© Cs. Varga István
 
 
 

Cs. Varga István

“VISSZAZENGTEM A VILÁG HANGJAIT”

Csűrös Miklós Kálnoky-képéről

Kálnoky László költői és műfordítói életművét Csűrös Miklós tisztázó és összegező szándékú monografikus igénnyel elemzi Pokoljárás és bohóctréfa (1988) című tanulmánykötetében. Tudatosan épít a kortársi kritika, a Kálnoky-szakirodalom időtálló eredményeire, főképpen pedig Alföldy Jenő 1976-os Kálnoky László című, úttörő jelentőségű kismonográfiájának nagyszerű teljesítményére. Kálnoky költészetének maradandó értékeit, vívmányait tudatosítva, valóban nóvumokat tud felmutatni. (Alföldy Kálnoky-könyvelezárult az 1977-ben megjelent Farsang utóján című kötettel.)

Rámutat arra, hogy Kálnoky munkássága számos ok miatt később bontakozott ki, mint költő-korosztályának több jelentős lírikusáé, de mégis ahhoz a generációhoz tartozik, amelyet Babits a Nyugat “harmadik nemzedékének” nevez. Nemzedékéből azok közé tartozik, akik legkésőbb mutatkoztak be a nyilvánosság előtt. Csűrös bizonyítja, hogy az 1939-ben kiadott Árnyak kertje már előlegezi a későbbi nagy költemények írójának fő erényeit, a kivételes formaérzéket, a képzelet gazdagságát, a szatirikus látásmódot, azt a különös képességet, hogy költői kifejezéssel izzásra tudja átváltani a szenvedést.

1945 után mégis csupán egyetlen antológia, a Sőtér István szerkesztésében megjelent Négy nemzedék adott hírt Kálnoky költői létezéséről. 1947-ben még Baumgarten-díjban részesült, de aztán a műfordítás gályapadjára szorult az élő költészetből. Második verskötete, a Lázas csillagon 18 év múlva követte az elsőt, 1957-ben látott napvilágot, és a “válogatott versek” alcímet viseli. (Kálnoky László az 1939 és 1956 között keletkezett verseinek nagy részét megsemmisítette.) 1948-tól fogva a világirodalom remekeinek egész sorát szólaltatta meg magyarul. Amit saját költészetével nem sikerült elérnie, azt műfordításaival vívta ki. 1963-ban elsősorban vers- és drámafordításaiért kapta első József Attila-díját.

1945 után a patrióta költői hagyományokat éleszti, humanista erényeket szólaltat meg, de a súlyos csalódások letörik szándékait. Csaknem az ötvenes évek közepéig tart kényszerű hallgatása. Visszatérése az irodalmi életbe “fonák és paradox”, hiszen az új periódust jelző Jegyzetek a pokolban csak évekkel a keletkezése után láthat napvilágot. Az élve eltemetés, a “beteg test és lélek” víziója, a “reménytelen emberi jövő” látomása gyötri: “Undok mocsár a lét! Szennylé a gondolat”.

A romantikus tagadó végletesség helyett azonban mégis a mű, az alkotás harmóniáját kiküzdő fegyelem lesz lírájának távlatnyitó ismérve, amint ezt Ars poetica című verse is bizonyítja: “Költő vagy, hát ne féltsd magad / pokoltüzétől a jelennek”. Számára a szenvedés az élet velejárója, a lázat, életvágyat forróbbra izzító oxigén.

Csűrös Miklós mutat rá arra, hogy Kálnoky elhárít minden reményt, de a formateremtés révén mégis férfias világnézetet sugall, így fölébe kerekedik a végső pesszimizmusnak. Ezt bizonyítják magatartásformákat tipizáló portré-versei is: Oszlopszent, Az aszkéta pillanata; hatalmas drámai monológja: Hérosztratosz, Hamlet elkallódott monológja. Fanyar humorának, a nevetségeset morbiditással egyesítő groteszk érzékének remeke a Kannibál család.

Vállalt műfordítói feladatát olyan műgonddal végezte, hogy megtalálja benne a munka örömét. Ő is laboratóriumot akart teremteni a fordítói gályapadból, de híres panaszverse, A műfordító halála mutatja ítéletét: “szilánkra kell annak hasadni, / aki fordított teljes életében.”

Az alkotókedv gátszakító áradása akkor tört elő, amikor idős kora küszöbén lerázhatta magáról a műfordítás igáját. Az elért külső függetlenség és az otthonteremtő házasság révén megnyert belső nyugalom alapozta meg “őszikéit”, a “meglepetések” kései korszakát. Üdítő, frappáns hatást ér el bohó ötletekkel, a komédiázó harsánysággal. Csűrös Miklós bizonyítja, hogy a költőben és művészetében, bár csituló fájdalmát nem feledheti, mégis mindvégig szimbiózisban él a pokoljáró és a bohóc: csupán “hangköre” változott, de lantja ugyanaz maradt.

A verses epika hagyományát újítja meg az Egy magánzó emlékirataiból és a Homálynoky Szaniszló történetei eredeti, egyéni változatban. Kísérletsorozata gazdag. Homálynoky Szaniszló asztrális létezésének bizonyítékai a Jelenések, Fohászok, Álomlátások. Utolsó, posztumusz kötete, a Hőstettek az ülőkádban lendületes, frivol és avantgárd “zsoltárai” egy ötletgazdag, ereje teljében lévő, folyvást újulni tudó költő életművének záró akkordja.

Az 1960-as évek második felében minden előzményt felülmúló virágzásnak indult költészete. Az évtized fordulóján aratott nagy költői sikerekig az irodalmi köztudatban inkább csak a világirodalom egyik legavatottabb fordítójaként volt jelen, mintsem eredeti versek szerzőjeként.

Az ötvenes évek nyomorúságát, amelyről mások inkább csak életképeket festettek, a költő Kálnoky ontológiai szinten tudta megragadni. 1960-ban az Élet és Irodalom hasábjain megjelent A kegyelet oltára című szatírája a hatvanas évek egyik legnagyobb irodalmi botrányát kavarta.

Az 1970-es Lángok árnyékában és az 1972-es Letépett álarcok című válogatott verseskönyve után kritikusai egyetértettek abban, hogy Kálnoky a kortárs költészet egyik kiválósága. 1970-ben Robert Graves-díjjal tüntették ki. Kétségtelenül magas szintű költői és műfordítói teljesítményét 1972-ben újabb József Attila-díjjal ismerték el. Költészete a 70-es és 80-as években csodálatos virágzásnak indult. Újabb műfordítás- és verskötetei jelentek meg: Farsang utóján (1977), A szemtanú (válogatott versek, 1979), Déltenger (1978), Összegyűjtött versek 1932-1978. (1980),Egy hiéna utóélete és más történetek (1981), A lehetséges változatok I-II. (1981), Az üvegkalap (1982), Bálnák a parton (1983) , A gyógyulás hegyén (1983), Egy mítosz születése. Téli napló. 1982-83.(1985), Hőstettek az ülőkádban (1986). Kálnoky 1985. július 31-én a Kossuth-díj legesélyesebb várományosaként távozott az élők sorából.

Csűrös Miklóst, az ELTE XIX. századi, majd pedig XX. századi magyar irodalmi tanszékének tanárát, két évszázad magyar irodalmának jeles kutatóját, Kálnoky végletessége, az olykor bírált, de hozzá közel álló hősies és indokolt pesszimizmusa, a kilábalásra gondolni sem tudó elkeseredettsége vonzotta.

Monográfiájában a teljes Kálnoky-életművet mutatja be, különösen a lírakoncepció alakulására, a poétikai változásokra, változatokra fordít nagy figyelmet. A mennyiségi és főképpen minőségi szempontból megújuló Kálnoky lírában érdekelte a létélményen átcsillanó groteszk, a filozófiai általánosítás korszaka után megszólaló anekdotikus elbeszélői modor, amely nemcsak egy költészet átalakulásának, hanem magának az emberi természet rugalmasságának, a megújulásra való képességnek is példája lett. (Könyvét kandidátusi disszertációként védte meg 1989 decemberében.)

Kálnoky életművét belső tagoltságában, mélyebb rétegeiben elemzi. Kimutatja, hogy a változásra való hajlam kezdetektől jellemzője ennek az életműnek. Az 1970 után keletkezett versek pedig teljesen átrajzolják a róla addig kialakult képet.

Rendhagyó az életmű periodizációja is, amennyiben a főcezúrát az első negyven év és az utolsó tíz év érintkezési pontján jelöli meg. A kései verstermés megannyi tanulsága más fényben láttatja a korábbi műveket is. Elmélyültség jellemzi a világképelemzését, a költői világlátás, a műfajok, esztétikai minőségek, a hangnem, a prozódia tüzetes vizsgálatát, az értékfeltáró verselemzéseket és értelmezéseket.

A Kálnoky-líra legállandóbb archetípusai közül a pokoljáró és bohóc ősképének a személyes élettel való szembesítése az életműben a tragikum és humor minőségeinek ellentétét és összefüggéseit segítette megvilágítani. Csűrös erénye a filológiai pontosság, a szövegváltozatok összevetése, a stilisztikai, helyesírási, központozási eltérések alapos vizsgálata, a kései átdolgozások esztétikai arculatának feltárása.

Meggyőzően cáfolja Kálnoky egy- vagy kevésversűségéről szóló legendát. Nyomon követi a költői utat a kisebb, részproblémákat megoldó versektől az összefoglaló nagy művekig. Külön kiemeli a Kálnoky-életmű -- jelölt vagy jelöletlen -- ciklikusságát, az egyes verstömbök belső rendjét, a kölcsönhatások érvényesülését. A folyamatokra ügyel, nem állítja szöges ellentétbe egymással a “dolorizmus”, a “férfias pesszimizmus” periódusát és a kései anekdotikus, narratív lírát. Az életmű szerves részének tekinti a minőségében és méreteiben párját ritkító műfordítói teljesítményt, amelyet a Nyugat harmadik nemzedékének legjobb teljesítményei és a magyar líra maradandó értékei közt tart számon.

Sokáig a kortársi kritika toposzai közé tartozott, hogy Kálnoky eredeti műve csak műfordításainak mellékterméke, költészetét pesszimizmus jellemzi -- bár igaz, ez is virtuóz formaművészettel jelenik meg --, élményanyaga komor, vigasztalan stb. A költő nem vitacikkekkel, hanem alkotásokkal válaszolt a kihívásokra. 1977-től szinte évenként sorjáztak kötetei, demonstrálta a változásra, átalakulásra való képességét.

Költői tematikája az epikus történetek irányában is gazdagodik. Nála nem csupán életmorzsa az anekdota, a költői gondolkodásban sem csupán ötlet, amely a derűs hatásért feláldozza a nagyobb lehetőségeket. Nem lekerekített egészként ábrázolja a világot. Az anekdota az ő számára sem, amint nagy prózaíró elődei, Mikszáth, Gárdonyi számára sem a “történelmi mellébeszélés” eszköze. Nála az anekdotikus jelleg segít ellenpontozni a korérzés meghatározó motívumát, a szkepszist, a szubjektivitást, és az eszményi teljesség felé mutat.

Ebben az értelemben -- mint a századelő magyar prózájában is, amint ezt Bodnár György kitűnően kimutatta -- az anekdota, az epikus történet a valóság egyik legfőbb és leggazdagabb közvetítője, amely nem fordul el irodalmunk történelmi távlatú nagy kérdéseitől. Az általánosítás hathatós eszközeként a jellemek ábrázolásának plaszticitását erősíti, oldja az objektivitás kényszereit személyessé váló hangjával is. Az anekdota Kálnokynál nemcsak hatásos valóság-betét, hanem gyakran a valóságos szerkesztési elv funkcióját is betölti; közvetlen kapcsolatot teremt az olvasóval, nem csupán díszítő anekdota-fűzés, ha az egyénin és egyedin túlmutat, ha magasabb, általános, sokszor hangulati fogantatású elvet érvényesít.

Tudjuk, az anekdota ellen a realista teljességeszmény oldaláról az volt a vád, hogy a csattanóval lekerekített valóság képét és igazságát partikuláris szemlélettel ábrázolja. Kálnokynál az anekdota a költészet frissítő forrásai közé tartozik, az általánosítás, a fikcionálás eszköze, az emberkép láttatásnak új lehetősége, mert sosem az a fontos benne, amit mond, hiszen ez véges, hanem az, ahogyan mondja, mert az végtelen, stílust, hangnemet gazdagító hatású.

Csűrös Miklós hangsúlyozza: Kálnoky László “arcot vált”, módosítja költői stratégiáját, amikor rádöbben a célzatosan terjesztett baljóslat súlyos veszélyére, hogy a magyar költészet elveszítette évszázadokon át őrzött kitüntetett szerepét a magyar szellemi életben. A váltást az a felismerés is motiválta, hogy tragikus ember- és kultúrkritikája csak kevesekhez juttatta el verseit, pedig számított az olvasóközönségnek arra a rétegére is, amelyik a bohózathoz, a kabaréhoz, a csattanós tréfához vonzódik. Ekkor különösen felerősödnek költészetében a groteszk és abszurd elemek.

Kései ars poeticáját Joachim Ringelnatz német avantgárd és nonsense költőtől választott mottója érzékelteti: “Csördíts pofájába az embereknek. (...) nem árt egy vasdorongot is szerezned. (...) majd kérd bocsánatát minden személynek, hogy a képébe kellett belemásznod. S ha győztél, menj szomorúan, kisütve valami élcet. S ne törődj velük te.”

Tudta, hogy végül valóban sikerült valóra váltania álmát: nem csak jó, hanem korának jelentős költőjévé lett. Csűrös Miklós érvekkel bizonyítja, végső érvényességgel állapítja meg: Kálnoky László a Hangok szólítanak összegező önarcképben kimondta végső szavát életművéről, “a világ hangjait visszazengő költészetéről”, a modern líra lehetőségeiről, “az érvényes mű tartós megmaradásának, biztos föltámadásának meggyőződésében”.

x

Kálnoky László Egerben született, 1912. szeptember 5-én, a Telekessy u. 4-es számú házban, amelyet ma emléktábla jelöl. (Sajnos, az emléktáblán dátumhiba található, helytelenül szerepel rajta a költő születésének napja.)

Egy Kálnoky Lászlónéval készített interjúból tudjuk: “Halálakor számtalan levél, távirat érkezett. A temetésén részt vettek barátok, pályatársak. Eger nem írt, nem képviseltette magát. Két év múlva a sírkőavatásra eljött Apor Elemér és Agyagási Dezső, koszorút helyeztek el a város nevében. Sajnos, ez már megkésett tiszteletadás volt.”

Egerben voltak kezdeményezések a Kálnoky-kultusz érdekében, de ezek rövid életűeknek bizonyultak. A Vitkovics-házból nem lett egri irodalmi múzeum, az ott felavatott kis szobából is hamar elkerültek Kálnoky László-emlékek. A szülőváros elkezdte szülötte fia iránt az adósságtörlesztést, de ez a folyamat megakadt, pedig jó lenne újraindítani, méltón kibontakoztatni és ápolni Egerben a Kálnoky-kultuszt. Egy kismonográfiára elegendő anyagot tartalmaz Kálnoky és Eger kapcsolata. Addig is, amíg elkészül ez a könyv, ne feledjük, hogy Kálnoky László visszatekintve így értékelte Egerhez fűződő viszonyát: “Nem maradhattam ott örök rabodnak, / de eszembe sem jutsz, mégse hidd. / Kockaköveid bennem súlyosodnak, / bennem görbülnek nagy boltíveid.”