© Cs. Varga István
 
 

“IHLETETT ÉLÉS NEKEM A VERS”

Cseh Károly költészetéről

Cseh Károly 1952. december 6-án született Borsodgeszten, ott ahol észak felől mindig dereng a Bükk delejes kékje. Az általános iskola alsó tagozatát szülőfalujában végezte, a felső tagozatot a szomszédos Vattán járta ki. 1967 őszén került a “rózsálló” kisvárosba, Mezőkövesdre, és itt is érettségizett.

Kilenc éves korától ír verset. Gimnazistaként ismerkedett meg a versfordítással. Radnótiról készítette érettségi dolgozatát, majd egri főiskolásként a szakdolgozatát is róla írta. 17 éves, amikor Hegytetőn című versét Kiss Gyula közölte a Matyóföldben.

Két évig, 1973 októberétől 1975 októberéig volt Zalaegerszegen katona: “Jégreccsenésű parancsszavakat, surranócsikorgású napok élményét, zord ihletét hoztam onnan magammal és két kilónyi verset. Nagyobb részüket (...) őrség alatt írtam: fejben vagy éppen a zubbonyzsebben lapuló noteszben, ha ez nem volt nálam, akkor olykor ceruzacsonkkal egy-egy sort az őrbódé falára, melyet aztán váltáskor eltüntettem, elmaszatoltam” -- írja élményeiről.

“Zord ihletből” született az 1976-os keltezésű, vallomásos jellegű számadás-verse, a Hószobraim, amely azt is bizonyítja, hogy képi megfigyelésekre is mennyire fogékony. Alapélménye: az őrségben hajnalra belőle is “hószobrot” formázott az éjszaka. A fehérség kövezte út felett azonban mindig maradt egy sugárnyi virradat, amikor rügyeket nyitott a hó a hitet véreztető fagyban, és ekkor győzött az élniakarás, és megfogalmazódott a költő öndefiníciója: “maradtam, mi voltam: tűzlobbanás január-távlatokban”.

Ekkor fejlesztette ki magában a verssorok, képek hosszú időre, évekre szóló megőrzésének sajátos módját. “A druidák őrizhették így tudásukat hajdan”-- vallja katonakori módszeréről. Szigorú, tömör versek jöttek így létre: “feszítve testem fegyverszíjak keresztjére, / menetelő tanúja vagyok a kínnak”, “vashüllőkkel telt az éji garázs”. Memoriterként őriz sorokat: “Valami más lett legbelül: / ragyog a nyári éjszaka / a szögesdrótok tüske- csillagaival”.

1975-től 1979-ig szerzett magyar és orosz szakos diplomát az akkor legnagyobb “egri” hősről, Ho Si Minhről elnevezett tanárképző főiskolán. Majdnem másfél évtizeden át Halmajon tanított. 1992-ben családjával együtt Mezőkövesdre költözött, ahol a városi művelődési csoport vezetője lett.

A miskolci Kelet Irodalmi Alkotókör vezetőségi tagja volt, jelenleg az alkotókör jogutódjának, a Kelet Irodalmi és Társművészeti Egyesületnek a vezetője. Alapító és vezetőségi tagja a nyíregyházi Váci Mihály Körnek is.

1974-től versei jelentek meg a Napjainkban, Hevesi Szemlében, Szabolcs-Szatmári Szemlében, a Heves Megyei Népújságban és az Észak-Magyarországban. Az Észak-Magyarország című napilap Látókör című kulturális rovatát öt éven át vezette, majd egy évig az Új Észak Nyitány című rovatát szerkesztette. Más lapoknál is tevékenykedett: a Új Hírnök, Létlelet, a Zizi magazin, Sor(s)ok versrovatánál mintegy két éven át, ahol Ződi Imre volt a felelős szerkesztő. A nyíregyházi Kelet felől című lapnál ma is szerkeszt. Kritikákat írt a Napjainkba, a Hevesi Szemlébe. Az észak-magyarországi régióban élő költőkkel, írókkal és irodalomtörténészekkel számos interjút készített: Kiss Gyulával, Lőkös Istvánnal, Tusnády Lászlóval stb., amelyek rendszerint az Észak-Magyarországban jelentek meg.

A Jászkunság füzetsorozat Vadszonettek koszorúja (Szolnok, 1993.) című számában láttak napvilágot Buharaj Ravil-fordításai. Vascipők évada című költeménye pedig a Versben tündöklő Erdély című antológiában jelent meg. (Sepsiszentgyörgy, 1996. Castrum Kiadó.) Verseket, fordításokat közölt a Tiszatáj, Hitel, Kortárs, Forrás, Új Forrás, Palócföld, Jelenkor, Liget, Vigilia, Jászkunság, Somogy, Magyar Élet, Délsziget, Confessio, Új Ember lapjain.

A Kelet antológiákban, És mégsem elégia, Nyílt levél, Negyedik üzenet erősítette az alkotókör növekvő művészi, esztétikai igényszintjét. Három hangon (1986) címen -- Csorba Piroskával és Furmann Imrével -- versantológiát adott közre. Negyedszázad alatt pályakezdőből a régió szellemi életének ismert költőjévé, műfordítójává és szervezőjévé vált.

Emlékezete az élet nehéz pillanataiban Halmajra mindmáig visszajár. A természet egykor átélt, ma is eleven, lélegző élményeivel ébreszti el-elapadó ihletét. Számos verse őrzi a halmaji táj, természet, mező, kert, Hernád-part megkapó, festői és egyben levegőtávlatos zsánervilágának imaginista pillanatait, villanásait: Medárd, Kakukkszó, és jó pár más, utó-ihletésű vers: Téli meggyfa, Ádvent, Fehér vigília, Barkaág. Gondot fordít a színek emocionális jelentésére, a koloristák iskolájában egyre felsőbb osztályokba lép.

Sok lapban, folyóiratban, antológiában publikált verseket, versfordításokat. 1995-ben költői pályakezdésének 25 éves évfordulóját a Ketten a kertben című verskötetével ünnepelte. Akkor ez volt a negyedik saját verskötete, a két műfordításkötettel együtt pedig a hatodik. A számmisztika önmagáért beszél: a 42 éves költő esztendeinek számképlete a “4 + 2”, ennek összege 6, vagyis addigi köteteinek a száma.)

Azóta újabb versfordításkötete is megjelent. Eddig összesen hét könyvben osztotta meg olvasóival kimondható és kimondhatatlan élményeit: Borostyánkő és kaszaélek (1989), Aranyháló (1992). Téltakarító (1993). Két műfordításkötete is megjelent: Csuvas szó (1985), Mihail Szeszpel: Az ínség zsoltárai (1989). Saját versei mellett versfordításokat is tartalmaz a Ketten a kertben (1995). Török, tatár és csuvas versek fordításkötete a Kihunyó augusztus (1996).

Számára az írás elemi létszükséglet, a versírást az önmagával való találkozás esélyének, az élet kegyelmi ajándékának tartja, amelyet az emberek iránti kötődés izzít nemessé. Kivételes intenzitású szépségvágy élteti és ihleti. Zorduló jelenünkben számára a létrend megtartó hármas oszlopa: a szépség, igazság, jóság. A szépségben az élet értelmét látja. Vele kapcsolatban joggal idézzük a kalokagatíja görög eszményét és Keats híres öt szavát: “Beauty is truth, truth beauty” -- Tóth Árpád fordításban: “A Szép: igaz s az Igaz: szép!” Dosztojevszkij reményhitét, “A szépség menti meg a világot”.

Tudjuk, ha a szépség nem is mentheti meg a világot, mégis segíthet elviselhetővé tenni. Cseh Károly annak a szépségnek az elkötelezettje, amely a “Titkok titkával” tart rokonságot, amelyet nemcsak a filoszok, de a filozófusok és esztéták sem tudnak érdemben értelmezni. Az emlékezet - munkálkodás - remény Arisztotelésztől Novalison át napjainkig ívelő hármas eszményét a szinte kultikus szépségtiszteletben őrzi. A kereszténységben ez a görög tradiciójú hármas ideál a gondviseléshez kötődve a hit - remény - szeretet triászává magasztosult, visszfénye Cseh Károly költészetében kimondatlanul is jelen van.

Borostyánkő és kaszaélek

Hosszú pályakezdés, számos napilapban és irodalmi folyóiratban való publikálás után kedvező visszhangot váltott ki a Három hangon című versantológia. 1989-ben jelent meg első verseskönyve: Borostyánkő és kaszaélek. A cím két, össze nem illő szó kapcsolata. A “borostyánkő” az aranyló ragyogást, a napfényt magába záró, emlékőrző motívum. Erőltetett asszociációval társítható hozzá csupán az életrajzi vonatkozású, a mezőről hazatérő aratók kaszáján megcsillanó napfény vizuális emléke: a többes számú “kaszaélek”. A kötet Játszmák című nyitóciklusában önmaga és a világ viszonyát mérlegeli, az őt körülvevő dolgokat, jelenségeket tükrözteti verseiben. Kritikus hangon a világ fonákságaival perel. A belső vívódás kínjait enyhíti a szépség öröme, vigasza.

Kétségtelenül nagy olvasottság mutatkozik meg a versekben. A kötetnyitó Késik a tavaszban a “állati zöld derengés” kettős jelzőjét a keleti misztikából, a Tibeti halottaskönyvből kölcsönzi. Kétségek közt fogalmazza meg veszélyérzetét: az “ősösztönig lefokozott / létezés hajnala jön...”. A feloldást zaklatott kérdésben kísérli meg: “vagy csak intőjelek sokasodnak / túl a krisztusi koron?” Sorsát sziszüphoszinak érzi: “mint aki forgóajtó / üvegeinek foglya lett”.

Az ősanyakép és a Mária-kép is eltorzult, a szenttől a szajháig, és még annál is tovább süllyedt korunkban: “gyönyörű és kegyetlen / lesz a világ / mint egy terroristanő...” A Tavaszi menetrend szerint “indulnak újra / rügy-dördülésre / gyalogtúrák / diktatúrák”, és magyar módra végzendő a Keresztfüggés. A költő megtapogatja sebeit és beleszisszenti fájdalmait a világba.

Blokkvers a 15 soros Nyári távirat, amelynek időtálló üzenete: “a koponyákat belülről veri fel a magyar ugar”. Ünnep helyett Földszagú napok várnak ránk, és “kiszaggatott gyökerekké sötétültek / a márciusi fáklyák csillagképei...”

Hallja a 80-as évek “szárnyat mankóvá lefokozó parancsszavát”. A beteljesítő idő könyörtelen múlását, a mindent kikezdő filozófiai rossz veszélyét konstatálja: “behavazódnak a lehajló ágak / behinti hajszálaid a holdfény...” Közben hiába keresi a vészkijáratot az élet egyetemes veszélyzónájából. A kontúrokat, árnyképet mutató Ellenfényben panaszra hajló szomorúsággal szemléli önmagát. Úgy érzi, rá sem kerülhet a költők listájára, mert a létezés peremhelyzetében léte “túl jelentéktelen”.

Tükrök és csillámlások című ciklusban a belső fény és ragyogás verseit, szerelmi költészetének darabjait kötötte csokorba. A fény-árnyékra épülő versek lélekritmusa a szerelem létállapotát követi. A vágyakozástól, a felvillanyozódástól indít, egyre magasabbra, “a mindent megtartó gyönyörű sejtelemig”, a szerelmi ragyogásig jut. A letisztult érzelmi állapotban tündöklő képek villannak elő emlékezetében.

A ciklus nyitánya: Lepkék a roncstelepen. Köznapok varázslatát példázza a Téli mágia, amelyben a kert hófehér márvánnyá változott, amelyen szinte siklik a tekintet a “felezüstlő” meggyfáig, az egész éjjel tomboló “fehér mágiáig”, amely csillaggá igézte a fák ágait, a kedves hajcsatját és szemeit is. Tudatosan figyel a színszimbolika magyar és világirodalmi tradícióira, ezeket behatóan tanulmányozza, így alakítja ki egyéni, összetett színszimbolikáját.

Etikai érzékenysége egész költészetét áthatja. Otthonnak keres “egy szodomátlan várost”. Együtt idézi fel a jázmint, a szerelem bibliai virágát és a holtakét: a krizantémot. Egyik múzsájához szól -- a múzsa égi lény, de mindig van földi helytartója -- a Csillag és krizantém, amelyben a test éterivé, mindenséggé lényegül, az összeboruló szerelmespár megremeg, várja az elmúlást, amely mégsem halál teljesen, mert a legkésőbb virító krizantémban, a hófehér virágban folytatódik.

A kötet egyik legszebb, legkifejezőbb verse a Lepke és őspáfrány, amelynek ihletője egy bársonyos női kéz, a tenyérben olyan maradandó a simogatás emléke, mint az őspáfrányok erezete a szénben. A lepke, a pillangó csodálatos ősi jelképét a legnagyobbak, Csokonai, Arany, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor nyomán a jelentésárnyalatok bővítésével tudja megújítani. Felejthetetlen a finom ujjak verdesése, amely öröklétűvé magasztosul, kitörölhetetlen nyomot hagy, mint ősidők flórája és faunája a szénrétegekben.

A szerelmi elhidegülés, szakítás emlékverse a Tovább, amelyben a behavazott barázdák képe villan össze a gyönyör pillanataival, a kedves bordáinak képével, tapintásával. Már csak elenyésző káprázat a finomívű, elernyedő test emlékképe. A lélek szabadul a hiábavaló vágy, vád és teher kínjaitól, az idő begyógyítja a belső sebet, mint egy levedlett kígyóbőr, olyan a lezáruló életszakasz: “Káprázatodat levedli magáról / sorsom akár bőrét a gyík...”

A szembesülés riasztó végletekig jut el a Tükör előtt című versben. Az öngyilkosság rémét idézi fel a rémisztő képzelet: “Felsejlik a tükör hátterében egy téli táj... Farkasszemez ilyenkor verőér és borotvaél”. A cikluszáró Téli szemlélődést az elmúlás, a tél, a halál, a dermedtség képzetét telíti. A szerelem aranyló vibrálásai helyett az ezüstfehér fény homogenizálódik. Ellobbantak a belső tüzek, már nem hevítenek, nem is melegítenek. A benső végtelenben is csak emlékképeket lát a kedves alakját, mozdulatait kutató tekintet. Az utolsó két versszak mélyáramlata a templomtól, a házasságkötéstől a temetőig, a kriptáig süllyed, a szerelem elmúlását tanúsítja, de egyúttal emléket is állít neki.

A kötet harmadik ciklusa anteuszi szemléletű, a költő vágyait, kötődéseit, örömeit és keserűségeit tükrözi. Génjeiben őrzi a szülőföld képét, a gyerekkor számtalan élményét, emlékképét. Megjelenik a férfiből apává lett aggódó költő képe is, aki gyermekének látja egykori önmagát, akit félteni kell a világ gonoszságaitól. Az atyai szeretet egyensúlyt teremt, magasztossá varázsolja az apró, köznapi eseményeket, küzdelmeket, a teljes emberi életet.

A nagy dolgok helyett a kis csodák ragadják meg, erről tanúskodik Arany-ezüst című verse is. Tele van fénnyel, szinte zsoltáros szépségű áhítat árad a versben: “Szószékké magasodó rögön áll a gyerek”, és képzeletben a napraforgó tányérja is baldachinná változik. (A vers vizuális megformáltsága is szószékre emlékeztet.)

Gyermekkori élmények táplálták a kötetet címadó versét: Borostyánkő és kaszaélek. A Péter-Pálkor kezdődő aratás kaszás, sarlós népének látványát elevenen őrzi az emlékezet. A költő az emlékből kibontja, életre kelti az egykori élményt, a napsütés aranylását. A lényegtelen dolgok kihullanak az emlékezetből, de a felejthetetlen látvány ragyogása kitörölhetetlen.

Cseh Károlyban él a mívesség igénye. A rét tanúja “szabálytalan dupla” haiku, a ciklus egyik gyöngyszeme, amelynek pillanatnyi áhítat-élmény az ihletője. A költő zöld kötésű bibliáját olvasgatta, és amikor becsukta, két ujját önkéntelenül is a fedelére tette. Képzeletében ebből az önkéntelen mozdulatból egész élete pergett le lelki szemei előtt.

Utry Attilának, a Kelet alkotócsoport kiváló szervezőjének és vezetőjének ajánlotta az Atavizmus című verset. Az emlékkép a gyerekkoron is túlmutat: a kertjük végében csordogáló patakban a gyerekek döglött legyeket, bogarakat úsztattak gyufaskatulyában, addig kísérték őket, míg el nem tűntek a sás mögött. Ősi törzsi szokást idéz az emlékkép: egyes törzsek a halottaikat kivájt fatörzsből készült csónakba tették, és siratóénekekkel kísérték a folyó kanyarulatáig, ahol eltűnt szemük elől. Ez a két kép összefonódik e strófában, de megmarad a tárgyi kép is, és a hasonlattal ősi távlatot kap a vers: “Siratóének a sás zizegése (...) Szél fúj időtlen távolokból / az ünnepet visszahozza.”

Gennadij Ajginak dedikálta a Fény hírnökei című verset. Gyermekkori tavaszi szemlélődést elevenít fel, a felfelé ívelő fecskék látványát, akik “nem sebzik meg a kéket”, vagyis az eget, amely a lételemet jelenti szárnyalásukhoz. Összefonódik látás és látomás, és transcendens képpé alakul. Már nem a földi szem látja a madarakat és az eget, hanem a lelki szemek fedeznek fel egy csupán sejthető, láthatatlan világot.

A külvilág illúziótlan, a költő úgy érzi: “Harminc fölött / glóriájukat / vesztik a tények...” Elmúlt ugyan az ifjúság, véget ért az álmodozások kora, de megmaradt a lélek, a szív tisztasága. Történelem helyett lapos és üres, mellébeszélő és megtévesztő történetekkel traktálnak bennünket a hírek. Pedig az emberben erős a “sursum corda” (“fel a szívvel”) igénye, felfelé vágyakozik, mint a transzba esett szerzetesek, akik úgy érezték, hogy a templomkupola velük együtt emelkedik az Isten felé. (Révület.)

Blokkvers a Máglyák, amely a látványból “tágabb-ívesebb” látomássá lobban. Indító képe köznapi. A költő kisfia a kert egyik meggyfájára próbált felmászni, amelynek levelei ősszel vörös színben pompáznak, és lehullva a fa alját is lángszínűvé varázsolták. A világ baljós fenyegetése sűrűsödik össze a versben: életünk világégések szüneteiben bontakozik ki, görcsös kapaszkodással, ideiglenes és viszonylagos harmóniában élünk.

Önjellemző, időmértékes lüktetésű vers a végig vibráló Felfelé. Ezt a nyomdatechnikai megoldás, a vers egyre beljebb-beljebb kezdődő szakaszsorai is érzékeltetik. Az indiánnyárban feltűnik Cseh Károly kedvelt költőjének, Traklnak híres “bodzabokra”, tudatosodik egyik sora: “Fürtösre ért a bodza a gyerekkor kék homályán...”

Tolsztoj nyomán vallja: “A fa örök szépség”. Famotívumra épül, új jelentőségre tesz szert a befogadók tudatában a Lefelé című vers is, amelyben az élet- vagy világfa részekre bontása jelenünk kaszthelyzete szerint történik. A fa koronája, a felső tízezer, élvezi a fényt, a ragyogást. Itt szinte örök eufóriában telik az élet. Szakadatlan a mulatság, sugárzik a pompa, de “Törzstől lefelé / lassul a tánc...” A fát a törzs tartja, a föld-alatti gyökérzet táplálja, de mindez néma, bölcs hallgatásba merül.

Furmann Imrének ajánlotta az Egyensúly című versét, amely a kétségek közt is harmóniát ígér, reményt ébreszt az állandó bizonyításkényszerben is. Az ember elementáris erővel törekszik a fényre, a szépre, az egyensúlyra, a görögök számára a legfőbb jót jelentő harmóniára.

Már az első verskötettel jelet akart hagyni a félelemmel, önzéssel, gonoszsággal telített, de varázslatos élményekben is gazdag világban. A belső égbolt, a lélek magasában próbál szárnyalni. A szépség, jóság, a lelki nemesség vonzza felfelé. Jól látta R. Takács Olga: “jellegzetes fények járják át a versek világát, megszenvedett, sokszorosan hiteles, őszinte érzések melegítik át őket.”

“Kései”, de nem megkésett első kötete bizonyítja: a várakozás valódi érlelődést hozott, amelyet az eklekticizmus, a retorika, a közhelyek veszélyétől való szabadulás folyamata is tükröz. Az indulás időszakának termése zömmel a közvetlen élménylíra körébe tartozik, célja: az öntanúsítás. A hangot, stílust, szemléletet kereső költő igyekszik a korai statikus, távlatnélküli állapotokat, hangulatokat rögzítő versek köréből kilépni. Tudatosan kísérletezik a dinamikusabb, távlatosabb eszközökkel.

Költészetében megszaporodnak a látomáselemek, felerősödnek a mitológiai, bibliai sugallatok. Költői inspirációi összetettebbekké válnak. Kerüli a sablonszerűséget, a közhelyes megoldásokat, a harsányságot. Új lehetőségként jelenik meg nála a drámaiság, a létezés tragikuma: az elmúlás. Láttató erejű metaforákat keres, árnyaltságra törekszik és mindezt költői képei meggyőzően bizonyítják.

Vándornak, átutazónak érzi magát, köztes létállapotban is a fénylő szépség, a bensőség-érték, az igézet áhítatos híve. Között című verse a címadással Nemes Nagy Ágnest és Pilinszkyt idézi és a szépségeszményhez kötődik: “...utazz tovább az időben / az egymásba rohanó sorsok / katasztrófa-hírei között / szedd csokorba az állomások fényeit...” Ez az áradó, sugárzó lélekállapot védekezés is az elmúlás szorítása ellen. A létezés misztériumát átélve igyekszik a hétköznapok fölé emelkedni. Szomjazik a létezés csodáira, az életet kiteljesítő szerelemre.

“Időtlen bennünk a remény” -- Aranyháló

Második, ízlésesen illusztrált és tipografizált verskötete, az Aranyháló a miskolci Új Bekezdés Irodalmi Alkotócsoport és Művészeti Egyesület kiadásában, Vass Tibor lényeglátó előszavával jelent meg. Kötetkompozíciója a hármasság jegyében fogant: teljes egészében hármasokra és ezek hatványaira épül. Mindig valamely hárommal osztható számú versnél találhatók Urbán Tibor értékes, láttató erejű grafikái: szám szerint kilenc, a borító grafikájával együtt tíz. (A számmisztikából ismert háromszor három plusz egy, vagyis a tíz: a teljességet jelenti, a tökéletes számot.) A hármasság elve érvényesül a 9 és 18, valamint 9 és 9 versből álló ciklusokban is. (A trinitás elve szerint a “szerelmes ciklusban” is 18 vers található.)

A címadás -- a motívum számos változatán túl -- a mitológiai aranyhálót idézi, amelyet a “teremtő” kovács, Héphaisztosz készített Aphrodité és Árész tőrbe csalására. A költő hasonlóan készíti a verset a valóság és szépség “tőrbe ejtésére”.

A mindent mindennel összekötő “háló”, különösen a szerelmes versekben, az Örök Asszonyit, a mindenség, főképpen a belső végtelen hármas egységének összefüggéshálóját jelképezi goethei értelemben: “Csak földi példakép / minden mulandó; / itt lesz a csonka ép / s megbámulandó; / mit nincs szó mondani, / itt végbement; / az örök Asszonyi / egébe ment.”(Kálnoky László fordítása.) Cseh Károlyt kivételes erővel vonzza, költőként élteti és ihleti “az Örök Asszonyi odafent”. (Azonban résen kell lennünk, mert gyakran úgy érzésünk, hogy szinte belekábulunk ebbe a színpompás és fényittas világba!)

A konkrét valóságsíkról, tapasztalati élményből indul az első ciklus: a Közellét álma. A valóságélmény a legszebb szerelmes versekben is szinte érintésközeli szépségben ragyog, a mindenségig tágul: Fény-tisztás. Az apró, kézközeli képek uralkodnak a versekben, “érintés-mágiájuk” szinte tapintható. A költő “megilleti” a valóság kis mozzanatait, a teremtő érintés szellemében a földi tények “égiessé”, éterivé emelkednek, fényudvaruk felragyog.

Költői látásmódja egyre összetettebb. A belőle feltörő elementáris szépségvágyat néha már iróniával, groteszk mozzanatokkal igyekszik ellenpontozni. Újdonságot jelent e tekintetben a Keleti arcvonal című ciklus. Figyel a verskezdet fontosságára és a gyakran epigrammatikus, gnómaszerű zárásra. A versegész egyenletes, magas esztétikai megformáltságára azonban jóval ritkábban futja az ereje. Képalkotásának tisztulása, tehetségének tömörítő ereje segíti, hogy mind nagyobb dimenziókat képes átfogni: “Nomád álmomban sátrazó melled: napos rögön lepkepár.” (Felfénylés.)

Élő költészetünkben ritkaság, hogy ennyi bensőséges élmény fogalmazódjék meg versben írja Fodor András az Aranyhálóról: “Nekem mindenekelőtt az öntörvényűség, a kevéssel sokat mondás, a kifejezésbeli érzékenység tetszik írásaidban. A tematika is rokonszenves: kivált azért, mert szerelmi verseknek ezt a személyes, közvetlen hangját alig hallom ifjabb pályatársaimtól.” Elismerően emeli ki az Ausonius délutánja, Télelő, Fénytisztás, Hellén igézet, Ketten a kertben, Aranyorsó, Vascipők évada, Kor-kérdező című verseket.

A transzhisztorizmus révén toposzok, formák, konvenciók kerülnek egymás mellé a maguk értékminőségében, a költés, a költészet dimenzióiban. Egyfajta nem tematikus, hanem inkább sajátosan imaginatív, jórészt identifikáló és nem “relativizáló és historizáló” intertextualitásról is beszélhetünk a Hellén igézet és az Ausonius délutánja kapcsán. Mindkét vers kitűnő példája a transzhisztorizmusnak, tipológiai ihletésű önálló lelemény, amely meghatározott történelmi-szellemi élménykörhöz kapcsolódik és egyetemes természeti-emberi vonatkozással is rendelkezik.

Az Aranyháló költője már bizonyosságként érzi: az út belül vezet fölfelé, a szíven át az értelemig és tovább, a transcendens nyitottságig: “Ágyad mellett az útrakész bőrönd / félig nyitva, / mint negyven felé a létezés.” (Vadszedrek.)

Cseh Károly a modern törekvések labirintusában nem várt jeleket, sem útmutatást: bátran elindult a maga útján. Nem kívánt betagozódni -- az önszerveződésű, belső igényre létrejött Kelet Irodalmi Alkotócsoport és a nyíregyházi Váci Mihály Irodalmi Kör kivételével -- semmiféle politikai, ideológiai, de még elfogadott vagy helyeselt esztétikai irányzatba sem. Kiküzdötte személyes autonómiáját, védi és őrzi költői szuverenitását. A magabiztos csoportosulások között ezért tűnhetett gyakran autsidernek, holott számára ez a költői létezés egyetlen méltó alternatívája.

Metamorfózis, esztétikai megújulás megy végbe költészetében. Számára a világ csupa metafora, sokértelműség, a partikulárisban fellelhető eleve adott egyetemesség: a “Pillanattá sűrült öröklét”. A pillanatnyi benyomásoknál nagyobb távlatú világszemlélet kimunkálására törekszik.

A spirituális horizontot egyre fontosabbnak érzi. A transcendens hit elemei felbukkantak már korai verseiben is, de igazán karakterisztikussá csak később kezdtek válni. A szakrális és főképpen a mitologikus vonatkozások egyre súlyosabb értékek érzékeltetésére is alkalmasak. Tudja, hogy a mítosz elsősorban müthoszt, vagyis olyan fajta önálló elbeszélést jelent, amelyet a történelemmel ellentétes “történet” szó fejez ki. Csak ne feledje, hogy a müthosz -- Ricoeur szerint -- a valóság mimetikus újraírását is tartalmazza. Ebben pedig nagyobb önállóságra, kreativitásra lesz szüksége a további fejlődés érdekében.

Az apró dolgok művészetével is bátrabban kell kísérleteznie, hogy át tudjon ívelni a “szentséges”, a “transcendens” világba. Annál is fontosabb ez, mert érezhetően erős benne a mágikus szóhit és az asztrális jelképrendszer kimunkálásának igénye.

Külön kell szólnunk a mágikus és szürrealisztikus nyelvi rétegek szándékos elegyítéséről, a drámai karakterjegyek, a megszaporodó látomáselemek felerősödéséről. Teljességvágy, erőteljes szenzibilitás jellemző rá: nyitódás-nyitottság az esztétikai és transcendens értékek és távlatok felé. Nem adta fel sem a tartalomközpontúságot, sem az értelmezhetőséget. Kutatja a nyelv rejtett szerkezetét, a lexikai, morfológiai, szemantikai, szintaktikai mélyrétegeket, miközben a belső megújulás útjait járja, éli a kreativitás örömét. Egyre inkább a szövegbe, az alkotásba transzponálja cselekvési energiáinak legjavát. Az igazságban kiteljesedő szabadság és függetlenség, a félelem nélküli élet az álma. Sorstudata, felnőtté vált költői öntudata erőteljesen megmutatkozik költészetében, műfordítói és szerkesztői munkájában, költői és közéleti vállalásaiban.

A kötet záróciklusa műfordításokat tartalmaz. Annak jelzése, hogy a költő eddigi munkásságának jelentős részét teszi ki a műfordítás. Orosz és német nyelvből eredetiből fordít, más nyelvek esetében barátainak nyersfordításait, bőséges kommentárjait használja fel. A horvát versek fordításakor Lőkös István, a török lírából válogatott verseknél pedig Tusnády László nyersfordításait, útmutatásait követi. Tudatosan törekszik a kelet-nyugati, képi-gondolati “szárnyas egyensúlyra”.

A gyűjteménybe, a kötet első részéhez hasonló, vallomásos hangnemű, nagyobbrészt transcendens és mitológiai ihletésű versfordítások kerültek: Ajgi, Buharajev, Cvetkov, Tanja Kragujevic, Jochen Börner, Maria-Lutz-Gantenbein, Helga M. Novak, Hans Wertmüller néhány műve szerepel a befejező verscsokorban. Wertmüller szavaival zárul a kötet: “Időtlen / bennünk a remény: / ittlétünk / itteni értelmét megtalálni.”

Külön kell szólnunk Téltakarító (1993) című, gyermekeknek szánt kis kötetéről, amely végső soron kritikai visszhangtalanságban süllyedt el. Pedig Csorba Piroska a kötetről írt, példamutatóan gondos recenziójában lényeglátóan állapítja meg: “Cseh Károly stílusának, művészetének egyik fő jellemzője és erénye a pontosan megrajzolt, aprólékos gonddal kibontott, szigorú logikával végigvezetett képi világ, a mikrostruktúrák pókhálófinom rajzolata.” A finom és elegáns, antropomorf látásmódot, belső képalkotást, humánumot sugárzó találó megszemélyesítéseket már a Katicabogár című nyitóvers is meggyőzően bizonyítja: “Fűszálnyi fákon éltem és csodáltam az almát / s elérni vágytam a lomb égboltnyi birodalmát / Szárnyam vérpiros volt még pettyek nélküli nehéz / vértem volt eddig s mostan súlyával repkedek én / Zizegésem szellőnek véli az almafa -- hittem -- / s benne lubickol majd sok fia önfeledten.” Bár Cseh Károly fia és lánya közelesen felnőttkorba ér, gondjaik sem gyermekiek, költőként mégis vállalnia kellene a Téltakarító folytatását, hogy “gyermekversekben” is gyakorolja a könnyedség bűvöletét, sokasítsa humorának fényeit, rögzítse az ihlet kegyelmi állapotának pillanatait, küzdjön a mondhatatlan szólásjogáért.

Ketten a kertben

Karakteres kötetkomponáló, életműépítő tudatossága tovább erősödik Ketten a kertben című könyvében is: amely félszáz szerelmes verset: “magánmágiát” tartalmaz: Aranyorsó címen 33 saját alkotás, Megszámlált órák címmel 17 műfordítást. A szerkesztésben elkülönülnek a saját versek és a műfordítások, de szoros tartalmi és szemléleti összefüggés szervezi őket kötetté. A hárommal osztható számú verseknél találhatók a grafikus, festő és könyvillusztrátor Koscsó László grafikáinak célja nem a versek “leképezése”, hanem a szó és rajz poézisének kölcsönös erősítése.

Cseh Károly életében és költészetében mintha lezárult és elkezdődött volna valami -- negyvenen túl ilyen a létezés. Ezt a sejtelmes valamit kísérli meg láthatóvá, érzékelhetővé tenni a vers, és tejtestvére, a versfordítás. Van valamiféle additív jellege ennek a költészetnek a folytathatóság révén, amely cáfolja az abbahagyhatóságot. Negyven után a “mintha” már mintává kristályosodik, felragyog és szertesugárzik a lírai én.

Az érett férfikor égboltján a nap délutánra fordult. A költő megérzi a létezés sugárzását, az anyagban a szeretet fényét: a tiszta kék óriási erővel vonzza felfelé. A tények kísértését kezdi már legyőzni a mítoszok igézete. A világot ő csodának, álomi rétnek, tündökletes édeni kertnek látja. Csupa lebegés, ragyogás, kiérlelt színszimbolika, égi földi tükrözés a kötet édeni és aranyló földi kertje, ahol kedvére elidőz a földi és az égi-édeni pár.

Az emlékezet és a fikció kitüntetett szerepet kap. A kötet a nap járását, az évszakok változását adventtől követi nyomon. A télből indít, a tavaszi Fény-tisztáson, a nyári Verőfényen, Aranyorsón szőtt szerelem Pogány fényein át a hóvilágba tér meg a szerelem-sorsos költő. A mindensejtető és rejtő fehér színű világban, a lételőtti fehér “isteni fény” sugárzásában egész emberi sors érződik. A költő a legillékonyabb effektusokra, a vizualitásra és a költőiségre egyaránt ügyel.

A Ketten a kertben szerkezeti felépítése az előző verskötet, az Aranyháló tudatos folytatását bizonyítja. A nap útja szerint a tavaszi Fény-tisztás, majd pedig az extatikusan tomboló Verőfény, a nyári izzású fehér fokozat következik. Mindent elborít a júniusi-júliusi verőfény, egymásba égnek a nappalok, és mind kisebbre zsugorodnak az éjszakák.

Majd a lecsitult, érett őszi aranylás tűnik fel az augusztusi csillaghullásban, az őszi Aranyorsón a rőt színű erdő a szerelem Pogány fényei-ben, aztán pedig az októbert szeplőző Túlvirított rózsák-ban. A költő dilemmaként éli meg: léteztek-e valaha a kisvárosi kertek mélyvöröslésű, melengető fényű rózsái, avagy csupán a képzelet szüleményei voltak? Létezniük kellett, mert az emlékezetben is átizzítják a papírost, vissza-visszasütnek a róluk rótt verssorokból. A költő búvárolja a természet optikai játékait, fények és színek tükröződésének álomképeit. A piros szín, a szerelem, a szeretet számos színváltozata figyelhető meg a könyvben. (Népköltészetünkben a tulipiros tűzpirosat jelent.)

A kötetben végül két közbülső vers után -- Lepke és őspáfrány, Fokozatok -- újra színpompás szivárvány ível visszahajlón a téli világig, vagyis a hóig, a széthullásig, a végső, és éppen ezért kereszt alakú fokozatig.

Szinte mindegyik versben található idealitással telített görög, római, vagy bibliai motívum, amely a földi idő- és térképzeteket, élményköröket is dúsítja. A lírai hős az évszakváltó égi és földi pályán időz, “fenn a fényben”, a hölderlini “lágy légi földön”, vagyis “... droben im Licht / Auf weichem Boden”.

Cseh Károly színszimbolikája tudatos. A kötetegész és az egyes ciklusok domináns színe mellett mindig feltűnik a többi, az adott évszakban kiegészítőként megjelenő karakteres színárnyalat is. Fantáziadús színlátása a káprázatig változatos. Az áttekintést könnyebb kizárással kezdeni. Nem szereti a fehér és fekete közötti átmeneti színt, általában semmiféle szürkeséget nem kedvel. Az élet színei éltetik verseit, ezért is hiányzik belőlük minden matt fényű szürkeség. Pedig költészetében a fekete-fehér ellentétet, a titokzatos clair-obscur-játék lehetőségeit, általában a sötétség képzetét jobban kihasználhatná. Túlságosan is idegenkedik mindenféle színtelenségtől, sápadtságtól, színehagyottságtól, fakóságtól. Mintha azt a régi fénytani tételt vallaná, amely szerint a tárgyak önmagukban színtelenek, színüket csupán a világosságtól kapják.

Költészetében érdemes egy kis színképelemzést végezni. A fehér minden színt magában rejt. A tisztaság jelképe a fehérség, az istenközelségre, szakrális színként az üdvösségre is utalhat. A “hóvakságig fehéredik” az áhítat. Domináns színként fehérlik és ezüstlik ez a költői világ. A fehér szín fémes-ezüstös változata az őszülésre, az agg korra valló fehérséggé változik, gyakran halálhangulatot áraszt. (Például Jeszenyin kései verseiben is a “fehér hold” szószerkezetben a jelző a halált jelenti.) A fehér szín értelmezése végtelen lehetőséget kínál: a hóvirág, mint Isten földre ejtett könnycseppje nyílik ki a hó alól, győzedelmesen adja hírül az újulást, az újjászületést. (Egy mítosz szerint az Édenből kiűzött pár a hóvirágot pillantja meg először.)

A tél domináns színe a fehér, a nyáré és őszé az aranyló kolorit (Aranyháló, Aranyorsó stb.), amely többször elegyedik a szeptemberi hűvös, fémes “holdas-ezüstléssel, víz-ezüstléssel”, s olykor a zölddel (“smaragdlik a fű...”), és keveredik a zöld-arany édeni színével, és néha-néha az időtlen tiszta kék is fel-felragyog. Sugallatot kaphatott ehhez a merész színtársításhoz Szemjon Botvinnyik Másodvirágzás című verséből is: “...ragyog a fák közt / az őszi fenyves arany csöndje. // Zöld viharzás bennünk már nem támad, / végsőt lobban a nyári fény...”

A kék hajnalszín, szakrális színként Mária-szín, de szinte minden jelentős költőnél más és más árnyalatú és jelentésű. Cseh Károly ismeri a Fra Angelico-kék színeket és a Botticelli-féle kék és vörös színváltozatokat. Tudja, hogy a romantikus “kék virág” és a “Jeszenyin-kék távlatok” közt, és azokon túl számtalan színárnyalat található.

A köztudatban össze nem illőnek tartott, különös esztétikai színkapcsolatot alkot a “kék és zöld” együttese. A világoszöldtől a sötétzöldig, a fűzöldtől az olajzöldik igen gazdagok a zöld szín névszói változatai. Érdemes felfigyelnünk a narancsszínre, amely a hűség szimbólumává nemesült a rómaiaknál. (A római nők narancsszínű fátyolban esküdtek, jelezve a hűség iránti szándékukat.) A fekete tradicionálisan a gyász színe, a barna pedig a föld színe, és az evilági létezés síkjára utal. Az arany az élet, az öröklét, az üdvözülés, a fenség színe; az “atlantiszi sugárzás” teljességét is jelölheti. A bíbor pedig a szakrálissal rokon fejedelmi szín.

Cseh Károly erőteljesen érzékeli a múzsák szakrális jellegét, szentségét, de csak ritkán jut el egyéb esztétikai minőségekig, különösen pedig a profánig, groteszkig, bizarrig, amelyek láthatóan a világnak, és nem az ő költészetének elemei. Hiányoljuk, hogy nem szól ananké, a végzet orsójáról, pörgettyűjéről, a harsogó és csábító szirénekről, az orsót hajtó moirák hatalmáról. Reménye, az örök megújulás hite túlságosan is könnyedén lendíti át a lét végső kérdésein.

Az ellenpontozással gyakrabban élhetne, a harmónia, az egyszerűség varázslatát azonban csak ritkán meri megtörni. Tartózkodik az összetettebb, bonyolultabb, ellentmondásosabb változatoktól. (Műfordítóként pedig már egyre gyakrabban vállalkozik groteszk versek tolmácsolására is, amint ezt Alekszandr Makarov-Krotkov Atlantisz felé című versének átültetése is bizonyítja. )

Költészetét szerves folytonosság, folyamatosság jellemzi. Az érett férfikorba érve, a delelőről lefelé ballag a nap az augusztusi verőfényben, és éjjel távolba néz a szem a csillaghullásban. A címadás “kert”-je egyszerre asszociálja az el sem nyert, de elveszített, a költészetben részben mégis felidézhető Édenkertet és az idilli, aranyló földi kerteket. A két kert fenti és lenti síkja szenzuális teljességet érzékeltet a fénylő és állandó kölcsönhatás, az égi-földi tükrözés, lebegés-ragyogás.

A kötetcím az Éden álmát és az idillben aranyló földi kerteket, a “ketten” pedig a lírai alakkettőst, a férfit és a nőt, az egyszerre esendő földi és égi párt asszociálja. Mélységesen képes átérezni Goethe igazát: “Zum Augenblicke dürft' ich sagen: Verweile doch: du bist so schön” -- “a pillanathoz esdve szólnék: / Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!” (Kálnoky László fordítása.)

A látomássá hevült látvány a felizzó képzeletben a költőt elragadja, sodorja egy másik dimenzióba. A képek vakító élességgel zuhognak fantáziájában. Eldönthetetlen, hogy az elme bizarr játéka, vagy transcendens déja vu érzés okozza-e mindezt?

Tudatos kifejezőképességét erősíti költői módszere: nála a két tárgyi kép gyakran egymásra ragyogó jelkép is, amely a láthatatlant sejthetővé, a kimondhatatlant érzékelhetővé teszi. A sumér irodalomban találjuk meg a “kert és nő” legrégibb motivikus forrását: “a szűz, ha ül, virágzó almafák kertje, / ha lefekszik, gyönyörrel tesz boldoggá, / cédrusfa ő, árnyékot terít.” Ebben a kertben a férfi és nő egyszerre esendő földi és égiesen-édeni pár a yin és yang értelmében a szerelem-sors Aranyorsóján. A szerelmes versek “magánmágiák”. Bennük a ködnélküli mítoszi magasban csillan az érzés, nincs misztikus homály, de erős a mágia “konkrétsága”, és a mindig ott virrasztó tárgyképzet.

Szinte minden versben található valami lélekemelő görög-római, vagy bibliai motívum, amely által távlatot kapnak, egyetemessé válnak az időben a föld-ihlette térképzetek is. Archaikus hangulatok, ízek, színek épülnek be az egyre hajlékonyabb és színesebb költői nyelvezetbe. A magyarra fordított verseket vértelen hódításnak tartja, szellemi gazdagodásnak tekinti, saját versnek érzi, mintha csak az eredetiben “helyette” írták volna meg osztrák, svájci, német, csuvas, török, orosz stb. költőtársak. Megszámlált órák címen 17 versfordítást találunk a kötetben. A versfordítások szerkesztése is tudatosan a szerelem-sors orsó-járásához igazodik. A 17 fordításhoz tizennyolcadiknak a zárógrafika járul. (Vagyis a 17-es szám az 1+7 = 8 (+1) = 9 számsort is magában foglalja.)

Változatosak a versformák, az időmértékes lüktetés továbbra is vivőereje a verseknek, felragyogtatója a soroknak. A szavak jelentenek és zenélnek is egyszerre. Cseh Károly az erotizmus igen szelíd, artemiszi változatát műveli. Bár tudja, hogy Afroditének, az ékesség istennőjének jelzője, a “pornó” eredetileg dicsérő jelző volt: “erotikusan vonzót” jelentett. Szemérmes költői alkata azonban más utat jelölt ki számára. Lírája újító igénnyel tart szoros kapcsolatot irodalmunk, különösen pedig Radnóti “hitvesi költészetével”, klasszicizálódott szépség-felfogásával. A költői fejlődés újabb szakasza adhat választ arra a kérdésre, hogy előnyére válik-e ez a korai és mindent átfogó “klasszicizálódás”? A zsoltáros szépségű, magasan kitartott hangban Cseh református neveltetésének, a közös templomi éneklésnek, a jellegzetes hanghordozásnak, szájtartásnak az emléknyomait is érezzük.

Várhatóan a külvilág, a kultúra, az irodalom romló helyzete miatt is komorulni fog valóságérzékeny költői világképe, színvilága, zeneisége pedig visszafogottabbá válik. Egyik iránya lehet az is, hogy útját a “marokba szorított igazságok” felé veszi, epigrammaszerű pársorosaiban, keresztverseiben, mintegy jelezve: az anyagban is “delel” az “élet felén”. A változás során itt is beteljesedésként a groteszkből és képversből valami többlet is származhat. Változatlan marad azonban hite, hogy a kultúra, a költészet elsődleges célja: a gyönyörködtetés és az ember emberségben való gazdagítása. Töretlenül vallja: egy reményt vesztett világban és kultúrában a művészet, a szépség lehet csak az új reménység forrása.

KIHUNYÓ AUGUSZTUS

Cseh Károly Kihunyó augusztus (1996) című műfordításkötetét a karcagi Barbaricum Könyvműhely jelentette meg. Ezeket a török, tatár és csuvas verseket sok olvasó érezheti kuriózumnak, sőt egzotikumnak, én mégis inkább a költői és műfordítói életterv részének látom őket.

A kötet kompozíciója rendkívül tudatosan, az arányokat is megbontva hármasokra épül: 12 török, 9 tatár és 45 csuvas vers: összesen 66 versfordítás. Fecske Csabának egy interjúban arról vallott, hogy műfordítást akkor végez, “amikor az ihlet nem találja meg a szavakat az érzésekhez, takaréklángon ég, de ahhoz már elég 'pünkösdien tüzes', hogy a más nyelven megjelenített világot magyar verssé tudja lobbantani.” A költő a világ lényegét sugárzó titkokkal folytat verses párbeszédet. Tudja, “reánk bízatott az élet”, a világ értelme az ember, aki otthont, hazát keres.

Lírájának egyik fontos jellemzője az “arany-ezüst” szín- és világlátás. Fő színhely a kert, a páfrányok, madarak, a férfikor augusztusi délutánjának “aranylása”, és a benne fel-felcsillanó belső “ezüstlés” keleti, végtelenbe nyúló jellegzetesség. A kötet ciklusai, Cseh Károly korábbi versköteteihez hasonlóan, az évszakok járását követik. “Évszaksorolása” a télből indít és a tavaszba ível, a tavaszból télbe hajlik, hogy innen újra a tavaszba lendüljön.

Balassi és Zrínyi megpendítette már a török költészet húrjait, és mások is érzekeltettek már sajátos színeket, hangulatokat a török nyelvből, költészetből. Cseh Károly az idegen alkotást magyarul az eredeti színvonalon akarja megszólaltatni, ezért is ügyel a versek originális jellegzetességeire. A Vízre hajolt inni már a hold ciklus a török költészetre jellemző, földközelien megszemélyesítő és láttató erejű: tűz és víz, a “Rózsák tűzizzása” jellemző rá.

A perzsa hatást, Firdauszi, Omar Khajjam “kék hazájának” nyomát ma is őrző, modern török líráról állapítja meg Tusnády László: “Mintha az élet lobogása lenne előttünk örök sugárzással. Mintha ezek akarnának előtörni az éj tompa fényeiből, bár ez ellenpólus is a hold sejtelmes sugaraival...” Lépten-nyomon “tetten lehet érni” a múlandóság ezüstlő színét ellenpontozó hit, élniakarás, halhatatlan prométeuszi lángját, a tűz színét is.

Tudja, hogy a magyar léthelyzetben a szellem nagy óceánjaira kell figyelnünk, nem fordulhatunk csak nyugatra vagy csak a keletre. Érzékenyen és aprólékos műgonddal igyekszik hű maradni a választott költőhöz, de közben önmagát is szeretné megőrizni, hogy saját versnek tekinthesse fordítását. A versválogatásban és szerkesztésben szembetűnő a fordító motívumépítő, motívumszövő tudatossága. A madár-motívum a török dal felfokozottságában az életigenlő lobogást érzékelteti: “fülemüle-dal lobog az ágon”. (Hasonló a csuvas költészetben is található a közös “tűz-motívum” révén: “Pacsirtaszóval teliszőtt ég lobog bennem, mint a láng.”)

A szín- és hangárnyalatoknak óriási szerepük van a részben közös tőről fakadó török és csuvas, valamint a tatár lírában is: “Csillagraj csillámlik ring e vízben itt”. Az eredetinek megfelelően ebben a zenélő sorban hat “i” található, s mindez “hattyús-holdas sejtelemmel” ezüstlik-fehérlik. (A keleti enigma szerint a hattyú a hold madara.) De megtalálható ebben a verscsokorban a török tél valóságos, vacogtató, kegyetlen hidege is: amelyben együtt jelenik meg a “rózsapiroslás és a téli égalj-piroslás” a Tél című vers szőttesében.

Külön karakteres ismérve a kötetnek az ősi topológiai kert motívum. A kert a földi létezés tere: a “képi helyszín”. Minden ciklust egy “kert-kép” nyit és zár. Sajátos hangulatú színpompa, színzuhatag, hangok kavalkádja, Kelet mézízű világa tárul fel az évszakok kerti változásában. Mintha költői élete, műveltsége minden színét és ízét bele akarná árasztani a versekbe.

Raffai Kinga artisztikus szépségű batikképein is középpontban áll a kert-motívum. Képei a hármasság jegyében gazdagítják és analógiásan értelmezik ezt a versvilágot. Mesélnek, felidéznek, szemlélődésre késztetnek. A Múzsa, Japánkert I, Tavasz, Japánkert II., Télelő, Japánkert III, a Csillagkép ablakomban című kép a csuvas ciklus elején, és az Ujjongás című batikkép a valóságos élményt rögzítő Novgorodi séta című záróvershez kompozíciós bravúr.

A kötetre jellemző a felívelő, akusztikai síkban szinte “felsuhogó” felemelkedés és égboltnyira nyitás: Vízre hajolt inni már a hold. A földről, a vízszintről emelkedik a tekintet fölfelé: Házam fölé félhold ereszkedik. A ház az emberi létezés tere, örömet, áldást jelent, ha a házra félhold ereszkedik. A költő vizuálisan összeköti az égi és a földi síkot: fenn a félhold, lenn a félhold alakban meghajló, köszönő ember. (A keletieknél a köznapi is szent, mégpedig minden mozdulatában.)

Mozaikszerűen, az összképre tekintve érzékelhetjük a kötet poétikai, szemléleti jellegzetességeit. Csillagkép ablakomban című vers nézőpontja a végtelenre nyílik. Az “ablak-motívum” a láthatón túlra, a transcendens végtelenre is utal. A versek zeneisége túlmutat a látható világon: “csillagraj csillámlik”. A vízringást-ringatást adja vissza a vers nazális muzsikája is. Fontos funkciót kapnak a magas és mély hangrendű szavak, amelyek a víz csobogását, “csörgését” hívatottak visszaadni a Tavasz című versben: “csengve-halkulva víz fut sietve”.

Ahmed Hasim Tél című versében az ismétlés-fokozás szembetűnő, a hideg szárnysuhogást érzékelteti: “újra a tél... újra a szálló, árva madárhad / szárnysuhogása és jaja zenél.” Mély szimbolikus jelentést hordoz Hasim szövegösszefüggéseiben a napnyugta, titkokra, sejtelmekre vetül az alkonyi fény, a búcsúzó napsugár. A török lírára olyannyira jellemző alliterációk magyarul is pontosak és kifejezőek: “Pompázó örmény kert, imaszőnyeg, / díszmedencét tölt tűzzel az este... / Bánatodon súly az ólom-idő, / s szemed is mintha másképp merengne.” (Ahmed Hasim: Kert.) A mi “felhő-holló” asszonáncunkat idézi emlékezetünkbe a “tűz-kendő izzik ten a zsákon” stb. Buharaj Ravil Páfrány és verőfény című versének fordításában a páfrányok suhogását suttogásszerűen adja vissza: “Bátyám a Cédrus, húgom a Fű. / Széjjelnyílik legyezőként / lándzsás lombom, a tűlevelű... / ... susogásom is / gügyögés...”

A Napfényes tó című versben felfedezi a látszatra szürke hétköznapok csodáit: “Sosem kegyosztás a szolgálat, / sem szürke napi ügyelet / tündöklik a tó: sosem fárad / visszatükrözi az eget”.

A költői hivatás illúziótlan, de lelkiismereti kötelességét, a napjainkban megvetett szolgálatetika vállalását próbálja önmagát biztató gesztussal újrafogalmazni: “Mulandóságom ténye fáj csak, / de szívem tudástól kemény: / fény és öröklét a szolgálat; / s terhétől nem félek én.”

Vaszlej Mitta Kék január című versében a szél hangját visszaadó alliterációkban a magyar magas és mély hangrendűség váltakozása is fokozza a kifejezőkészséget: “Sziszegőn döf a szél szigonya”. Huzangaj Kétség és remény között című versében végigvonul a “kering-ring” rímpár. A nyugalmat zenélteti: “Hogy adjam át, mi bennem rejtve ring”.

Mihail Szeszpel Tavasz volt... című versében a fény szinte hallható sugárzását éreztetik a pattogó mássalhangzók: “sugarat szórt egy sárga virág”. (Csokonai “Gyönyörű kis tulipánt”-ját is emlékezetünkbe juttathatja.) Az eredeti vers adekvát megfelelője a rigófüttyöt idézi: “mintákat hímzett gombolyodó / fütty-fonalából fenn a rigó”.

A csuvas költészet egy sokat hányatott, nekünk szögről-végről rokon kis nép sorsát, szépségvágyát, reményeit is felmutatja. A török és tatár dalokhoz hasonlóan a csuvas költészet ősi énekei éppúgy természeti képpel kezdődnek, mint a magyar népdalok. A színjelképek a csuvasoknál is rendkívül fontosak. Tipológiai párhuzamként, a tatár “égkék, fűzöld, naparanylású” színekhez hasonlóan, megtalálható benne a keleti, mély török izzás, a “piros-tüzes”, “holdfehér-ezüstös” számos változata. (Például Szeszpel Keskeny aranycsík... című versében az arany nem domináns szín, hanem többször is előforduló hajnal-jelkép.) Az arany a mitológiai szövegekben is a fény, a Nap jelképe; méltóság, nagyság, tökéletesség, bölcsesség, tisztaság, életerő, szerelem sugárzik belőle: “Új Nap fénye rája süt”, fényei a “csuvas mezők gyöngyharmatait ragyogják”. A csuvas népviseletre utal a “zöld ruhán gyöngyök”, amely ősi, népi színjelképet tükröz.

A Gennadij Ajgi-verseket fordító Cseh Károly esztétikai-poétikai mércéje magas. Ajgi mélységes bánatát fejezi ki a Kislányunk halála. A négyéves kislány halálát, akinek “lénye a testet öltött tisztaság volt”, a fehérvérűség okozta. Ajgitól választotta a kötetcímadó, Kihunyó augusztus című verset is. Költői és műfordítói teljesítményeit a tudatosan vállalt artisztikum is minősíti. (A kérdéskör külön tanulmányt érdemelne.) Műfordítói tevékenységének elismeréseként, a csuvas költészet színvonalas tolmácsolásáért Cseh Károlyt 1989-ben a Csuvas Írószövetség nemzetközi Vaszlej Mitta-díjjal tüntette ki.

Gennadij Ajgi “magyar ciklust” alkotott. Többek közt Csontváry, Ady, Móricz, József Attila, Radnóti, Pilinszky előtt tisztelgett nekik dedikált versekkel. Egri vonatkozású, de a lokalitáson túlmutató kapcsolattörténeti jelentősége is van ennek a magyar és csuvas irodalmi barátságnak. Csuvasföldön kívül egyetlen csuvas embernek van szobra a nagyvilágban, mégpedig Egerben: a költő Mihail Szeszpelnek. Ez a szobor a rendszerváltást is szerencsésen átvészelte a Csebokszáriból “Északi”-ra keresztelt lakótelepen, egy szép kis ligetben. Nem véletlen, hogy Gennadij Ajgi már a verscímben is a tragikus sorsú csuvas költőelődöt nevezi meg: Búcsúzás: Szeszpel és Eger. Az egykori obligát egri-csebokszári párt- és állami kapcsolatok véget értek, Cseh Károly műfordítóként folytatja, élteti a csuvas és magyar barátságot. Az Ajgi-versben “időtlen idők mélyéről” szakad fel “az ismeretlen hun-magyar ének”: “mintha Búcsúzás lenne a Találkozás”, s amelyben “távolodva felragyog Eger”.

Ajgi rokonnak tudja a csuvas és magyar népet, amint a japánok is a legnyugatabbra jutott és máig megmaradt keleti népnek tartják a magyarságot. A történeti rokonság ellen számos hazai történész hadakozik: a tudati összetartozás azonban vitathatatlan. A hun és magyar rokonság a Himnuszban is benne van, ugyanis a magyar köztudatban a honfoglaló elődök Attila örökét vették birtokba a honfoglaláskor: “Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére, / Általad nyert szép hazát / Bendegúznak vére.” A kínaiak sun-nak nevezik a hunokat, a magyarokat pedig sunjali-nak, a megnevezésben is tudatosítják az összetartozást.

Kaló Béla, a kritikus jóbarát lényeglátóan állapítja meg: “A magyarított távoli és sejtelmes keleti szövegek egyszer csak kezdenek idomulni és hasonulni Cseh Károly magánlírájának darabjaihoz, hiszen valahol, nagyon távol, rokon lantok pengenek, keleti örökségünk át-áthajlik az évezredek fölött.”

Fodor András elismerését is kivívta ez a kötet: “Nagyon szép, szinte a régi kelet miniatúráira jellemző finomság, meghittség, hangulat van a fordításokban. Külön aláhúztam a következőket: Ahmed Hasim: Tél, A lovas; Mihail Szeszpel: Keskeny aranycsík; Peder Huzangaj: Kék január; Gennadij Ajgi: Fűzfák, Kihunyó augusztus, Novgorodi séta. Ezek színben, formában olyan áthatóak, atmoszférikusak, jó értelemben véve artisztikusak.” A műfordító Cseh Károly eredményei, törekvései a költő mesterségbeli tudását is gazdagítják. Jelentős lépésekkel jutott előre a költői és műfordítói pályán, megszenvedett, de hinni tudó, szépen gazdagodó költészetével.

“Csiszolt gyöngy-költészet”

Cseh Károly alaposan tanulmányozta a magyar fordításirodalmat.

Tudja, hogy az Ómagyar Mária-siralomban ősi, pogány ráolvasások, alliterációk nyelve találkozott a latin himnuszok fenséges, kenetteljes nyelvével. A Biblia-fordításokban a “magyar szók ékes folyása”, de a “bötü” szentsége is kötelező volt. Pázmány megfogalmazásában: “a Deák bötünek értelmét híven magyaráznám; a szollásnak módját pedig úgy ejteném (..) oly kedvesen folyna, mint-ha először Magyar embertül Magyarúl iratott vólna.” Vagyis a magyar szó “ékes folyása” elsődleges fontosságú volt a régi magyarságban.

Tudjuk, modern értelemben vett magyar műfordításról csak Vörösmartytól kezdve beszélhetünk. Arany János teremtette meg a “magyar Hamletet”... Ady, Kosztolányi, Tóth Árpád, Babits, a “szép hűtelenek” kevéssé törődtek a pontossággal, a magyar változat szépségére ügyeltek inkább. A Nyugat második és harmadik nemzedékének költőiben alakult ki a műfordítás pontosságának, a szépségnek és hűségnek az új mértéke.

Cseh Károly tudja, hogy a költői formát a szellem alakítja, és nem önkényes választás eredménye csupán. Azokra a versekre figyel, amelyeknek az atmoszférája, hangulata, aurája van, amelyeknek a holdudvara is szép. A “szép hűtelenek” vonzása érződik a fordítói választás szabadságában, az úgynevezett változtató fordítástól, az ihletett átlényegítéstől tartózkodik.

Szigorúan a maga ízlése szerint válogat és fordít. Ebből a szempontból Radnótit és Vas Istvánt követi, akik franciás ízléssel választották ki, hogy mit fordítsanak. Őt nem kell féltenünk, hogy nála odaveszik a nemzeti jelleg. Célja, hogy fordítása egyszerre legyen eredeti, vagyis csuvas, tatár, török stb., és egyszerre magyar is. Nemcsak magyarra fordítja választott poétáinak műveit, hanem -- Somlyó György elve és gyakorlata nyomán -- saját nyelvére, saját költészetére is szeretné őket átültetni. Törekvéseinek megvalósításában fontos szerepet kapnak az egyéni árnyalatok, a nüanszok is.

A fordítónak mindig határt szab a nyelv, a mű és a költői tehetség. Vannak született műfordítók, de mégis igaznak érezzük Szabó Lőrinc megállapítását: senki sem fordíthat tehetségén felül. (Már Ciceró figyelmeztette a fordítókat arra, hogy nem szó szerint, hanem értelem szerint kell fordítani.) A logika volt a meghatározó már a suméroknál is. A Ráolvasás a bordélyban című versben a ragrímnek sem elsődlegesen zenei, hanem logikai rendeltetése, logémája van a bővítő ismétlésekben. Mai szóhasználattal élve megállapíthatjuk: már Kosztolányi sem a nyelvi elemek, hanem a logémák fordítását tartotta fontosnak, amelyek között természetesen sok nyelvi elem található.

Cseh Károly nagy tisztelettel figyel Rab Zsuzsa műfordítói alapelvére is, amely szerint az orosz népdalnak, balladának úgy kell megszólalnia magyarul, “mintha az orosz sztyeppéken költötte volna őket valaki, akinek magyar az anyanyelve, de orosz a múltja, történelme”.

Közel érzi magához a Fleurs du Mal-t újrafordító Tornai József felfogását is, amely szerint a műfordítás fokozatát, minőségét “az odaadás és az elfogadás ihletettsége” határozza meg, vagyis olyan fontos a műfordításban az odaadás és elfogadás mértéke, mint a szerelemben.

Gennadij Ajgi nemcsak Rab Zsuzsának, de Cseh Károlynak is sokat segített a csuvas költészet magyar fordításában. Az Ajgival való találkozáskor, a költő tolmácsaként a Tokaji Írótáborban a találkozás csodáját élte át. Ajgitól és általában a csuvasoktól is megtanulhatta, hogy az ember a természet kiszakíthatatlan része. Az ember együtt él, lélegzik a tájjal, flórával és faunával. Kezenyin: Fénylik az ének című versében ráolvasásszerű alliterációk sorjáznak: “Bátyáim, bimbózó ághegyek / húgaim fátylas, fehér füzek”. Ősi mélységű és tömörségű kérdés: “Hó lesz-e versem, vagy nyári hő?”

Bár nem törekszik a lettristákat jellemző ideál megvalósítására, hogy a fordítás zeneileg is tökéletesen megfeleljen az eredetinek, a hangzás elérhető foka, összecsengése azonban foglalkoztatja. (Ajgival beszélgetve örömmel fedezte fel, a tokaji-pataki hajóúton, hogy az orosz ruszalkák, a vízbefúlt lányok szellemeinek jelképe a szomorúfűz, vagyis a “gyéva” és az “íva”, majdnem összerímel, mint a magyarban a “szűz” és a “fűz”.)

A műfordításhoz inspirációt kapott Joszif Brodszkij Levelek római barátaimhoz -- Martialis után című művének fordításakor is. Tapasztalatát eredeti Martialis-verset tolmácsolva is kamatoztatta. A Méh a borostyánkőben nyitánya: “Et lacet et lucet...”, vagyis “Rejtezik és ragyog”, vagyis az önmaga gyűjtötte méz aranyában a méh “érdeme lett e halál”. Martialis kötött versformáit, disztichonjait formaérzékenyen, a zárt formát is sikeres “időmértékes fordítóként” tolmácsolja.

Törekvéseiben térben és időben is távlatos nyitódás figyelhető meg. Kötetnyi verset fordított orosz költőktől, többek között Vszevolod Rozsgyesztvenszkij Kityezs című kiseposzát is magyarra ültette át. Az “Iszter zöldkoszorús szüzei”-től olykor távolabbra is elkalandozik. A német nyelvű magvas, lakonikus lírával igyekszik ellensúlyozni az emóciókkal, erős keleti ikon-színekkel zsúfolt költészetét. Igaz, rátalál a német “áhítat-líra” gyöngyszemeire is, például Jochen Börner Reggeli fény című versére, miközben számos esetben azt is bizonyítja, hogy a joggal hiányolt groteszkre is érzékeny.

Tudja, hogy az apokaliptikus ezredvég boldogulás, élés helyett a mindent felélésre és a túlélésre rendezkedett be, és mindez elképzelhetetlen irónia és groteszk nélkül. Az angyali mosoly is fintorrá torzul, még az olyan vallásos, bibliai ihletésű költőnél is, mint az egy évtizedede elhunyt osztrák Christine Bustánál. Tőle közel kötetnyi verset fordított Cseh Károly, talán azért is, mert önmaga rokon és eltérő ismérveit őbenne szemléletesen megfigyelhette. Mindkettőjük gyakori élménye, “magánvigíliája” a hajnali nyugovóra térés, amikor “Ablak előtti gesztenyefámon már / nappali fénnyel világlik át az ég”.

Bustánál a mítosz, a groteszk és a részvét hármasságára is rálelt a Látomás a kenyér angyaláról című versben. Busta verscímben felmutatott költői üzenete különbözőségükre is rávilágít: “Ha megfested a szerelem címerét, ki ne feledd a bogáncsot!” Hasonló szellemi-habitusbeli kötődés figyelhető meg az eleve ostorozó, szatirikus szemléletű, lakonikusan tömör, tanulságlevonó osztrák Erich Friedhez, aki a “zoológiai fajőrület” elől kényszerült emigrációba.

Erich Fried színekkel a létfolyamatot is ki tudja fejezni a húsz szavas Honosítás (Einbürgerung) című versében. Az életet fejezi ki a “Fehér kéz / vörös haj / kék szem”, a pusztulás, az ölés jelölője a “Fehér kő / vörös vér / kék ajak”. A pusztulás utáni állapotot rögzíti a zárás: “Fehér csont / vörös homok / kék ég”.

Cseh Károlyhoz a német nyelvterületek közül a svájci áll a legközelebb a maga gondolati, gyakran groteszkké kipörgetett “miniatúráival”, vagy biblikus parafrázisaival.

A költői látásban Bustával rokonítható berni papköltő, Kurt Marti Napnyugat (Abendland) című kötetéből is több verset fordított magyarra. Sorjáznak a magyarul megszólaltatott költők nevei: a svájci Hans Wertmüller, Jörg Steiner, Alexander Xaver Gwander, Dieter Fringeli, Beat Brechbühl, Erika Burkart, az olasz Vincenzo Cardelli, Diego Valeri, Aldo Palazzeshi.

Ciklusnyi szerelmes verset tolmácsolt magyarul a kameruni születésű, Svájcban élő Maria Lutz-Gantenbeintől a Skarabaus című kötetből. Hasonló terjedelmű fordítást végzett Friedrich Christian Deliustól (például Ahol a páncélos elvonult, Születésnap) és Helga M. Novaktól is. Reiner Kunze lakonikus, groteszk, ironikus, sőt bizarr, mégis tanulságlevonó költészetét is nagy szemléleti haszonnal tolmácsolja. Feltűnő, mennyire érdekli az “asszonyi mágia”. Mintha Marie Vargas Llosa meglátását igazolná lírai alanyválasztásaival, aki egyik interjújában ezt állítja: az új évezred irodalmát a nők fogják megírni, mert a finomság bennük él romlatlanul tovább e megveszekedett világban, az ő érzékenységük menti át és menti meg a költészetet.

Ez a fogékonyság érződik a lengyel Malgorzata Hillar Szénaillat című, világló estét megjelenítő, leheletfinom szerelmesvers fordításában, amely Szokolay Károly nyersfordítása alapján készült. Az indiai költőnő, Sarojani Naidu színeket láttató, zenét zsongító Tavaszi dalában, amely az indiai fügefafajtákat, az égi tudás és megvilágosodás misztikus jelképeit is felmutatja, de a groteszk szemléletű orosz Sztella Morotszkaja verseit is értőn tolmácsolja magyarul.

Mindenkor érvényesíteni szeretné a szellemi “szárnyas egyensúlyt”. Mintegy negyedszáz verset fordított horvátból, de a délszláv vallási törésvonal fölé emelkedve, a szerb Tanja Kragujevic több versét is átültette nyelvünkre. Egy napnyugati “szárnylebbentésre” készül: egy önálló, elsősorban svájci, német és osztrák költők verseiből fordított és válogatott kötet kiadására.

Esztéta modernség

Gyakran az érzésünk, hogy a költő Cseh Károly nem e világból való, de ha mégis, akkor védelemre szorul, mert kihalásra ítélt ritka jelenség. Posztmodern korunkban eléggé korszerűtlennek tartott ember és költő, aki túlexponált és túlfeszített, monolitszerű szépségeszmény igézetében alkot.

Tudjuk, a Baudelaire-i Albatrosz-szerep nem ellentétes a tudatos hívatás- és feladatvállalással. A fáradhatatlan szervező, szerkesztő, tehetségeket patronáló, pedagógusból köztisztviselővé lett költő lefordította Christine Busta Cirenei Simon című versét, amelynek lírai hőse egy kissé őrá is hasonlít: “Haladt az úton. / Vállán a más keresztjét / nem önszántából vitte először...” Nem tudhatta, hogy vele együtt a poroszlók is, akik gaztettükhöz őt eszközként használták: “Krisztus első követői lesznek.”

A versírásban és a műfordításban is benne van a költő szívdobogása -- csak más és más fokozatban--, és egy-egy jól sikerült vers megírása után zenél benne a lét öröme. Kísérletezik a képversekkel is, ezekben is megfigyelhető a groteszk-ironikus szemlélet. Ilyen például a Próféta, és a vallomásos és szakrális jellegű Serleg. (Még a régi görög képversek hagyományaira is figyel, a képversekkel is kísérletezik.)

Keresztversből és négyszögversből is ciklusnyit írt: a 9-9, s ezek párban keresztet és négyszöget alkotnak, az így érvényesülő líra-geometria pedig élet és halál együttlétezését jelenti: torony és templom, kereszt és sírhant. A kereszt-versek többnyire groteszkek, például A demokrácia keresztje, Sötét példázat, Kék-fehér, Karácsonyi jóslat gyakran ünnepekhez kötődik, míg a groteszk négyszögversek inkább a köznapok kis csodáihoz: Fény-tisztás, Nagyszombat, Téli meggyfa, Kései szivárvány.

Olykor a szövegbe rejtetten mozog, mint a Moldvay Győző emlékére írott Napéjegyenlőség című versben. 1995. szeptember 21-én Szentistvánban és Mezőkövesden, a 70 éves Moldvay író-olvasó találkozóján még nem tudhattuk, hogy a kezdődő Mérleg égi és földi mérleg lesz. A szentistváni Művelődési Ház előtt álltunk, amikor valaki halkan megjegyezte: “Meghalt Baka Pista. Rezdült a szélben a lomb, és Moldvay Győző vállára hullt egy elsárgult levél. Akkor még nem tudtuk, hogy neki is Azrael angyala üzent: “Napéjegyenlőségben elbágyadt / fény-pilla rebbent -- s lehullt egy levél. / Ki látta benne a szólítás jelét, / s hogy az őszben fehér sugárzás van, / s roncsol, mint csontot és eret a mész? / Kioltja fényét a másik fehér / ha ringsz majd békén az Úr mérlegén”-- ötvözte veretes sorokká a múlandóság jelképessé vált öröklét-pillanatát.

Verseinek rövidsége ellenére is érezhető költészetében a poétikai teljesség igénye. Gondosan ügyel a megformálásra. A csend, a meditáció embereként képes rácsodálkozni a köznapok rebbenésnyi mozzanataira is. A jelen szorításából a nyitottság révén, az el nem ért bizonyosság vonzásában, az éterivé emelt világ felé keresi a kiutat.

Verseinek kritikai visszhangjában vissza-visszatérő vád: “Túl szépen ír”. Erre az ő válasza: “Túlságosan rideg a világ”. Tekintélytisztelő feleletként Babits vallomását is idézhetjük, “Rímeim harmóniája tiltakozás a világ harmóniátlansága ellen”. Mégis tagadhatatlan, hogy a kritikai visszhangban jogos hiányérzet is megszólal. De aligha ennek hatására mondott le a könnyen szárnyaló dalszerűségről. A kritika gyengesége vagy a költő konoksága egyaránt oka lehet, hogy vele eddig senkinek sem sikerült elhitetni: a lírikus útvesztői izgalmasabb, gazdagabb terrénumok, mint a dalnokok zengő ligetei.

Pedig önként kínálkozik a javaslat: további fejlődése érdekében a tematikát, hangvételt és a megformáltságot tekintve is szélesebb skálán kellene mozognia, a fonák helyzeteket, figurákat, hangulatokat, a villódzó ötleteket, sziporkákat bátrabban kellene alkalmaznia. Verseiből ugyanis hiányoznak, vagy csak itt-ott sejlenek fel századunk disszonáns érzései, feszültségei, szellemi traumái, lelki drámái, konfliktusai.

Kétségtelen, hogy a disszonanciáknak is erőteljesebben kellene hangot adnia, ha másképp nem, bökversben, töredékekben. A további fejlődés érdekében tudatosan kellene törekednie arra, hogy verseinek szépsége a valóságból, az igazságból fakadjon, és a “hús-vér” igazságról is többet és hitelesebben beszéljen.

Tudjuk, az ezredforduló iszonyatos világa eleve kivetette magából a közéleti lírát, de iszonyúan redukálja, szinte kiirtja magából a művészeteket, a költészetet is. Hogyan gondolhatnánk, hogy ez a világ egy esendő költő esendő műveit, szépségre és igazágra szomjas önvédelmi líráját könnyen befogadja?

Cseh Károly azt érzi, hogy múlandóságra berendezkedő világunkban “kevés a fény a fényeskedésre”. A kozmosz, a “szép rend” helyett jelenünk a modern vaskor káoszába vált át. Ebben a világban valamiféle éteri, “kozmikus töltetet” hordoz magában a költő, és teszi, amit a szíve diktál. A kafkai “földi lét szeplőzte szemünkkel” is látjuk, elismerjük Cseh Károly igazát: “ihletett élés nekem a vers”. Számára a létezésre adható egyetlen lehetséges válasz a versírás és a versfordítás. Kétségtelenül korunk esztéta modernségéneksajátos változatát képviseli, egyelőre azonban jobban érződik költészetében az esztéta jellegzetesség, mint a költői modernség.

Cseh Károlyt mélységes tudásszomj, nagy olvasottság, ritka erénynek számító kivételes tanulékonyság jellemzi. Talentumával kitűnően sáfárkodik. Az iránta megmutatkozó kevéske bizalmat sokszorosan igazolta költői, írói, szerkesztői és szervezői tevékenységével. Élete gyertyáját két végén égeti. Izzó hivatástudattal írja lázasan lobogó, “nagyfényű” verseit, fejti tovább a Teremtő rejtvényét. Már tudja: a nyelven túli állomány az igazi. A sok rövid vers után várjuk a számadó, létösszegező költeményeket, amelyek a tehetség magassági pontjait jelezhetik.

A halmaji, majd mezőkövesdi “vidéki” léthelyzet is oka lehet annak, hogy hét vers- és műfordításkötetének egyikét sem professzionális kiadó jelentette meg. Ez a körülmény kihatott a verskötetek kritikai visszhangjára is. Reméljük, eljön az idő, amikor élő költészetünkben elfoglalhatja az őt megillető helyet. Bizonyos magasságokon túl ugyanis nincsen már vidéki vagy fővárosi poéta: csak költő létezik.

Fontos, hogy a költői létet sorsküldötten megélő Cseh Károly merjen hű lenni önmagához, tudja végigjárni a saját útját, hogy megalkuvás nélkül küzdjön a mondhatatlanért. Márai Sándor szavaival kívánom: “Te ne törődj mással, csak a hanggal, melyet az angyal kiált feléd, mikor munkádra biztat.” Azt kívánom, hogy egyszer majd boldogan elmondhassa: “Hol, mit kezdtem, abban véget...”