Pályaképvázlat Apor Elemérről

Apor Elemér (dr. Kapor Elemér) költő, író, szerkesztő, 1907. március 19-én született Rimaszombatban -- Tompa Mihály, Blaha Lujza, Ferenczy István, Győry Dezső szülővárosában --, abban az évben, amikor Egerben közadakozásból szobrot emeltek Dobó Istvánnak. Két évvel született később József Attilánál, és három évvel előbb, mint Radnóti Miklós. Évjárat szerint egri költőtársa a harmadik nemzedék tagjainak: az 1906-os születésű Zelk Zoltánnak, az 1907-es Dsida Jenőnek és Hajnal Annának, Vas Istvánnak (1910), Takáts Gyulának (1911), Kiss Tamásnak (1912), valamint az 1913-as születésű Weöres Sándornak, Jékely Zoltánnak, Rónay Györgynek és a hozzájuk később csatlakozó Kálnoky Lászlónak (1912), a pécsi Csorba Győzőnek (1916).

A harmadik nemzedék költőinek első kötetei a 30-as évek első felében jelentek meg, és az évtized második felétől már a Nyugat rendszeresen publikáló munkatársai lettek. A pályakezdéskor a “rangrejtve” megjelent Mindenki nagynak születik című első, 1935-ös verskötetével Apor Elemér még “egy ütemre” lépett a harmadik nemzedék tagjaival. Költői pályája hátrányosan alakult az egri lokalitás, a vidékiség, a fel nem fedezettség miatt. Kimaradt a generáció összetartozást tudatosító, a tehetséget kibontakozni segítő felemelő áramlatából.

Még súlyosabb csapást jelentett számára, hogy 1945 után koholt vádak alapján börtönbe került. Szabadulását követően pedig Egerben számkivetett, tilalmazott, majd megtűrt emberként élt. Hosszú időre kirekedt még a helyi élő irodalomból is, megszakadtak publikációs lehetőségei. A kivételesen szerény és szelíd költő szótlanul tűrte a kirekesztést, várta sorsa jobbra fordulását.

Igazi felfedezője az általa felfedezett egri származású költőtárs, Kálnoky László volt, aki 1982-ben Adósság című versével méltón és önjellemzően köszöntötte első mesterét, az irodalmi élet peremére szorult Apor Elemért. Ettől az időponttól számítható Apor igazi visszatérése az irodalmi életbe.

1988-ban jelent meg a Mindenütt téged kerestelek című válogatott verskötete és a Kisváros a felhők fölött című, Eger múltjáról szóló írásainak gyűjteményes könyve. 1992-ben Feje fölött a pallos árnyéka címen adta közre Dobó Istvánról szóló regényes életrajzát.

1991-ben Eger Város Önkormányzata díszpolgárrá választotta, 1992-ben pedig a Parlamentben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki. Összegyűjtött verseinek kötete Pont a semmi falán címen, 1996-ban látott napvilágot.

A Kapor-család kilencedik gyerekeként látta meg a napvilágot. Édesapja köztisztviselő volt, igazságszerető “római jellem”. A családfőt Rimaszombatból rövid időre Makóra helyezték, majd a véglegesen Egerben telepedtek le. Apor Elemérnek gyerekkorától szellemi ébredésétől fogva életének színtere, létét meghatározó “selyemgubó”-városa: Eger.

Szülei a líceumi elemi iskolába íratták be. Kisdiákként csodálkozott rá a Líceumban a hófehér monumentalitásra, az óriási termek, folyosók boltozataira, a közöttük élő és parancsoló csendre. A múlt üzent a copf stílusba váltó későbarokk épület architektúrai szépségében, a tanulás, művelődés igényében.

Egy másik életre szóló élménye a székesegyházhoz fűződik. Ötéves volt, amikor édesanyja elvitte a “Nagytemplomba”. A főszékesegyházban váratlanul megszólalt az orgona fortissimója. Az orgonajáték, a zene szépsége, ereje a szakrális, vizuálisan fenséges térben a kisfiút könnyekre fakasztotta. A költő emlékezetében megcsillan egy kis aranypénz is, amelyet az akkor négy osztályból álló elemi iskola elvégzésekor jutalomként kapott, de azt a tízkoronás aranyat is elvitte a háború.

Az egri ciszterci gimnáziumba járt. Az első osztályba még a Maklári úti 1-es számú házból indult. Lakóházuk ma is fellelhető: első fele a Szarvas térre, a másik oldala pedig a Maklári útra néz. A Szarvas laktanyában a hatvanadik közös gyalogezred egyik százada tanyázott. Onnan indultak a menetszázadok a frontra, az első világháborúba, köztük volt Apor legidősebb bátyja is.

Az iskolában számára különleges helyet biztosított szép énekhangja: már másodikos korában a gimnázium országos hírű kórusának lett szólistája. Az ötödik osztályban a cserkészet új élményei a természettel való közeli kapcsolatot jelentették. Ciszterci tanárai közül nagyra becsülte magyartanárát: dr. Werner Adolfot, a későbbi zirci apátot.

A cisztereknél osztálytársa volt Barankovics István, a későbbi kereszténydemokrata politikus, aki vetélytársa volt az irodalmi tollpróbákon, pályázatokon és az iskolai színjátszásban. Abban az időben Szabó Dezső könyvei voltak a fiatalság bibliája. Erről így vall: “Mindannyian úgy éreztük, hogy ő az igazmondó, ő mutatja meg, hogy a magyar földön mennyire kevés szóhoz jut éppen a magyarság.”

Az érettségi után beiratkozott az Egri Jogakadémiára. Elnyerte a Gárdonyi Társaság irodalmi pályázatának első díját. Sikere ismertté tette nevét a város irodalmi köreiben. Ennek köszönhetően került 1928-ban az Egri Újság-hoz, amelyet jórészt az egri érsekség tartott fenn.

A szegedi egyetemen államjogászi diplomát szerzett, de nem a jogászi pályát választotta, hanem újságíró lett. 1933-tól az Egri Újság-nak, majd pedig jogutódjának, az Eger-nek, a két háború között a város egyetlen lapjának a szerkesztője volt. (Azért nem “főszerkesztője”, mert a lapot egyedül csinálta.) Egészen 1944. november elejéig végezte munkáját, akkor ugyanis SAS-behívóval elvitték katonának.

Apor Elemér a két háború között az egri irodalmi, színházi élet és országos hírű kórusművészet egyik jeles organizátora volt. 1920 októberétől 1941 március végéig működött Egerben egy amatőr színjátszó együttes, amely jelentős részt vállalt a város közművelődésének munkájából.

Kivételes lelkesedés, aktivitás és önzetlenség eredménye, hogy az egri színjátszók működésük húsz éve alatt 47 darabot mutattak be. (Ebből 21 külföldi szerző műve volt, köztük Shakespeare, Ibsen, Pirandello, de színre vittek Vörösmarty és Katona József műveit is.) Az egri amatőr színjátszók a szórakoztatás, önművelés, a képességek megmutatása és fejlesztése érdekében tanulták és tanították a szép magyar beszédet, a szép szó tiszteletét. Számos magyar és külföldi klasszikussal ismertették meg a város polgárait.

A kör színvonalát bizonyítja, hogy tagjai közül öt színészt adott a hívatásos magyar színjátszásnak. Főképpen értelmiségiek, vagyis tisztviselők, orvosok, tanárok, jogászok voltak a tagjai. Az Egri Műkedvelők Körének életre keltője és első rendezője Hevessy Gyuláné Molnár Ida, Heves megye főjegyzőjének a felesége volt. A színjátszó kör tagságát főképpen művelt polgárasszonyok alkották és tartották fenn. Hevessy Gyulánét a kör élén dr. Buzás Endréné követte, akinek férje szintén megyei főtisztviselő volt. Az ő utóda pedig Lestál Anna tanítónő lett. 1928-ban a műkedvelők Buzás Endréné rendezésében Tóth László Májusfa című romantikus, verses játékát adták elő -- a rendező és Kapor Elemér főszereplésével.

1929 januárjában az egri Panakoszta-ház emeleti részét a városi képviselőtestület a három egri művelődési egyesületnek, az Egri Dalkörnek, az Egri Zeneegyesületnek és az Egri Műkedvelők Körének adta használatba. Az egri színház az 1925-ös egri fölrengéskor megrongálódott épülete 1929-ben megújult. Itt mutatták be az egri műkedvelők Herczeg Ferenc Bizánc című művét Lestál Anna rendezésében. 1930-ban Mayer-Förter Vilmos Diákélet című darabját állította színpadra Lestál Anna. A két főszerepet Huszár Sári és Kapor Elemér játszotta.

Ugyanebben az évben, Katona halálának századik évfordulóján, az Egri Zeneegyesület zenekara a Bánk bán című operából az Ábrándot játszotta Huszthy Zoltán vezényletével. Az évforduló jelentőségét Breznay Imre, a jeles helytörténész méltatta. Az egri színjátszók a Bánk bán II. felvonását és a III. felvonás Tiborc-jelenetét adták elő.

Az Egri Műkedvelők Köre 1931-ben tartott közgyűlésén felvette a Thália Egri Színjátszó Társaság nevet. A színkör elnöke 1938-ig dr. Óriás Nándor, egri jogakadémiai tanár volt, majd az ő pécsi egyetemi tanári kinevezését követően Breznay Imre töltötte be ezt a tisztséget.

Kapor Elemér sokszor szerepelt együtt a később Pestre került Egri Máriával, a harmincas évek népszerű filmszínésznőjével, és Pápai Klárával (dr. Buzás Endrénével), a színművész Bánffy György édesanyjával, aki Pesten hosszú éveken át volt a Nemzeti Színház tagja. Az emlékezetes szerepek közül is kiemelkedik az 1932-es évben a Csongor és Tünde színrevitele, amelynek Tündéjét Buzás Endréné, Csongorját pedig Apor Elemér nagyszerűen keltette életre. (A díszleteket Jaschik Álmos festőművész készítette, a zenekart pedig Virágvölgyi Béla vezényelte.) Az iskolák számára többször megismételt előadás Egerben a szép magyar vers és beszéd ünnepe volt a kortárs kritika szerint.

Ősbemutatóra is sor került Egerben. Pirandello “Cosi e se vi pare” -- “Így vagy úgy” című művét lefordíttatták és Buzás Endréné rendezésében, Magyarországon elsőként bemutatták. Az ősbemutatóról a helyi és a fővárosi sajtó is nagy elismeréssel írt. Az egri Thália egyik nagy érdeme Kodolányi Földindulás című drámájának színrevitele, amelyet szintén Buzás Endréné rendezett. Az egyke ellen íródott darabot többször is játszották, tekintettel a nagy érdeklődésre, sőt Hatvanban is előadták.

Amikor Buzás Endrét országgyűlési képviselővé választották, családjával együtt Egerből Budapestre költözött. Felesége, Pápai Klára stílszerűen Zilahy Lajos Utolsó szerep című művében búcsúzott az egri közönségtől. A távozó érdemeit a színpadon Breznay Imre méltatta. Buzás Endréné Pápai Klára néven a Budapesti Nemzeti Színház tagja lett, és több magyar film vezető női szerepét is eljátszotta. Távoztával az egri Thália széthullt, százhatvan előadás után megszűnt.

Ebben az időben Egernek csak színháza volt, de állandó társulata nem. A helyi műkedvelő színjátszók rendszerint igen színvonalas előadásai a lakosság számára különösen az őszi és téli hónapokban a legkedvesebb szórakozási lehetőséget jelentették.

Apor Elemér kiváló énekhangja révén fiatalon tagja, szólistája lett az 1882-ben alapított Egri Dalkörnek is, amely a város közművelődésének 70 éven át egyik jelentékeny tényezője volt. A karéneklés magas szintjét képviselte a városban és környékén is. Gyakran indult országos dalosversenyeken, és minden alkalommal helyezést ért el.

1903-ban Temesvárott a “nagy aranyérmet” nyerte el, és egyhangú döntéssel “az ország első dalosegyüttesévé” nyilvánították. 1929-ben Debrecenben a bíráló bizottság az egri dalkörnek ítélte oda a két legnagyobb magyar szakmai kitüntetést: a Király-díjat és “az ország első dalárdája” címet.

A dalkör új virágkora Huszthy Zoltán kiemelkedő kórusvezetői tevékenységéhez fűződik. Huszthy kiváló karvezető, vezetésre termett egyéniség volt. Komoly zongoratudású szakember, finom és képzett lírai tenor hangú előadó volt.

1943-ban, a Huszthy Zoltán 25 éves karnagyi jubileumát ünnepelték. Ezen a hangversenyen egy hatásosan szerkesztett dalfüzérben hangzik el Apor Elemér Te című verse is, Kiss Kálmán romantikus szépségű megzenésítésében.

Apor életének ez volt a legszebb korszaka. Nyomon követte a város fejlődését, szervezte kulturális életét. Újságíróként részt vett az egri vár régészeti feltárásában is. A kivételesen jóképű, szép énekhangú, kellemes orgánumú, franciásan elegáns megjelenésű fiatalembernek a filmszínészi pálya is kínálkozott. Frank Tivadar felkérésére ő készítette Egerről az első hangosfilmet. Ő írta a film forgatókönyvét, és a filmfelvételek helyszíneinek a kiválasztásában is közreműködött. A film elkészítésének folyamatában végül saját szövegének is filmbeli narrátora lett.

Sokoldalú tehetségével a két világháború közötti időszakban a testvérmúzsák szolgálatában állt. Az amatőr színjátszást, a kórusbeli daléneklést magas színvonalon művelte, de hű maradt a legnagyobb szerelméhez: az írói-újságírói hívatáshoz és a költészethez.

Mindenki nagynak születik

Apor első verseskönyve Mindenki nagynak születik címen 1935-ben a budapesti Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadásában jelent meg. A kiadás egyik indokáról írja: “tréfás, rímfaragó édesapám haldoklásának évében, az ő utolsó örömére adtam ki első versgyűjteményemet”. Ekkor már nem egészen volt ismeretlen, mert verseiről 1929-ben Surányi Miklós, a neves regényíró méltató cikket írt a Nemzeti Újságban.

A jellegzetesen egyéni szemléletet, finom iróniát sugalló Bölcsek verse nyitja a kötetet: “Mindenki nagynak születik / az ég kegyelmiből; / de járván földön, föld felett, / egyre kisebbre nől. // S mikor mögötte minden út / a földön, föld felett, / no lám, már megnőtt teljesen: / nagyra nőtt -- törpe lett.”

A kötet verseire érezhetően nagy hatással volt a Nyugat első nemzedékének szimbolista lírája, különösen Kosztolányi elegánsan virtuóz költészete. A harmincas években megmutatkozó újklasszicizáláshoz képest Apor Elemért a formabontó törekvések csak távolról érintették. Impresszionista hajlamát és szimbolizáló igényét követte, megmaradt a kötött vers- és ritmusélményeknél. A tematikus hasonlóságnál is többet éreztet meg a nagy elődök és kortársak esetenként közvetlen, de legtöbbször csupán áttételes finom inspirációiból a Kis vers, szójátékkal. A magyar nyelv kiveszőfélben lévő sajátosságát, a zárt és a nyílt “e” hangot használja fel: “Hervadtam fákkal / hulltam levelekkel, / megértem. // És most, ha mondják: élet / vagy azt, hogy halál, / megértem.”

Mindez a bibliai, Jób könyvében található “halálra való megérettséget”, és Arany János formulájával “Ha jókor meglep a halál, / Azért kell, mint az ősz kalásznak, / Megérnem a sarló alá.” (Évek, ti még jövendő évek. 1850. február 15.) gondolatát és költői képét idézi emlékezetünkbe. Játékosan, sugallatként és eléggé szövegszerűen juttatja eszünkbe Kosztolányi Megtanultam (1932) című versének záróstrófáját is: “Mindaz, mi fáj és van, megértem. / Nekem jutalmat hát ki adhat? / Nem zöld kölyök vagyok. Megértem: / Halál, fogadj el fiadnak.”

Feltehetően nem közvetlen hatásról van itt szó, nem hasonló kijelentések, következtetések átvételéről, szimpla variációjáról, hiszen a szillogizmusok a lírában semmit sem bizonyítanak. Valószínű, hogy inkább nyelvünk egyik csodájáról kell itt beszélnünk: hangzás, hangalak és jelentés, szó és idealitás bensőséges kapcsolatáról, a hasonló gondolat rokonítható verses megformálásáról. A költészet örök ürügyeinek, élet és halál témakörének számtalan irodalmi megnyilvánulásáról tudunk. Távoli analógiaként csupán Váci Mihálynak -- az Apor-versnél évtizedekkel későbbi -- Mire volt jó? című jellegzetes miniatűrjére utalok: “Már életem felére értem, / már a halálra is megértem, / s belátom bölcsen, és megértem: / -- én mindenért, -- semmi nincs értem.”

Szándék és megvalósulás színvonala nem mindig találkozik, néha a tökéletesnek szánt rímelés kimódoltnak tűnik, a formai pontosság pedig jellegtelennek. Rendszerint az élmény szintjéről vonatkoztat el, a látvány leírását önmaga reflexióival gazdagítja. A magyarázó, igazoló szándék néha didaktikussá teszi a vers zárását. Az emberi élet létkérdéseit számos versben elemzi, köztük a Vers az őszi titokról című szelíd elégiában is: “... öreg virágok térdepelnek szerte / és mormolják a múlás énekét.” Régi titok hallatszik a messzeségben: “de fáj, de fáj, hogy meg kell halni, / de jó, de jó, hogy meghalhatunk.”

Ebben is felfedezhető tematikus és hangulati rokonság például Babits Ősz és tavasz közt című remekével. De itt nem az “olvad a hó tavasz akar lenni” népdal-parafrázis és nem is a méltán híres “Óh, jaj, meg kell halni, meg kell halni!” refrén sugallata visszhangzik. Rossz úton járnánk, ha az első látásra-hallásra rokonítható ismérvekből valamiféle közvetlen hatást és nem a költői szemlélet hasonlatosságát olvasnánk ki. (Az utóbbi esetben hatásról szó sem lehet, hiszen Babits költeménye később keletkezett, akkor már Apor verse kötetben is megjelent.)

Mindez azt bizonyítja, hogy Apor benne élt korában, tudatosan figyelt a kortárs irodalom új, szemléleterősítő áramlataira, a poétikai kifejezőeszközök megújulására. Egyéni látásmódra törekedett, olyan költészetre, amely “nyílt és tiszta, mint a szép öröm”.

A magyar líra család-verseinek vonulatát gazdagítja az Apámról című életkép. “Apám körül már egyre nő a csend” intonációval kezdődik ez a keretes vers. Benne a világgal sokat ütköző, szilárd jellemű, konok természetű édesapa érzékletesen, mellére folyó szép ősz szakállal jelenik meg. (Úgy, ahogyan őt sok egri ember emlékezete ma is őrzi.) Az apa karakán egyénisége, jelleme, akarati szilárdsága imponált fiának. A fiúi szeretetből fakadt, a valóság és a láttató képzelet szülte a Boldog apám jegenyéi címűverset: “Édesapám sírja mellett / két jegenye énekelget (...) kivirágzik a madárdal / Dal a földről, meg az égről, / boldog apám szép szivéről.”

Anya-verseinek egyik legszebbike: A fehér csésze. Aföldre ejtett, kilenc darabra tört fehér csésze az édesanya “kilenc gyerekre tört életét” példázza. Ebben a csészében benne volt “a múltak tűnő itala”. A vers bensőséges emléket, pillanatot örökít meg láttató erejű képben: “szegény anyókám egyedül marad. / Elnéz, tünődik mélyen, szótlanul / s a tört cserépre csendes könnye hull.”

Apor később, a Mindenütt téged kerestelek című válogatott kötetében Anyámék címen ciklust alakít ki: Míg élt..., Ringató anyám sírjánál... Az édesanyát a megdicsőülés pillanatában láttatja az Édesanyám számadása.A költő édesanyja elindult “szép fekete koporsóból, / szellők nyomán, felhők nyomán / föl az Úristen elébe / életéről számot adni.” A “búbánatra, boldogságra” szült kilenc gyerekért az Úr égi boldogsággal jutalmazza, szakrális fénybe vonja: “kezében kilenc virág / feje fölött kilenc csillag.”

Versben írta meg az év hónapjait. Költői naptárának November című versében édesapjának utolsó pillanatait, agóniáját érzékelteti: “Apám szakálla közt / szakálla hosszú szála közt / zihált a sóhaj így, / mikor haldokolt / mint most a fák közt / a fák elsápadt ága közt / zihál / a szél”.

Apor az életöröm önfeledt szerelmese. Otthonra lel, reményt, vigasztalást talál a bensőséges emberi érzésekben, a szerelemben, a plátói szerelem szépségében, a természet világában. Arany János módján a maga “Margit-szigetét” ő a Bükkben találta meg. Önfeledt boldogságban érzi magát a természet folyton újuló szépségei közt, a füvek, fák, virágok idilli övezetében.

Az Ének a csúcsról lírai alapszituációját és hangvételét tekintve -- minden eltérő vonás ellenére -- Áprily nevezetes Március-a mellé állítható: “Villan a völgyben a nap tüze, illan a bú / ó, csak a csúcsokat illeti méla ború / Lenn, aki jár, hiszi fenn, az a felleg az ég, / fenn, aki jár, hiszi már, ez a fenn nem elég... “ A lírai hős a hegycsúcson “Énekel. Éneke száll le a völgybe...” a vers végső üzenetével: “S míg hallik a csúcsról az éneke fellegen át, / szorítsd magadhoz a gyermekedet s mondj érte imát.”

A lélek legmélyéről tör fel az Ó, hogy szerettelek vallomása. A búcsúzás szonettjét a reménytelenségbe veszett éden, az el nem nyert “szép öröm” fájdalma telíti: “...elmentél s én elfelejtelek. / A csend kinő a lépteid felett / miképp a fű az elhagyott uton.” Enyhítheti, de meg nem békítheti a férfiszív fájdalmát a verszárás könnyekkel dacoló, rezignált bölcsessége: “Valahova egyszer mindenki elmegy, / nincsenek halálos, nagy szerelmek / csak egy halálos -- a halál. Tudom.”

A költő Apor Elemér “szakadékja”, “meredekje fölfelé mélyül”. A világ húzná jobbra és balra, de ő a lélek útját járja: vita spiritualis-t él. A Halottak napjának élményvilágát örökíti meg a November 1. című versében. A temetők hófehér és hópiros virágai “égfölötti búzakékbe, feketébe, éjsötétbe / hervadoznak, hajladoznak”. Az emlékezők, a gyászolók pedig “ünneplőben, gyertyafényben / holtak napi ékességben / mind azt mondják, sírva mondják: nyugodjatok békességben, / nyugodjatok békességben.”

Apor Elemér első verskötete, a Mindenki nagynak születik semmivel sem ígér kevesebbet, mint legtöbb, később országos hírnevet szerzett nemzedéktársának első kötete.

Apor Elemér elsőként közölte Kálnoky László ifjúkori verseit, hívta fel ígéretes tehetségére a figyelmet. Az egri Líceum kis szerkesztőségi szobájába járt fel hozzá a fiatal Kálnoky “hiányos önbizalommal és leküzdhetetlen becsvággyal, véleményért, biztatásért”. A kicsiny szerkesztőségi szobában Apor beszélgető társa, barátja lett Kálnokynak.

A híressé vált egykori költőtanítvány, jóbarát mélységes hálával ajánlotta Adósság című versét az akkor 75 éves Apor Elemérnek, az Élet és Irodalom 1982. március 19-i számában. Önjellemző, önmagáért helytálló ez a tisztaszívű vallomás: “Sosem csalódtam benned, aki annyira jó és türelmes / voltál, akinek csak az én szememmel látható keze nyoma / ma is ott van első kötetem számos darabján.”

Kálnoky hálás szívvel, szavakat keresve rója le lelkiismereti tartozását. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy azzal a testi-fizikai, szellemi és lelki adottságokkal, amelyekkel Apor Elemér rendelkezett, ne jusson magasabbra az Egerben is csak megtűrt, a szellemi, újságírói körben is csak néha bedolgozó állapotnál. A legfőbb okra csupán szimbolikusan utal: “hogyan taposta el a lángot, mielőtt felragyoghatott volna igazában, egy óriás talp”, a mindannyiukat fenyegető balszerencse, amelynek árnyéka alól Kálnokynak sikerült “egy váratlan mozdulattal kicsúszni”. Emiatt sose szűnő lelkiismeret-furdalást érzett, mintha tiltott cselt követett volna el: “Mintha olyasvalami volna birtokomban, aminek fele vagy harmada igazság szerint téged illetett volna meg, nem engem.” A vers őszinte hommage, szépsége mélységes őszinteségből és igazságból sugárzik, benne a köszöntő Kálnoky László és a megköszöntött Apor Elemér egyaránt felmagasodik.

A Kálnoky-monográfus Csűrös Miklós állapítja meg: “Nemcsak a felfedezés érdeme Aporé, hanem a példaadás is, hogy -- akkor konzervatívnak mondott -- vidéki városban is lehet olvasni, írni, saját kultúrát teremteni, a helyi szellemet az egyetemeshez közelíteni.” Túl az egri élet költői tematizálásán, a kisvárosi élethelyzetek metaforikus általánosításán, fontosabb rokonság is felfedezhető köztük: “elegancia és irónia egyesül már Apornál is közvetlen környezete megítélésében, ebből a vegyületből lesz később nagy költészet Kálnokynál.”

Apor Elemér jóbarátként, szerkesztőként, Nyugat olvasóként, az irodalom egri művelőjeként hathatott Kálnokyra. Ebben a viszonyulásban a vonzás mellett, látva Apor szerkesztői robotmunkáját, helyi küzdelmeit, Kálnokyban az idősebb költőbarátétól eltérő út választásának szándéka is jelen van. Azonban az eltérések ellenére kettejük esetében a tapasztalati és szemléleti rokon vonások mégis meghatározók.

Kálnoky oldaláról szemlélve jól látja Csűrös Miklós: “Költészetüket néhány olyan közös vonás köti össze, mint a nyugatos verskultúra anyanyelvszerűen természetes használata (rímes időmértékes verselés), némi egri couleur locale -- Kálnoky ezt egyre inkább távolságtartó iróniával teszi jellegzetessé --, a zsáner- és a portréfestés hajlama.” Apor néhány szerelmes és önéletrajzi személyességű versén kívül a Labdajáték (Vagy lélekvándorlás) című költeményben fedez fel hatás-szerű találkozást, Kálnokynál például Az esti árnyak éneke című versben folytatódó leleményt.

Kálnoky Játékszerek című és más, gyerekkorra emlékező, családias tematikájú versében is észreveszi az Apámról című vers költőjének kezenyomát, éppúgy, mint a családiasabb, érzelmesebb Apor-hangban, a kisvárosi létbe belefáradó zsáneralak rajzában is érzi rokonságukat. Apor familiáris humora Kálnokynak is segített, hogy legyőzze a kisváros biedermeyer unalmát. Apor versben kérdez rá a székben fonnyadó nagymama orrán őrzött kis szemüveg talányára, Kálnoky pedig “A groteszk aprólékosság hasonló leleményével lajstromozza A kegyelet oltárán őrzött családi ereklyéket, bár képanyaga szélsőségesebben földúlt, humoros, fölénye véglegesebben megsemmisítő.”

A kisvárosi bigott vallásosság, álszent tilalmak elleni lázadásukban is felfedezhető hasonló vonás. Apor a Folyóparti kalandban a kamaszkori ölelések groteszk körülményeire emlékezik, Kálnoky pedig a szélben, esőben megszenvedett erdei szeretkezésre az Egy (vagy két,) letört liliomszálban. Kálnoky drasztikusabban, erősebb színekkel festi az élményt: “A szimbolista és szecessziós pikantériát tudatosan görbíti olyan irányba, hogy az emlékezetben megmaradó összhatás maróbb, expresszionisztikusabb, fauvistább legyen.”

Tanulságosnak érezzük Kálnoky mély önismeretről tanúskodó, könyörtelen önvallomását: “... szeretetben -- mindig valami vérszegénység -- gátolt meg, hogy egész szívemet adjam -- s ha más akart szeretni, gyáva voltam -- ahhoz, hogy az egészet elfogadjam.” A Kálnoky-önkritikát Apor Elemérre vonatkoztatva is igaznak érezzük. Apor Elemér kivételes emberi szelídsége, tűrőképessége, szerénysége nem tette lehetővé, hogy az egyre cudarabb világban önmagáért, írói-költői tehetségének érvényesítéséért küzdjön. Igaz, hogy sorsát a történelmi-politikai változások alapvetően meghatározták, de egri és országos lehetőségeiért, esélyeiért jobban kellett volna harcolnia.

A későbbi kirekesztésbe való belenyugvásnak, a méltatlan helyzet zokszó nélküli tudomásulvételének mintegy jelképes előrejelző mozzanatát látjuk Apor életének egyik döbbenetes erejű dokumentumában: a Ballada egy királyról című költeményben. A vers egy hosszú, szomorú, 1935-ben már tíz év óta tartó boldogtalan szerelem emlékeként született. Kálnokynak ez a vers tetszett a legjobban az első Apor-kötetből. Barátságuk dokumentumai is segítenek megvilágítani a Ballada egy királyról belső keletkezéstörténetét.

Kálnoky első kötetét, az Árnyak kertjét (1939) szokatlan módon, egy önálló, egyes szám első személyben fogalmazott, az Apor-balladára adott válaszverssel dedikálta első mesterének. Az ajánlás egyúttal a vers címe is: Apor Elemérnek. Őszinte barátsággal Kálnoky László.” A dedikációs szép szonett második versszaka Apor verskötetét értékeli és az egri léthelyzetet minősíti: “Hallgatás tölti ki a közt / könyved finom sorai közt. / Az élet a nyárspolgároké!” A verses dedikáció “válaszol” Apor kötetének Ballada egy királyról című versére. A válasz inspirációját főképpen a következő sorokban érezzük: “Szájában foszló, furcsa íz, / feje aranyja megmerül, / viszi a királyt a víz. // Lomhán tovább, tovább suhan, / az arcán fagyott nevetés, / mert lelke nincs, csak teste van...” A ballada záró sorai a Baudelaire-i örvényt (gouffre) idézik emlékezetünkbe: “És elmerül, víz fölveti, / véres nyomán hullám pirul, / és görgeti, csak görgeti... // Ős örvények árnyéka leng, / a víz inal és énekel / halálos búsan odalent”. Erre utal a Kálnoky-visszhang, főképpen a szonett utolsó strófája: “...mint lomha víz, hömpölyög a bú / s viszi a hullamosolyú, / meredt szemű királyokat.” Dedikációja bizonyítja, hogy mindketten tudtak egymás azonosságig hasonló életérzéséről, reménytelen szerelméről. Tudták, miről, sőt kiről és kikről van szó mindkét versben, de erről sosem beszéltek, a két vers beszélt helyettük.

Kálnoky később átírta a dedikációs vers őt illető sorait egyes szám második személyűvé, és Aporra vonatkoztatva, átdolgozott szövegváltozattal jelentette meg Lázas csillagon (1957) című verskötetében. A változtatás jelezte, Kálnoky kivonta magát a régi, közös, romantikus életérzésből, túljutott a boldogtalan szerelmen.

1945 -- a vízválasztó

Apor Elemért a háború elszakította Egertől. A XIV. egri gyalogszázad katonájaként egészen Németországig “vonult vissza”, végül szovjet fogságba esett. Onnan kiszabadulva tért haza. Súlyos lábműtéttel került kórházba. Gyógyulása után koholt vádak alapján népbíróság elé állították, egy évi internálótáborra ítélték. (Számos, hamis vád közt felrótták neki, hogy pár hónapig a nyilas időkben is tovább szerkesztette az Eger című újságot.) Valójában a szerelmi féltékenység rivális bosszúja okozta a rámért büntetést. (Többek közt az egri várban raboskodott, ott ahol a fogva tartott egri püspöknek az egyik pribék a tenyerébe merte a forró levest, mert több napos éheztetés után enni mert kérni.)

A II. világháború és az utána következő események derékba törték Apor újságírói pályafutását, ígéretes költői-írói fejlődését. A kor viharai feldúlták az egész világot, nemcsak a szerkesztés, az irodalom vidéki medréből sodorták ki, de a személyes szabadságától is megfosztották. A csűrbegyűjtés időszaka, az érett költészet kibontakozása helyett kiszakadt, kiszakították ihlető közegéből. Egzisztenciálisan is nehéz válságkorszakot élt át. Az ötvenes években újra egzisztenciát kellett teremtenie.

Egerben büntetett, majd mellőzött, később megtűrt emberként, dilettánsok, akarnokok és kaméleonok közt példás tisztasággal és szerénységgel őrizte meg önmagát, igazította szűkös publikációs lehetőségeihez költői ambícióit. Így emlékezik vissza erre az időre: “Csodálatos szegénységben éltünk feleségemmel együtt. Ő nagyon kemény fizikai munkát végzett a sütőipari vállalatnál, én pedig különböző alkalmi munkákat vállaltam, míg végre az ÉMÁSZ-nál anyagbeszerzői álláshoz jutottam. Innen mentem nyugdíjba is.”

Apor Elemér 1945 után végleg önmagára utaltan élt, asztalfiókjának irogatott. Önellenőrzésének lehetősége az értő barátok hiánya miatt minimálisra csökkent. Alkotói gondjait, bizonytalanságait kitűnő esztétikai érzékével, igényességével, nagy műveltségével, lelki kultúrájával igyekezett csökkenteni, ellenpontozni. Sikerült megóvni önmagát a kiüresedéstől, elsekélyesedéstől. A társadalmi élettől is elszakadt, holott korábban újságíróként valóságközelben élt.

Első verskötetét 53 év múlva követte a második, a Mindenütt téged kerestelek versválogatás. Megjelentetéséhez Apor 80. születésnapja adott aktualitást. A kiadás fő érdeme a Magvető Könyvkiadó egri származású, ügyszerető főszerkesztőjét, Hegedős Máriá-t illeti.

A mintegy hat évtized verstermésének jól válogatott, koncepciózusan szerkesztett gyűjteménye jórészt az első kis kötet verseit tartalmazza. Szeretettel áradó szelíd líra szíve dobog benne. Megkülönböztető jegye: nem a költő lelkének háborgásairól, hanem elementáris erejű szépségvágyáról szól.

Kortárs költészetünkben ritka jelenség Apor Elemér, akinek életválságai sem tudták kikezdeni emberhitét. Emberként és költőként is vitális erővel élteti a létrend hármas forrása: a szépség, a jóság és az igazság. Beszélj című versében a boldogság csúcspontján mondja ki: “hiszem a jót és vallom a szépet”. Az élet jelenségei az ő számára a transcendens dimenzióról is tanúskodnak.

Emberszeretete, nyitottsága példaszerű. Hiteles beleérzéssel jelentős versekben idézi fel a bükki táj színeit, hangulatait. Bükki egyszerű tudatosan szerkesztett versfűzérében A boldogság kilenc énekét dalolja. A kilencgyermekes családban kilencediknek született költő hálaadása ez a Mindenek Teremtőjének és Urának. Etikus eszményképéről vall a verssorozat nyitóversében: “Neked gazdagságod az legyen, hogy jó vagyok / s nekem legnagyobb jó az, hogy Te igaz vagy.”

Nagy eszmei tradíciót vállal és folytat, amely az idők mélyéről, a görög kalokagatíjá-tól, az esztétikai szépnek és az erkölcsi jónak egységes ideáljából sugárzik. Ez testesül meg Keats híres öt szavában: “Beauty is truth, truth beauty” -- Tóth Árpád átköltésében: “A Szép: igaz s az Igaz: szép!” József Attila A Dunánál című ódájában korhoz és sorshoz illőn ugyanezt fogalmazza meg: “Anyám szájából édes volt az étel, / apám szájából szép volt az igaz.” Nagy László pedig a József Attila című emlékversében így fohászkodik a költőelődhöz: “Segíts, hogy az emberárulók szutykát / erővel győzze a szív, / szép szóval a száj!”

A lelkének meditatív tartalmait is megjelenítő Apor ember- és természetszeretete harmonikus, mélységesen bensőséges. Ebben a vonatkozásban közeli rokonaként említhetjük Tóth Árpádot, Dsida Jenőt, Radnóti Miklóst, Áprily Lajost. Tündöklő távoli példaként pedig a csodálatos Assisi Poverellónak (Poverello di Dio), Isten kis szegényének, mindenségszerető dalosának a Naphimnuszban megnyilatkozó látásmódjára is utalhatunk.

Természetlírájába gyakran legszemélyesebb vallomásait rejti. A tudatosan szerkesztett bükki verscsokorban a bájos, a szép, a fenséges esztétikai változatai sorjáznak: Hívás az erdőre, Az erdőn, Az Imókő forrásánál, A Kedves a mezőn, Napsütésben. Öröm és áldás tölti be a Bükk erdőit, ösvényeit, ahol a költő “tücsöknek, virágnak” bemutatkozik, és tenyerét az ég felé tartva fénnyel telíti. A tavasz indulását, a csodás újulást jelzi, ahogyan “jönnek sorban elő, hóvirág, ibolya, gyöngyvirág”.

Az Imókő forrásánál lírai hősének vágya: “egy csókot kiharapni”. Rejtekező, szemérmesen bensőséges férfiszerelem képsora bontakozik ki előttünk. A kedves a mezőn virágok közt virágokkal elvegyülve fekszik, a napsütésben minden csupa fény és zene: “A nap / arany szalmát / szór halommal / Téged tartalak karommal / a vadbirs virággal / hint tele / fekszem / szivemen szirommal.”

A létöröm bensőséges, tiszta öröme árad verseiből: “Csókold meg a rügyek bőrét / csókold meg a csecsemők bőrét / csókold meg / a fiatal déli szél / útját a levegőben / március...”(Kiáltsd világgá). A Csók után című vers érzékelteti a szerelmi beteljesülést: “Elpattant a nász / bíbor héjú bogyója”. Beteljesült “a fél-álom, / egész szerelem”.

Apor Elemér közvetlenül kötődik költészetünk “botanikus vonulatához”. Kivételes lelki konfraternitas köti a természethez, a vízhez, földhöz, tűzhöz, levegőhöz, évszakokhoz, különösen a tavaszhoz és az őszhöz: Tavaszi fürdés, Indul a bükki tavasz. Mélységesen és bensőségesen átérzi és megéli, hogy A Bükk csavargó útjain az ünnepi csendben “Jóság és tisztaság” árad.

Ízig-vérig egri versciklusa az Őszi énekek: Őszi versek, Szüret, Puttonyosok dicsérete, Mint ó toronyban, Felhős novemberi ének. Ide tartozik a Fecskesirató és a Felhős novemberi ének is.Az utóbbiban jellegadó a népdalszerű, elégikus hangoltság: “Száll a holdra őszi pára (...) Őszi ködben őszi csengés ... halk sóhaj és bús esengés, / így szólnak hervadt harangok” Mielőtt csendbe térnek a dalok, hírül adják: “ifjúságunk szerteszéledt”.

Az őszi gondolatkört teljesíti ki Az őszi levél és a Pont a semmi falán című, összegyűjtött versekben megjelent, koronázó vers: Az ősz szól -- a tavasz válaszol. A létfilozófiai verses összegezésben az elmúlás őszi képsorait a tavaszi újulás ragyogó látványa követi: “az ágon rügy remeg / és fellobog a fű / És minden visszajő / és minden visszatér / boldog lesz aki meghalt / és boldog aki él”.

A természet a titokzatosan nagy kezdések, rejtett iníciák és a végső lezárulás színtere. Az Eső és esső című vers az elmúlás meditációjának végkövetkeztetése: “oly jó millió levéllel leperegni, / velük testvérül elkeveredni, / édes földdé keveredni, ne félj, testvérré kever, / édes földdé kever téged az esső.”

Lenyűgözi, meditációra készteti az erdő titokzatos csendje. A csodálkozás magas foka az áhítat. Apor felfogása szerint a természet óriási műhelyében nemcsak az ember fogantatott és született, hanem “az emberi szó” is. A Szó, Ige, Logosz, Verbum, az emberi nyelv, az idealitást legtisztábban megőrző költői nyelv a teremtés titkával tart rokonságot. Ezért foglalkozott külön olyan sokat a nyelv, a beszéd, a szavak keletkezésével, és írt verset A lázadó értelemhez címen -- Elővers a Hangok könyvéhez alcímmel -- megjelenésre váró nyelv-filozófiai munkájához. Az utókorhoz fellebbez, bátorító biztatást intéz a lázadó értelemhez: “ne félj / holtig küzdve élj / s tétova koron át / a jövő tesz rád / örök koronát.”

Bükki szimfóniája, a Tarkő 960 méter címet viseli. Az “óriás homlokú kopár kő” homloka mögött őrzi “az anyag emlékezetét / a rettenetes mozdulatot, a tűzből robbant indulatot”, amely egy földrészt emelt ki a tőle eliramló tengerből. Ha tengerek felől fúj a szél, ezért borzong meg a Tarkő tar koponyája, és sírja az égre sötét könnyeit.

A víz éneke a bükki források, a Szalajka-völgyi fátyolvízesés szépségét és tisztaság juttatja eszünkbe. Mécs László művével, a Vízcsepp énekével nemcsak tematikusan, de szemléletében is rokonítható Apor-költemény az Óda egy vízcsepphez. Benne refrénként zeng: “Dicsőség neked vízcsepp”. Cseppben a tengert, a részben, a parányiban az egészet érzékelteti, és a Teremtőt önfeledt szavakkal dicsőíti. Nála az erdő és a kék ég közös üzenete: az “élni, élni, élni” létparancsa.

Szépségszomjas, napfényittas lelkének alkotása az Ének a matyó mezőről, amely a Matyóföld szerkesztőjének, Kiss Gyulának a “rendelésére” íródott. Mintha Gárdonyi szépségfelfogását vallaná: “Szép, amit szeretettel nézünk.” Ennek szellemében énekli meg a matyó népviselet első hímző asszonyát, aki “felszította a tulipán szivét”, “fonállal írt virágos rétet, / bús életére hímes éket, / s ráborította a mezők szinét.” Azóta “mint a fény és a dal” “millió öltésben hullámzik szerte / ez a tündöklő matyó mező”.

Az Aporra jellemző “elegancia és irónia”, a nyelvi humor számos szelíd változatát bizonyítja -- a Rilke és Babits nyomán tematikai újdonságot jelentő -- A mindennapi dolgok versei sorozat az ágyról, a házról, az asztalról, a székről, a bölcsőről és a tollról. Az irónia hitelesítő ellenpróbája az önirónia: Apor megírta A por énekét. A címadás szójátéka költői definíciót takar: “Voltam csillagok darabja / tartó törvény törpe rabja.”

A szembesülés erkölcsével szól Perazim hegyéről (alcíme: Újabbjegyzetek Ézsiás könyvének margójára) a Lupus in fabula példázatáról: “Ismertelek benneteket farkasok, mindig azért támadtok / mivel féltek, hogy a bárányok / megtámadnak titeket.” Tudván tudja: az ember “ég és föld fia”, sárarany, amely “őrült sárrá”, “sárkányfog-veteménnyé” változhat, mert Kain “odutta vala néki / az fegyvert / minek neve / bunkó.”

A mindenütt téged kerestelek verseskönyv címadása a litánia-szerűen ismétlődő Szerelmes versből származik: “tűzben, vízben, madarak röptében... fenn és lenn és mindenütt / téged, téged, téged kerestelek / gyötrőm és gyönyörűségem / mindenség szívverése / vers.” Félreértés, közvetlen szerelmi élményt feltételez a verskötet borítójára került, lecsukott szemű, félig látható arc. A címadás és a vers nem a konkrét és személyhez köthető szerelemről szól, hanem az elérhetetlenről, a meg sosem lelt szépségről, a Mindenség szerelméről, minden szépség örök forrásáról. Vigasztalót énekel egy fűszál hegyéről. A lélekember tiszta nyugalmával, fölemelt szemmel tekint a távoli magasba, oda, ahol zajtalanul haladnak: “Nap, Hold és Csillagok”. Verseiben felragyog a horatiusi “non omnis moriar” (“nem halok meg egészen”) reményhite.

Nála magasság és mélység, fölség és alázat csak az irányultságban különbözik, a lényeget tekintve azonos. Költészetének fővonalát a létszerelem kozmikus hálaadó énekfűzérének is tekinthetjük. Jellegadó benne a szelíd hang, a himnikus hangvétel, a “jubilemus omnes” szárnyalása. Verseiben a karizmatikus egyéniség személyes varázsával sugározza az olthatatlan szépségvágyat. Költészetének legfőbb üzenete az élet felülmúlhatatlan értéke és szépsége. Meggyőződéssel vallja: szépség nélkül élni nem lehet, nélküle hajítófát sem ér az élet.

Az Isten bárányai című Apor Elemér-vers 1982-ben, Apor Elemér 75. születésnapjára -- Kálnoky László közvetítésével -- jelent meg az Élet és Irodalomban. Kálnoky önéletírásában részletesen is szól erről az Apor-remeklésről: “...nagyon szép vers. Ilyen verset csak jó, nagyon jó költő tud írni.” Kifejti, hogy a végén olyan távlatot nyer, hogy a pék az egész világ éhezőit szeretné a kemencényi kisütött kenyérrel jóllakatni. Analógiaként említi József Attila Mama című versét, amelynek végén a költő édesanyjának alakja felmagasztosul, kozmikus méreteket nyer. Hangsúlyozza: Apor “a kemence égboltját a vörösen izzó afrikai éghez, alacsony égbolthoz hasonlítja”, “valami hasonlót csinál meg, szerényebb tehetséggel, mint amit József Attila lángeszűen végbevitt”.

Az “s. j. sütőmester”, vagyis Apor Elemér felségének, Svéda Irén édesapjának, Svéda József emlékezetének szentelt vers az utolsó sorokban “nagy távlatot, világtávlatot” nyer. A pék “eképpen szólt a kenyerekhez: / Ti vagytok az Isten bárányai / kik elveszitek a világ / legnagyobb bűnét, / az éhséget.” A pék hosszúnyelű lapátjával buzgón sietve kiszedte a szépen sült kenyereket, mert “Isten bárányai”-t “várták már / a hajnali éhezők / mindenütt / az óriási ég alatt.”

A vers szépsége szakrális forrásból is táplálkozik. Erőteljesen érezhető a bibliai csodálatos kenyérszaporítás inspirációja és a szentmise testamentum érvényű textusa: “Egyétek és vegyétek, mert ez az én testem...” Így magasodika vers lírai hőse, “s. j. sütőmester”, a Megváltó egyetemes művének evilági munkásává.

Apor Elemér erőteljesen érzékeli a szakrális és a profán dolgok közti különbséget, sosem keveri össze a kettőt. Gondolkodása, látásmódja, nyelvezete nem ellentétes a szakrális szemlélettel. Az Isten bárányai című verse is egy elvontabb, egyetemesebb, transcendens szféra levegőjét árasztja.

Mindig óvakodik a pedagógiai receptektől, mégis érezhető, hogy létfontosságúnak tartja az egyéni és egyetemes érvényű megbékélést, kiengesztelődést önmagunkkal és a világgal, nem csak a felszínen, hanem önmagunk mélységeiben. Teszi mindezt az áhítat költőjeként, az általa olyan nagyon csodált és szeretett Assisi Poverello kései, egri költőrokonaként -- “cum grande humilitate”, vagyis “nagy alázatossággal”.

Kisváros a felhők fölött

Egri léthelyzete, a költőként való megszólalás nehézségei miatt érdeklődése a jelen eseményei helyett a múlt felé fordult. Szorgos levéltári kutatómunkát végzett. Ennek különböző lapokban, folyóiratokban is publikált eredményeiből állt össze a Kisváros a felhők fölött című könyve. (1988-ban jelent meg az egri Dobó István Vármúzeum Füzetei sorozatban, Löffler Erzsébet szerkesztésében. Bővített újrakiadására lenne szükség!)

Mottója: “Az emberek, dolgok, események elmúlnak. Minél régebben múltak el, annál sűrűbben takarják el őket a mindennapi élő élet küzdelmeinek felhői. Ám az emlékezés különös fénytörésében, miként ha szivárvány földig hajló ívén, újból megjelennek az elmúlt emberek, dolgok, események.”

Kötetnyitó írásában a “Vasfejűnek” nevezett Ludányi Tamás egri püspökről szól, aki már 1421-ben foglalkozott egy “magasabb tanintézet” alapításának tervével, és lépéseket is tett megvalósítása érdekében. Fraknói Vilmos fedezte fel a bécsi egyetem bölcsészeti karának 1421. évi jegyzőkönyvében, hogy Tamás egri püspök levélben fordult az egyetem tanácsához. Azt kérte, hogy küldjön két tanárt, akik közül az egyik a bölcsészettudomány mestere, a másik pedig jogtudor legyen, kijelentvén, hogy azoknak illendő ellátásáról gondoskodni fog. Ez a levél a bizonyítja, hogy az egri felsőfokú, vagyis főiskolai-egyetemi gondolat nem a 18. században, hanem már a 15. szekulumban megszületett.

Élményszerűen foglalja össze Estei Hyppolit és Ariosto történetének egri vonatkozásait. Estei Hyppolit nagynénje a “nápolyi Beatrix”, Mátyás király felesége volt. Hyppolit, bár pap se volt, mégis bíborosi rangot kapott, és 19 évesen széket cserélt Bakócz Tamás egri püspökkel. Titkára és színházának házi szerzője, a legképzeletdúsabb olasz költő, az Orlando furioso (Őrjöngő Roland) szerzője nem követte gazdáját Magyarországra. Engedetlensége lett elbocsátásának oka. (Ariosto végül beállt Lucrezia Borgia férjének birtokára intézőnek.)

Ariosto érvel és védekezik: “Hogy nem követtem Budára, Egerbe, / Mindent elvont tőlem s én tűrém, / bár szárnyam legszebb tollát veszíté.” Megindokolja, hogy miért nem volt hajlandó Hyppolitot Egerbe kísérni: “Tiltva nekem zamatos erős bor / s ott a magyarok közt szentségtörés / nem inni tisztán s körömszakadtáig / És minden étel halmozva borssal, / fahéjjal és más fűszerekkel. -- / Orvosok mondják nekem / mind halálos.” Mivel Ariosto sokkal nagyobb volt költőnek, mint Estei Hyppolit bíboros-püspöknek, ezért a történet róla szól ugyan, de fényét, nagyszerűségét Ariostótól kapja.

Apor derűs, tanulságos történetet mond el Jókai Mór egri képviselőválasztási kudarcáról, amikor is a túlságosan magabiztos jelölt 28 szavazattal bukott meg Egerben. Összefoglalót ad a magyar irodalom utolsó klasszikus hősi énekéről, Vörösmarty Eger című művéről. A költő hiába várta Egerből a borban remélt honoráriumot. Ez a mulasztás okozta a Rossz bor című vers Egernek címzett panaszát: “Megénekeltem hőseit, borát / S mind a mai napig nem láttam áldomást.”

A krónika, az anekdota, a derűs történetek és novellák határán mozognak ezek a sajátos műfajú írások. A szépírói véna minduntalan átüt rajtuk, szóljanak azok a török korról, vagy a Rákóczi szabadságharc egri vonatkozásairól, Petőfi, Gárdonyi, Zalár József stb. egri történeteiről, avagy a franciák elől 1809. június 6-án Egerbe menekülő Habsburg-királylányokról.

A városban vendégeskedő, a szőlődombokra szívesen kiránduló Habsburg hercegkisaszonyok közt volt Mária Lujza is, Napóleon későbbi felesége. Úgy megszerette Egert, hogy “tíz nap alatt magyarrá lett, és ékes nyelvünkön tudott cseresznyét venni.” Mária Lujza császárné nem kereste fel férjét sem Elba szigetén, sem pedig Szent Ilona-szigeti száműzetésébe nem kísérte el. Egerről azonban nem feledkezett meg. Napóleontól született fiának, a “Sasfióknak” adományozta az egri gyalogezredet, és arcképét is megküldte az ezred képtárának.

Feje fölött a pallos árnyéka

Külön fejezet illeti meg a Dobó-kultusz szépirodalmában Apor Elemér könyvét, az 1992-ben napvilágot látott regényes Dobó István-életrajzot: Feje fölött a pallos árnyéka. Ha vázlatosan, következésképpen hiányosan, áttekintjük az egri tradíciók között élre került Dobó-kultusz történetét, néhány fontos mozzanatát feltétlenül meg kell említenünk. Az 1552-es diadalmas egri várvédelem kapitánya külföldön is elismert, idehaza pedig kiválasztott hős lett.

Tinódi pár hónappal a győzelem után foglalta versbe az egri dicsőséget. Művét Zsámboki János, a jeles humanista -- Ferdinánd király megbízatásából -- latinra fordította, és ezzel a török feletti egri győzelem hírét Európa-szerte ismertté tette. Csabai Mátyás művében Dobó István úgy szerepel, mint Pannónia megmentője a végső pusztulástól. (Enconium arcis Agriae. Wittenberg, 1556.)

A 17. és 18. századi történetírók rendre méltatják Dobó szerepét, jelentőségét. Egy 1729-es pozsonyi iskoladráma a kereszténység Herculesének nevezi. Alakját írók, költők, festőművészek formálják meg nagy szeretettel. Művet írt az egri győzelemről Vörösmarty és Arany János, megemlékezett róla sokan mások is. Népszínművek, vásári ponyvák kedvelt hőse volt Dobó, akinek hírét sokfelé eljuttatták a vidéket járó színtársulatok. Szigligeti népszínművének címe: Az egri nő. Tóth Kálmán pedig megteremtette a minden történeti alapot nélkülöző, de az egri nők hősiességét jelképpé avató Dobó Katica alakját.

A történészek, Csipes Antal, Károlyi Árpád, Forgách Ferenc, Szabó János Győző, Sugár István, Hóvári János, Nagy József stb. munkásságának hatását nem lebecsülve is megállapíthatjuk: a magyarság maratoni diadalának tekinthető egri győzelmet és a vár kapitányának kultuszát a legeredményesebben remekművével Gárdonyi építette be nemzeti és történeti tudatunkba.

Apor Elemér egy életen át érlelt regényes életrajzában az egri diadal után a családja körében és a külső ellenségtől szorongatott, belső viszályoktól sújtott ország különböző színterein láttatja hősét. Némelyik történésszel -- például Hóvári Jánossal -- is vitatkozik, cáfolja Dobót elmarasztaló nézeteit. Tanulságos példaképként ábrázolja hősét.

A kisregény keletkezésnek külső és belső történetéből három fontos motívumot emelünk ki. Köztudott, hogy az ötvenes évek elején a marxista történelemszemlélet tagadta a történelmi hős, a nagy ember, a személyiség meghatározó jelentőségét, mert döntő történelemformáló tényezőnek a tömeget, a népet tekintette. Ennek az alapelvnek a gyakorlati alkamazásából következett, hogy akkor az egri Dobó-szoborról a hivatalosok levették Dobó István nevét, és helyette a szoborra az “Egri hősök” feliratot helyezték.

A másik inpiráló mozzanat: Apor Elemér saját fülével hallotta az egri várban, amikor egy buzgó káder fennhangon hirdette, hogy Dobó István földesúr volt, a saját birtokait védte a töröktől, nem pedig a hazát. (A képtelen elvi vádat a Rákosi diktatúra idején megpróbálták általánosítani, még Zrínyit is igyekeztek elmarasztalni, de ez a képtelen vád II. Rákóczi Ferenc tündöklő történelmi példáján látványosan csődöt mondott.)

A regény megírásának harmadik motiváló tényezője a kutatások során alakult ki, amikor is Apor Elemér előtt világossá vált, hogy Dobó István egy korábbi alaptalan vád miatt ítélet, mégpedig fővesztés terhe alatt állt, és a büntetés végrehajtását a “királyi kegyből” ideiglenesen felfüggeszték, és ilyen jogi státuszban, lélektani állapotban szervezte meg az egri vár védelmét és vezette győzelemre a vár népét a félelmetes török túlerővel szemben. Dobónak ez a különös, állandó halálveszélyt jelentő jogi státusza a jogász és szépíró Aport jogi és lélektani szempontból is megragadta, írásra sarkallta. A regényhősnek erre a különös állapotára utal a kisregény címe: Feje fölött a pallos árnyéka.

Költői szépprózát olvasunk, nyelve gazdag, árnyalt. Szépírói célja nem az élet dekorálása: nem színfalaknak használja a múltat. A téma magában rejti a gyors siker veszélyét, a felszínesség csábítását. Apor filológusi lelkiismeretessége, alapos levéltári anyaggyűjtése, oknyomozó szenvedélye mindezt ellensúlyozza. Nem egyes szavak, mondatok vagy fejezetek, hanem a mű egésze, szerkezete, nyelve és stílusa hordozza az író üzenetét, legfőbb mondandóit.

A kisregényben filmszerű vágások, kihagyások, időbeli ugrások és színtérváltozások érzékeltetik Dobó életének és korának rendkívüli mozgalmasságát. A kisregényben egy nagyregény valóság- és élményanyaga feszül és keres művészi kiteljesedést. A három részre tépett ország és Dobó sorsa bővelkedik kuriozitásokban. Az író érdeme, hogy a változatos eseményeket, történéseket művészi szempontból is igyekszik hitelesíteni. Általában a ténybeli hitelességen túl képes a mélyebb összefüggésekből eredő korhűséget is megteremteni.

Nyilvánvaló a gyönyörködtetni, lelket nemesíteni akaró írói szándék, amely esetenként nekifeszül a történelmi objektivitás igényének. Gárdonyi művének középpontjában az eposzi méretű küzdelem, várostrom elbeszélése áll. Célkitűzése és feladatvállalása értelmében Apornak azonban a hősi helytállást, a patriotizmust nem annyira a kard kard elleni harcban, mint inkább az élet kusza, ellentmondásos hétköznapjaiban kellett megmutatnia. A korrajzot nem annyira a jelzők, hanem inkább a tények hordozzák, és adják a realista szemlélet erejét. Gárdonyi a nemzeti egység győzelmi mítoszát mutatja fel, ezzel üzen a millenniumi időszak magyarjainak. Apor Elemér Dobó életéből az Egri csillagokból kimaradt életszakaszokat, mozzanatokat világítja meg többszálú, árnyalt jellemábrázolással.

Kisregényének nyitó fejezete: Család -- apa nélkül. 1511-ben szakadt rá a Dobó-családra a félárvaság. Előrevetítődik 1526, bekövetkezik a mohácsi vész. Kótyavetyére, ebek harmincadjára jut az ország: király nélkül, majd pedig két király viszálya miatt útszélre vettetik a hadak útján. A külső hatalomtól elszenvedett vereségnél is súlyosabb a belső káosz, bizonytalanság, erkölcsi züllés. A főurak mérhetetlen becsvágyát a Perényiből nem lesz király, Hat rovás című fejezetek érzékeltetik meggyőző erővel.

Az urak egymást marják, ölik, közben a nemzet külső hatalmak martalékává, a nép pedig a gyűlölködés prédájává válik. A különböző árulások, pártállás-változtatások, politikai “táncok” az egyénre nézve a legjövedelmezőbbek, a közösség számára pedig a legveszélyesebbek. Az irigység, hiúság, önteltség, hatalmaskodás fojtó közegéből Dobó, az igazságszeretet és az etikai helytállás példaképe is csak néha tud kiszabadulni. Megpróbáltatásoktól súlyos életének pillanatképeit az ország helyzetének megrázó jelenetei váltják. Pedig álma a békés építés. Eszménye: az összefogás a széthúzás, a megosztottság helyett.

Az író képes bensőséges szeretettel elénk villantani a szív rebbenéseit. Leheletfinom lélekrajzban érzékelteti hősének lelki- és tudatvilágát például az Esküvő az egri várban, Egy kis nyugalom című fejezetekben. A részleteket úgy alakítja, hogy azok az egészben nyerjék el végső értelmüket, adják ki az összkép szépségét, művészi egységét. (Talán túlságosan is finomra, líraian sejtetőre sikerült mindez a Lány a búzában című fejezetben. Dobó végtére is középkori főúr, aki természetesen gyakorolta a kor szokásrendjében a “ius primae noctis”-t.)

Eger várának ostroma csak érintőlegesen, a Gárdonyi remekműből kimaradt részletek révén kerül a műbe. A történelmi igazság miatt bizonyos egyezés mégis szükségszerű, bár Apor céltudatosan kerüli az átfedést. Ezzel, sajnos, kiiktatja regényéből a leghatásosabb históriai eseményeket. Bármilyen szép és lírai is Dobó István és Sulyok Sára esküvője az egri várban, nem pótolhatja a várostrom és várvédelem gigászi küzdelmének hiányát. Pedig az olvasó óhatatlanul is a Gárdonyi-műhöz méri a kisregényt, és ezért találja a valóságosnál is gyengébbnek.

Pedig Apor Elemér mindent ismer, mindent tud az egri várról. Dobó 1935 fővel, ebből 1809 fegyveressel készül a várvédelemre miközben sorra elesnek a magyar végvárak... Tudatosul benne, hogy a gondviselés kegyelmén kívül csak önmagára és katonáira számíthat. Megtanulta a “Ne higgy magyar a németnek!” és a “Két pogány közt egy hazáért” igazát. A diadal kivívásakor Egerben saját népe állt mellette, és nem fizetett zsoldosok hada. Gárdonyihoz hasonlóan Apor hőse is azt vallja: “a falak igazi ereje az ember”. Ezért követelte meg: “Mindig elegendő magyar legyen a falakon!”

Az egri győzelem után Dobó erdélyi vajda lesz. A bécsi udvar iránta való bizalmatlanságának jele, hogy vajdatársat neveznek ki melléje. A török János királynak adta Erdélyt. Izabella királyné, majd János Zsigmond gyermekkirály miatt jut siralmas helyzetbe Erdélyország. Martinuzzi Fráter György tragikus sorsa bizonyítja: kudarcra ítéltetett itt minden okosság, minden jó szándék.

Dobó lovagias nagylelkűségét álnoksággal viszonozzák a transzilván főurak. Ezért kerül az erdélyi vajda Déva várának börtönébe. Innen megszökve is csak rövid ideig pihenhet szerednyei birtokán, családja ősi fészkében. (Ungvártól mintegy 20 kilométerre található. Romjai ukrán nyelvű emléktáblával vannak megjelölve, amelyen utalás sincs a Dobó családra.)

Dobó Istvánt egy kreált, vagyis “koncepciós” perben, Bécs elleni összeesküvés vádjával a pozsonyi várbörtönbe zárják a törökverő Balassa Jánossal együtt. Döbbenetes tanulság, hogy az árulást jól megfizetik, de a magyarságot győzedelmesen védelmező egri hős kis híján börtönben hal meg.

A magyar átok, a feledés gyorsan emészt. Dobó egri dicsőségét időközben elfelejtik. Amikor a vádak hamissága kiderül, és végre kiszabadul, már megtört öregember. A lelkére köti fiának, Ferencnek, hogy idejekorán nősüljön, “termő fát válasszon” maga mellé feleségnek. Intő példa az is, hogy az ősi ellenség, a Perényi család -- vérrel, erőszakkal szerzett gazdagsága teljében -- fiú utód nélkül kihal.

A birtokait sikerrel gyarapító Dobó Ferenc azonban elfeledkezik az apai intelemről: fiúágon vele hal ki a Dobó-család. A Balassi Bálint és Dobó Krisztina “vérfertőzésnek” ítélt, egyházilag nem szentesített házasságából született egyetlen örökös pedig fiatalon hunyt el Boroszlóban. Vele a Dobó-család “egyetlen nemzedék alatt” halt ki.

Apor Elemér kisregénye nagy eszmei értéket képvisel. Hősének helytállása történelmi magyar sorsot példáz: a “mégis-morál” hősiessége tartotta meg ezt a keletről legnyugatabbra érkezett és mindmáig megmaradt kis népet. A kisregényben egy született költő, a legszebb egri hagyományokat őrző és újító szépíró üzen mindannyiunknak. Teszi ezt úgy, amint ezt krónikás elődje, a példaadó Tinódi Lantos Sebestyén örökül hagyta, akinek adatait, vallomásait a kurkászó történészek is csak megerősíteni tudták: “Se adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat bé nem írtam -- mi keveset írtam, igazat írtam.”
 
 
 
 
 
 

A hangok világa

Életének 90. évében, egri Jankovics utcai kis lakásában Apor Elemér egy új prózakötet összeállításán dolgozik. Ebben A világ legdrágább madara és a Mátyás király országgyűlése Egerben, valamint az egri érdekességű Gyula bevonulása című elbeszélés kap helyet.

Megjelentetésre vár, gépiratban már régóta készen áll sajátosan eredeti szemléletű nyelv-filozófiai könyve: A hangok világa. Szerzője abból indul ki, hogy a nyelv, a beszéd az emberi elme legcsodálatosabb alkotása, olyan titok, mint a létezés maga. Elmélyülő költőkre és írókra jellemző ambícióval érdekes elméletet dolgozott ki arról, hogy a nyelv, így a költészet is a természetben ismeretes hangok utánzásán alapul. Szerinte “a természet millió terhű hangforrás”, a hangoknak olyan érzékletes jelentésük, szimbolikájuk van, amely “torokból és térből, szélből és madárhangból” áradva, visszautal az eredetre. Ez a felfogás jellemző azokra a költőkre is, akik modern érveléssel akarják indokolni őseikhez való visszatérésüket: József Attila, Erdélyi József, Gulyás Pál.

Apor szerint a beszéd az ember első szociális tette. Szabályok, törvényszerűségek szerint fejlődik, mégis ars, a szellemi teremtés művészete, amely régibb, mint az altamirai vagy lascaux-i barlangrajzok. Szerinte minden alkotás kezdete az utánzás, ez adja meg a beszéd valósághitelét. A hangalakítás természetutánzásból alakult ki, ez a kapcsolat a civilizációs fejlődés során meggyengült, sőt feledésbe merült. Hajdan az ember a természettel való szorosabb kapcsolatban élt és finomabban, élesebben hallott. Ezt a hangok iránti emberi érzékenységet mindmáig a költészet őrzi a legteljesebben. Ennek értelmében például valóságos dörgés-t érez a d, r, g hangokban. Végső következtetése: az ember a természettől tanult meg beszélni és minden emberi hang megtalálható a természetben is.

Hangszimbolika és hangfestés helyett természetes megfeleléseket fürkész és elemez. A nyelv hangjaiban a nyelvfejlődés mai állapotában nehéz felismerni az eredeti hangélmény meglétét. Például nyilvánvaló a magyar k hangnak a kő-vel való kapcsolata, a p-nek az összetartozása a por-ral. A latin pulver valóságos port ver hangzásával. A levegő mozgásából származtatja a súrlódó hangok legtöbbjét. Felhívja a figyelmet a h hangra, amely szerinte a mozduló levegő, a szellő, az enyhe fuvallat “leképezése”. Ezt rejti magában a magyar hallani, amint a hozzá hasonló hangzású görög hüleó, német hören is.

A magyar nyelvre jellemző, hogy tiszta hangélményekből alkot szavakat. Ha több hangélmény jelentkezik, a mássalhangzó-torlódásokat jellegadó magánhangzókkal tagolja, így alakítja ki a szavak belső, hangzási egyensúlyát a könnyebb kimondhatóság kedvéért. A magyar nyelv természetes fogantatású, egyenletesen lélegző, nyugodt szavakból áll. Ez a jellegzetessége az alkotók, a nyelvhasználók bölcsességét, esztétikai igényességét bizonyítja. Mindez nem szándékos és céltudatos emberi szerkesztés eredménye, hanem rátalálás, alkotás: a Teremtés titkával rokon “csoda”.

Kivételes szenzuális kapcsolat fűzi Aport a magán- és mássalhangzókhoz, amely verseket ihletett költészetében is. Meg lehet találni az ide vonatkozó hasonló, rokonítható magyar és világirodalmi példákat Verlaine, Arany, Tóth Árpád költészetében is. Az ő példájuk nyomán állapítja meg Csűrös Miklós: “Apor ízlésében a hazai nemzeti klasszicizmus meg a francia szimbolizmus stíluseszményei szűrődtek egybe, innen gyökerezve fejlődött saját önálló iránya reprezentánsává a fiatal Kálnoky.”

Életének kilencvenedik évébe lépve jelent meg -- a miskolci Felsőmagyarország Kiadónál -- összegyűjtött verseinek kötete: Pont a semmi falán. Az eddig csak lapokban, folyóiratokban megjelent új versei közül kiemelkedik az Intés a most születő gondolathoz. Az 1991-ben keletkezett versben a “szabad gondolatot” üdvözli a reménységre született költő, egyben keserű történelmi élettapasztalatára hivatkozva figyelmeztet: “fuss és menekülj. / Ha egyet lépsz is / ízekre tépnek / Tollal vagy kalapáccsal / egyre megy.” Hangsúlyozza, hogy itt az “Elméletté” váló “halhatatlan Eszmét” a betűk bitófája várja.

Versben hajt fejet Kodály Zoltán emléke előtt, amelybe a szolmizációt is belekomponálta. A Mester összeszedte “a szent törmeléket”, a gyászban “lelt dús vigalmat”, “a népnek adta vissza önmagát”. A jelen veszélyét konstatálja, Kodály példájával bizonyítja: “tovább él, díszíti nemzetek sorát / a nép / mely nem tépi el magát gyökerétől” (Kodály).

A megírhatatlan című, cikluscímadó versben Kálnoky László emlékét idézi, a homályból előlépő Homálynoky Szaniszló-t, aki “a tudat legrejtettebb zugait is megkutatta”. Az ő távoztával hiábavaló a sok csodálatos téma -- nélküle mindegyik megírhatatlan.

Az értékeket devalváló jelenben tudatosítja az elődök hősiességének, mártíriumának, áldozatának történelmi jelentőségét. Az időélmény lírája hozta létre Az ősz szól - a tavasz felel című versét, amelyben az elmúlással perel az élet nevében. Jegenyefák hollókkal címen verset szentel “Az ezeréves időben a világ minden táján fegyverben, rabságban vagy bujdosásban elveszett magyar milliók emlékére”. Lírája mélyült, új színekkel, árnyalatokkal gazdagodott 1988 után is. Életének hatalmas “emlék-boglyájából” szedeget ki szálakat, ezeket örökíti meg őszikés hangulatú verseiben. Verseiben a befelé forduló hang a legerősebb. Számba veszi kedvelt témáit, szívében a végső szembesülés érzésével tárja elénk az emberi érzések erőt adó tárgyi és érzelmi világát. Az elmúlással megbékélő, önmagával és a világgal kiengesztelődő ember képe művészi hitellel jelenik meg verseiben.

x

Apor Elemér művekkel válaszolt a válságokkal terhes kornak és egyéni sorsának kihívásaira. Mindig a megértés és szeretet jegyében szolgálta a “testvérmúzsákat”: írt, szerkesztett, értékeket tudatosított, újított. Isten kegyelméből megérhette erkölcsi és költői-írói rehabilitálását. Példamutató szép szokása, hogy életének jeles évfordulóit új könyvekkel ünnepeli. Újra és újra igazolja költőbarátjának, Kálnoky Lászlónak igazát: “nem veszhet el, aki újraszüli magát”. Az esztétikai szépség és az etikai jóság önmagát újraszülő szerelmese az igazságnak is elkötelezettje.

Egyik vitacikkében hangsúlyozza: “Súlyosan tévednek, akik azt hiszik, hogy a város nem egyéb, mint az egy helyen lakó, ott megtelepedett emberek összessége. Több annál. Múltjával, történelmének egész nyomatékával több. Mert itt vastag réteg rakódott le a tatárjárás gyújtogatásának keserű füstjéből, Dobó hősi küzdelmeinek verejtékéből, kilencven év török uralmának Allah-himnuszaiból, Rákóczi harangjának kongásából, Kossuth tisztelgéséből, orosz csizmák dobogásából, rengeteg vérből, könnyből, dicsőségből. Ez a város nem egykönnyen engedett falai

közé idegent az elmúlt századok során.”

A múlt fényes névsorát folytatva -- városnyi szeretettel körülvéve -- napjainkban Apor Elemér testesíti meg Gárdonyi igazát: nem születhet mindenki Egerben, de kivívhatja az egri nevet. Ma őt tartjuk “a legegribb egrinek”. A “Sors bona nihil aliud” idős korára ismét valóra vált. Fiatalon megismerte a siker örömeit, de aztán osztályrészül jutottak neki a stációs magyar keresztút fájdalmai, megaláztatásai is.

Tudjuk, hogy költőbarátjának, Kálnoky Lászlónak az 1939-es első verskötete, Az árnyak kertje is alig keltett feltűnést, de felfigyelt rá Weöres Sándor, és az ő nyomán pedig Babits Mihály is. Ettől kezdve a Nyugatban publikálhatott, költőinek körébe tartozhatott. Vas István mégis, az 1942-es Szanatóriumi elégia, líránk kivételes teljesítménye után is, Kálnokyt “koszorúzatlanul kimagasló költőnek” kénytelen nevezni. Újra és újra fel kellett fedezni Kálnoky Lászlót 1947-ben, amikor Baumgarten-díjat kapott, majd pedig 1957-ben, a Lázas csillagon című kötetének megjelenésekor is. Életének csodálatos másfél évtizedében pedig, költészetének termését látva, újra fel kellett fedezni hatalmas költői erejét, jelentőségét. A kortársak és költő monográfusai, Alföldy Jenő és Csűrös Miklós pedig időtállóan jelölték ki irodalomtörténeti helyét a magyar líra vonulatában.

Apor Elemér igazi újrafelfedezésének ideje most érkezett el. Ha nem akarjuk lelkiismeretünket újabb mulasztással terhelni, hozzá kel látnunk ehhez a halaszthatatlan feladathoz. Vere dignum et iustum est -- illő és igazságos --, hogy elismerjük: már most is nyilvánvaló, később pedig bizonyára még jobban látható lesz: a XX. századi Egerről, a Bükkről nála szebben senki sem dalolt. Igéző hangon mond áldást csodálatos múltú, architektúrai szépségű lakóhelyére, a számára Civitást jelentő Egerre: “Dajkáld völgy eme várost / dombok öleljétek / süsd nap, hold te vigyázd / pattogó csillagok koszorúja / szikrázzon árnya fölött. / Legyen boldogság, béke hazája / örökké”

1. Apor Elemér: Mindenki nagynak születik. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. Bp., 1935.

2. Apor Elemér: Mindenütt téged kerestelek. Válogatott versek. Magvető Kiadó, Bp., 1988.

3. Apor Elemér: Kisváros a felhők fölött. Dobó István Vármúzeum, Eger, 1988.(Szerkesztette: Löffler Erzsébet.)

4. Apor Elemér: Feje fölött a pallos árnyéka. Dobó István regényes életrajza. Felsőmagyarország kiadó, Miskolc,1992.

5. Apor Elemér: Pont a semmi falán. Összegyűjtött versek. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1996.

6. Apor Elemér: Fejezet az egri amatőr színjátszás történetéből. Archívum, Heves Megyei Levéltár Közleményei, Eger, 1975. 4.szám. 103.116.

7. Apor Elemér: Az Egri Dalkör története. Archívum, Heves Megyei Levéltár Közleményei, 1979. 62-99.

8. Apor Elemér: Kisváros a felhők fölött. Eger, 1988., A Dobó István Vármúzeum kiadása. Szerk.: Löffler Erzsébet.

9. Apor Elemér: Feje fölött a pallos árnyéka. Dobó István regényes életrajza. Felsőmagyarországi Kiadó, Miskolc, 1992.

10. Kálnoky László: Egy ember élete, aki véletlenül költőnek született. (Kabdebó Lórántnak adott életrajzi interjú.) Gépirat. 24. és 28-29. o.

11. Breznay Imre: Eger a XIX. században. Diárium. Eger, 1995.

12. Kálnoky László gépiratos életrajzi vallomása, amelyet interjú formájában Kabdebó Lóránt készített a költővel.