© Cs. Varga István

„VADÓCBA RÓZSÁT OLTOK...”

Mécs László költészetéről

Harsányi Lajos, Sík Sándor és Mécs László a XX. századi magyar katolikus líra megújítói. Életművük nemzedékek műveltségéből maradt ki. Négy évtizedes kirekesztettség, majd megtűrtség után mindmáig nem kerültek az őket megillető helyre az irodalomtörténetben. Sík Sándor születési centenáriuma, 1989 óta kezd az őt megillető helyre, vagyis íróink-költőink élvonalába emelkedni. Mécs László méltó elismertetéséért születésének századik évfordulója nagyot lendített, de áttörést nem hozott. Harsányi Lajos újrafelfedezése – Rónay György remek értékelése ellenére is -- várat még magára.

Mindhármójuk valódi értékeinek tudatosításáért a legtöbbet Rónay György tette. Paradox dolog, hogy Tüskés Tibor kiváló Rónay-monográfiája ellenére a szerkesztőként, esszéíróként, irodalomtörténészként és kritikusként elismert Rónay György költői és szépírói jelentősége, Babitséhoz mérhető kivételes szellemi organizátor-szerepe még mindig újrafelfedezésre vár.

Rónay László igen eredményes irodalomtörténeti, kritikusi és szerkesztői munkásságával is folytatja édesapja értékmentő örökségét. Az „ezüstkor” nemzedéke mellett akkor tett hitet, amikor tagjait mellőzték. Márai Sándorról akkor írt könyvet, amikor az író a tiltott kategóriából a megtűrtbe sem léphetett át. A Kortársaink sorozatban publikált Mécs László kismonográfiája újabb bizonyítéka értéktudatosító elkötelezettségének.

Az egyetemes magyar irodalom égöve alatt szemléli ezt a különös líratörténeti és társadalmi jelenséget, értelmezi és értékeli a példa nélküli hazai és külhoni sikereket megért költő munkásságát. Végignyomozza a Mécs-kötetek, közszereplések kortársi fogadtatás-történetét is. (A Pozsonyban megjelentetett, 1993-as Vadócba rózsát oltok című versválogatás utószavában már a elhelyezte Mécset a magyar lírafejlődésben.) Hangsúlyozza, hogy életkora szerint a Nyugat második nemzedékéhez tartozhatna, de éppen tőlük kapta a legszigorúbb kritikát. Szociális és nemzeti érzékenysége a népi írókkal rokonítja, de ő az egyetemes krisztusi elvek, távlatok megszólaltatója volt a költészetben is.

Kétségtelen, hogy Mécs László századunk magyar lelki újjászületésért kivételes eredményességgel munkálkodott. Olyan evangéliumi és közösségi értékeket tudatosított, melyeket nem cáfolt meg az idő. Rónay László bátran idéz a költő vallomásaiból, verseiből, a már szinte hozzáférhetetlen lapokban megjelent, az enyészet által elmúlásra ítélt kortársi kritikákból. Tudja: „ezek az eredeti, hiteles dokumentum értékű írások előbb-utóbb megsemmisülnek, hiszen az újságok, melyekben megjelentek, siralmas állapotban vannak, restaurálásukra szinte semmi, filmre vitelükre csekély a remény.” Hiánypótló irodalomtörténeti munkát: adósságtörlesztést végzett. Célja elsősorban a lappangó kéziratok feltárása és az életműbe történő elhelyezése volt. A költő hihetetlen népszerűségéről, sikereiről tudósító számos beszámolót, illusztrációs anyagot teljes terjedelmében idézi, ugyanis ha saját szavaival szólna róluk, a mai olvasók nem adnának hitelt neki.

Pályakezdés – első sikerek

Mécs László 1895. január 17-én született a Sáros megyei Hernádszentistvánban, Mártoncsik Endre kántortanító ötödik gyermekeként.Gyerekkorának bemutatását Rónay László szépírói szemléletességgel végzi. „Mítoszteremtő” gyerekkora, eszmélkedésének színhelye, a mondókát, ráolvasások, hiedelmek, mondák „kalevalai” világa, a vidéki környezet, dalmahodó hegyek egyéniségét is megszabták. „A Fekete Mitológia varázslata” alatt élte a falusi gyerekek életét, félt a kísértetektől, a rontástól.

A szülőfalu osztatlan iskoláját elhagyva a 4. osztályt már Kassán végezte el. Bejáróként naponta vonatozott. Szívesen teljesített szolgálatot az oltár körül, családi örökségnek számított aszegények iránti szolidaritás. Életét az iskola és az egyházi ünnepek rendje fogta mederbe. 1905-től a kassai premontrei gimnázium növendéke. 1912-től diákköltőként rendszeresen verseket publikált a tehetségeket szárnyra bocsátó Zászlónk című katolikus ifjúsági folyóiratban. 1913/14-ben Budapesten magyar-latin szakos egyetemi hallgató. 1914-ben lépett be a premontrei rendbe. A László szerzetesi nevet rendi beöltözésekor kapta. 1915 novemberétől az Élet című folyóiratban már Mécs László néven közli verseit. (Sík Sándor 1912-es verskötetének címe: A belülvalók mécse.) 1918 őszén premontrei tanárjelöltként folytatta egyetemi tanulmányait. Vészterhes időben, 1918. október 2-án szentelték pappá Jászóvárott.

Az 1918/19-es tanévben a kassai premontrei gimnáziumban kisegítő tanárként tanított. A felvidéki premontrei gimnáziumok megszüntetését követően egy évig a jászóvári anyaházban volt könyvtáros. Apátja 1920-ban bízta rá az Ung megyei Nagykapos plébániáját. A rendi élet védett elefántcsonttornyából „a dúseseményű világba” került, azok közé, akiknek szolgálatát hívatásának tekintette. Az 1921-23 között a Pozsonyban, majd Bécsben kiadott Tűz című lapban jelentette meg a Hajnali harangszó, A nyomor balladája, aVadócba rózsát oltok... című verseit. Nevének legszebb szinonimája lett legismertebb versének refrénje: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”

Pályakezdésének fontos eseménye: óriási sikert aratott Ungvárott, amikor Petőfi születésének 100. évfordulóján, a költő emlékét idéző Szellemidézés című versét elszavalta. A kisebbségi magyarság gondjainak hiteles megszólaltatóját ünnepelték benne. Útjára indult a „fehér barát” „vándor-lantos” népszerűségének sikersorozata, amely ünneplésben Petőfi népszerűségét is felülmúlta.

Már az Ungvárott megjelent első verskötetével, a Hajnali harangszó-val (1923) jelentős sikert ért el. Kötetét a háborús szenvedésekben testileg-lelkileg megrokkant emberiségnek, „a földi szenvedésektől millió sebből vérző emberi szívnek” ajánlotta. Emlékezetesek a Hajnali harangszó szentenciaszerű sorai: „Átkozott ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton...” Jeles kritikusok is elismeréssel szóltak szógazdagságáról, kifejezőkészségéről, költői nyelvének árnyaló hajlékonyságáról. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar íróihoz felhívást intézett, összefogásra, közös vállalkozásokra buzdította őket. Osztatlan elismerést aratott Rabszolgák énekelnek (1925) című verskötete.

1925 márciusában mutatkozott be először Budapesten. Olyan frenetikus sikert aratott, hogy a szlovákiai hatóságok miatt betiltatták további fellépéseit. 1926-ban a Zeneakadémia nagytermében lépett újra budapesti közönsége elé. Költői és előadói célja az emberek lelki nevelése, hogy megmutassa „nekik az egyetlen keresztény utat a lelki káoszból”: Vigasztaló (1927).

1929-ben jelent meg Farkas Gyula Mécs László-életrajza a Stúdium Kiadó Kortársaink sorozatában. Semetkay József összefoglaló Mécs-tanulmányát különlenyomatként is terjesztették. Sorjáztak kötetei: 1930-ban Kassán Az ember és árnyéka, Budapesten az Athenaeumnál pedig a „holnapi ember” ideálképét felmutató Üveglegenda látott napvilágot. Tudatosan Tinódi Lantos Sebestyén és az Assisi Poverello örökségét vállalta: Isten magyar joculátorának, igricének tartotta magát. Mindenütt reményt, bizakodást sugárzott. 

Erőteljes változás állt be életében, amikor rendfőnöke 1930 januárjában Nagykaposról Királyhelmecre helyezte plébánosnak. Egyre erősebben élte bele magát küldetéses szerepébe. Közönsége ünnepelte, rajongott érte, tombolt a friss élmények hatására.Rónay László rámutat arra, hogy a harsány sikerek verseit „egyre inkább személyéhez és előadó-művészetéhez kötik”. Isten felkent papját, „a válságos emberiség költőjét” dicsérik benne, aki „a szenvedések árjában keresi a fényt és a nyugalmat” (Földi Mihály). Ellentét feszül lelkiismeretesen végzett papi hívatása, munkája és a sok utazás és a hangos sikerek között, amelyek aligha tették lehetővé a szükséges elmélyülést.

Költőként és verseinek előadójaként is folytatta diadalútját. A Napkelet 1931-ben Jaschik Álmos rajzaival, magyaros motívumaival együtt jelentette meg a Bolond Istók bábszínháza című verses krónikát. 1931 tavaszutóján, Királyhelmecre visszatérőben a vámőr elkobozta Vérszerződés című versét. Pozsonyban pedig a költő döbbenetet keltve tudatta hallgatóival, hogy műsora csonka, mert a rendőrség kilenc versét betiltotta.

A nagy vonzerőt jelentő költő jótékonysági estjeinek bevételét gyakran templomok, iskolák, kultúrházak építési költségeire fordították. Nagy távolságokat utazott be rövid időközökben. Újabb erdélyi körútján jelentőségét Dsida Jenő méltatta. A szeretet és megbecsülés feléje áradó ezernyi jelét így értékelte: mindez világnézetének és küldetésének szól. Az Athenaeumnál látott napvilágot 1933-ban a Legyen világosság, amelynek alapérzését forradalminak tartotta a kritika egy része, míg mások a nemes, mértéktartó konzervativizmust méltányolták benne. Megszaporodtak a kritikai hangok: költészetének kiüresedéséről, modorosságáról szóltak a bírálók. Rónay László szerint: „nem kétséges, hogy ihletét rendszerint a pillanat vezérelte, ezeket a fenntartásokat gyakran az irigység sugallta.”

Fehéren és kéken – pódiumsikerek

A kisebbségi magyarok tájain és az anyaországban pedig szinte minden várost és falut bejárt. Sándor László hiteles tanúként írja róla: „A reverendában fellépő, megnyerő külsejű, kellemes orgánumú költőt a közönség elragadtatva ünnepelte, valósággal bálványozta.” Előadói művészetét magasra értékelték: „annyit tud, mint a legjobb színészek”. „Fehéren és kéken”, vagyis a premontreiek kék cingulussal övezett fehér reverendájában lépett a pódiumra. Bencés barátja, Bánhegyi Jób szemléletes portrét készített róla: a közepesnél magasabb, férfias alakját festőien emelte ki az ovális talár. Amikor szavalt, arcából nefelejcskék szem világított, homlokát dús szőke hajfürtök takarták. Olyan volt, amilyennek a fantázia a poéta képét megteremtette.

A híres francia-magyar filológus, a szótárszerző Aurelian Sauvageot „orális költészetnek” nevezte Mécs verseinek sugárzó vonzerejét. Dénes György hangsúlyozza: „tíz- és százezreket hódított meg, s tett költészetének feltétlen hívévé.” Rónay László pedig felveti a kérdést: a népszerűség a költészetben mennyire lehet értékmérő? Válasza: csekély mértékben. Mécs László esetében azonban rendkívüli sikereit is mérlegelni illik, mert irodalmon túlmutató, nemzetmentő küldetést is vállalt. A két háború közötti magyar katolikus megújulás részese, közvéleményt formáló költője volt. Reményt, bizalmat, életszeretetet sugárzott. Sikeres szavalóestjei hozzátartoznak életművéhez éppúgy, mint költői eszközei, stílusa, mondatfűzése, amely valóban nemritkán modoros, sőt pongyola. Pedig kezdetben köteteiről a Nyugat is szívesen közölt, például Kárpáti Aurél és Bálint György tollából méltányos kritikát, holott a költő líraeszménye igen távol állt a főszerkesztő Babitsétól.

1933-ban holland nyelven jelent meg első idegen nyelvű verseskönyve. Közben megszaporodnak az ellene irányuló kritikák, főleg a nyugatosok részéről. A Mécs-paródiák kicsit megtévesztők. Kosztolányi Isten-weekend címen Mécs-paródiát írt. Az is fontos, hogy ki és kiről ír paródiát, ugyanis Kosztolányi Rilkét, Adyt és Gellért Oszkárt, vagyis csodálatos zseniket parodizáló versei közt találjuk a kifejező Mécs-paródiát: „Jóság-koszton így éldegélek, / testvérem minden átkozott. / Fejemben víg jézus-kalappal / szemben megyek-megyek a Nappal / és fütty imákkal áldozok. // Gyalogolok, kis szív-turista, / kinek az élet fáj vakon...”

Tanulságos perpatvar zajlott le Illyés és Mécs között. Illyés a Nyugatban (1933. április 1.) tette közzé Katolikus költészet című írását, benne szigorú véleményét Mécs költészetéről. A katolikus költészet szűkös szemhatárát bírálta, de célpontja Mécs László volt. A legfőbb gondot világnézeti kifogásai okozták. A vita hevében „versváltás” is történt köztük -- mégpedig „bandázs nélkül”. (Rónay László véleménye szerint: Mécs László költészete az élő előadás követelményeire való túlzott figyelme miatt fellazult. Viszont élete utolsó korszakában maradandó költeményeket írt, akárcsak pályakezdő periódusában. Illyés emlékezetes, kemény bírálata mégis igaztalan volt- (Alighanem Mécs hallatlan népszerűsége ingerelte.)

1934-ben jelent meg a Mécs László Válogatott költeményei című kötet. Márciusban Serédi Justinián hercegprímás mutatta be a Pázmány Egyesület rendezvényén, a Vigadóban a katolikus papköltőket. Mécs aratta a legnagyobb sikert. Az Íróhéten és Könyvhéten Budapesten dedikálta Válogatott verseit. A német nyelvű Katolikus törekvések korunk világirodalmában című könyvben pedig külön tanulmány foglalkozott költészetével.

1935-ben a párizsi és a berlini magyarok egyesületének a meghívására körútra indult. Mindenütt, különösen pedig Berlinben szerepelt nagy sikerrel. Nyugat-európai útja után erdélyi előadókörútra vállalkozott. Erdélyi élményeinek hatására született meg híres verse, a Civis Romanus sum, amelyet 1935-ben először Párizsban szavalt el. Ekkor háromszor lépett fel Párizsban. Estjének védnöke Verdier bíboros, Párizs érseke volt. Költészetét Aurelian Sauvageot, irodalmunk barátja, a híres szótárkészítő méltatta. Paul Valéry felesége szerint olyat hozott s franciáknak, „ami sajnos hiányzik nekünk”. A Valéryvel kötött ismeretsége egymást őszintén méltányló barátsággá vált.

1935 május 12-én a budapesti Zenekadémián a Mécs-esten jelen volt a költő édesanyja is, a közönség őt is felállva ünnepelte A királyfi három bánata című verset elszavaló költőfiával együtt. Karácsonyra a Kellner nyomda Megdicsőülés címen, Hincz Gyula illusztrációival jelentette meg Mécs „Legszebb verseit”.1936-ban újabb magyarországi sikerek következtek. Egyre többet foglalkozott a bűn kérdéskörével. „Mindent az örökkévalóság szempontjából” igyekszik nézni: „Az élet bukását” azért írja meg, hogy „utána a felemelkedés érzésével nemesítse a lelket”.

Az Yggdrasill francia irodalmi folyóirat novemberi mellékletében verseket közölt tőle, költészetét pedig Guy Chastel főszerkesztőkülön tanulmányban mutatta be. Majd 1937-ben Párizsban, az Un sainte parmi nous (Egy szent közöttünk) tanulmánykötetben -- versmellékletében két versfordítással csak Mécs szerepelt -- Daniel Rops„nagy magyar költőnek” nevezi. 1937-ben az Athenaeum adja ki Fehéren és kéken című kötetét, amelyet mélyen őszinte patrióta megnyilatkozásai miatt Csehszlovákiában betiltottak. 1938-ban jelent meg Élőket nézek című verskötete.

A világsiker útján

1938-ban látott napvilágot első francia nyelvű verskötete, amellyel újabb franciaországi szereplését készítették elő. 1938 márciusának végén, áprilisának elején felkereste a franciaországi, hollandiai és belgiumi magyar „szórványokat”. Párizsban 1200 ember ünnepelte azon az esten, amelynek a párizsi magyar nagykövet, Khuen-Héderváry Sándor volt a védnöke. A körút szervezője a franciaországi magyar katolikus misszió lelkésze, Uhl Antal volt, aki később sok üldözött ember megmentőjeként vált ismertté itthon és külföldön.

Mécs Lille-ben is sikeres estet tartott francia egyetemistáknak, majd újra Párizsban, a francia Pen Clubban „a magyar költészet világmárkájaként” méltatták. A szervezésben jelentős részt vállalt a párizsi Magyar Intézet igazgatója, Molnos Lipót. Mécs az ő révén ismerkedett meg Paul Valéryvel.

Az 1938-as Könyvhéten a szlovenszkói magyar írók sajóparti kunyhót imitáló sátrában órákon át dedikálta Élőket nézek című kötetét. Az év őszétől, a bécsi döntés következtében visszatért a Felvidék magyarlakta része. Királyhelmec is Magyarországhoz tartozott. A két évtizedes kisebbségi sorsot átélt költő számára is megszűnt az útlevél-kényszer. Budapesten és a vidéki városokban is megszaporodtak szavalóestjei. Rónay György az Aranygyapjú bevezető tanulmányában írja: „ennek az 1938-tól már majdnem pihenés nélkül vártól várig kóborló 'új Tinódinak', dobogóról dobogóra hívott, siető vagy vonszolt költőnek az útja olybá tűnik, mint egy megszakítás nélküli diadalmenet.”

1941 február 21-én botrányt okozott Új magyar szívvel című előadásával a Zeneakadémián, amelyet a rádió egyenesben közvetített. Azt fejtegette, hogy keresztény forradalomra volna szükség, akkor majd végleg leáldozna a liberalizmus napja. A rádió megszakította adását, arra hivatkozva, hogy a költő eltért az előzetesen beterjesztett és jóváhagyott szövegtől.

Utolsó önálló verskötete Forgószínpad címen jelent meg 1940-ben. A kilenc önálló Mécs-kötet anyagából állt össze a Mécs László Összes versei, amely 760 oldalon a költő 1920 és 1940 között kötetben közreadott verseit tartalmazza. (Verseit szigorúan megrostálta, közel annyit hagyott ki a megjelentekből, mint amennyit kötetébe beválogatott.) 1943-ban a kötetnek már a harmadik kiadását vehetik kézbe olvasók. 1941 augusztusában a párizsi Commedia lapjain Philip Lavastine méltatja érdemeit: Mécs László a 16. századi Tinódi örököse, aki „a 16. századi tépett magyarságnak volt dalnoka, ő is maga megy el, hogy verseivel vigasztalja honfitársait.” 1942-ben Possonyi László mellett a Vigilia főszerkesztője. („Mécs-emlékszám” is megjelent.)

1942 januárjában látott napvilágot a Vigiliában az Imádság a nagy Lunátikusért. Kortársai tanúsítják, ezt a Hitler ellenes Mécs-verset -- a német titkosrendőrség jelentése is megerősíti ezt a véleményt – több alkalommal is nagy hatással szavalták. Az olasz rádióban L. Linari elemezte költői jelentőségét, előadásának szövegét átvette a Vatikán félhivatalos lapja, az Osservatore Romano, kiemelve, hogy Mécs „nemcsak a saját népéhez beszél, kimeríthetetlen szeretettel hirdeti a hit szavát a föld minden népének. Azt a szót, amelyet keresnek és áhítanak.”

1944-ben, a német megszállást alatt lévő Párizsban jelent meg Mécs László második francia nyelvű verskötete nagy formátumban, amelyhez Paul Valéry írt előszót, amelyben értelmezte az Egyszerű találkozás című verset. A híres francia költő és esztéta az 1944-ben kiadott francia nyelvű, Poemes című Mécs-kötet előszavában az öröm és a szeretet hangján fogalmazta meg értékelését. Elismerése az Ember felé gyengéden áradó líraiságnak, költői teljesítménynek szólt. Valéryt is megragadta Mécs László közelében az a vibráló élénkség, amellyel az élet élményeit verssé emelte, amellyel előadóművészként is megértette az öröm és szeretet élményeit.

1944-ben az Athenaeum Anya kell! címen versválogatást tett közzé Végh Gusztáv illusztrációival, amely „a teljes életet fogja át”. Mécs tizedik önálló verskötetének megjelenését a háború akadályozta meg. (Ennek anyagából 22 költeményt az Aranygyapjú második, bővített kiadása tartalmaz.) Ekkor ismerte meg a magyar közönség Paul Valéry tanulmányát, amely a költő nemzetközi elismertségének csúcspontját jelenti.

Az 1940 és 1945 közötti időszakról szólva Rónay László a „Tévelygések” fejezetcímet is beiktatta. Hangsúlyozza: az egyszerűsödő, kicsit nosztalgikus, de erőt sugárzó Mécs-versek után bombasztikus propaganda-irat, plakát-ízű Minden magyar vadásszon látott napvilágot. Ezt követte a rádió-botrány, a félbeszakított rádióelőadás, amelynek szövegét kicsit kozmetikázva, Új magyar szívvel címen jelent meg. Vajthó László Mai költők című versantológiáját a Vigiliában Horváth Béla és Just Béla „elég aljas módon” vette célba. Pamfletjeik minden ódiuma, a korrektúrát el sem olvasó, a folyóiratot csak névleg szerkesztő, Királyhelmecen élő Mécs Lászlóra szállt. A költő mulasztásos vétséget követett el. (E miatt aránytalanul nagy büntetés sújtotta 1945 után, miközben nagy érdemekért kis jóvátételt sem kap.) Pedig igaz a szerző megállapítása: Mécs „Reményt adó szerepe később sem csökkent, szociális színeivel inkább gazdagodott”, a katolicizmus tanítása neki ugyanis fontos ösztönzője volt.

1945után – elhallgattatás, börtönbüntetés

A háború már Magyarország területén dúlt, a közeledő front miatt Mécs Lászlónak el kellett hagynia szolgálati helyét. Jászói főapátja tanácsára 1945 után nem tért vissza az újra Csehszlovákiához csatolt Királyhelmecre. A szlovákiai magyarság életében ekkor a négy esztendeig tartó teljes jogfosztottság időszaka következett. Rokonainál, barátainál húzta meg magát. Győrött, Csornán, Türjén, a bakonybéli apátságban élt. Végül Pannonhalmán talált menedéket. (Csak találgatni tudjuk, hol, miért és mikor támadt feszültség a költő és rendje között.)

1945 után a költőt végleg elhallgattatták. 1943-tól 1971-ig idehaza nem jelenhetett meg verskötete. 1961-ig a nevét sem írták le. Hiteles kritikai értékeléséért a legtöbbet ekkor is Rónay György tette. A Mécs életművel, a jelenséggel való szembenézést Szalatnay Rezső is szorgalmazta. Erkölcsi bátorsága vitathatatlan: rámutatott az ifjúságra, és kimondta: „E fiúkért valaki felelős!” Vétkének számított, hogy „Trianon után” a Felvidéken nemzetmentő küldetést vállalt és odakiáltotta a nemzetnek: Anya kell! Szerzetesköltőként mélységesen szerette a magyarságot és hű maradt egyházához. Tette mindezt akkor, amikor „az összeomlott Magyarország még a lelkekben töredezett tovább” (Szalatnay Rezső). Fábry Zoltán leszögezte: „A Mécs-problémának mindig volt egy pozitív és egy negatív oldala, és így Mécs esete kettős magatartást provokált: védeni és támadni kellett, és sokszor egyszerre és egy gesztusban... kihagyása, megtagadása, (...) történelemhamisítás.” (...) „mindnyájunk vágyát, akaratát mentő szavait hangozza (...) egyformán költője kereszténynek, magyarnak, szlováknak, szegénynek, gazdagnak.”

A túlzó bírálat egész életművét sújtotta: „Versei öncsalásra tanítanak, mert arra intenek, hogy a lélek parancsa a tökéletesedés, azért a lesújtó csapásokat is megbékéléssel kell fogadnunk.” Tőle a szociális érzést, az emberszeretetet elvitatni nem lehetett, a kritika summája mégis így hangzott: „a belső átélés hiánya, a színes, könnyed stílus a nyomor-motívumokat is súlytalanná tette.” Ugyanezeket a verseket Turczel Lajos „szociális rapszódiák”-nak nevezi, élükön A nyomor balladájával. Mécs szociális töltésű verseinek célja nem az ellentétek ütköztetése, hanem az életben erősen hangoztatott evangéliumi jóság és szeretet tudatosítása. Ágas-bogas problémákat fejtegetve jól látja Veress Miklós: 1945 után a szlovákiai magyarság négy éven át jogfosztott állapotban, bűnbak-szerepben élt. Lakosságcsere, kitelepítés következett. Az anyaországban a költő „vendég- és vándor”-korszakában, alkotóerejének teljében asztalfiókjának irogat. 1953. augusztus 22-én Pannonhalmán házkutatást tartanak nála. Letartóztatják, celláját lepecsételik. Hónapokig tartó vizsgálati fogság után zárt tárgyaláson ítélkeztek felette. Koholt vádak alapján tíz évi börtönbüntetésre ítélték. A kiagyalt vádak közt szerepelt például: „többszörös okirathamisítás”, mert ekkor újra eredeti családi nevét használta a bejelentő lapokon. Vádpont volt ellene a „lázító röpiratok terjesztése”, pedig csak vendéglátóit szokta saját kézírású verseivel megajándékozni. 1956 szeptemberében, 62 éves korában amnesztiával szabadult.Budapesten vállalt lelkipásztori munkát. 1958 áprilisától három éven át rendszeresen prédikált az óbudai plébánia-templomban. (Özönlöttek hozzá az emberek. A villamosvezető azt kiabálta: „A Mécs-megálló következik”.)

Majd visszatért Pannonhalmára. Mindig is vendégnek és vándornak tudta magát. Szent Márton hegyén a méltatlanul elfeledett költőt a bencések fogadták szeretetükbe. 1961 május 19-től a pannonhalmi Szociális Otthon lakója volt. Amíg egészsége engedte serényen dolgozott, fát vágott, a konyhán segítkezett, gombaszakértőként járta a környéket. Lelkipásztori kisegítést, helyettesítést is szokott vállalni a fővárosban és vidéken is.

1963-ban és 1964-ben kisebb terjedelmű angol nyelvű válogatás jelent meg verseiből. 1968-ban észak-amerikai tisztelői szép kiállítású, angol-magyar nyelvű Mécs-kötetet adtak közre. 1971-ben Rónay György válogatásában és előszavával jelent meg és nagy sikert aratott az Aranygyapjú első kiadása, amelynek munkálataiban lelkesen részt vett a költő is. (A „Hungarian Cultural Foundation, Buffalo. New York” támogatásával, az Ecclesia gondozásában jelent meg.) 1987-ben Fényi Ottó válogatásában, szerkesztésében és forrásértékű életrajzi összefoglalójával a könyv második, bővített kiadása is napvilágot látott. 1976-ban Vissza a csendbe címen jelentek meg új versei.

Mécs László költői világképét, eszmeiségét, művészetének értékeit kutatva vissza kell tekintenünk a kezdetekre. Az első világháborút, az „Ember az embertelenségben” tragikumát és az „Őrzők a strázsán” imperatívuszát idézve Ady emlékének ajánlotta Szétszóródás után című versét. Úgy érzi: a népek és az emberi szívek közt leszakadt a szivárványhíd. Az ember: „sárkánymagbólfakadt fattya véres rögnek”. Hitek omoltak, remények fogytak: tél közepén kezdett tavaszi dalba. Szeretetet, megbékélést sugárzó hangon szólt: „Legyen minden ember testvér földünk minden véres táján”. Belekiáltotta az embertelenségbe: „Gyűlöltünk már Káin óta vérivásig, csömörig!” (A népek között hidakat építő költő szólal itt meg, aki később majd a méltán híres Bakonyi legendá-t egy szlovák népballada ritmu,sára és dallamára írta és énekelte.)

Személyes érzelmeket vállal, hangja a közönség felé irányul. Szíve piros harangját kongatja, a szeretet hatalmával rázza fel az alvó lelkiismeretet. Az evangéliumi jóság magvetője a szeretet igéit hirdeti a pódiumról is: „Valaki engem végtelen szeret, nagyobb a földnél és nagyobb az égnél: hagyom magam szeretni, mint a gyermek.” A szerzetesköltő legfőbb célja: „Egyengessétek az Úr útját. Viruljanak ki körülötte az áhítat, szeretet szelíd, kék virágai...”

Életcélja, költő rendeltetése: minden „beteg szívre ír legyen és minden szomjra víz legyen és minden méhnek méz legyen.” Szerzetesköltőként vert hidat az Úr és az emberszívek között, partokat kötött össze az önzés, a gyűlölség szakadékain át. Célja: a magyarság lelki összeforrasztása volt. Költői nevének megválasztásával is küldetését érzékelteti: „Az életünk olyan tünékeny, / Ó szent fényt hagyni volna jó.” A költő az örök fényforrás része: világító mécsese. A Biblia bátorító szava élteti: „Jog és igazság a Te széked alapja: irgalom és valóság járnak orcád előtt. Boldog a nép, mely tud vigadozni.” Mécs költészetében ez így hangzik: „Az öröm mindig ima-féle hála (...) s boldogságunk megmélyül mint a kút. Boldog a nép, amely örülni tud.” (Szívből tudott örülni, másoknak örömet szerezni,reverendájának ujjából szeretett rózsát elővarázsolni a ház asszonyának.)

A pesszimizmus ellenében hirdette: „Koccints borral, bajjal: ökör iszik egyedül, s bolond az ki boldogságról csak-magának hegedül.” A jó és a rossz, az öröm és a fájdalom, mélység és magasság közt a tanulságot így mutatja föl: „A mélyből kezdje, ki magasba készül. Poklokat járt meg minden megfeszített. Ki porba hullt, mert mindent elveszített -- rabszolgasorsát állja meg vitézül. A mélységből kezdje, ki magasba készül.” Benne összeforrt magyarság és emberség. Öndefiníciója szerint magyarként volt Civis romanus, az „országok feletti Róma” polgára. Egyetlen rejtektárcája a szíve, amelyben „Isten forradalmi pénze: a szeretet ragyog tündérien.” Patriótaként vallotta: „Én magyarságom, soha nem tagadtam, / de soha nem is kérkedtem vele, / Nem pávatoll: egy mártír-pillanatban / csak a bőrömmel együtt jönne le.”Mellőzötten is mindig tudta: „útlevele mennyországba szól.”

A Torontóban 1968-ban megjelent Vadócba rózsát oltok című, szép kivitelű könyv alkalmat adott Rónay Györgynek bizonyos fokú „Mécs-revízióra”, és arra, hogy a Katolikus Szemlében Szabó Ferenc, Várady Imre, Tóth László értelmezhesse a költő katolicizmusának és lírájának valós értékeit.

A költő 1978. október 8-án Pannonhalmán ünnepelte pappá szentelésének 60. évfordulóját. A gyémántmise után hordszéken vitték be az ünnepségre a bencés gimnázium diákjai a fehér hajú és fehér reverendájú költőt. A hírnév csúcsait és a mellőzés mélységeit megélt költő 83 éves korában, 1978 november 9-én hunyt el Pannonhalmán. Szennay András főapát végezte a temetést, amelyen a püspöki kar több tagja is megjelent, közöttük Lékai László bíboros, prímás-érsek. Ravatalánál Vasadi Péter mondott búcsúbeszédet a bencés rend felkérésére. 1982-ben a Szent István Társulat Üzenetcímmel versválogatást jelentetett meg Fényi Ottó és Korzenszky Richárdszerkesztésében, amelyhez Rónay László írt utószót.

Utóélete – a Mécs-kérdés

A „tiszta líra” hívei felróják Mécs Lászlónak, hogy verseiben sok az epikai elem.Ez csupán azt jelenti, hogy több alkotása is az életkép és jellemkép műfaji kategóriájába tartozik, és nem az abszolút „hangulatlíra” körébe. Igaz, nagyobb lélegzetű versei közt több a szónokias, de ennek is megvannak irodalmunkban a nemes hagyományai. Az érzelmet, a szív szavát mindig is vállalta.

Elgondolkodtató és felemelő az Illyés kontra Mécs vita történetének záróakkordja. 1978 szeptember 15-én -- a naplójegyzetekből tudjuk -- Tihanyból autón Győrbe tartva, Illyés Gyula megállt Pannonhalmán. Látogatásának nemes oka és célja volt: „okvetlenül tisztelegnem illik Mécs Lászlónál”. Addig személyesen sosem találkoztak. A hajdani rossz viszonyt akarta lezárni, elismerve az akkor már 83 éves költő „óriási fölényét, hogy -- mellőzik. (Még az egyháziak is.)...” Így rögzíti élményeit: az apátság „épületeiből nemcsak szépség árad, hanem gondolat is.” A szíves vendéglátókkal együtt megtekinti az ezeréves apátsági együttesbe épült templomot, az altemplom, a Nagykönyvtár kincseit. Megérzi „a hitelességnek ezt a különös fluiduumát, tagadhatatlan kisugárzását.” Ekkor Illyés „egy kézfogás idejére” meglátogatta a költőt. Szótlan találkozás volt ez, a szemek beszéltek helyettük. Illyés Gyula búcsúzóul mentegetőzve, zavartan szorította meg a „csonttalan kezet”. Békejobbot nyújtva jókor érkezett a sugaras dicsőségből a mellőzöttségbe szorult egykori vitatárs ágyához. A kolostor cellájának fehér és kék ragyogásában, helyreállt közöttük a személyes béke. Mécs László három nap múlva meghalt. (Korzenszky Richárd közlése a látogatás történetének anekdotikus végkifejletéről: Illyés abban a tudatban távozott, hogy aligha ismerte őt föl Mécs László. Pedig a találkozást követően Mécs csendesen megjegyezte: „Azért rendesebben is fölöltözhetett volna ez az Illyés.”)

A Mécs László-centenárium elmúltával jogos a kérdés: történt-e áttörés? Megkezdődött-e a tényleges Mécs-revízió? Valami megmozdult, de igazi áttörésről nem beszélhetünk. Korzenszky Richárd joggal hangsúlyozza: helytálló ember volt, mert kiállni, bátran szólni. Tette, amit lehetett, amit mindannyiunknak tenni kötelessége. Súlyos, jogos és tanulságos volt Mécs László véleménye az 1945 utáni időszak katolikus magyar értelmiségéről. Helyzetértékelése szerint1945 után vallásos líránk azért nem vált jelentős hatóerővé, mert a magyar társadalom értelmiségi rétege meghasonlott volt világnézeti szempontból, a katolikus tábor pedig szervezetlen. A magyar katolikusság nem küzdötte ki magának az ország életében azt a szerepet, amely számarányánál, intézményei, iskolái, egyesületei jelentőségénél fogva megillette volna. Méltánytalanság érte Mécs Lászlót is, versei alapján a magyar líra és lelki megújhodás történetében is külön hely illet.

A Mécs-centenárium óta szaporodnak a Mécs-életmű újjászületésének esélyei. A méltatlanul elfelejtett költőről ünnepélyesen emlékeztek meg a magyar bencések, Pannonhalmán Korzenszky Richárd mondott emlékbeszédet. Mécs László szülőföldje élen járt a jubileumi rendezvények tekintetében: utcákat, tereket, népfőiskolát neveztek el róla, a kassai, jászóvári, nagykaposi, királyhelmeci tisztelőinek jóvoltából méltó megemlékezésekre került sor.

Premontrei utódainak, főképpen Bartal Károly Tamás jászóvári főapát és a kassai Pásztor-fivérek érdeme, hogy a sokáig mellőzött költő emlékezetére Czine Mihály, Pomogáts Béla, Korzenszky Richárd részvételével sikeres konferenciát rendeztek Kassán, Hernádszentistvánban pedig emléktáblát avattak a költő szülőházán. Nagykaposon Bartal Károly Tamás apát paptársaival együtt celebrált szentmisét a szerzetes-költő emlékezetére. Ünnepélyes szoboravatásra is sor került. Borsi Antal sárospataki művész Mécs László-szobrát Bánhegyi B. Miksa, a Pannonhalmi Nagykönyvtár igazgatója avatta fel ökumenikus istentisztelet és ünnepség keretében.

A szülőföld népe 1945 után is példamutatóan ragaszkodott költőjéhez, a költő hűsége pedig kisebbségbe szorult népéhez példaértékű. 1968 szeptember 17-én Pannonhalmáról válaszolt a királyhelmeciek meghívásra. Válaszlevelében a negyedszázad óta nem látott szülőföld jelentőségét hangsúlyozza: életében a legeslegfontosabbak azok az évek, amelyeket Nagykaposon és Királyhelmecen élt át: „Ezek láttak el igazi ihlettel még akkor is, ha szép, külföldnek is szóló alkotásokkal fizettem vissza nemzetemnek, amit Sáros megyében, Kassán, Budapesten, Ung megyében és Bodrogközben kaptam tőle.” Mécs László költőként is evangéliumi hívatást teljesített. Meteor című versében így fejezi ki küldetéstudatát: „Egy ismeretlen, ősi fényű, / örök Titokról elszakadtam / küldöncnek jöttem s eltűnök majd, / ha üzenetem általadtam.”

Csornán, Győrben, Szombathelyen is megemlékeztek a költő születésének centenáriumáról. Az egri Mécs-emlékesten Bartal Károly Tamás jászóvári apát joggal hangsúlyozta: Mécs költőként is evangéliumi hívatást teljesített. Jogosan tesszük fel a kérdés: történt-e áttörés? Megkezdődött-e a tényleges Mécs-revízió? Valami megmozdult, de áttörésről nem beszélhetünk.

A költő életének Pannonhalmán töltött időszakáról Rónay László is keveset ír Mécs-monográfiájában. (Igaz, az itt töltött időszak feltehetőleg főképpen egy életrajzi biográfia számára lesz fontos.) Vitathatatlan, hogy a Mécs-kérdés hiteles értelmezésével monográfiájában a nélkülözhetetlen és ma már hozzáférhetetlen dokumentumok közléseivel a legtöbbet tette. Könyvében a költő életének és művének hiteles és időtálló irodalomtörténeti értékelését adja. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Mécs életművének teljes körű mérlegre tétele a jelenkoron túlmutató feladat, a folytatáshoz kitűnő vezérfonalat kaptunk.

A költő Pannonhalmán, a Boldogasszony-kápolna kriptájában lelt végső nyugalmat. Emlékét márványtábla őrzi, rajta a reménység üzenete, az istenhit szavai olvashatók: „Te gondolkozzál bennem, Istenem: legyek szabályos, mint kristályaid, / alkossak, gyűjtsek, mint a méheid.../ s delejtűsfecske-szívvel Rád találjak.” Kóborló elődöm című versében üzente: „Lehetünk szétvágva harminckét határba / s hordhatjuk a mézet közös kaptárba/ csak a Méhes álljon ragyogón, kitárva / új határok felett minden égi tájra. / (...) megújult lelkekben megújulhat minden, / csak a méhes álljon fényességes hitben, / szegény magyarokat segítse az Isten!”

MÉCSLÁSZLÓ

VADÓCBA RÓZSÁT OLTOK, 

HOGY SZEBB LEGYEN A FÖLD

Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat.

A szélbe fütyörészem a hajnali vigalmat.

Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára

kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára.

A kakas még az ólban pitymallatot rikongat,

az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak,

dalától messze rebben bimbóról bánat, szender.

A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.

Apokaliptikus, vad formája és nézése:

a félszemére vak és helyén gödör van vésve, 

haja nyíratlan, félsz, bozontos, mint szakálla,

bakkancsa és kabátja dróttal van összezárva.

A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi

vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat, bácsi?

Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt:

"Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!"

Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán,

ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán,

vad összevisszaságban befonva minden ösvény

s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.

Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őrült

s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül:

"...Az élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón,

harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón:

s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták

ágyékok szép vetését... a földet letarolták...

fiam, szemem kilőtték... s mit elrontottak ők:

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

Most konferenciáznak a nagy szélhámosok,

hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog...

S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt:

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:

Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból,

midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:

vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!