© Cs. Varga István
 

SZELLEMI ORGANIZÁTOR

Krétarajz Moldvay Győzőről

1996. augusztus 4-én, életének 72. évében váratlanul eltávozott közülünk Moldvay Győző, költő, író, újságíró, szerkesztő, az általa alapított Hatvani Galéria igazgatója. Az 1946-ban indított, majd közel négy évtizedes kényszerszünetet után, 1986-ban újraindított Délsziget című kulturális folyóirat főszerkesztőjének igazi lételeme a szellemi organizátor-szerep volt: az értékmentés, értékközvetítés a testvérmúzsák szolgálatában.

1925. június 12-én született Hódmezővásárhelyen. Apja halász volt, édesanyja kalapkészítő. Gyermekkorának felejthetetlen vásárhelyi színtere a Töltésoldal és a Tarjánvég. A Bethlen Gábor Református Gimnáziumban érettségizett, majd pedig a szegedi egyetem bölcsészkarának magyar-történelem szakán tanult. Egyetemi stúdiumait nem fejezhette be, mert édesapja 1945-ben meghalt, öccse még iskolás volt, a továbbtanulás anyagi fedezetét a család nem tudta előteremteni.

A tarkaságig változatos élete regénybe kívánkozik. 1944 nyarán csodával határos módon szökött meg a kecskeméti repülőtér Gestapó-börtönéből. (A reptéren munkaszolgálatosként dolgozott, és a kényszermunka megtagadása miatt zárták áristomba.)

Alig húsz esztendősen újságírónak állt, 1945-ben a Kisgazdapárt lapjának, a Vásárhelyi Független Újságnak a munkatársa. Majd 1946/47-ben egyik szerkesztője lett a Vásárhely Népe című lapnak. Néhány barátjával 1945-ben a Néphadseregbe jelentkezett, de a katonai pályáról lebeszélték. Visszatért az egyetemre, de anyagi fedezet hiányában tanulmányait befejezni nem tudta, ezért az újságírást választotta élethívatásának.

Szegeden a Délvidéki Hírlapnál 1952-ig dolgozott. Képesítés nélküli pedagógusként próbált szerencsét az oktatásügyben. A munka mellett megszerezte a tanítói oklevelet. 1955/56-ban a Vásárhelyi Szót szerkesztette, amely egyszerre folytatása a Délszigetnek és a Puszták Népének, de azoknál publicisztikusabb, elevenebb. 1957-ig Hódmezővásárhelyen tanított, közben a Petőfi Sándor nevét viselő városi művelődési házat is ő vezette. Sikeres amatőr színjátszó együttest és fúvószenekart is szervezett.

A meglepetések embere volt, de neki is számtalan meglepetést szereztek -- főképpen a helyi hatalom képviselői. Eltávolították a hódmezővásárhelyi Petőfi Művelődési Központ igazgatói székéből, mert nem tudta lenyelni a megyei osztályvezető beavatkozását az intézmény ügyeibe. Később Hódmezővásárhelyen pedagógusként megtagadta azt a sarcot, amelyet a művelődési osztály minden helyi iskolának előírt, a fáraók ülőpózát szerencsétlenül utánzó Lenin-szobornak a kivitelezése, költségeinek előteremtése ügyében.

Munkavállalásai során ott kellett hagynia a pesterzsébeti homokbányát, mert 1956 után nem volt munkakönyve. Ugyanilyen indoklással kötöttek útilaput a talpára, amikor anyagmozgatóként próbált kenyeret keresni a mérleggyárban, majd a makói vágóhídon, ahol pedig naponta egyszer lókolbásszal is jóllakhatott.

A próbatételek őt rendszerint megerősítették hitében, hogy jó úton jár. 1957-ben Miskolcon a Magyar Rádió Miskolci Stúdiójának a munkatársa. Tiszteletdíjasként dolgozott a TIT-ben, a Napjainkban és a Borsodi Szemlében publikált.

Az 1960-as évek elején Szentistvánban találjuk, a művelődési ház igazgatója. A művelődés fénykorát teremti meg itt, 1962-ben már a második ünnepi hetet szervezte a faluban: matyó esteket, egyedülálló balett-estet szervezett, megrendezte a miskolci Liszt Ferenc filharmonikus zenekar hangversenyét. Remek ötlettel hozta össze a téesz-elnökök és művelődésiház-igazgatók találkozóját, hogy a pénz és a kultúra is találkozzanak egymással. Veres Péter író-olvasó találkozóját mindmáig emlegetik Szentistvánban. A magyar-román baráti társasági estet, Péter János külügyminiszter és a budapesti román nagykövetség titkárának közreműködésével tette emlékezetessé.

1962-ben visszaköltözött Hódmezővásárhelyre, ahol egy évig ismét pedagóguspályán munkálkodott, majd pedig Mezőkövesdet választotta lakhelyéül. Edzették, oktatták azok az évek is, amelyeket színésznő-élettársának impresszáriójaként Borsodban töltött el.

Kisebb csoda volt, amikor a mezőkövesdi járási művelődési központ élére került. Az 1958-tól -- Kiss Gyula és Dala József szerkesztésében -- megjelenő kiadványt Moldvay Győző 1963-ban barátaival együtt megújította. Kiváló munkatársakkal -- Kiss Gyula, Dala József, Pap János, Zupkó Béla, Hegyi Imre stb. -- újjáalapította a Matyóföldet, minőségi ugrást ért el a mezőkövesdi évnegyedes szemle szerkesztésében. (Sajnos, közelesen évkönyvvé zsugorodott ez a mindmáig floreáló, példás ügyszeretettel szerkesztett mezőkövesdi kiadvány.)

Baljós csillagzata Mezőkövesden is üldözte. Köpött egyet, amikor külföldi utazását a járási tanácselnök, Bucskó Mihály, egy akkor divatos négerbarna orkánkabát behozatalához kötötte.

Fordulatokban gazdag életútja eredményekben és kudarcokban, folytonos újrakezdésekben is bővelkedik. Két színház körül is bábáskodott, presszó-pódiumot szervezett, végül a Hatvani Galéria és a Hatvani Nyári Színház igazgatójaként tárlatok, rendezvények, színházi előadások egész sorát hozta létre.

1970-ben végérvényesen elkötelezte magát az újságírás mellett. Egerbe költözött, Faludi Sándornak köszönhette, hogy végül visszakerült álmai világába, a sajtóhoz. A Heves Megyei Hírlap a kulturális rovatánál hosszú ideig kedve szerint írhatott izgalmas, szíve szerinti ügyeiről is. Amikor a megyei napilap Hatvanban főmunkatársi státuszt létesített, Moldvay a Zagyva-parti városba költözött. 1971-től 1987-ig, nyugdíjba vonulásáig volt a lap munkatársa.

Ő kezdte el nagy ügyszeretettel és hozzáértéssel, sikeres szerkesztői gyakorlat birtokában szervezni a megye kulturális folyóiratát: a későbbi Hevesi Szemlét. Nem keseredett el akkor sem, amikor más kapta meg a lap főszerkesztői posztját.

1980 óta az általa alapított Hatvani Galéria igazgatója, kiállításaival, tárlataival országos hírre tett szert, képzőművészeti témájú előadásaival, vándorkiállításaival, irodalmi, művészeti estjeivel, kamarazene-darabok bemutatásával. A természetelvű művészetet pártolva szervezte meg a méltán sok elismerést arató Magyar tájak festészeti biennálét. Általa létesült híd a hódmezővásárhelyi-alföldi képzőművészet jeles alkotói és az országos művészeti központtá nőtt Hatvani Galéria között.

Vállalt ügyeiben sok alsó és középszintű vezető gáncsoskodott, de mindig akadt egy pártfogója, aki az ultrabalos helyi potentátok ellenében megvédte. A pártállam prominens vezetői közül így karolta fel Pozsgay Imre a Hatvani Galéria építésének, Fock Jenő pedig a tájfestészeti biennálénak az ügyét. A Délsziget újraindításához pedig Berecz János adott támogatást 1986 legelején. Tiszta és nemes ügyeket szolgált, ezért tudta megnyerni potens emberek támogatását is, miközben kis- és középkádereknél tetteivel, szavaival, írásaival halomra gyűjtötte a rossz pontokat. Ezért kellett őt gyakran felülről a helyi kiskirályok karmai közül kiszabadítani.

1976 áprilisában, Németh László 75. születésnapi jubileumán Hódmezővásárhelyen nem engedélyezték a -- történelemben első -- Németh László tudományos konferencia megtartását. Végül, a korábbi ígéretek ellenére, a hatvaniak is visszaléptek a rendezéstől. Ekkor a gyöngyösiek, dr. Fülöp Lajos, a Berze Nagy János Gimnázium igazgatója és barátai vállalták a kihívást: 'szemben az árral' is megtartották a konferenciát. A kultúra akkori legfőbb irányítója, Aczél György indította el fentről a szervezők elleni vizsgálatokat, de a helyi túlkapások miatt, a közbenjárók kérésére szintén ő állította le a számonkérő procedúrát.

Életszimbólum: A bús magyar sors

Moldvay Győzőben ifjúkorától él a festészet és a költészet iránti áldozatos szeretet. Az ő anteuszi talaja: Hódmezővásárhely. A várost sokféle jelzővel illették, Ady “paraszt Párizs”-nak nevezte. Nagy szellemi örökség letéteményese volt a város már a két háború között. Hírnevét a művészetben a századelőn Tornyai János, Medgyessy Ferenc, Koszta József, Rudnay Gyula, Pásztor János, Endre Béla alapozta meg. Táj és ember realista ábrázolásában új minőséget teremtettek.

Tornyai Európát bejárva lelt itt otthonra. Azt vallotta: “A művészet úgy ér csak valamit, ha nemzeti, ha magyar művészet, azzá pedig csak úgy lesz, ha a nép érzelemvilágából táplálkozik.”

Tornyai János 1897 nyarán, Párizsból hazatérve telepedett le Hódmezővásárhelyen. Ekkor a gazdag parasztvárosban tesped a kulturális élet. Rudnaynak írja: “Butaságban, ködben, unalomban döglik az egész Vásárhely, s én is vele együtt! Hej nem így van ez másutt, Gyula! Ez a magyar ugar!...”

A bús magyar sors című méltán híres képén élete jelképét, a magyar Muszáj-Herkules sorsát festette meg. Az 19l0-ben készült képen a sötét, borongós pusztán, a kopár, sivár barnaságban a “nagy magyar sömmi”. A napszítta tarlón, komor, lilába játszó délután, a kép előterében -- az alacsonyra helyezett horizont fölötti viharfelhő alatt -- magányos, az összeeséshez közelálló gebe lógatja fejét. Benne szimbolikus erővel a reménytelenség, kivertség, magány, a küzdelmes élet kilátástalansága elevenedik meg drámai erővel. A meg nem értés, hányódás, a meddő küzdelem szimbóluma. Tornyai A puszta meg én című versében így fejezi ki ezt a hangulatot: “Nagy sömmiben, mélységes csöndben / Ketten vagyunk: a puszta meg én; / Én bámulok a nagy pusztába, / A nagy puszta meg bámul belém.”

Ugyanazzal küzd, amivel a Lelkek a pányván költője. Tornyai magyarságtudatára jellemző vallomása: a “kéz elsősorban lélekben legyen magyar, felfogásban, azután az előadásmódjában, a megföstésben...” Művészi életcélját is a felszabadító, valóságvállalásra serkentő Adyhoz kötve fogalmazza meg: “Művészetemmel Adynak arra a kérdésére szeretnék felelni: Van-e célja és nagy akarata, hoz-e valamit, ami az övé, ami magyar, ami igaz maga? Van-e nagy ős küzdésünknek neve, vagy elvérzünk névtelenül, mint a kóbor tigrisek serege?”

Adyt a “mégis morál” éltette. Hitte, vallotta, nem győzhet a mindegy, a közöny, ezért zárja versét felszólítással: “Ha láttok a magyar Mezőn véres, tajtékos, pányvás ménet: / Vágjátok el a kötelét, mert lélek az, bús magyar lélek.” A valóságfantaszta Ady és Móricz művésztársa Tornyai a magyar sors ábrázolásában, majd ugyanezt prózai elemzésformában végzi el városnyi szeretettel körülvett vásárhelyi asylumban Németh az Égető Eszter lapjain.
 
 
 
 
 
 

Ennek a szellemiségnek, helytállásnak örököse és követője Moldvay Győző is. A “vásárhelyi” örökséghez kötődő lényegi rokonságon túl őrá azonban egy alapvető különbség is jellemző: élete minden megpróbáltatás ellenére sem a komorság, hanem az életvidámság, az élniakarás és élnitudás bátorító példája. Felletár Béla találóan jellemzi Moldvay Győzőt: “egész élete 'rázós ügy' volt”, “A szent őrültek rendjébe tartozott -- Németh László kedves ironikus tipológiája nyomán csomorkányiaknak nevezi őket a szakirodalom, akik mennek-mennek előre, ha kell, fejjel a falnak, olykor a fejük törik be, olykor csodálatosképpen a fal.”

Költő és szerkesztő

Hódmezővásárhelyen a 30-as években már az irodalom kerül az első helyre az értékteremtés és elismertség tekintetében. Elidőzött itt József Attila, megfordult ebben a nagy alföldi városban Juhász Gyula, Móricz Zsigmond, Németh László, Féja Géza, Sinka István. Eredményesen működött a Tornyai Társaság, amelynek idősebb nemzedékéhez 1945 után fiatal tehetségek csatlakoztak: Osváth Béla, Kohán György, Kurucz D. István, Vöröss István, Tárkány Szűcs Ernő, Kristó Nagy István... Németh László írja egyik tanulmányában: “Vásárhely tanított meg rá, hogy irodalmunk, amennyiben adott, milyen felületes, mondhatnám importált képet adott a magyar vidéki városok, legalább is egy részük életéről. Az egyik, amit ezekre a városokra rákentek: a műveletlenség. Nos, nemigen hiszem, hogy az ország bármely más pontján, még az értelmiséget magábaszívó Budapesten is, ezer lélekre több művelt fő esett volna, mint Vásárhelyen, amikor én odakerültem”.

A negyvenes és ötvenes években Hódmezővásárhelyen valóban kiváló irodalom- és művelődésszervezők működnek. Ebben a pezsgő szellemi közegben nőtt fel, eszmélkedett, majd szellemi vállalkozóként önállósodott Moldvay Győző. Már középiskolásként verseket írt. Barátai, Fejér Csaba, Csohány Kálmán, Kohán György is versírásra biztatták. Diákkori élményeit, kísérleteit az 1946-ban már összeállt, és 1947-ben a Misztótfalusi Kiadónál megjelent Magam körül című verskötet tartalmazza. Egyenetlen színvonalú, nyugtalanság és hűség kettőssége telíti a Sinkára emlékeztető, balladás hangvételű pályakezdő verskötetet.

A versírásra fordítható idejét rövidítette meg első lapkísérlete, az 1946/47-ben kiadott Délsziget című irodalmi kiskönyv-sorozat is. Megindításakor Hódmezővásárhelyen már megjelent a Puszták Népe című színvonalas folyóirat, amelynek ezer előfizetője volt. Moldvay -- szövetkezve tehetséges szerkesztőtársával, a fiatalon elhunyt Vöröss István költővel -- azonban más, érdekesebb, kevésbé konzervatív, a határainkon túli magyar irodalomra is figyelő folyóiratot alapított. A Délsziget a Tornyai Társaságból kivált fiatalok igénybejelentése volt. Igényes programot hirdettek meg: “a tömegkultúrával szemben a minőség jelszavát, de ez a szemlélet a koalíciós években időszerűtlennek bizonyult. Az írók és publikált cikkeik jobbak voltak, mint maga a lap” -- állapítja meg Grezsa Ferenc Irodalom Vásárhelyen, Vásárhely az irodalomban című könyvében. Célkitűzéseik közt szerepelt, hogy “szólásra bírják Kodolányit, Németh Lászlót, Szabó Lőrincet; ha máshol nem, szólaljanak meg itt, Vásárhelyen.”

Az akkor mindössze három számot megért Délsziget címe nem Vörösmarty azonos című művét akarta idézni, hanem a területében megcsonkított ország egyik déli végvárában, Hódmezővásárhelyen próbálta legalább a kultúra szigetét, az egyetemes magyar szellemi összetartozást erősíteni. Négy hónap alatt három számot adtak ki. Formálói lettek a helyi szellemi életnek és bekapcsolódtak az ország irodalmi vérkeringésébe.

Munkatársnak tudták megnyerni az ekkor Hódmezővásárhelyen élő Németh Lászlót, a fővárosból Szabó Lőrincet, Pécsről Csorba Győzőt, Várkonyi Nándort, Kaposvárról Takáts Gyulát, Gyuláról Simonyi Imrét, a szűkebb pátriából Bibó Lajost, Madácsy Lászlót, Bálint Sándort, Péczely Attilát, Koltay-Kastner Jenőt stb.

Érdemei közül kiemelkedik, hogy több, a hivatalos irodalmi életből kiszorított írónak, költőnek helyet biztosított lapjain. Jellemző, hogy a Délsziget lelkes szerkesztői drámarészletet közöltek Shakespeare-től -- a Vihar két jelenetét Pákozdy Ferenc fordításában -- és teljes drámát Németh Lászlótól. Önéletírásában Németh így emlékezett vissza: “Vásárhelyre érkezésem heteiben a Mathiász-panziót fogalmaztam újra, a következő évben az egymással versengő két helyi folyóirat (akkora volt itt a szellemi égés!) két régi témám íratta át és meg: a Puszták Népének a Pusztuló magyarok című vígjátékomat adtam, a Délszigetnek az Erzsébet-napot.”

A Délsziget és szerkesztői körül viták bontakoztak ki, indulatok csaptak össze. Helyi és országos fórumok méltatták és vitatták kezdeményezéseiket. Jól látta Sarkadi Imre: a Délsziget “pozitívuma: a közösség vállalása azokkal az írókkal, akik pillanatnyilag kikerültek a magyar irodalom életéből...”

Szabó Lőrinc Tücsökzenéjének, élete verses enciklopédiájának 18 darabját közlik 1947 februárjában. Ez akkor irodalomtörténeti tett volt, amely csak távlatba állítva értékelhető igazán. Szabó Lőrinc 1945 után hányatott sorsot élt át, peremhelyzetbe került, kiszorult az irodalmi életből. A lét némaságával került szembe, ebből a dermesztő állapotból vezette ki a Tücsökzene múltat bejáró sorozata, amelynek célja: “hogy értsem magam és megértsetek”. (Messze még az idő, sok mindennek kellett addig történnie, hogy 1957-ben Szabó Lőrinc Németh Lászlóval együtt Kossuth-díjat kaphasson!)

Kitekintenek a folyóirat szerkesztői a határainkon kívülre rekedt magyar irodalomra is. Találkozókat, esteket szerveznek vajdasági, erdélyi és felvidéki magyar írók számára. A bürokratikus, majd egyre inkább diktatórikus politikai-közéleti problémák miatt Moldvay úgy döntött, hogy 1947 tavaszán “ideiglenesen felfüggeszti” a Délsziget megjelenését. A szerkesztőség még az év végéig együtt maradt, esteket szervezett, az újraindulás álmát dédelgeti. Ekkor hívták meg Szabó Lőrincet és szerveznek neki sikeres estet. Németh László ekkor találkozott újra a költővel és átengedte neki az egyik magyaróráját a leánygimnáziumban...

Majdnem négy évtizedes szünet után következett el a folytatás. A Hatvanban újraindított lap, a jogutódlást címében is vállalta, a régi célokat újabbakkal kiegészítve végezte értékmentő és -tudatosító küldetését, feladatait. Ma már vitathatatlan, hogy a Délsziget a hódmezővásárhelyi táj szellemi-irodalmi, képzőművészeti hagyományaihoz és nemzeti irodalmunk fontos áramlataihoz -- főképpen az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag örökségéhez tudatosan és erős szálakkal kötődött. Helyét és jelentőségét a Puszták Népe, Sorsunk, Vándortűz, Déli Csillag sorában kell kijelölni. Külön érdeme, hogy jelentős írókat tudott munkára ösztönözni, lapjain vonzó írógárdát tudott felvonultatni, fiatal tehetségek pályakezdését tudta segíteni.

Szerkesztői célkitűzéseit, ambícióit Moldvay 1955-57-ben a Vásárhelyi Szóban próbálta kiteljesíteni. Lelkes és tehetséges szerkesztőtársakat toborzott. A lap szerzői közt találjuk Kassák Lajost, Erdélyi Józsefet, Veres Pétert, Kónya Lajost és Péter Lászlót is. A szerkesztő külön gondot fordít a határon túli magyar irodalomra. Ez az irodalmi havilap kistükröt közölt az erdélyi, vajdasági és felvidéki magyar irodalomról. Műveket publikál Egri Viktortól, Bábi Tibortól, Dénes Györgytől, Gyurcsó Istvántól. A jugoszláviai magyar irodalmat Sinkó Ervin, Major Nándor, Laták István képviseli. A hódmezővásárhelyi írótalálkozókon jelen volt például az erdélyi Lászlóffy Aladár és Kányádi Sándor, a vajdasági Fehér Ferenc és a szlovákiai, kassai Gyüre Lajos is. Irodalomtörténeti érdekű kezdeményezés ez, hiszen a magyar irodalom egyetemességéről szóló viták, disputák is csak jóval később kezdődtek meg.

A határainkon túli magyar irodalom népszerűsítését Moldvay később a mezőkövesdi Matyóföldben is folytatta. Éppen ezért ezt a ma is prosperáló mezőkövesdi periodikát Moldvay harmadik lapkísérletének is tekinthetjük. A Matyóföld körül ekkor már igazi alkotóközösség jött létre, amely később a színvonalban, az eredményekben is megmutatkozott.

Eroica -- kismonográfia Kohán Györgyről

Moldvay Győzőt lapalapító és szerkesztői gyakorlatában kapcsolatteremtő képessége, kivételes organizátori hajlama és írói-költői tehetsége egyaránt segítette. Kohán György, a festőművész jóbarát korai halála, küzdelmes és tanulságos élete késztette Moldvayt 1966-ban egy Kohánról szóló kismonográfia megírására. Gondolatait még azon az 1966-os havas télen papírra vetette, amikor végső búcsút vettek a művésztől a gyulai sírkertben. Figyelmét főképpen a Kossuth-díjas festő és grafikus életének a hódmezővásárhelyi időszakára összpontosította, amelyet a legjobban ismert.

Kohán az alföldi-hódmezővásárhelyi művésziskola egyik legjelentősebb alkotója volt. A kismonográfia írójának célja : adósságtörlesztés, emlékállítás és tanulságlevonás. Alapelve a Németh László-i “Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltánytalanságot” hitvallása. Az életírás szenvedélyes tempóban készült, “az igazságszolgáltatás diktálta a tempót”.

A címadás zenei fogantatású, Beethoven-mű ihlette, frappáns, figyelemfelhívó: Eroica. A címadásban a hérosz, a heroica, vagyis a hősiesség szerepel, de aligha téved, aki az Éroszt, vagyis a szerelem szépséges istenét, magát a szerelmet is asszociálja ehhez a Moldvay-könyvhöz. (A fogalmi sorba tartozik az Amor, amoretto, Cupido...) Az Erosz az életet adó erő megszemélyesítője a mitológiában. A legszebb istennőnek, Aphroditének a gyereke, forrása örömnek és bánatnak. Aranyszárnyon jár, íjjal és nyíllal felfegyverkezve. Akit megsebez, az a szerelem rabja lesz...

Ez a kis könyv többek közt László Gyula, Erdei Ferenc, Csohány Kálmán, Kristó Nagy István és Pogány Ö. Gábor visszaemlékezéseit is tartalmazta. A lektorálást Szelesi Zoltán végezte. Sokáig gépiratban maradt, mert a felsőbb illetékesek az 1945 utáni évtized értékelésének átdolgozását követelték a szerzőtől, amelyre ő nem volt hajlandó. A mintegy 8-10 példányban “feketén” megjelentetett kis könyvből mindössze két példány sorsa biztos: az egyik a szerző hagyatékában, a másik pedig a hódmezővásárhelyi Németh László Könyvtárban található.

A később Eroica címen megjelent mű szerzőjének célkitűzése az emlékállításon túl Kohán György emberi, művészi példájának a megidézése volt a szembesülés erkölcsével. Ez az életírás hiányt pótol, adósságra figyelmeztet mindmáig. Kohán életművének utóélete a benne bízókat igazolta: Gyula, a szülőváros önálló Kohán-múzeumot létesített. Él a remény, hogy a művész választott lakóhelye, Hódmezővásárhely is talál méltó helyet a Tornyai Múzeumban őrzött Kohán-művek számára.

PERBEN

Majdnem négy évtized után, 1976-ban jelent meg Perben című verskötete, amelyet Csohány Kálmán illusztrációi díszítenek. A címadás logikai folytatása: “harag és részrehajlás nélkül”. Moldvay valóban “sine ira et studio” végezte közügyeit. A kötet lektora, Czine Mihály a fülszövegben a 36 vers jellegadó ismérveit összegezi: “Érzések, vallomások, emlékek, tájak fogalmazódnak meg lírává Moldvay Győző verseiben. A hűség és emberség dallamát mondják sorai... Messze földeket megjárt, örökös nyugtalanságban élő ember beszél a versekben... méltósággal ráncolt homlokán, barna bánattal a szavain... De mindig hittel: mégis és újra, a mindig tovább Ady-s hitével. Emlékeit, vallomásait leginkább a népköltészet felé mutató formákban fogalmazza.”

Szülővárosának kontúrjai, felejthetetlen színterei, a gyermek, majd a nagy álmú kisdiák élményei, jelennek meg költészetében. Kirajzolódnak baráti, szakmai kötődései a verscímekből és ajánlásokból is: Kohán, a festő, In memoriam: Galyasi Miklós, Gulyás Pál Debrecenben, Péter bácsi, Illyésék őszi kertjéből stb. Megrázó élményeket őriz a Katonaemlék és Jégverés után című vers. A Váci Mihály emlékének szentelt versben eszményképtől búcsúzik, aki “országlásban kötés, és lármafa”, vagyis felelősségteljes patrióta és írástudó volt egy személyben.

Az Elment Sinka című vers megoldatlan kérdéseket sorjáztat, mélyről fakadó, a példaképnek tisztelettel búcsút intő elégia. Jól látja Czine Mihály: Moldvay “...a legszorosabban a népi lírához kapcsolódik. Kedveli a magyaros, hangsúlyos verselést, különösen a felező nyolcasokat. Az elődök közül leginkább Sinka István 'láp alatti harangjaira' figyel. Legjobb verseinek balladás hangulata, merengő fénye is Sinka István lírájára emlékeztet.”

Szelei Béla a Telepesek című versben érzi legerősebbnek a Sinka-hatást, ebben a balladisztikus költeményben, a szerkezeti felépítés módjában, a sorok lassú, kimért tempójában, a komor hangulatban Nagy László Sinka halálára írott gyászdalának inspirációit is érzékeli.

Moldvay önjellemző, a sorssal, sunyisággal, alattomossággal perlekedő, ars poetica érvényű, kötetcímadó verse a Perben: “Pör ez, ami mindigvaló / szunnyadó, majd ágaskodó / olykor igaz háborúság.” A hódmezővásárhelyi Galyasi Miklós emlékét idéző versében leszögezi: “törpékkel perelni áldozat, / de bocsánatos kötelesség.”

Bár versei közt nagyok az értékkülönbségek, mégis érezhető, hogy a verstanra, ritmusra, hangzásra is gondosan ügyelt. Jégverés című, erőteljesen politikai töltésű verse négyütemű tizenkettesekből építkezik, a komorság és ünnepélyesség tudatos feszültsége telíti.

MINT AZ APOSTOLOK

A kulturális mecénási, irodalomszervezői, folyóirat-szerkesztői, galériavezetői munkássága közepette 15 évnek kellett eltelnie, hogy újabb verskötete lásson napvilágot: Mint az apostolok (1991) A 35 verset és egy novellát tartalmazó kötet szemet gyönyörködtető illusztrációit Reich Károly készítette. Joggal került a címoldalra: Versek Reich Károly rajzaival.

Az előzményekhez mérten folytatás és kiegészítés a kötet versanyaga, amelynek egy része már a Perben kiadásakor készen volt. Bizonyos összegező, számvető igény rejtőzik a kiérlelt, karakteres versekben: Utolsó levél Pákozdy Ferenchez Debrecenbe, Gulák a téren stb.

Moldvay elvetette a “Ne szólj szám, nem fáj fejem” bölcsességét, hitte és hirdette: “a szó sose nyomtalan, / okos igével: élesztő, / ha húrja feszül: éles kő” (Magam törvénye). “A dalt galambszárnyakra bízom”, amely “rozs és pipacs felett susog” -- vallotta Testamentum című versében.

Nemzedékének nem adatott meg, hogy “A szellem gondozott parcellái közt” járjon, ezért sokakban elenyésztek az ifjúkori álmok, akarások, de ő számos társával együtt “eszmék rajzásában, idők tiprott országútjain” is megmaradt “nyomjelzőnek”. A kínálkozó kegyenc-szerepek helyett a “szarvasmagányt” választotta, remegő lábbal “szálegyedül a völgy felé” indult, “hol füstöt szitáló komor tüzeknél / baltások élezik szerszámukat” (Szarvasbőgés). Móricz Zsigmond “Gyalogolni jó” hitével vallja Mint az apostolok című kötetcímadó versében: “A boldogság gyalog jár, mint az apostolok, / s ha elfárad, zizegő szénán, gyepágyon / alussza ki magát”

Gyermekkori népszokásokat, élményeket őriz kamaszos üdeséggel a jól szerkesztett, az életképpel rokonítható Betlehemesek című önéletrajzi írása, az ifjúkori álmok, letörések, kudarcok emlékeit rögzíti. Azok emlékének ajánlja, akikkel “az ifjúság hajnalán együtt éltünk meg sok gyönyörű, immár glóriásnak tűnő történést.” A szereplők közt felbukkannak a hódmezővásárhelyi Kalász utcai szülőháznak, a Sarolta, Rigó, Kígyó utcák közének, a Malom utcai kistérnek, a töltéskanyarnak egykori benépesítői, fiúk és lányok, akik mindannyian gazdagították, teljesebbé tették a költő életét.

Magáénak tudta nagybátyja, Moldvay Sándor örökségét, aki negyven évig tanyán tanított. A szellem megalkuvás nélküli szolgálatát képviselte, az időtálló értékekhez hűséges maradt. Jogosan írja róla G. Komoróczy Emőke: “Magasan fénylő szellemű példaképeitől tanulta: nemzet, ország dolgában alkudni nem szabad, őrizni kell a 'szent lángot' s átmenteni egy jobb, szabadabb kor számára (Utolsó levél Pákozdy Ferencnek Debrecenbe). Kodolányi, Németh László, Sinka István, Bálint Sándor, Szabó Pál, Várkonyi Nándor stb. világítják előtte az utat, s ő méltó utódként szólítja maga mellé, maga mögé mindazokat, akik a múlt kincseit a Jövő Házába szeretnék átmenteni.”

Az újraindított Délsziget -- aszúöröm

“A Gyöngyösön 1976 áprilisában szervezett első tudományos Németh László-konferencia anyaga 1986-ban, az újraindított Délsziget lapjain látott napvilágot. Moldvay ifjúkori szerkesztői elveit, célkitűzéseit megőrizve értékszempontúan vallotta a múzsák testvériségét. Célja mindvégig változatlan maradt: a szellemi értékek mentése, őrzése és tudatosítása, népszerűsítése, létrejöttük elősegítése.

Az ország egyetlen valóban magánkiadású irodalmi és művészeti folyóirata a hagyomány folytonosságát képviselte. A folyamatosan számozott, és újabb 32 számot megért almanach történetében kiemelkedik a Kassák-centenáriumi megemlékezés és Németh László fiatalkori drámájának, az András, a királynak a közlése is. Az utolsó, a 35. lapszám egyben Moldvay Győző-emlékszám is. Szerkesztésében kivételes ügyszeretet munkált szerkesztőtársam, Matiszlovicsné Horváth Éva és a kultúra hatvani szervezői részéről. A főszerkesztő gépiratokon jelölt útmutatásait követtük az emlékszám összeállításakor. Az így rendelkezésünkre álló anyagot egészítettük ki a Moldvay Győző halálakor publikált nekrológokkal, és néhány neki dedikált verssel. Tőkés Lászlónaka Moldvay Győző özvegyének, dr. Dékány Saroltának küldött részvétnyilvánító levelét fakszimile formában is közöltük. Amikor a romániai változásokat kirobbantó Tőkés Lászlót a Ceaucescu-diktatúra száműzte Temesvárról és egy kis szilágysági faluban háziőrizetben tartotta, és sorsának alakulása kiszámíthatatlan volt, Moldvay elindította a Nemzetközi Tőkés László Mozgalmat...

Tőkés László Moldvay Győzőnek a Jó Ügy melletti kiállását, erkölcsi bátorságát, “az elkötelezett emberekre jellemző szent buzgalmát” részvétnyilvánító levelében így értékeli: “Soha nem tudom Neki eléggé megköszönni azt az önzetlen ügyszeretet, mellyel temesvári, majd '89 utáni küzdelmeimet követte és támogatta, sőt -- egészen rendhagyó módon -- nemzetközi mozgalmat keresztelt el az én nevemről...” Ez a lapszám 1996 áprilisában rendezett hatvani Németh László-konferencia anyagát, a Hatvani Galéria történetét, és az 1996-os, XII. Magyar Tájak Tájfestészeti Biennálé nyertes pályaműveit is tartalmazza.

A Délszigetet perdöntő mértékben a főszerkesztő áldozatkészsége és az olvasók baráti támogatása éltette. Moldvay Győzőnek a egyes számok költségeinek kifizetésekor gyakran a “családi kasszát is meg kellett lékelnie”. A Fohász a szigetért testamentum életcélt tartalmaz, szerkesztői ars poetica érvényű vallomás:

“E földet érzem-tudom a festetlen arcú,

a tiszta tekintetű emberiség lehető házának.

Jertek hát: segítsetek az időfolyam sodrában

a Szigetet építeni, amely szívvel ennek szolgál,

ahová összehordhatjuk a szellem gyönyörű javait,

a már becsültet, de a veszni hagyottat is,

merthogy együttesük, meleg együvé tartozásuk

utódainknak szánt gazdag, tisztes vagyon,

a mi teljes orcánk, s a jelenvalóság jövendője.”

x

A Hatvani Galéria igazgatóját hódmezővásárhelyi festő- és művészbarátai mindvégig támogatták Galéria- és kiállítás-szervező munkájában: Kohán György, Szalay Ferenc, Csohány Kálmán, Fodor József, Németh József, Fejér Csaba, Erdős Péter és a Csikósok éppúgy, mint nagytehetségű unokatestvére: Kurucz D. István és sokan mások.

A költő, szerkesztő, galéria-igazgató Moldvay Győző 1995-ben “Hatvanban hetvenkedett”, vagyis 70. születésnapját ünnepelte barátai körében. Festők, képzőművészek, írók, színészek fényes nevekkel büszkélkedő csapata ismerte el, becsülte meg, tartotta nagyra közhasznú kultúra-szervezői, mecénási, újságírói, szerkesztői tevékenységét.

A hatvani és hódmezővásárhelyi Moldvay-ünnepségek után, 1995. szeptember 21-én Mezőkövesden és Szentistvánban egykori barátai, segítőtársai körében köszönthettük a jubiláns költőt, szerkesztőt, galéria-igazgatót. Joggal hangsúlyoztuk: neki sikerült elérnie célkitűzését: “kötés és lármafa” tudott lenni “késő unokák táltos örömére”. Ma már úgy tűnik, hogy köszöntést megköszönve, akkor talán a sorsérzés mondatta vele Mezőkövesden régi és új barátai, Kiss Gyula, Hegyi Imre, Pap János, Baranyi Dezső, Cseh Károly, Szabó Bogár Imre, Dudás Sándor körében: “Azt hiszem, többet már nem találkozunk ebben az életben...”

A búcsúzó hangulatot erősítette a hallgatóságában az Úgy szeretni című verse is, amely végső fohászként hangzott: “szeretnék úgy meghalni egyszer, / áttörve arany szerelemmel. / kit megpróbált a hűség gondja / úgy hullani majd el, legénymódra.”

Megadatott neki az “arany szerelem”, a család, az otthon -- felesége, dr. Dékány Sarolta jóvoltából. Benne találta meg a feleség típusát, a sors viharos szelében a menedéket: “Gyógyfüvem vagy s énekem / szőlővesszők mámora, / én meg leszek záporban / fázó tested sátora” (Ha felbuknék). Az életküzdelemben társra lelt, aki megbocsátó mosollyal várta otthon, aki szigetet épített körülötte: Aranybárány, Szegetlen cipó, A gyújtogató, Nem szerelmed féltem stb.

1996. áprilisában nem tudhattuk, hogy búcsú-konferenciára gyűltünk össze a Hatvani Galériában, amelyet Moldvay Győző szervezett a gyöngyösi Németh László konferencia 20. évfordulóján. Hozzá illő volt ez a búcsúintő gesztus: társaságokon kívül és felül állva, élete végéig hű maradt Németh Lászlóhoz, amikor életének legutolsó nagyszabású hatvani rendezvényét is századunk kivételes gondolkodó és írógéniuszának szentelte. Németh László-i minőségeszmény vonzásában, szellemében osztotta meg élete “aszú-örömét”, végezte szerkesztőként, szellemi organizátorként az “álom- és tapasztalat-átadást”.

Pedig gyakran kellett lenyelnie az értetlenség és méltatlanság keserű piruláit. Életében Heves megyei kitüntetést nem kapott. Halála után posztumusz Berzsenyi-díjról volt szó, végül csupán Népművelésért Díj lett belőle. (A díj oklevelének fotóját a Délsziget utolsó, Moldvay Győző emlékének szentelt számban közöltük.)

Moldvay Győző örökre visszatért szülővárosába, amelytől útravalóul életre elegendő szellemi poggyászt, programot, feladatot kapott. A hódmezővásárhelyi peregrinus, a költő és szellemi organizátor szavai beteljesedtek: “Negyven évem visszajár / fészekhagyó sasmadár, / s ragyog tollán szüntelen / gyémánt nehéz türelem.”