzsálembe. Az útvonal is azonos Júdea hegyei között. Mabrosius szerint (Sermo 42,6) kapcsolat áll fenn az Isten jelenlétét jelző frigyláda és az „Urat” hordozó Mária között: „Ki a frigyláda, ha nem a Boldogságos Szűz Mária?”

A látogatás a találkozás csodáját tartogatta számukra. Erzsébet és születendő gyermeke megszentelődik Isten Fiának jelenlététől. Erzsébet a legnagyobbaknak kijáró szóval köszönti Máriát: „Áldottabb vagy te minden asszonynál”. Öröme végtelen. Megérzi, hogya Megváltó édesanyja jött el hozzá. Meg is kérdezi: „Hogyan lehet, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám?” Kételkedés nélkül, a „Boldog vagy, mert hittél” bizonyosságával fogadja el a titkot. Mária hitével elnyerte az anyaságot, felmagasztaltatott, hitével anyasága is új dimenziót kapott. Válaszában ujjongva magasztalja az Urat, akit Üdvözítőjének (szótér) nevez. (A „lélek” -- pszüché -- és a „szív” --pneuma -- szavak párhuzamosak egymással, mindkettő az imádkozó „én”-jét jelenti. „Magnificat anima mea Dominum „-- „Magasztalja lelkem az Urat....”

Mária és Erzsébet találkozása a Szentlélek áldásának tudatosítása: a világ üdvösségtörténetének kezdete. Mária elfogadja, elhiszi, hogy szűz létére Isten Fiát hordozza méhében. Erzsébetben pedig tudatosul, hogy fiatalabb rokona nagyobb őnála, és megtiszteltetés, hogy három hónapon át a házában vendégül láthatja. Ő lesz a legelső Mária-tisztelő. Erzsébet Máriát dicséri, Mária pedig Isten dicsőségét zengi. Az angyal Isten szavait intonálja: „Üdvözlégy,Mária...”. Erzsébet folytatja az imát: „Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse.” Ez valójában szemitizmus, amely a felsőfok jelzésére szolgál, jelentése: „Áldottabb vagy minden asszonynál”. A találkozás az istenközeliségben a személyes szeretet közösséget teremtő áldott örömét adja. Főszereplője a két szent asszony, az édesanyák, az élet, az öröm hordozói. Ők állnak az élet titkának forrásainál.

A férfiak háttérben maradnak. Józsefről szűkszavúan szól a Szentírás. Ő „Mária jegyese”, aki egyedül marad gondjával, de minden kételyen átsegíti hite. (Giotto Szent Család című képén, amelyen az égi és földi szféra együtt látható, Józsefnek mindössze a szamárvezető szerep jut.) Zakariásrólcsupán azt tudjuk meg, hogy Mária betért a házába.Ő hallgatásával marad egyedül.

Mindenben a nők döntenek. Erzsébet jelenti ki, dönti el, hogy fiát Jánosnak kell hívni. Mária Isten hírnökétől tudja meg, hogyszületendő fiát Jézusnak fogják nevezni. (Botticelli Primavera című, a női szépség, termékenység, természeti pompa szemkápráztató szépségű képén a „férfiszerep” másodlagosságát érzékeltetve csupán egyetlen férfit jelenít meg, Mercuriust, de a kompozícióban ő is inkább csupán a képkeret jelzésére szolgál.)

Mária misztériuma: édesanya, vagyis élethordozó, feleség és örökké szűz. A Szentlélek (héber neve nőnemű) mintegy anyaként hordozza a földi anyával, Máriával a Megtestesült Igét, a világ Megváltóját. Így válik az anyaméh a legszentebb szentéllyé, templommá, amelyet Isten betölt a világban. Lukács egyetlen dicsérőszót sem szól. Az angyal adja hírül, hogy Mária „kegyelemmel teljes”, hogy ő lett a „szentek szentje”, Sion leánya, az igazi Jeruzsálem, kibe leszállt az Isten és általa élő monstranciává változott.

A Magnificat rokon szemléletű ima Szent Anna hálaénekével, amely egy terméketlen asszony hálaadása a világ legnagyobb földi dolgáért, az anyaság kegyelméért, a felszabadításért a meddőség,a gyermektelenség szégyene alól. Mária hálaéneke az Urat magasztalja, aki őrá bízta az üdvösségtörténet hajnalát, mindazt, amit a próféták által megígért.

Sarlósboldogasszony ünnepe Keresztelő Szent Jánosnak a „készítsétek elő az Úr útját” küldetésével is összefügg. János előfutár, a kereszténység előhírnöke. Jézus a szamáriai asszonnyal folytatott beszélgetés után így szólt tanítványaihoz: „Még négy hónap, s itt az aratás? Nos, azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket és nézzétek a szántóföldeket: már megértek az aratásra.” (Jn 4,35.)

2.b. Sarlósboldogasszony ünnepét a 14. században obszerváns ferences szerzetesek alakították ki. Nálunk a barokk korban vált népszerűvé, de csak a múlt században teljesedett ki jelentős ünneppé, és lett a termékenységgel is összefüggő igazi aratási ünnep.

A vers kétsoros nyitánya kimondja az ünnep lényegét: évszak, napszak és ünnep meghatározás. Távlatos, mély értelmű gondolatot indítanak el a halk, szelíden felcsendülő szavak az aratásról, az élet deléről és Mária életének fontos eseményéről: „Nyár és hajnal. Sarlósboldogasszony. / Most indul az aratók eleven koszorúja a táblán.” Illyés Gyula már 19933-ban észrevételezi a Nyugatban (425.) hogy „A Halál Rokonára” válaszul Sík Sándor megírja „A Hajnal Szerelmesé”-t: „Azt szeretem, aki nevet, / Akinek rózsaszín at arca, / Aki örül, aki kacag, / Aki dalolva megy a harcra.” (A hajnal a napszakot számos költő, köztük Radnóti is igen kedveli.) Illyés szerint az Ady-hatás, a verbalizmus, majd „a modernségből való kivonulás” ellenére is Sík Sándor a kortársak között „a legfigyelemreméltóbb és legkultúráltabb”. Véleménye a Sarlósboldogasszony című verskötetre is érvényes: „költészete kisebb igényű lesz, de tisztább, rendezettebb. Hazafiságában, katolicizmusában is mutatkozik valami élményszerűség.” A versben a spondeuszok hosszú szótagjai méltóságteljesen hangzanak. A költő szünetnyi lélegzetvétel után kimondja az ünnep nevét. A nyugodt ritmus békét áraszt. Az ünnep nevében felvillanó „sarló” képi összekötő kapocs a versnyitány két sorában és a versegészben is. (A sarló ősi, az apokalipszishez is kötődő jelképszó is.)

Az aratás a magvetésből sarjadó, kalászba szökő, majd megérő gabona -- a test táplálékának, az élet kenyerének -- kiteljesedése, a megvalósulás csúcspontja. Mária búzatermő föld, életadó Sarlósboldogasszony. (Főképpen a német értelmezés szerint, de például Csete Ildikó vásznain is.) A hajnalok hajnalán eleven koszorúban a gabonatáblára vonuló aratók hadát a napfelkelte már munkában találja. A hajnal, hajnalvárás a középkori szimbolika jellegzetes összetevője.Például a csallóközi magyar néphagyományban régóta összekapcsolódik Mária és a nap. Azt tartották, hogy aki korán kell Kisasszony napján (szeptember 8-án) és megnézi a kelő napot, az meglátja a napbanSzűz Máriát, vagy a bölcsőjét. Erdélyi Zsuzsanna gyűjtéséből tudjuk, hogy archaikus népi imádságokban is a nap, a hajnal, a napkelte mind Máriát jelképezi: „Uti piros szép hajnal / Kibe Mária elnyugszik / Nap kelete, nap kelete / Pokol tűle távozik / Ott istennek szállása.” Egy másik archaikus imádság szerint: „Ó hajnó, hajnó / Szép piros hajnó / Akibe Mária nyugogyik / Úr tüllé születyik.” Ezért kérhették a közös áhítatra gyülekező aratók napfelkeltekor munkájukra a Szűzanya kegyelemközvetítő áldását. A kristálytiszta szerkezetű vers az egyszerűbb képektől, fogalmaktól halad a mélyebb, bonyolultabb mondandó felé. Távol áll mindenféle retorika és erőltetett didaxis.

2.c. Sík Sándor Sarlósboldogasszony című verse első látásra a természeti leírás gyöngyszemének is tekinthető, krisztológiai síkon értelmezve azonban a krisztusi áldozat, a megváltásért vállalt életáldozat művészi tükörképe is. Ebben az értelemben a hajnal előfutára Erzsébet, megtestesítője Keresztelő Szent János, amint a nappalé Mária és Jézus.

A fokozódó reggeli melegben, a várakozás állapotában is a sürgető munka kezdete érződik „Arany húrját a domb mögött hangolja már / A nyár nagyasszony napja”. A képváltást a ritmus megváltozása is érzékelteti. A daktilusok szabályos pengése utal a sürgető munkára. A „már” és a „nyár” egymásnak felel, felerősítve az átkötés hatását is.

A „pirkadati szélben” már érződik, párállik „A csurranó nyárdéli tűz”, a déli forróság, amikor szinte remeg, hullámzik a levegő a hőségtől. A tűz „csurranó”-vá, verejtékcseppekben cseppfolyóssá válik. A képek az olvasóra bízzák az asszociációkat. Miniatűr képre irányul figyelmünk: az orgonalombbon még harmat reszket. Az orgona már rég elvirágzott aratás idején, az „orgonalomb” mégis virágjelképet idéz, virágdíszt, Szent Cecília virágjelét, vagyis az egyházi zene és ének patrónáját. (Az ember arca verejtékével végzett munkáját, az aratást is lehet felajánlott, Mária közbenjárásra megáldott, megszentelt munkaként örömmel, dalra fakadva, áldó lélekkel végezni, amint ezt a kézimalmot hajtó, munkáját dalolva végző szolgálólány példájából, Szent Gellért püspöktől tudjuk.)

Ekkor még könnyebben fog a jól kikalapált és megfent kasza. A friss erő könnyedén vágja a hajnali harmattól még puha gabona-szárat: „acél-ifjan csillannak a kaszák.” A tömör, szokatlan szóösszetétel „acél” előtagja képzetszerűen sugallja a jól megkalapált kaszák élességét az aratás kezdetén, utótagja, az „ifjan” pedig a munka kezdetén az aratók frissességét is érzékelteti. A versszak ellentétre, a hajnali harmat és a nyárdéli tűz szembeállítására épül, ezt jelzi a „de” kötőszó.

A miniatűr képek után, mintegy madártávlatból szemléli a költő a készülődés után a gabonatáblán„barna falanx”-ként előrenyomuló „aratók komoly karéját”. A „barna” jelző az arató férfiak csupasz, napbarnított felső testére utal. (Bár gabonaaratáskor a férfiak a tűző nap miatt általában könnyű fehér ingben, gyakran szalmakalapban, vagy könnyű fejfedőben végezték az emberpróbáló munkáját.) A „falanx” eredetileg a görögöknél és a rómaiaknál is a nehéz gyalogság zárt csata-rendjének a nevét jelenti. A rómaiknál gyakori hadi terminus technicus asszociációs körével előre utal, a vers történeti, egybenszakrális értelmezését is erősíti.A kaszások után haladó marokszedő lányok színes látványa ragadja meg a szemlélő tekintetét. Mozgásuk, hajlongásuk ritmusa érződik a sor jambikus jellegében: „Hajlonganak utánuk a marokszedő lányok”. A költő elnyönyörködik a színes és mozgalmas látványon: „kendők vadvirág-bokrétája táncol.”

A vers első, hármas tagolásúrészét egyszavas, hiányos tőmondattal kezdődő zárórész követi: „Csend” van, délidő, ebéd és déli pihenő. A „Csend” a tűnő pillanatot megragadóimpresszionisztikus szó. Délben a mi égövünkön a zeniten tűz a nap. Az aratók elimádkozzák az „Úrangyalát” és elfogyasztják a ebédet. A fáradt aratók megpihennek. Szinte belehallgatózunk a pihenés csendjébe, amely után fülünk érzékenyen reagál a folytatódó munka első hangos mozzanatára: „Egy fenkő csisszen a pengén”. A kaszások megfenik kaszájukat, újult erővel folytatják az aratást. A fenkő kellemetlen „csisszenése” tovább fokozza a feszültséget. Az aratók újraélezett kaszájukkal levágják a gabonát, amint a Bibliában is leölik az áldozati bárányt.

Isten itt is a részletekben lakozik, betölti a mindenséget. Az eddigi leírás rejtett krisztológiai síkja egyszercsak feltárul előttünk, és kiteljesedő értelmet nyer. Egybefonódik a liturgia költészete és az aratás ünnepe. Az áldozat bemutatásához „Messziről egy kis csikó csengője csilingel”.

Mintha hallanánk az utolsó vacsora testamentum érvényű szavait, és lelki szemeinkkel látnánk a passiótörténet végét. Egy égbe emelkedő pacsirta, „daloló nyílvessző”, hozza hírül a feltámadás örömhírét, hirdeti önfeledten a feltámadás dicsőségét, dicséri a megváltás művét. Jézus meghalt bűneinkért, megváltott bennünket, legyőzte a halált. Feltámadása új életre adott jogot mindnyájunknak.

A vers fináléjában himnusz zeng a Máriában megtestesült Istenemberért, a megváltott világért, életért, az istenáldotta termésért, munkáért, újrakezdésért, harmatért, déli hőségért, az „élet deléért”: Sarlósboldogasszonyért. A szerzetesköltő ajkán így válik az aratás Istent dicsőítő liturgiává, hálaadó énekké: „És testem-lelkem minden pórusán át / Érzem, hogy árad bennem ég felé / A föld felomló mély dala.”

3.a. Mártonffy Marcell hangsúlyozza, hogy a költészet képes szava, nem tárgyiasító beszéde, a teoretikus fogalmakon túlmutató sugárzása rejtve, de mélységesen összefügg a liturgikus jelrendszerrel. A testté lett prófétai Szó, az irgalmat, a megváltást megtestesítő Ige a vers kozmoszábanIsten és ember kapcsolatát teljesíti be. A húsvéti liturgia, a Krisztus-misztérium ismétlődik meg minden liturgikus szolgálatban a népüdvére, javára. Megtörténik benne -- mint a liturgiában a szentségi jelekben -- az alászállás (katabasis), az ajándékozás, az odafordulás az emberhez.

Ebben a nyilvános liturgiában az ember is cselekvő. Munkájával érdemli ki az odaadást (kenosis), és lesz részese az emlékezet közösségi felelevenítésének. Szakrális síkon részesül az ember a közösen megtett krisztusi útban, a felemelkedésben (anabasis), meghaladva az Isten felé irányuló tisztelet átmeneti (diabasis) fokozatát. Ennek értelmében jön létre a Szentlélek kiáradása, közösségteremtő műve (koinonia-communio). A húsvéti mysterion Krisztusnak a megváltása, átvonulása az egyszer megtörtént és folyton megtörténő valóságában. Isten megdicsőítése a testben, az anyagban, vagyis a világ profánumában megy végbe. Sarlósboldogasszony ünnepénaz aratás munkáját, a beérett, learatott gabonát szenteli meg a hajnali harmat és Isten napjának áradóragyogása.

Sík Sándormélységesen ismerte, szerzetesként élte a liturgiát. Versében a költészet liturgiája és a liturgia költészete, vagyis Isten és az ember dialógusa, alkotó beszéde és tette poiészisszé olvad össze. A költő a szívével, lelkével érzi, fogja fel „A föld felomló dalát”. Nem képzavarról van itt szó, hanem megfordított vizuális képről. A szokatlan igekötős szókapcsolat révén a felfelé áradó kegyelem és a Teremtőt, a Mindenség Urát dicsérő áhítat határtalan és korláttalan áradását érzékelteti.

A tájat, a légteret betölti a hódolat, a krisztusi szeretet, a kegyelem, amely nincs alárendelve a nehézkedési erőnek, amely a gravitációval szemben is áradó erejű. (Vö.: Simone Weil pensanteur (nehézkedés) és grace (kegyelem) dialektikájának értelmezését, és Charles Péguy gondolatát: „Kell, hogy szentség emelkedjék fel a földről.”) A test táplálékai a föld gyümölcsei, köztük a kenyérgabona. A lélek gyümölcsei a kegyelem ajándékakénta szeretet, az öröm, a békesség, a jóság, a tisztaság stb. (Távoli analógiaként utalhatunk Echnaton Nap-himnuszának gondolatára, hogy „...a föld teljes egészében az égbe emelkedjék, az ember egész tevékenységét, minden gondolatát, minden szavát, minden törekvését ajánlja fel a Napistennek.”)

3. b. A költészet és a liturgia közt az alkotó szó és kép teremt kapcsolatot, az emlékezetet megújító, a megismerésből, ráismerésből fakad a felfedező csodálat. Isten Fiának édesanyja közbenjárására segítőkész életöröm árad Sarlósboldogasszony ünnepén, amely a költészetnél is többet, a liturgiát, Isten és ember szünergikus együttműködését foglalja magában.

Felfigyelhetünk az emlékezetújító asszociációk sorában a tudatosan kihagyott szavakra, a krisztológiai sík némán elmondott, de a szövegből kihagyott szavainak hiányára. Ezek közül leginkább nyilvánvalóak az átváltoztatás szavai. Aszerzetesköltő megítélése szerint ezek csak a szentmise áldozatához illők, ezért itt szükségszerűen elhagyhatók. Vagyis versbe kódolt hiátusként, „szó nélkül”, némán is elhangzik, megtörténik az olvasókontextusában a testámentumérvényű krisztusi felszólítás: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!

Az eucharisztia a megváltás reálszimbóluma, a kenyér, az ünnepi lakoma és a belőle táplálkozó hála időtlensége, amellyel Krisztus ajándékozott meg bennünket. Az eucharisztikus kenyér mennyei (égi!) valóság: „panem coelestem accipiam...” Ezt sugallja a Supplices te rogamus (a római kánonban az átváltoztatás utáni) imádság: „Esdve kérünk, mindenható Istenünk, hogy ezt(haec)szent angyalod keze mennyei oltárodra vigye, isteni Fölséged színe elé...”

Az ünneplés által a hívő ember belép a húsvéti folyamatba. A liturgikus dráma történelmi és földi távlatait fürkészve sejtjük meg, hogy az istentisztelet összevonja az időt és magába sűríti az üdvösségtörténetet: a Teremtést, Kivonulást, a próféták üzenetét, a Krisztus-misztériumot, vagyis az üdvtörténet csúcspontját. A költő a világot, az aratás ünnepét a hit fényében szemléli, az idő múlásában pedig a szent cselekmény lefolyását követi nyomon.

3. c. Sík Sándor Szent Maximoszhoz hasonlóan a mindenségetkozmikus egyháznak látja, amelynek „hajója ez az érzékelhető világ, szentélye pedig a szellemi világ.” A liturgia révén a világ minden értéke az isteni élet óceánjába ömlik. A liturgikus dráma szereplői az örök haza felé vándorolnak. Végül eljutnak a szentély küszöbéhez, ahol „A választottaknak nincs szükségük lámpafényre, mert az Úrmaga lesz az ő világosságuk.” (Jelenések könyve). Ez a teljesség eljövetele, amelynek örömei előízét adja a liturgia: Isten vándorló népe eljut a „Szépséghez, mely bezárja az ajkakat.” (Folignói Szent Angéla).

Sík Sándor versében az aratás ünnepe válik nyilvános istentiszteletté, a Szentlélek kiáradásának és az emberi tettnek az egységében. A költészet a teremtő szó művészete. (A szó és tett alkotó megformálása hozza létre „Isten versének ritmusát”, Babits ezért mondja a Jónás könyvében: „Ki titkaidat tudtam”.) Sík Sándor számára is a világ egyetlen hatalmas költemény, amint Szent Ágoston írja a zsoltárokról szóló kommentárjában: „Ennek az egész világegyetemnek a szépsége hasonlítegy nagy költeményre, egy kimondhatatlan szépségű remekműre.” Az évszakok, a napszakok váltakozása, a növény és állatvilág pazar gazdagsága, a nap által jelzett órák ritmusa, az égitestek mozgása néma liturgiát alkot: a várakozás állapotát.

A világ tele van Isten nyomaival és hasonlóságával. Egy hajnali kép, amelyben Isten is kedvét találja, amelyet saját jegyével jelöl meg: az Ige világosságával. A létezés csodája a hajnal.A teremtés hajnala újítva ismétli meg a teremtés titkát. A laudes-himnuszok a nappal világosságáról énekelnek, amely eloszlatja a sötétséget. A hajnal minden reggel elűzi a homályt, a bűnök sötétségét. Az ember világát, napját a remény sugaraival hinti be. Csak ebben a világosságban vagyunk képesek felfogni a teremtmények igazságát, szakrális jellegét, rendeltetésük misztériumát.

A természet hajnali időszakában némán is zeng az istendicséret, az ének, a mérhetetlen kozmikus liturgia. Minden az ős fény (archiphótos) megvilágítása által jut el hozzánk, és „jósággal és különböző módokon száll le gondviselése tárgyaira”, amint ezt Aeropagita Dénes hirdeti „Égi hierarchia” című művében. Tanítását a kép, kiáradás, részesedés hármasságában foglalja össze. A világosság kiárad, leszáll, az Ige által megvilágosított és szent rangsorba rendezett létezők felszálló visszaáramlásban, az universum végső princípiumához emelkednek egy grandiózus ünneplésben, amelyben az embernek is megvan a maga kitüntetett helye és szerepe.

4. a Az egyház megszenteli a világot, felajánlja Istennek, felajánlás közben szenteli meg, teszi istenivé. A liturgiának ez a hatalma a világegyetem felett a szentségi jelek világával való mélységes egybecsengésből ered.Ez az ünneplő áhítat, istentisztelet a világból egyetlen nagy szimfóniát alkot. Megérezteti velünk, hogy a világ valóban Isten költeménye. Ezt a szimfóniát rontotta meg az ember bűne, engedetlensége, eltévelyedése, és ezt állította helyre a megváltás, amellyel a teremtés új méltóságot nyert.

„Minden általa lett és nélküle semmi sem lett”. A föld, a nap, a csillagok, a mező anyagi valóságukban léteznek, de léteznek az isteni gondolatban is mint élet, „in arte vita sunt” értelemben. Amint a 35. zsoltár énekli: „A te világosságodban látjuk meg a világosságot”-- „In lumine tuo videbimus lumen.” A teremtett világ egy gondolat kifejezése, kézjegy, az isteni Gondolatból kisugárzó konkrét kép, nagy költemény (magnum carmen). Isten és ember szünergikus szertartásának grandiózus volta lebilincseli, ámulatba ejtiazembert. Amint Aranyszájú Szent János értelmezi: „az ember mintegy átvitetik az égbe és a dicsőség trónja elé állíttatik, a szeráfokkal szárnyal és velük énekli a szent himnuszt”, a háromszorszent éneket: „Dicsőséged betölti a mennyet és az eget.”

A vallási imák irodalmi, esztétikai szépségét nemigen tárgyalják kutatók, disszertációk, sem tartalmi gazdagságát, sem pedagógiai értékeit. Sík Sándor költészetét azonbanérdemes és szükséges is az „ars sacra” és a liturgia szempontjából is értelmezni. Sík Sándor életét, művét felfoghatjukköltői liturgiaként is, abban az értelemben, ahogy ezt Charles Peguy értelmezte: „Minden ritmus volt és rítus és ceremónia.

Sík Sándor azt vallotta, hogy „a versben azt mondja el az ember, amit prózában nem lehet megmondani: mert határozatlanabb, bonyolultabb, fogalmakba nem fogható, logikailag nem kifejezhető. Amelyik versben nincs több, ami kifejezhető, rossz vers.” Ha a léthez való igazi viszonyunk a szemlélés és az intuíció, akkor elfogadjuk, hogy a Sarlósboldogasszony című költeményében sokkal több rejlik, mint ami szavakkal kifejezhető. Nemcsak a Mária-kultuszba, sarlósboldogasszony-napi néphagyományokba, aratási népszokásokba, de a vers transcendenciára nyitott ablakán át az életet évezredeken át a mindeneket teremtő és fenntartó Isten munkásaként őrző parasztember istenhitébe, vallásosságába, gondolkodásmódjába pillanthatunk be. Sokat megéreztet velünk, élményszerűvé tesz ez a nagyszerű vers ennek a szép ünnepnek a népi tradícióiból és az egyházi, vallási liturgia szépségéből. A lényege mégis kimeríthetetlen, a részletes elemzés után is a titkok titkát őrző műben marad. A vers a költészet művészi eszközeivel, a poiészisz szépségével hat az olvasóra. Sokat megsejtet az aratás, az élet kenyerének és a lélek táplálékának összefüggéséből, az ember földi hívatásából, és abból a kimondhatatlan (ineffabile) égi dicsőségből, a kimondhatatlanul csodálatos szépségekből, amelyek Sarlósboldogasszony című versében éppen a szakrális síkban a költészet liturgiája révén valósulnak meg. A versben, a költői nyelv idealitással telített kozmoszában Isten és ember kapcsolata, az ember és a világ megszentelődése tárul elénk. Nyilvános istentisztelet, Krisztus-misztérium történik az aratás ünnepén. A keresztény liturgia szakrális emlékezet, ünnep és ünneplés, elsődlegesen katabasis, az isteni kegyelem alászállása, odafordulása, ajándéka az ember és a világ számára: koinonia/communio, vagyis a Szentlélek kiáradása és közösséget megszentelő, közösségteremtő műve.

A költemény záró részében analogikusan szinte Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának himnikus szépségű, a Teremtőt dicsőítő képeit idézi fel Sík Sándor költői textusa és képvilága: „Csend. / Egy fenkő csisszen a pengén. / Messziről egy kis csikó csengője csilingel. / Egy riadt pacsirta fúrja fölöttem / (Daloló nyílvessző) az égbe magát. / És testem-lelkem minden pórusán át / Érzem, hogy árad bennem ég felé / A föld felomló mély dala.”Logosz szavakban, szentségi jelekben száll alá (katabasis) és áthaladása (diabasis) a felemelkedésben (anabasis) valósul meg: a beavatottak számára vallási élményként, az élet és üdvösség örömkiáltásában nyilatkozik meg. Valódi mysterion megy végbe, amely több, mint sacramentum, több az egyes szentségeknél. Az aratás, a gabonatábla Isten jelenlétének színhelyévé lesz, Isten megdicsőítése, a nyilvános liturgia adománya és emberi tette, Isten és ember poétikus szépségű közösségi ünnepe a gabonatáblán, az aratók és az aratás színhelyén történik meg. Sík Sándor papköltőként előtte járt a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciójának, amely túllépett a liturgiának mint kizárólagosan „Isten felé irányuló tiszteletként” való kultusz-értelmezésén.

Időtállónak bizonyult Rónay György megállapítása a Sarlósboldogasszony című verskötetről: „Ez a kötet a katolikus líra fordulója, az igazi magára találás pillanata”. Rónay László pedig így fogalmaz kiváló Sík-monográfiájában: a piarista papköltő ebben a kötetcímadó versben haladta meg a „katolikus líra múltbeli közhelyeit, amelyeknek korlátait jól érzékelte. (…) Fejlődéstörténeti jelentősége talán nagyobb, mint költői értéke. Hidat épített a következő nemzedék számára, elfogadottá tette, hogy a költészet katolikumát a hétköznapi élettel szembesülve is meg lehet találni, sőt ebben rejlik igazán a hívő, katolikus élet megélésének és megmutatásának jelentősége.”

Irodalom

SÍK Sándor: Összegyűjtött versek. Bp., Szent István Társulat, 1976. Válogatta és az utószót írta: Jelenits István.; A katolikus egyház katekizmusa. Bp., Szent István Társulat, 110.

ANTALÓCZILajos dr.: Jelenések, üzenetek és a jövő. A Mária-jelenések és üzenetek szintézise l830-tól napjainkig. Eger, Kisboldogasszony Plébánia, 1991.

BÁNHEGYI Jób: A magyar irodalom története I-II. Bp., Szent István Társulat,

929-193O.II. 220-221., 270.

BÁNHEGYI Miksa: Ars sacra. In.: Szent művészet. Xénia Kiadó, 1994. 11-30.; BÁNHEGYI Miksa: Együtt a Szűzanyával. Imafüzet. Pannonhalma, 1997.

BACSÓ Béla: A megértés művészete -- a művészet megértése. Bp., Magvető Kiadó, 1989. 26.

BARNAGábor: Búcsújáró és kegyhelyekMagyarországon. Panoráma, Bp., 1990.

BÁLINT Sándor: Patrocínium, egyházi év és néphagyomány. In.: A hagyomány szolgálatában. Összegyűjtött dolgozatok. Magvető, Bp., 1981. 68-79.

BÁLINT Sándor: Ünnepi kalendárium. I-II. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 1977. 19.

BÁLINT Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. Az ApostoliSzentszék Könyvkiadója, Bp., 1989.

BÁLINT Sándor: A hagyomány szolgálatában. Összegyűjtött dolgozatok. Magvető, 1981.

BÁLINT Sándor -- Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Bp., SzentIstván Társulat. 200-207.

BARÓTI Dezső: SíkSándor. Akadémiai Kiadó, Bp., 1988.

BADALIK Bertalan: Istennek Szent Anyja. S. Dominici Conv. Szeged, 1991.

BRISITS Frigyes: Sík Sándor pályakezdése. Vigília, 1959. 3.sz. 65-72.

H. ERDÉLYI Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Bp.Magvető Könyvkiadó, 495.

ILLYÉS Gyula: Katolikus költészet. Nyugat, 1933. I. 422-431.

JANKOVICH Ferenc: Sík Sándor. Vigília, 1937. I. 385-390.

JANKOVICS Marcell: Jelkép kalendárium. Bp., Panoráma, 1988. 173.

JELENITSIstván utószavaSík Sándor összegyűjtött versei című kötethez. Bp., l976.

Jézus és az Egyház anyja. Progg Verlag, Eisenstadt, 1987.

KOCSIS Imre: Lukács evangéliuma. Bp., Szent István Társulat, 1995.

KORZENSZKY Richárd: A magyar kultúra keresztény gyökerei. In.: Korzenszky Richárd -- Somorjai Ádám: Magyar sorskérdések. Róma, 1989. 11-22.

KÜHÁR Flóris: Szűz Mária élete. Pannonhalma, 1991.

Magyar Nagylexikon. 4. kötet. Bp., Akadémiai Kiadó, 1955.

Mária. (Gyűjteményes kötet.) Összeállította: Sík Csaba. Helikon iadó,1988.

MÁRTONFFY Marcell: A liturgia költészete, a költészet liturgiája. In.: Corona fratrum. 1989. 127-146.

NEMES NAGY Ágnes: Szó és szótlanság. Összegyűjtött esszék I. Bp., Magvető Kiadó, 1989. 57.

PARSCH PIUS dr.: Üdvösség éve. I-III. A Szociális Missziótársulat kiadása. Bp., 1937.

RÓNAY György: Az olvasó naplója. Vigília, 1961. 364-369.

RÓNAY György bevezető tanulmánya Sík Sándor : A kettős végtelen I-II. Bp., 1969. Kardos Klára közreműködésével szerkesztette: Rónay György.

RÓNAYLászló: Sík Sándor, az író és az ember. In.: Sík Sándor: Himnuszok könyve. Bp., Helikon Kiadó, 1989. 3O9-335. (Ua.: In: Szent művészet. Xénia Kiadó, 1994.)

RÓNAY László: Vonások Sík Sándor arcképéhez. In. Sík Sándor emlékezete. Szentendre, A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága és a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár Szentendre. Szerk.: Bihari József . 122-28. Rónay László: Sík Sándor, az író és az ember. (Utószó.) In. Sík Sándor: Himnuszok könyve. Helikon Kiadó, Bp.,1989.309-335. Ua. in.: Szent művészet. Xénia Kiadó, Bp., 1994. 229-249. Rónay László: Isten ölelésében. Sík Sándor emlékezete. (Megjelenés előtt: in.: Irodalmunk szakrális vonulatáról. Literatura sacra.) Vö.: Baróti Dezső: Portré és pályakép Sík Sándorról. 17-27.

RÓNAY László: Sík Sándor. Kortársaink. Balassi Kiadó, 2000. 58-59.

SCHÜTZ Antal: Szentek élete. Bp., Pantheon, 82.

SÍK Sándor: a versolvasás tudománya. Sík Sándor előadásai a szegedi egyetemen 1941. 42.

SÖVEGES Dávid: Fejezetek a lelkiség történetéből. Pannonhalmi Könyvek, 1993. 322-324.

SÍK Sándor: Kereszténység és irodalom. Bp., Vigilia, 1989. Válogatta: Rónay László. Keresztény világkép. 9-20., Keresztény tragikum. 21-50.

SÍK Sándor: Szent Magyarság. Bp., Szent István Társulat, 1936. (Fakszimile kiadás: 1993.)

SZENTHELYI MOLNÁR István: A Boldogságos Szűz Mária kegyhelyei Magyarországon.SZIT, Bp., 1971.

Szent Liturgia. Írta egy bencés szerzetes. Fordította: Barsi Balázs OFM. Bp., 1993.

TARNAY Brunó dr.: Kereszténység és kultuszok. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1992.

Egyéb szakirodalom: Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, 1983.; A Katolikus Egyház katekizmusa. Szent István Társulat, Bp., 1993.; Dogmatika jegyzet. Összeállította: Ladocsi Gáspár. Bp., PPKE HTK 1994.; Kocsis Imre: Lukács evangéliuma. Szent István Társulat. Bp., 1995.