Sándor András író, újságíró, műfordító, klasszikus-filológus, romanista azok közé az írók közé tartozik, akik 1945 után fiatalságuk egész lelkesedésével álltak az új társadalmi valóság pártjára. Már 1942-43-ban a népi írók vonzásába került, valóságfeltáró publicistának készült a Református Diákmozgalom szerkesztőségében, a református Soli Deo Gloria szövetségben. Itt lett társa az értelmiségből érkezett ifjú a parasztságból jött, egykori pataki diáknak, Fekete Gyulának.

Sándor András fiatalos hévvel a népi írók szellemében hitte, hogy a nemzet új vezetőrétegét, a nemzet egésze iránt felelősséget érző új értelmiséget a parasztságból kell kinevelni. 1945 után életútja szorosan kötődött a társadalmi változásokhoz. Fekete Gyula a Parasztpártban indult, Sándor András 1945 áprilisában belépett a Magyar Kommunista Pártba.

A kommunista párt fiatal értelmiségi bázisának létrehozásában nagy szerepe volt annak, hogy 1945 március 15-én Nagy Imre, a kommunista földművelésügyi miniszter meghirdette a radikális földreformot “a nagybirtok-rendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról”. A nyilvánosság és még a párttagság előtt is rejtve maradt, hogy a földosztás Vorosilov marsall utasítására jött létre, és azt a tévhitet keltette sokakban, hogy a magyar népi-nemzeti érdekeket a Kommunisták Magyarországi Pártjából névváltoztatással létrejött Magyar Kommunista Párt képviseli. Vorosilov 1945 koratavaszán azért rendelte el váratlan gyorsasággal a földreformot, mert azt remélte, hogy a földosztás hírére a szovjetek ellen harcoló magyar katonai alakulatok nyomban leteszik a fegyvert, és sietnek haza a földért. Később derült ki, hogy mindaz, ami akkor nálunk történt, az a szovjet hatalmi manipuláció szolgálatában állt.

Sándor András a földosztásban és a népi kollégiumok szervezésében már párttagként vett részt, a földreformot személyes ügyének tekintette. Kétségtelen, hogy nemzedéktársaival együtt őt is naiv idealista lelkesedés és karrierizmus vitte a kommunisták közé. Népi kollégiumokat szervezett. Sokáig meggyőződéssel hitt Veres Péter 1949-ben elmondott beszédének: “Nagy munka van előttünk. A magyar nép, az igazi nemzet, a dolgozó nép életében ezer esztendő óta nem volt ilyen változás, nem volt ilyen minden ember életére kiható, sorsot, életformát, embert, jellemet megrázó és újraformáló forradalom. Ezt meg kell írni. A mát, amint jön a tegnapból, és megyen a holnapba.”

Idősebb írótársaihoz hasonlóan, mint Déry Tibor, Veres Péter, vagy Cseres Tibor -- ő is részese lett számos író közös sorsának, nemzedéktársaival, az akkori “derékhaddal” együtt: az író Fekete Gyula, Sarkadi Imre, Mocsár Gábor, Gergely Mihály, Molnár Zoltán, Molnár Géza, Fábián Zoltán, Varga Domokos, valamint a költő Juhász Ferenc, Nagy László stb.

Tudjuk, 1945 után a szellemi folytonosságot vállalni akarókat, még a babitsi humanizmust képviselő “újholdasokat” is hallgatásra kényszerítették. Korjellemző, hogy a szocreált vállalók többsége is arra kényszerült, hogy súlyos kételyeit legyűrve, a hatvanas években szinte újrakezdje írói pályáját. Ma már kétségtelen, hogy ennek a vakhittől és illúzióktól vezérelt nemzedéknek a helyzete az idő multával egyre ellentmondásosabb lett. Ők “fújták” a “Fényes szellőket”, megélték az 1945 utáni néhány esztendő biztató távlatát, és elvesztették a folytatás reményét.

Sándor András fiatalon fontos szerkesztői megbízásokat kapott, termékeny publicisztikai tevékenységet folytatott. Írásaiban, még a propaganda célzatúakban is meg-megcsillan szépírói tehetsége. Az új város pártmegbízatásból megrendelésre készült propaganda-irat, szocialista reklámszöveg a Népművelési Minisztérium kiadásában jelent meg. Ekkor a kommunista párt Rákosival az élen még “fényes” célkitűzésekkel kábítja a magyar népet, a párttagság zöme még komolyan veszi a frázis-retorikát, amely a hidegháborús időszakban, a “fokozódó osztályharc” idején a háborús készülődést volt hívatva elleplezni. Ekkor a magyar írók közül még sokan, főleg a népi indíttatású fiatalok a párt, a szocializmus felé haladó Magyarország “élcsapatának” katonáiként sorakoztak fel fegyverükkel, a tollal.

Aztán a kommunista pártban Sándor Andrást is úgy befonták és befogták, hogy azt vette észre: propagandistának használják. 1948-tól, a “szocializmus építésének” kezdetétől, a Rákosi-féle dogmatizmus és voluntarizmus időszakában szembesült a meghirdetett eszmék és a valóság ellentmondásaival.

Nem volt ugyan novella- és regényírói ambíciója, mégis folyton szocreál regényt és novellát vártak tőle is. A szocialista irodalom térhódításának időszakában a propagandisztikus, agitatív és utilitarista művészetfelfogás kapott zöld utat. A költőktől nem irodalmi alkotásokat, hanem politikai csatadalokat, csasztuskákat, szocialista módon moralizáló általánosságokat, erkölcsi-politikai példaadást követeltek. A vulgarizálás, sematizálás ma már mosolyt fakasztó példái közül idézzük Kuczka Péter szavait: “Zelk Zoli, írjunk olyan verseket, hogy bolsevik legyen tőle a proli!”

Tömegével születtek ekkor az átpolitizált, “agyonideologizált”, a zsdanovi szocreál követelményei szerint készített, irodalmi alkotásnak kikiáltott propaganda-iratok. A Sztálin-díjas Aczél Tamás Jelentés helyett című jelszóversében a szebb jövő így jelenik meg: “Milyen jó lesz akkor ... Ha a Göncöl szekere helyett / az égen, / elindul fényesen, merészen / egy traktor.”

Az írni tudó és írni akaró Sándor Andrásban erőteljes publicisztikai ambíciók éltek, nyomtatásban szerette volna látni műveit. Ebben az időben egyetlen nyomvonal kapott zöld jelzést: a szocialista realizmusé. 1951-ben látott napvilágot az Ifjúsági Kiadónál a Huszonnégyen kezdték. A könyv alakban megjelent Híradás a pusztáról (1951. Szikra Könyvkiadó) szerzőjének célkitűzése az volt, hogy megírja a Puszták népe folytatását az új kor propagandistájának szemszögéből. Úgy került Dunapentelére, hogy a Híradás a pusztáról tájegységének életforma-váltását kívánta nyomon követni. A helyszínt, az egész tájat és társadalmi struktúrát átalakító építkezést akarta nyomon követni. A munka volt ekkor a legfőbb értékmérő, állt a hivatalos értékrendszer csúcsán. Az “arccal a politika felé forduló”, ideológiát kiszolgáló, vaskosan sematikus művek írói lelkesen kapcsolták össze a munka, a boldogulás és az üdvözülés útját: “isten dicsősége” mellé a “munka dicsőségét” állították (Huszár Tibor).

Sándor András is annak a kornak az alkotója, amely “az irodalmi művet a gondolatok, eszmék ismeretszerű átadásának tudta, és csekély áttételekkel, ha nem áttételek nélkül vonatkoztatta a tapasztalatok világára, a társadalmi valóságra” (Márkus Béla). A vallásos alapon felfogott, “hitszerű szocializmus”, evilági messianizmus, a pravoszláv egyházi körmeneteket idéző demonstrációk, átvett “vörös liturgia” jellemezte a korszakot.

Sándor Andrásnak is lelkesen, sőt patetikusan illett szocialista magatartásmintákat, életrecepteket nyújtania. Az egyre “élesedő osztályharc”, a mind türelmetlenebbé vált pártideológia erőltetése ellenére, a megtapasztalt valóság azonban keményen ellenállt, prekoncepciókat, illúziókat foszlatott szét, és sok vonatkozásban felnyitotta az író szemét. A munkaszeretetet ő is jellemminősítő tulajdonságnak tekinti, de könyvében már érződik a hivatalos elvárással feleselő szólam, a propaganda természetellenesnek bizonyult a valósággal szemben. Megbomlott eszmény és valóság tökéletesnek hirdetett összhangja. A magyar irodalomban elkövetkezett az “önkritikák”, és nyomukban az “átdolgozások időszaka” (Márkus Béla).

Sokan 1952-ben eszméltek rá arra, hogy akiket hajnalonta csendben visznek el, azok Recskre kerülnek munkatáborba, amit ők országépítésnek hittek, az háborús készülődés és csalás volt. A proletárdiktatúrából személyi diktatúra lett. Kialakult a félelem, félelem a proletárdiktatúrától és a reakciótól is, miközben transzparensek, újságok harsányan hirdetik a “Tiéd az ország, tiéd a gyár” jelszóváltozatait.

Rákosi 60. születésnapját még sokan ünnepelték dicsőítő írásokkal. Zelk Zoltán megírta A hűség és hála énekét, Méray Tibor 1952-ben még az Írószövetség párttitkára volt, később lett Nagy Imre híve és került emigrációba. Sztálint sok író dicsőítette, a sematizmus sok művön hagyott foltot.

1954-ben, már a keserű tanulságok birtokában íródott a Szépirodalmi Kiadónál megjelent Nyugtalan ember. A kötet egyik elbeszélése Vihar Ferkó építésvezetőről szól, aki állandóan összetűzésben volt a pártbizottsággal. A szerző ezért az írásáért sok támadást kapott, abban sem volt köszönet, ahogyan Aczél Tamás megvédte a Csillagban.

Standeiszky Éva: Az írók és a hatalom, 1956-1963. című könyvére reflektál Sándor András az Új Idők 1996. okt. 16-i számában Szembenézve akkori önmagammal címen. Vizuálisan is szembesül önmaga fiatalkori képével: azzal a sötéthajú, villogó tekintetű fiatalemberrel, akinek arcán egykor óriási önbizalom, sőt csipetnyi megszállottság is sugárzik, de aki inkább türelmetlen és nyugtalan, mint megalapozott és elmélyült.

Szerinte az akkori Írószövetség, írótársadalom “a magyar történelem és a magyar gondolat utolsó fellobbant, kormos és kormoló gyertyalángja, ez a heterogén, egymás harapása-tépése közben mégis egy-irányban rohamozó, összegabalyodott és visszahőkölő, küldetéstudattól izzó és küldetés-tagadva hamvába hulló, megkínzott és megdicsőített és porig alázott és kinevetett, elkárhozott szellemzászlóalj.” A könyvben írói portrék, sorsok rajzolódnak ki a kihallgatási és ülés-jegyzőkönyvekből, zárkabéli besúgó-jelentésekből, visszaemlékezésekből.

Sándor András értelmiségi rétegből érkezett az irodalomba, egyfajta szellemi arisztokratizmus keveredett benne polgárellenes dühvel. Zilált családi viszonyai miatt a nemzethez úgy ragaszkodott, mint “családhoz”. Ez a motiváció és a fasori KIE kálvinista légköre vitte a népiekhez már a háború küszöbén. Így lett fiatal “kommunista író” 1945-ben. Az akkor 22 éves klasszikus-filológus, romanista mint a magyarságnak elkötelezett “falukutató író” akarta kiélni írói ambícióit. Ennek esélyét akarta növelni, amikor belépett a Magyar Kommunista Pártba, önmagát a “magyar” jelzővel nyugtatgatva.

Örökös konfliktusok, üldözések, “narodnyik”, “nacionalista”, párton belül “elhajló” megbélyegzés lett a sorsa. Háromszor volt pártfegyelmije, harmadszor már “szigorú megrovásban” részesült. Sarkadi Imre is Don Quijoténak nevezte.

Nagy Imre első minisztersége idején fordult először szembe a párt kemény magjával, ahova akkor még Méray Tibor is tartozott. Lincs címen olyan elbeszélést írt, amelynek kéziratát Méray Tibor emelte ki a Csillag szerkesztőségi fiókjából és küldte föl a Központi Bizottságnak. Ekkor jelentette ki Horvát Márton: “Ilyen nyíltan ellenforradalmi írást még nem olvastam.” Mindennek következtében 1954 februárjában kizárták a pártból, 1956 januárjában, amikor már a Martin-kemencénél dolgozott, maga Rákosi is “ellenforradalmárnak” titulálta.

Életének időrendjében ezután következett a Petőfi-kör, a nagyvilágban pedig a “jégtörő” XX. pártkongresszus. 1956 nyárelején a magyar társadalom nyomorúságos és elkeseredett állapotát látva, egy régész barátjának mondta: “A forradalom most elmegy nyári szabadságra és ősszel majd kitör.”

Ő pedig augusztusban még elment Erdélybe. Szeptemberben már az ő javaslatára hozta meg döntését a sztálinvárosi tanács a város nevének visszaváltoztatására: Dunapentelére. NÉKOSZ-találkozót szervezett, október 23-án pedig ott volt az Írószövetségben, majd pedig a Bem téren. Részese volt az 1956-os forradalomnak, de nem töltött be meghatározó, vagy fontos szerepet.

Történelmi tény, hogy 1956 forradalmát az írók készítették elő. De a köztudottnál jóval korábban kezdődött az előkészítési folyamat. 1953 novemberének utolsó heteiben Sándor András az egykori Győrffy-kollégista, de ekkor már a hatalom Varsói Szerződést aláíró képviselőjének, Hegedűs Andrásnak a jelenlétében mondta: “ez nem a munkásosztály diktatúrája, ez a talpnyalók diktatúrája.” Illyés Gyula szorított vele kezet, mondván: “Nagyon tisztességes volt.”

A hatalom igyekezett megszállni a szócsöveket, az információ-forrásokat. Akkor az írók voltak a legfontosabb “média-értelmiség”. A hatalom a népről beszélt, az írók ezen mindig magyar népet értettek, és kétségtelenül jobban szerették a szabadságot, mint a szocialista realizmust.

Ezek a fiatalok addig a Magyar hiszekegy táplálékán nőttek fel. 1945 után sokáig töretlenül hittek a magyar feltámadásban. Tudták a leckét, példásan fel is mondták: “osztályharc”, “nemzetköziség”, “proletárhatalom”, “béketábor”, amelynek legfőbb őre Sztálin stb. De maguk között -- Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Tóbiás Áron, Varga Domokos -- a Marcibányi téren a szárszói Németh Lászlót és Szabó Dezsőt visszhangozták, és elenyészett tudatukban a “Nagy Október” valahányszor megjelent a pesti Március ünnepe.

Sándor András önkritikusan hangsúlyozza: a népi írók idősebb nemzedéke jobban felmérte az erőviszonyokat, tudta, mi forog kockán. Veres Péter, Németh László ezért sem lelkesedett ezekért a nyugtalan, gyakran az izgágának tűnő fiatalokért. Maga a példaképnek tekintett Veres Péter is strébernek, sőt anarchistának látta a túlságosan is agilis és szókimondó Sándor Andrást. Gyanús volt az is, hogy azok lázadtak fel az elsők között a hatalom ellen, akik egy évtizeddel korábban felcsaptak a hatalom önkéntes propagandistáinak.

Elzúgott 1956 forradalma, a lángot, a reményeket letaposták a “testvéri tankok”. Sándor András tanúként állapítja meg: “...a megvert és újra föltámogatott hatalom azokon állt bosszút, akik világraszólóan 'átdobták a kerítésen'. A régi kommunistákon, akik eszméhez voltak hívek, nem hatalomhoz, és a fiatal kommunistákon, akikről kiderült, hogy nem azok. Ezért mi kerültünk börtönbe, az »öreg népiek«-nek megbocsáttattak bűneik.”

A hatalomhoz hűtlen, régi kommunisták megalázkodtak. Dokumentumok bizonyítják, Déry, Zelk, Tardos többszörös bűnbánatot tartott, könyörgött, kegyelemért esdett és átkozta a percet, amikor (“ellen”)forradalmár lett. A fő okot is megnevezi: “Életviláguk összeomlott, Istenben nem hittek, megrémültek a vákuumtól, amelybe kerültek. S aki mindezt nem élte végig, legyen óvatos az ítéletben.”

Sándor Andrást a szigligeti alkotóházban tartóztatták le. A jelenlévő Rab Zsuzsa megdöbbenve hallotta a verdiktet: “Sándor elvtárs, a népköztársaság nevében letartóztatlak”. Az illedelmesen tisztelgő hatósági személy, a Bocskay-tisztisapkás, géppisztolyos, csizmás karhatalmista ugyanis régi ismerőse volt. Stefanik Gábort Sándor András ifjúsági vezető korában egy békési faluból mint aktívát hozta fel Budapestre és küldte tiszti iskolára. Ennek köszönhetően 1957. február 19-én főhadnagyként jött érte, hogy letartóztassa.

Egyszer Kádár János is “eszeveszett garázda uszítónak” aposztrofálta Sándor Andrást. A vádiratot a BHÖ-paragrafussal, 1.1. kapta meg, amelyért rosszabbik esetben kötél, jobbik esetben életfogytiglan járt. A Gyűjtőfogházban éjjelente hallani lehetett az akasztófa alá kísértek kiáltásait. Sándor Andrást is szédület fogta el, de hamarosan összeszedte magát és a “Perelj, Uram, perlőimmel” zsoltárt mormolta magában. Hangsúlyozza: a fiatal írók nem meakulpáztak, a bírói pulpitus előtt sem érezték magukat “bűnös”-nek. A zárkabéli vitákban még ő is ragaszkodott “világnézeti” indíttatásához, de a kommunista hit úgy foszlott le róla, mint esőben a papírruha. Önkritikája szerint ekkor a félelem, a mélyben settenkedő gyávaság ellensúlyozására váltott át a “nemzeti hős” pózába.

A váddal szemben keményen “marxista pózban” védekezett, többször is kijelentette: “Mi elsősorban magyarok vagyunk.” Az utolsó szó jogán mondta, amikor még nem tudta, hogy nem fogják halálra ítélni: “Annyit mondhatok, mint Luther a wormsi birodalmi gyűlés előtt: itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen!” (Erre jegyezte meg az ügyész gúnyosan: “Tessék, a marxista.”)

Nyolc év börtönbüntetésre ítélték. Végül három év és két hónap múlva kikerült a váci fegyházból. Szabadulását Istennek köszönte meg, bár később Szirmai elvtárs a párt kifürkészhetetlen akaratát jelölte meg mint a kegyelem forrását. Csakhogy ehhez Isten eszköze az írók dicstelen fegyverletétele volt.

A világ egy-két hónapig ünnepelte a magyar forradalmat, aztán elfeledett mindent. Ezalatt az írók olyanokká váltak, mint a szárazra vetett halak. A szovjet hatalom által támogatott pártnak kiszolgáltatott írókat voltaképpen kiéheztették, hiszen számukra az írás, a megjelenés olyan szükséglet, mint a mindennapi kenyér. Sándor Andrástól másfél évtizedre vonták meg a szellem kenyerét, a publikálási lehetőséget.

1956 októberének író-rohamzászlóalja beadta a derekát, 216 aláírással tiltakozott az ellen, hogy az ENSZ napirendre tűzze az ötös vizsgálóbizottság jelentését. A tiltakozást Illyés Gyula és Németh László, Kuczka Péter és Benjámin László is aláírta. Egyedül Hajnal Anna írta oda a neve mellé: “abban a reményben, hogy bebörtönzött írótársainkat rövidesen szabadon bocsátják”.

Ez volt az első lépése annak a megalázkodási folyamatnak, amely 1960 áprilisában az un. “író-amnesztiához” vezetett. Amikor kiszabadult, úgy érezte, két és fél évvel később ő is részese lett a magyar írástudók árulásának, hiszen cellájából egyedül szabadult. Ugyanekkor a bebörtönzött társai éhségsztrájkot kezdtek a és még két évig áristomban maradtak.

Kitűnő nyelvtudásának köszönhette, hogy a Szerzői Jogvédő Hivatalban három nyelven megjelenő Bulletint szerkesztett, a magyar irodalom külföldi terjesztésén munkálkodott. Innét került az Építésügyi Minisztériumba, majd pedig Egerbe.

A börtönből való szabadulását követően öt év múlva újra megkezdődött újabb üldöztetése, amelyet penitenciaként fogadott, amelynek révén hite szerint feloldozást kaphat az elfogadott amnesztia bűne alól. Az Egri Dohánygyárban részt vett az alulról szervezett dohánygyári reformkísérletben, a vezetőképzőt a minőségeszme jegyében tartotta.

Időközben termékeny műfordítói munkásságot folytatott, a műfordításokban szépírói képességeit is kamatoztatta. Az ő tolmácsolásában olvashatjuk a következő műveket: Michele Barbi: Dante élete (1963. Gondolat Kiadó), López Valdizón: Elbeszélések (1966. Európa kiadó), Miguel Angel Asturias A zöld pápa (1968. Európa Kiadó), valamint Kincses úrfi (1969. Európa Kiadó), J. Eustasio Rivera: Az örvény (1975. Európa Kiadó). Jorge Amado: A vízordító három halála stb.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Akadémiai bizottsági üléseken is számtalanszor felszólalt Sándor András, előadásokat is tartott. A természet- és környezetvédelem, az ökológia területén elért eredményeit még a szakmai kérdésekben vele vitázók is készséggel elismerik. Érdeklődésének eredménye a szerkesztésében megjelent, 24 szerzőtől számos nagyszerű tanulmányt tartalmazó könyv: a Kilátás a kövekről. Bükki Nemzeti Park. (Mezőgazdasági Kiadó, 1983.)

Az impozáns kivitelű tanulmánygyűjteményben többek között a Bükk földtani, földrajzi, őslénytani, növény- és állattani, erdőgazdálkodási, történelmi, műemléki, néprajzi szempontú összefoglaló elemzését olvashatjuk. Többek között Rakonczay Zoltán, Füköh Levente, Tóth Géza, Kordos László, Suba János, Vajon Imre, Tóth László, Várady Jenő, Bartucz Ferenc, Kovács Jenő, Soós Imre, Veres László, Hortobágyi Ernő, Martusz Ferenc, V. Szabó Ferenc található a szerzők között. Tóth Géza kutató szakíróként és számos szép színes bükki fotó készítőjeként is jeleskedett a nagy szakmai és olvasói sikert aratott könyv létrehozásában.

Szabó János Győző írta meg a Bükk emberföldrajzát az újkőkortól a magyar honfoglalásig, a “bükki kultúra”, kézművesség, hitvilág stb. fejezetét. Kovács Béla A Bükk a magyar történelemben című fejezet szerzője, Bakó Ferenc készítette el a Bükk néprajzi szempontú értékelő fejezetét, az etnikumok, szájhagyomány, a barlanglakások, az erdei emberek életmódjának történeti vizsgálatát stb.

A gyűjteményes könyvet Sándor András nemcsak szerkesztette, de némely részletét írta is, és jónéhány fotóját is ő készítette. A könyv nyitányát “Jókai így írta volna meg” mottóval látta el. A jókais stílus inkább csak szerepjátszás, hogy romantikus köntöse mögé bújva egy kicsit elrejtse szenvedélyes, Bükk iránti szeretetét, értékóvó és féltő szándékát.

A Bükkről szóló válogatott szakirodalom zárja a könyvet, amelyet útikalauzok, a természetjárást segítő térképek jegyzéke egészít ki, A Bükk és a szépirodalom felsorolással együtt. Balassi, Tinódi, Kazinczy, Arany, Petőfi, Tompa, Jókai, Komjáthy, Gárdonyi, Vadnay Károly, József Attila és mások Bükkhöz való kötődését követhetjük nyomon. Balogh Béni, Csorba Zoltán, Iványi Sándor, Lajos Árpád, Lestyán Sándor, Vadnay Károly, Vészi Endre, Ujváry Zoltán tollából született művek, tanulmányok, cikkek ismertetnek meg bennünket ezzel a gazdagon tagolt, 300 millió, ha nem 500 millió évre visszatekintő hegyvidékkel.

Csupán utalunk arra, hogy a Bükkben, Tardonán lelt menedéket 1849 után az őt üldöző zsandárok elől Jókai Mór, ahol mindenki tudta, hogy bujdosó, de senki sem árulta el. Egész életében áldotta Tardonát, amely őt elrejtette, de százszoros áldást kért a népre, amely titkát megőrizte. Öregkorában is mondogatta barátainak: “Tardonára menjetek emberséget tanulni!”, mert “egy mélyen elrejtett gyönyörű völgyben fekszik az a kis helység, ahol a világnak nincsen szája.”
 
 

Kicsoda legyen irgalmas nekünk? (Szent király intelmeinek ürügyén) című esszékötetében hat, tematikusan egymástól eltérő, de a problémalátást, a felvetett kérdések időszerűségét nézve mélyen rokonítható írást találunk. A Buldózerek évadján -- felkészülés a túlélésre című esszé előadásként hangzott el az 1988-as tokaji írótalálkozón. (Megjelent a Napjaink 1989. februári számában.)

Ez az előadás lett a Magyar Szellemi Védegylet megalapításának székfoglalója. Sándor András, Varga Mihály, Gergely Mihály és még néhány társa a Magyar Szellemi Védegyletet az egész nemzeti elkötelezettségű magyar értelmiség mozgalmának szánta. Végül eléggé zárt, minőségi jellegű szervezet lett belőle, sikeresen meggyökerezett és jelentős bázisa ma is a defenzívába szorított nemzeti szellemnek.

A cikk mondandója ma is időszerű, még vitathatóságában is vitatni érdemes minden mondata. A magyarság századokon át sokszor nézett szembe a pusztulással, sokszor érezte magát nemzeti létében fenyegetettnek. Herder jóslata a magyarság eltűnéséről, beolvadásáról a szomszédos népek tengerébe, a legjobb magyar gondolkodókat mozgósította ellenállásra Kölcseytől fogva Széchenyin, Adyn, Németh Lászlón, Illyés Gyulán át napjainkig. Az esszé genezisében ez a veszélytudatosító látásmód munkál.

A szerző arra figyelt fel, hogy a nemzethalál vízióját nemcsak a történelmi kataklizmák, a népesedés iszonyú gondja, a magyarság évente 25-40 ezerrel csökkenő lélekszáma okozza, hanem a magyar kultúrának, múltunk értékeinek a kikezdése, semmibe vétele is. A magyar nyelv és kultúra elleni támadások a határainkon túl élő magyarságot létében fenyegetik, de gyengítik, szűkítik az anyaországban élők vonzás- és hatókörét is.

Szerinte az ötvenes években, meg-megújuló hullámban később is

érezhető volt az a szellemi buldózerpolitika, amely a magyar iro-

dalmi élet fáját, ágazatát és lombozatát sem engedte a természetes

“növésterv” szerint fejlődni, hanem művi beavatkozással nyeste,

vágta, a zsebből politizáló kultúrpolitika igényei szerint alakí-

totta.

Ennek a folyamatnak tudja be, hogy az egyetemes emberiség és a magyarság történetének, tudományának, irodalmának, művészetének eszményképeit az eltelt fél évszázad alatt leváltották dzsesszdobosokra, popénekesekre, rocksztárokra, filmszínészekre stb. A nyugati világ civilizációs fejlődéséből zömében nem az igazán előremutató, jellemet, szellemet pozitív közössségi szemlélettel gazdagító hatások jutottak el hozzánk, hanem inkább a negatív tényezők, amelyeknek a káros következményeit a helytelen szelekció tovább fokozta.

Közben a magyar tradíciók, történelmi és szellemi értékek gyorsan devalválódtak. Súlyos krízisbe került a nemzeti tudat, amelynek romlási folyamatát a történelem érettségi átmeneti, felelőtlen eltörlése is jelezte. A túlzóan divatorientált névadás a lányok esetében szembetűnő. Nicoletták, Violetták, Mercedesek, Aniták ezrei tűnnek fel, mintegy azt sugallva, hogy a hagyományos magyar keresztnevek elavultak, egyáltalán magyarnak lenni korszerűtlen dolog.

Fekete Gyulával egybehangzóan vallja Sándor András, hogy a tévé, rádió és sajtó egyaránt azt szuggerálta, hogy meg kell szabadulnia ennek a kis népnek a tradícióitól, mert azok mindenestül provinciálisak, lokális érvényűek, a modern világban szégyellni valók. A nemzeti identitástudat zavarát mutatja, hogy a szülők a divatnévadással mintegy szeretnék gyermekük számára jelezni, biztosítani a nemzeti vonatkozásoktól mentes, vélt esélyt, óhajtott nagyvilági karriert.

Ezt a káros folyamatot csak fékezni tudta, hogy Romániában a magyargyülölő politikával szemben az erdélyi magyarok szellemi-lelki ellenállása abban is megmutatkozott, hogy tudatosan ragaszkodtak a magyarsághoz a névadásban is.

Hangsúlyozza, hogy a magyarság csak önmaga értékeit őrizve és a korigénynek megfelelően megújítva integrálódhat mélyebben a nyugat-európai kultúrkörbe, és azon át a világkultúrába. Eszményképe az értékőrző és értéketeremtő európai magyarság.

Az Imperatívuszok és esetlegességek 1987-ben A kultúra ökológiája című tanulmánygyűjteményben, az Új Forrás könyvsorozatban jelent meg. Elsődleges mondandója: hogyan változik a civilizációnak megfelelően strukturált társadalom “törmelék-néppé”. A cím arra vonatkozik, hogy ez a folyamat nálunk csak részben spontán és kaotikus, jelentős részben viszont specifikusan szándékolt (ennyiben “esetleges”), mert megtervezett célja: a nemzeti lét megsemmisítése.

Nem véletlen, hogy az Új Forrásban publikált A minőség forradalma és kritikus távlatok című esszéjéért 1988-ban Komárom megye nívódíjában részesült. A hatalmas távlatokat átfogó esszé alapgondolata: a világcivilizáció válaszúton van. Az egyik út a biztos, és már nem is olyan lassú és csendes önmegsemmisítés, a másik a Németh László és más gondolkodók által is javasolt, etikumra épített minőséggondolat. Bizonyítja, hogy Németh minőségeszménye a technika és technológia mai fokán iránymutató lehet a katasztrófát elkerülni akaró emberiség számára is.

Németh Lászlótól idézi a Tanúban megjelent (1934. 7.sz. 35., és a Minőség forradalmában is közreadott) Stalin: Les questions du leninisme című írást. Kivételes tisztánlátással, kvalitásérzékkel porlasztotta szét a frázisgyártók agyszüleményeit. Máig érvényes diagnózisa: “Sztálin a szavakkal akarja összhangba hozni a történelmet. Ennek az embernek agyara a marxizmus: ez az ember a saját homloka magasságáig akarja lehúzni az orosz mennyezetet.”

Felveti az emberi létezés alapkérdéseit. mitől függ az emberiség léte a földön, mennyire veszélyes az ökológiai krízis, hova vezetnek a szűklátókörű pragmatizmus és ezoterizmus tendenciái?

Hasonló kérdésekkel vívódnak az orosz írók, Raszputyin, Suksin, Zaligin és mások is, akiknek hőseik “lélekben meg akarják tartani az ég és föld szépségeit”, mert érzik a kanti imperatívuszt, hogy a csillagos ég van felettünk és az erkölcsi törvény bennünk. Ezért lett kulcsfogalom náluk a természet és az emlékezet mint valóságos és filozófiai kategória, egy újfajta stratégiai gondolkodás számára.

Az utóbbi időben átrendeződtek a prioritások: a társadalmi-politikai prioritások és a morális-ökológiai prioritások is. Ma már nem elvont gnosszeológiai kérdések foglalkoztatják az írókat, hanem az ökológiai gondolkodás és az ennek megfelelő irodalom.

Ezekkel a kérdésekkel szenvedélyes határozottsággal foglalkozik: az ember és természet, a civilizáció, az ökológia és a kulturális hagyományok kérdéseivel.

Az emberi jövő itt a tét, a folyamatosság biztosítása, a nemzedékek egymást váltása, az eszmények és tapasztalatok átadása az idősek, az örökség megőrzése és megújítása, átvétele a fiatalabbak részéről. Minősítő ismérve, ahogyan múlt, jelen és jövő hármasságában, föld és kozmosz tágasságában képes gondolkodni, felismeréseit, vitapontjait megfogalmazni, olvasóival megosztani.

Sinka jelenései című tanulmányában (Napjaink 1987. júniusi és július) Görömbei András Sinka-monográfiája, Kormos István, Tornai József, Medvigy Endre és mások tanulmányai, esszéi után is joggal hangsúlyozza: a magyar irodalmi köztudatban, könyvkiadásban, irodalomtörténetben és oktatásban Sinka István költészete nincs a helyén. Ennek fő oka, hogy Sinkát is besorolták egy szűk szempont alapján azok közé, akik jobboldali irányban tájékozódtak, akik forradalmi, szegényparaszti lázadásukat nem marxista osztályszempontból érvényesítették. Bár az ő esetében szó sincs nyilas párttagsági eltévelyedésről, neki az 1948-ban uralomra jutott rezsim az el sem követett bűnöket sem bocsátotta meg. Pedig a méltatlan sorsú poéta példamutatóan vállalta, képviselte a szegénység iránti szolidaritást: a lemosolygott, de verejtékes mivoltában is “drága, édes alúlsó Magyarországot”. Balladaköltészetben olyan jelentőset alkotott, mint Garcia Lorca a (cigány)románcokban. Tehetsége, eredeti költői látásának karaktere Jeszenyinnel is rokonítja. A paraszti élet évszázados világát, archaikumát megszólaltató Sinka-lírát joggal említjük együtt az orosz parasztság hattyúdalát éneklő, a tradíciók legmélyéről merítő Nyikolaj Kljujev költészetével.

A könyv címadó esszéje, Kicsoda legyen irgalmas nekünk? (Szent király Intelmeinek ürügyén) rendkívül feszes, gondolatgazdag és tanulságos. (Napjaink, 1987. augusztus.) Azt a problémakört elemzi, amellyel az Egri Dohánygyárban a fordítói iroda vezetőjeként és a vállalati vezetőképzés kidolgozójaként annyiszor találkozott: a vezetők és a vezetettek kapcsolatával. Kulcsfontosságú, hogy a vezető a felelősségmorálról és az értékközpontúságról nem mondhat le. Nyomon követi az Intelmek korokon túlmutató, jelenkornak szóló fontos üzeneteit. (Készített egy, az Országos Vezetőképző Központ szervezésében és kiadásában megjelent tanulmánykötetet is, amelyet saját tapasztalataival is gazdagított.)

Szintén a vezetés jelentőségét tudatosítja az M. Gorbacsov: Átalakítás és új gondolkodás -- Az Egri Dohánygyár pregorbacsoviánus kísérlete 1973-1981. Döntőnek tartja a szerző, hogy a vezetés milyen kulturális közegben érvényesül, ugyanis ez alapvetően megszabja, hogy mi lesz, mi lehet a vezetőből és a vezető eszményeiből.

A két kontinensnyi Szovjetuniót sokáig egységes, minden részében egyenlő esélyű államnak tekintették saját vezetői is. Holott az egyes tagországok, népek, nemzetiségek, tájegységek történelmi, gazdasági, kulturális szempontból más és más előtörténeti, pszichikai adottságokkal, potenciális esélyekkel rendelkeznek. Gorbacsov is csak későn jött rá, hogy ezeket az eltéréseket, különbségeket figyelembe kell venni, hogy a sokszínűségben rejlő lehetőségek megvalósulhassanak.

A hatalomgyakorlás elején meghirdetett programja még nem számolt ezzel az óriási differenciáltsággal. Programja egy egységes vállalatnál kitűnően megvalósíthatónak tűnt, de egy annyira változatosan tagolt országban, mint a Szovjetunió számos nehézséggel kellett számolnia. Egyébként azzal, hogy egy mikroszféra-makroszféra párhuzamban egyáltalán lehetségesnek tartja az állami tulajdonon alapuló gazdaság evolúcióját egy szociális piacgazdaság irányításában, elárulja, milyen mélyen vésődtek bele ifjúkori “harmadikutas” szellemi alapélményei. Erről tanúskodik a “Karácsonyi cikk” című esszé is, majd következetes elutasító magatartása a neoliberalizmussal szemben a kilencvenes évek közepén.

A “Karácsonyi cikk” (1987) alcíme: “népi közjog” és “sajtószabadság”. A tanulmány kiindulópontja: “Nem mozdulni halál. -- Mozdulni: lehet, hogy ugyancsak az, de ott a túlélés esélye”. Történeti áttekintést végez az Aranybullától a jelenkorig, nyugat-európai kitekintéssel bontja ki a “népi közjog” fogalomkörét. A kibontakozás esélyeit latolgatva állapítja meg: “... ha csak partszélre vetve álmodunk tovább, ha nem vagyunk képesek törpék önzéséből csomósodott veszélyes vérrögjeinket eltávolítani a nemzet érrendszeréből, ha manővereken törjük a fejünket, de nem mozdulunk -- egész nemzedékünk sorsa a kárhozat: a történelem könyörtelen ítélete.” A magyar jövőt 1987-ben már legalább annyira féltette a hatalmon lévők gyengeségeitől, mint az ellenzékiek hibáitól, tévedéseitől.

A tanulmány lényege a majdani rendszerváltás olyan koncipiálása volt, amely a torz csatlós-társadalmat a még meglévő nemzeti erőforrásokat megőrizve, több szakaszban vezette volna át egy modern nemzeti léthelyzetbe. Az állampárt reformszárnyát szerette volna a nemzeti erők befolyása alá vonni. Azóta nyilvánvalóvá lett, hogy ennek éppen a fordítottja történt.

A Bükk, a Bükk című esszé első része szépírói teljesítmény. A szerző régóta kötődik a Bükkhöz, kapcsolata még mélyebb és bensőségesebbé lett, amikor 1973-ban Egerbe költözött. Számba veszi a Bükk völgyeit, ormait, barlangjait, jellemzi sajátos flóráját és faunáját. A lelkes első részt váltja fel kontrasztként a disszonancia érzékelése: a Bükk erdeinek tönkretétele.

A szerző a hetvenes évek közepén döbbent rá, hogy eltűntek a Bükk szálerdői a rablógazdálkodás, a felelőtlen tarvágások következtében. A domboldalakon csak néhol maradt meg egy-egy hagyásfa, jelezve, hogy erdő állt itt egykoron. (A Déry Tibor művéből készült Simon Menyhért születése című filmen még csodálatos szálerdőket, bükkösöket láthattunk, amelyeknek ma már nyomait sem találjuk.) Sándor András nem hárítja másokra a felelősséget, a “tönkretették” felismerésben benne van, hogy “mi magunk” követtük el mindezt: a szemünk láttára történt, ezért mi is “cinkosok” vagyunk.

Adatokkal bizonyítja, ha ilyen ütemben folyik a rablógazdálkodás, rövidesen nem lesz mit kivágni. A tőlünk fát importáló osztrák kapitalista véleménye: “Fát lehet exportálni, de erdőt nem”. A valóság, hogy Sopronnál és Rábafüzesnél most is sorjáznak az osztrákoknak fát szállító teherautók.) Az erdőt csak használják, de nem pótolják. Óriási károk keletkeznek. Tarvágásos erdeinket árusítjuk ki a nálunk fában sokkal gazdagabbaknak, mert nem gondolunk fiaink, unokáink vagyis a magyarság jövőjével.

A gazdasági értéktudat nálunk a mennyiségi szemlélet zsákutcájában kucorog. Százalékban mutatja ki az erdős területek arányát, de nem veszi figyelembe a fák, az erdők korösszetételét, azt a tényt, hogy egy bükkös, tölgyes, fenyves felnövekedéséhez, vágásra éréséhez 80-100 évre van szükség. Visszaszorul, alig lelhető fel az erdőművelés, amelyre óriási szükség lenne gazdagsági és ökológiai szempontból is -- az emberi létezés érdekében.

A Bükk, a Bükk ökológiai szemlélete igen fontos, ebből a szempontból is összefügg a Buldózerek..., Imperatívuszok és esetlegességek, valamint a Minőség forradalma és kritikus távlatok című írásokkal.

Sándor András egyetemistaként kijárta Kerényi Károly klasszika-filológia iskoláját, nem véletlen, hogy esszéírását áthatja a görög-latin kultúrának, az ókortudománynak a bensőséges ismerete és szeretete. A latin nyelv az ő számára hasonlót jelentett, mint Szabó Lőrinc számára: “Ragadtak rám a nyelvek. A latin / rég hozta a franciát, s így megint / új ablakkal tárult a világ.” Magas szinten elsajátította a latin, a görög, valamint a spanyol, olasz, német és angol nyelvet, olvasási, tájékozódási szinten még más nyelveket is ismer, anyanyelvét pedig szépírói erényekkel gazdag esszényelven műveli.

Az esszéírás a kedvelt műfaja, amely a szembesülés lehetőségét adja: vallomás és vita, az emberi lélek önkeresése. Az esszé az írót és tárgyát egyszerre láttatja, benne az ismeretközlés magatartás is egyben, “lelket és sorsot” villant. Nem a részletek tudományos, fogalmi kristályrácsába zárható analízise érdekli, hanem az Egész iránti tudásszomj vezérli. A megismerés változatos útjai csábítják új és újabb szellemi kalandra, felfedező útra.

Ismereteinek mennyisége és minősége is alkalmassá teszi, hogy kitűnő komponálási -- szinte rétori -- felkészültséggel előadóként és esszéíróként is szinte észrevétlenül avassa be hallgatóit és olvasóit megszerzett, másokkal önzetlenül megosztható tudásába.

Szeret a történelemben búvárkodni, a régi magyarságban tanulságokat gyűjteni. Erőteljes nyelvének inspirációit a régi magyar literatúrától is kapja, amelyből még nem lúgozták ki a világot az absztrakciók.

Kevesen érezhetik hozzá hasonló mélységben a Bükk és Mátra táján a vidéken élés értelmiségi előnyeit és súlyos gondjait, a Németh László-i értelemben vett provincia tanulságait: “A provincializmus nemcsak korlátot jelent, lehetőséget is: hogy az embernek provinciája, tartománya van.” Ismeri a kreatív, vagyis Németh László-i ételelemben vett szellemi értékalkotó értelmiségi hívatásának lényegét: “Értelmiséginek lenni mindig ez volt, és ez lesz: segítetlenül segíteni és megértetlenül megérteni. S ez nem is olyan borzasztó; egyszerűen: szellemi...”

1996 áprilisában a Hatvani Galériában rendezett Németh László-konferencián az 1989 utáni társadalmi változások tapasztalatait megfontolva értelmezte újra a Kisebbségbent, és adta közre a Délsziget főszerkesztőjének, Moldvay Győző emlékezetének szentelt emlékszámban. A magyarság iszonyú mértékű pusztulásának, saját hazájában “kisebbségbe” szorulásának, az anyagi és szellemi javakból történő kirekesztésének látnoki veszélyérzetét, próféciáját olvasta ki Németh László legtöbbet vitatott vitairatából, és a körülötte keletkezett és az utóéletét kísérő áldatlan perekből.

Esszéírásának tematikus változatossága nemcsak érdeklődésének, de sorsalakulásának, vállalt feladatainak sokféleségéből is ered. Fekete Gyuláéhoz hasonlóan, az ő munkásságát is minősíti: a magyarság sorsa iránt érzett felelősségtudat, az irodalom “őrszerepének”, a “kiáltó szónak”, az “írástudók felelősségének” a vállalása. A sok és sokféle feladat vállalásában szerepe volt annak az író-ideálnak is, amelyet Veres Péter, Illyés Gyula, sőt még a “nemzet tudatát” újraszőni akaró Németh László is reprezentált, és amelyet az utánuk jövő írók egy része követett, vagy követni szeretett volna.

Szépírói ambícióinak alig találjuk nyomát kései írásaiban. Az 1956 utáni időszakban mindmáig kivételnek számít az Alföldben Új Magyar Mária-siralom címen publikált, az 1957-es másodszori letartóztatásának történetét elbeszélő memoárja. Számos munkáját olvasva az a benyomásunk alakult ki, hogy az esszéíró Sándor András jobban össze tudja fogni, mederben tudja tartani sodró erejű gondolatait, szárnyaló következtetéseit, mint a napi politikához, közélethez szorosabban kötődő, a kritika végletes jelzőit gyakran alkalmazó újságíró.

Az 1989-es rendszerváltozást követően főképpen a Pest Megyei Hírlapban fejtett ki eléggé változó politikai orientáltságú, de egyúttal rendkívül intenzív publicisztikai tevékenységet. A lap megszűnése után rövid szünet következett újságírói tevékenységben, majd pedig a Magyar Fórumban és az Új Időkben talált magának publikációs fórumot.

Ma már érezhető, hogy bölcsen elrendezte magában az emberi létezés evilági és transcendens alapkérdéseit. Mégis, az 1989 utáni újságírói tevékenységében is, a hirtelen lelkesedés, majd a gyors csalódás, kiábrándulás váltóritmusát figyelhetjük meg. Többször is a ragaszkodás, dicséret és a bírálat végleteibe ragadják a politikai élet pálfordulásai. Igyekszik ugyan felülemelkedni a közélet ezernyi tévedésén, méltatlanságán, de mintha valami szünni nem akaró belső elégedetlenség is munkálna gyakran pesszimizmusra hajló ítéleteiben. Változás, fejlődés azonban itt is tetten érhető, több írásában is tudatosan igyekszik elkerülni a végletes pesszimizmus csapdáit.

Több esszét írt a keresztyénség eszményeiről, szembesítve őket napjaink ellentmondásaival, az emberi és a magyar jövő veszélyeivel. Esszéire és napi publicisztikai írásaira egyaránt a sokirányú tájékozódás, az erőteljes, sodró erejű stílus a jellemző. Az irodalomtörténeti, nyelvi, nyelvészeti, történelmi, néprajzi, műfordítói stb. stúdiumok tudásanyaga, a históriai tapasztalatok, a különféle tudományok, természet- és környezetvédelem, vezetéselmélet, a civilizáció fejlődésének problémái éppúgy érdeklik, mint a politikai élet magyarságot érintő változásai, vagy a sajtó állapota, avagy közélet aktuális kérdései.

A róla szóló irodalomtörténész dolgát megnehezíti életművének mennyisége, sokfélesége, műfaji változatossága. Önéletírást, önéletrajzi összegező, számvető, életutat értelmező és értékelő munkát nem készített. Sokáig teljesen hiányoztak az életútjának éles fordulóit megvilágító önéletrajzi cikkek, vallomások, interjúk stb. Fehér hollónak számít az 1996 októberében az Új Idők hasábjain megjelent, az 1956-os forradalomban betöltött szerepét elemző önkommentárja. (Szerteágazó újságírói tevékenységének vázlatos ismertetése, értékelése is külön tanulmányt igényelne.)

Sándor András esszéiben és publicisztikai írásaiban is egyre erőteljesebben jut érvényre az a felismerés, hogy a XX. században végül is győzött a “fasizmus”, illetve annak sokféle, együttes változata. Publicisztikai írásainak és a Püski Kiadónál 1997-ben megjelenő, A történelem elmezavara című esszékötetének legfőbb jellemzője: a “Személyes üggyé vált nemzeti ügy”.