© Cs. Varga István
 
 

“A létfontosságú megértés jegyében”

Lőkös István: A horvát irodalom története

1. a. Egerben élő irodalomtörténésznek, a debreceni egyetem tanszékvezető professzorának, Lőkös Istvánnak a tollából született meg a történelem első magyar nyelvű horvát irodalomtörténete.

A szerző legfőbb kutatási területe a horvát, a szlovén és a szerb irodalom, általában a délszláv literatúra és a hozzá fűződő magyar irodalmi kapcsolatok, valamint a magyar felvilágosodás irodalma. Számos tanulmány, magyar és világirodalmi főiskolai jegyzet után 1974-ben látott napvilágot Hidak jegyében című tanulmánykötete, amelyet 1984-ben a Magyar és délszláv irodalmi tanulmányok című testes könyv követett. 1. b. Korábbi eredményeiről csak vázlatosan, vagyis hiányosan szólhatok: számos könyvet rendezett sajtó alá, látott el elő- vagy utószóval, jegyzetekkel: Vitkovics Mihály válogatott művei (1980), Virág Benedek válogatott művei (1980), Érzelmes históriák. Erköltsi mesék... (1982), Ányos Pál válogatott művei (1984), Toldy Ferenc: Irodalmi arcképek (1985), Külömb-külömb féle jó és rossz szagú virágokkal tellyes kert. (Pasquillusok a XVII-XVIII. századból (1989).

Számos hazai és külföldi tudományos konferencián tartott magyar, horvát, orosz és német nyelvű előadásokat, publikált tanulmányokat. Európai műveltségre tekintő szemlélettel munkálkodik irodalmi értékeink közkinccsé tételén és a világirodalom eredményeinek befogadásán.

1957-től rendszeresen publikál különféle irodalmi, irodalomtörténeti lapokban és folyóiratokban. Egészen a legutóbbi időkig a napilapok nemes ismeretterjesztő fórumait is felhasználta, hogy recenziókban, kritikákban, magyar és világirodalmi kisesszékben tanulságrögzítő és értékfeltáró szemlélettel adja közre kutatási eredményeit.

Lőkös István egri születésű, de gyerekkorát az Eger melletti -- ma már Egerhez csatolt -- Felnémeten töltötte. Felnémetről szóló szociográfiai írásaival érdeklődést és elismerést szerzett, ezekből várhatóan faluszociográfia fog napvilágot látni.

Szülővárosához, szűkebb pátriájához tudatosan ragaszkodik. Gondosan ápolja többek közt a kétnyelvű költőnek, a reformkor kiválóságának, Vitkovics Mihálynak kultuszát. 1978-ban a Magyar Tudományos Akadémia és a Szerb Akadémia közös rendezésében kétnapos tudományos ülésszakot szervezett, amelynek első napjára Budapesten, a másodikra pedig Egerben került sor. A rendezvénynek -- amint a viszonzásul Újvidéken rendezett Vitkovics-konferenciának is -- szervezője és előadója is volt.

Az egri (szerb) Rác-templom szépen megújított parókiáján megnyílt Vitkovics-kiállítás forgatókönyvét is ő készítette el. Eger irodalmi múltjáról értékfeltáró sorozatot közölt. Tevékenyen hozzájárult Tinódi és Balassi egri kultuszának ébrentartásához. Dayka Gáborról szólva felmutatta életművének egri vonatkozásait is. Alexovics Vazulról értékfeltáró tanulmányt, leveleiből pedig szép válogatást közölt. Kazinczy Ferenctől olyan levelet publikált, amelynek nyomára éppen az egri Rác-templomban bukkant. A levelezés és a személyes kapcsolatok révén Lőkös István szellemi hidat épített Eger és Zágráb között, főképpen az őt barátságába fogadó Miroslav Krleza jóvoltából.

II. a. Amióta a délszláv népek kifejezték, hogy tovább nem akarnak együtt élni az 1945-ben politikai akarattal újra megalkotott délszláv államszövetségben, azóta a közös vonások korábbi hangoztatása helyett az egyes népeket és irodalmakat megkülönböztető ismérvek kerültek előtérbe.

Évtizedeken át egy nyelvnek deklarálták a szerb és a horvát nyelvet, tekintet nélkül a köztük lévő eltérésekre. A közös vonásokat hangoztatva, még attól is eltekintettek, hogy a szerb írás cirill betűs, a horvát pedig latin betűs írást követ. Még a megnevezést is egybe kellett írni, a sorrenddel pedig még a körkörös érvényességet is érzékeltetni illett: “szerbhorvát vagy horvátszerb nyelv”. (Analógiaként ismeretes a “szovjet irodalom” kifejezés, amely sokáig hivatalos és elfogadott volt, holott ilyen irodalom nem is létezett.)

Lőkös István beköszöntőjében arról szól, hogy Heinrich Gusztáv Egyetemes irodalomtörténete ad némi információt a litteratura croatica fejezeteiről, de ez már jócskán túlhaladott. Csuka Zoltán A jugoszláv népek irodalmának története pedig az akkori politikai elvárások alapján “a jugoszláv idea hordozója”. Megállapítja: “Az évezrednyi időt átfogó horvát írásbeliség és irodalom önálló arcáról ezek alapján ma már nehéz képet alkotni.”

Lőkös István három évtizedes szisztematikus tájékozódásának és kutatásának összegező irodalomtörténetéhez jelentős segítséget adott Vujicsics D. Sztoján munkája, a Jugoszláv költők antológiája, valamint az Európa Kiadó gondozásában megjelent: A szerbhorvát irodalom kistükre a kezdetektől 1945-ig, és az Újvidéken napvilágot látott Napjaink éneke.

Az literatúrai összképet jelentősen gazdagították Ács Károly, Csuka Zoltán, Dudás Kálmán, Fehér Ferenc műfordítás-gyűjteményei. A kapcsolattörténeti-filológiai kutatás évszázados hagyományából kiemelkedik Bajza József, Angyal Endre, Bori Imre, Fried István, Hajnal Márton, Vujicsics D. Sztoján, Hadrovics László, Milosevits Péter, Póth István, Szegedy Rezső, Szeli István munkássága. A szerző elsősorban az ő eredményeiket, értelmező és értékelő munkásságukat tekinti zsinórmértéknek.

II. b. A stílustörténeti és művelődéstörténeti korszakok szerint tagolódó irodalomtörténeti áttekintés portrékra épül. A könyv adatközlő és eligazító jellegét mutatja, használhatóságát fokozza a művek eredeti címének feltüntetése is.

A világirodalom horvát szegmentumában az első európai formátumú horvát poétáról, Marcus Marulus Spalatensisről, vagyis Marko Marulicról, a barokk eposzszerző Ivan Gundulicról, az Osztrák-Magyar Monarchia szépíró-krónikásáról, Miroslav Krlezáról fontos fejezetet szoktak írni a német, angol, francia vagy éppen szláv nyelvű világirodalom-történetekben is.

Lőkös István a kezdetektől, az ószláv előzményektől, az V-VI. század fordulójától, vagyis a mai déli szláv népek őseinek a Balkánon való megjelenésétől követi nyomon a horvát nép történetét és irodalmának fejlődését. A horvátok kezdetben a Száva és a Dráva közti térségben telepedtek meg, és már a VII. és VIII. században eljutottak a tengerpartig. A horvát államiság a kezdet kezdetén eléggé korlátozott függetlenséget jelentett a szoros bizánci kapcsolatok miatt. A IX. és X. századra mégis létrejött egy államalakulat, amely független horvát királysággá fejlődött.

Később az önálló nemzetépítés időszakában egyre többször hivatkoztak a nyelvi különbségekre, holott a régmúltban közös nyelvet beszéltek őseik. Egyértelműen bizonyítható, hogy a szerb királyság nyelve szerb, a horváté pedig horvát volt. (Természetesen a régmúltban a nyelvi eltérések is másképpen érvényesültek, mint később a l9. és 20. században.) A közös szláv nyelvi örökség ellenére, amikor a szerbek és horvátok önállóvá kezdtek válni, akkor a szerbeknél erőteljes bizánci, keleti hatás alatt történt mindez, a horvátoknál pedig a nyugati, keresztény, a katolikus Rómához kötődő hatásövezetben ment végbe a történeti fejlődés.

A középkorban ezen a tájon is a latin nyelv kapott döntő szerepet, a nemzeti nyelv csak később került az állami, egyházi és kulturális élet középpontjába. A szerbek és a horvátok is a keresztény kultúra elterjedéséhez, a két szláv apostol, Cirill és Metód tevékenységéhez kapcsolják nemzeti önállóságuk kezdeteit. Ismeretes a két déli szláv írásmód: a glagolita és a cirillica. A glagolita a legrégibb szláv írásmód, a görög kurzív írásból, a cirillica írásbeliség pedig a görög nagybetűs írásból született meg -- a szerb és horvát írásbeliség ezen az alapon különül el egymástól. Sokáig -- néhány horvát szigeten a XX. századig -- a glagolita írásbeliség volt a horvátnyelvűség hordozója.

A horvátok három nagy nyelvjárást beszélnek, jól megértették egymást, annak ellenére, hogy elég nagy köztük a nyelvi-grammatikai és szókincsbeli eltérés. Ez a sajátosság összefügg a horvátok táji tagoltságával, történelmi elhelyezkedésével is. Annak alapján, hogy a “mi?” kérdőszót hogyan ejtik, három horvát nyelvjárást ismerünk: csa, sto és kaj. A dialektális hármasság egymástól eléggé eltérő történelmi és kulturális fejlődés eredménye.

II. c. A horvát állam és Magyarország kapcsolatát magyar részről egy kicsit hódításként szokás emlegetni. Tény, hogy Könyves Kálmán úgy hódoltatta meg a tengerparti városokat, hogy kiváltságaikat nem csorbította, és védelmet biztosított számukra Velencével szemben, amelynek részéről közvetlenebb elnyomás fenyegette őket. Szent László elfoglalja tengermelléki Horvátországot, és unokaöccsét Álmost 1091-ben horvát királyként a meghódított tartomány élére helyezi. A tartományt később bánok irányították. A horvátok felfogása szerint megegyezés, pacta conventa jött létre. A horvát rendek egyezséget kötöttek a magyar királysággal: a Koronával.

Tudjuk, Zágrábban Szent László alapított püspökséget, amely sokáig a kalocsai érsekséghez tartozott. Ezzel Zágráb fejlődéséhez nagyban hozzájárult. A Zágráb környéki horvát területek közjogi értelemben is szorosabban kötődtek Magyarországhoz. (A Nagykanizsától Zágrábon át a tengerpartig átutazó ma is érzi a kétféle földrajzi tájat, a történeti, építészeti, szellemi dualitást: Horvátország szembetűnő kétféle arcát.)

Szembetűnők a horvát irodalmi párhuzamok: a középkori horvát lírafejlődésben az Énekek éneke fordításaival, Mária-siralmakkal, halotti szekvenciákkal és a verses műforma egyéb változataival találkozunk. A Hadrovics László és Vizkelety András által felfedezett Cantilena pro Sabatho műfaji szempontból a középkori planctusok (Mária-siralmak) és a dramatizált passiójátékok közt foglal helyet. A régmúltban a nemzeti hovatartozást illetően a sok középkori tematikai ismérv ellenére is eligazítja a kutatókat az államiság különbözősége, a vallási kötődés iránya és jellegzetessége.

A reneszánsz kori horvát irodalom című fejezetben a szerző a dubrovniki (raguzai), spliti (spalatói) zadari (zárai) stb. “kis respublikák”, irodalmi központok kialakulásának történetét és eredményeit foglalja össze. Dalmáciát nagyon sokrétű és szoros kapcsolat fűzte Itáliához. Sismundo (Sisko) Vlahovic Mencetic, a legismertebb horvát petrarkista a mentalitás tekintetében is a mi Balassi Bálintunkhoz hasonlítható reneszánsz egyéniség. Féktelen természet, indulatos, szenvedélyes, szeszélyes a nőkkel, csélcsap a szerelemben. A raguzai igazságszolgáltatásnak sok gondot okozott. Izgalmas fejezet a dubrovniki petrarkisták eredményeinek taglalása, meggyőző idézetekkel történő bemutatása. Az áttekintés, értékelő bemutatás kisebb portrék megrajzolásával folytatódik.

A szerző kitér a nemzeti nyelvű reneszánsz irodalom történeti jelentőségére. A magyar és horvát népköltészet kölcsönösen hatott egymásra. Az énekköltészet cseréjét bizonyítja, hogy több szöveget is magyarból fordítottak horvátra, de vannak horvát eredetű énekek, amelyeket ma már csak magyar fordításaik őriznek. Ismeretes, hogy Balassi Aenigma című költeményét “egy horvát virágének nótájára” szerzette.

Lőkös István részletes portrét rajzol a morálteológus és költő Marulicról, aki humanista szokás szerint nevezte magát Marcus Marulus Spalatensisnek. Kiemelkedik Marulic munkáságából a haténekes Judit-eposz, amely 150l-ben -- Tasso Megszabadított Jeruzsáleme és Ariosto művei előtt -- keletkezett, és a hőslelkű nő és Holofernész bibliai történetét dolgozza fel. Célja eszmei szempontból ugyanaz, mint a mi Zrínyiászunké. (A Judit eposz 1522-es, második kiadásának címoldalán még az is olvasható, hogy a zárai városállam polgárai hol vásárolhatják meg ezt a könyvet.) Értéktudatosító módszer érvényesül az 1567-től 1952-ig elveszettnek hitt, latin nyelvű Marulic-eposz, a Davidias elemzésében is.

Betekintést nyerünk a reneszánsz kori Zadarban kibontakozó irodalmi életbe. Brne (Bruno) Karnarutic Sziget várának elfoglalása című, a krónikás éneket és az eposzt ötvöző művét a szigetvári hős fiának, Zrínyi Györgynek ajánlotta. Hangsúlyozza, hogy “Zrínyi Miklósnak dicsőséges és halhatatlan híre fennen ragyog s tündököl e világnak végezetéig, nemzedékről nemzedékre száll, s írás nélkül is megőrzi kegyelmének dicsőségét.”

Karnarutic folytatja Marulic eposzírói művészetét. Számára mintául szolgál Holofernész lovának nagyszerű leírása. Mindkettőjük örökségének inspirációi érződnek Zrínyinél is Szulimán császár lovának barokk, pompásan festői leírásában.)

A reformáció hatása a horvát kulturális, irodalmi életben nem volt olyan meghatározó, mint a cseh, német vagy magyar nyelvterületen. Lőkös István gondosan regisztrálja irodalmi hozadékát.

II. d. A gazdag és változatos barokk kor horvát irodalmából kiemelkedik a Gundulic-korszak. Gundulic életéről, drámai műveiről, epikus költészetéről, Osman című, törökellenes célzatú, kitűnő kompozíciójú eposzáról tüzetes elemzést olvashatunk. Gundulic mindazt hatásosan hasznosította, amit Marulic, Tasso és mások létrehoztak.

1527-ben a horvát rendek királlyá választották Habsburg Ferdinándot. A török korban Horvátország hihetetlen --Magyarországéhoz hasonlítható -- megcsonkítása következett be. A lakosság zöme elpusztult, a megmaradtak Kőszeg, Sopron, Pozsony irányába menekültek. Sokan egészen Morvaországig jutottak el, és ott telepedtek le. Európa-szerte ekkor a horvátokat “reliquiae reliquiarum”, vagyis “a maradékok maradékai”-ként emlegették.

A szerbek és horvátok közti ellentétek akkor éleződtek ki először, amikor a szerbek megjelentek a horvát határőrvidéken. Zrínyi Miklós példája is mutatja, hogy a magyar és horvát nemzeti identitás sokáig nem jelentett áthidalhatatlan szakadékot. A hungarus fogalom érvényesült, a származás, a nyelvi, felekezeti különbség nem okozott megoldhatatlan problémát a történelmi Magyarországon élő népek és nemzetiségek között. A különbségek az egységet ekkor még nem veszélyeztették.

Lőkös István külön szól a XVI-XVII. századi kaj-horvát nyelvű irodalom jelentőségéről. Érezhető otthonossággal mozog a horvát felvilágosodás fontos irodalomtörténeti fejezetében, értekezik a nemzeti művelődés jegyében kibontakozó irodalomról. A horvát felvilágosult írókat a mi Bessenyeinkhez hasonlóan éltette a remény: az egyéni műveltség egyéni boldogságot hoz, a közműveltség pedig a közboldogság záloga.

III. a. Bonyolulttá és izgalmassá válik a históriai időrendet követő irodalomtörténész munkája, amint az illírizmus, a horvát romantika korához érkezik. Szükségszerű a világirodalmi kitekintés, az európai romantika irányjelző alkotóira való utalás. Csak a 18. század végén, a magyarországi államnyelv vitájában kezd kiéleződni a magyar és horvát ellentét. Ekkor a magyarral együtt a horvát nemzeti tudatot is nyelvi alapra helyezik. A horvát literatúrában az illírizmus lesz a központi kategória.

Ludevit Gaj -- a horvátok számára egy kicsit Kossuth Lajos és Kazinczy is volt egyszerre -- Budán adta ki A horvát helyesírás alapja című könyvet. Gaj Illír címen indított újságot, amelyet betiltottak, és tilos volt magát a szót is kiejteni a szeparatizmus veszélye miatt. (Bécs ezzel, szándéka ellenére a tiltás ellenhatásaként, közvetlen lökést adott az illír-mozgalomnak!)

Gaj Pesten felkereste a szlovák Ján Kollárt, aki a “csehszlovák” nyelvet művelte, mert egy ősrégi, egységes nagy szláv nemzetet feltételezett, amelynek a szerbek és horvátok fontos délszláv törzsét alkotják. (1835-ös fő művében, a Slavy dcera - A dicsőség lánya című lírai-epikus költeményben az író szellemi utazást tesz a szlávok lakta területeken.)

Az illírizmus szorosan összekapcsolódott a romantikával, az európai romantika áramlataival, a horvát hazafias költészettel. Tulajdonképpen ekkor fogalmazódik meg a horvát nemzeti tudat, amelynek tartalma alapvetően magyarellenes volt az akkori hatalompolitikai, függőségi konstellációban.

III. b. 1848/49-ben a magyar és a horvát nép a “divide et impera!” Habsburg praktika miatt, önérdekük ellenére, Kossuth és Jellasics népeként került egymással szemben. 1848 márciusában Ivan Mazuranic -- az egykori fiumei és szombathelyi diák, Horvátország későbbi kancellárja és bánja -- Horvátok a magyaroknak című kiáltványt intézett Magyarországhoz. (A horvát bán Horvátországban mint Magyarország társországában királyhelyettesi hatáskörrel felruházott legfőbb közjogi méltóság volt.)

Mazuranic kiáltványában megvolt a különállás mellett a valódi megegyezésre törekvés szándéka is. Nála nincs olyan elfogult magyarellenesség, mint amilyen több kortársánál is fellelhető. A horvátok érdekeinek elvi, erkölcsi tudomásulvétele volt a kiáltvány célja. Az illírizmusban megfigyelhető magyarellenesség a magyar szabadságharc leverése után egy időre mérséklődött.

Az 1850 és 1860 közti évtized a horvát romantika apályos időszaka. Az abszolutizmus idején a Senoa-korszak irodalmában, a Senoa-regényekben sokszor tematikusan és szemléletben is mélyen megnyilatkoznak a magyar és horvát közös sors irodalmi hatásai, ösztönzései.

III. c. A realizmustól a modernizmusig című fejezet történeti megalapozása igen tanulságos, a horvátokkal való 1868-as kiegyezés a polarizációt erősítette fel. Az 1883-tól Khuen-Héderváry Károly a horvátok pacifikálását és a jólét megteremtését tűzte ki célul. Az illúziók hamar szétfoszlottak. Ferenc József 1895-ös zágrábi látogatásakor az egyetemi ifjúság tüntetett és nyilvánosan magyar zászlót égetett el.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a Monarchia ezen a tájon is alkotott maradandót. Ekkor végezték el a zágrábi dóm historizáló átépítését. (A zágrábi székesegyház főbejárata fölött Szent István és Szent László alakja látható.) Ekkor emelték a Horvát Nemzeti Színház pompás épületét stb.

Lőkös István irodalomtörténetében Eugén Kumicic, Ante Kovacic, Ksaver Sandor Gjalski, Josip Kozarac, Vjenceslav Novak, August Harambasic, Karnjcevic méltán kapott külön portrét. A német Die Moderne mintájára a horvát irodalomtörténet Horvát modernizmus (Hrvatska moderna) néven tartja számon az 1895-1914 közötti két évtizedet.

A korabeli ellentmondásokra jellemző, hogy Gjalski (1854-1935) több művét is magyarellenes felhangokkal írta meg, de öregkorában lelkesen szólt Tisza Istvánról, akivel a Parlamentben találkozott. Elbeszéléseiben a falusi udvarházak életét is megörökíti. Nekünk Gyulai Pált, Krúdyt, Móriczot idézik emlékezetünkbe ezek a világtól kicsit elmaradott falusi szereplők, akik közt illíristát és unionistát egyaránt találunk. Látható, hogy a vidéki nemesi figurák a magyar, orosz, lengyel és horvát irodalomban jól elkülöníthető kört képeznek. (Ezek az abszolutizmusban nem fizettek adót. A magyar-osztrák, majd a magyar-horvát kiegyezés után csalódnak, mert újra adót kell fizetniük. Keserű a felismerés: a horvát hivatalnokok ugyanolyan szigorral hatják be az adót, mint a magyarok.)

A korszak legjelentősebb lírikusaként számon tartott A. G. Matos (1873-1914) életműve mellett jelentős még Vladimir Vidric, Vladimir Nazor, Janko Leskovar, Ivo Vojnovic munkásága. Matos életműve különösen a szimbolizmus révén rokonítható Ady Endréével. A Stara pjesma című versében tudatosítja a horvátok keserű nemzeti érzését az elmaradottság, a történelmi kisemmizettség miatt. Matos ezt a tragikus horvát érzést -- mint Ady és Németh László esetében a tragikus magyar sorsérzést -- a szembesülés erkölcsi parancsával adja tovább Miroslav Krlezának.

IV. a. Az időben előrehaladva, a jelenkorhoz közeledve, elsősorban Miroslav Krleza munkásságának köszönhetően válik számunkra a horvát irodalom literatúrán túlmutató jelentőségűvé. Krleza 3 évig a magyar királyi honvédség pécsi hadapródiskolájának, majd két éven át a budapesti Ludovikának volt növendéke. A horvát és magyar történelmi örökség reprezentánsának életműve nem is igazán érthető e nélkül az életszakasz nélkül, az ekkor megszerzett tapasztalatok ismerete nélkül .

Nem véletlen, hogy minden nemzedék megpróbálta a maga Krleza-képét kialakítani. Krlezát nevezték anarchistának, kommunistának, nacionalistának stb., de a sokféle skatulyázás ellenére sem sikerült egyetlen politikai irányzatnak sem kisajátítani. Örök kereső volt, minden helyzetben a fennálló rendszer ellentmondásait, torzulásait vette észre. Az igazság poétája, regény- és drámaírója akart lenni. A sokműfajúságban is az igazságot és az igazság művészi kifejezési lehetőségeit kereste.

Lőkös István az 1914- és 1945 közötti időszakban életpályák és életművek segítségével a szemléleti megújulás példáit idézi elénk. A korszakmeghatározó M. Krleza a közép-európaiság vállalásában a szlávság felé hajló Rilke mellett Adyt jelöli meg iránymutatónak. Nem véletlen, hogy a “tejtestvérek” sorsközösségét a legnehezebb időkben is vállaló Németh László pedig Krlezát nevezi mesterének a közép-európaiságban. Krleza közelről, sőt belülről ismert bennünket, élte meg a Monarchia horvát és magyar léthelyzetét, novellák, drámák, regények sorában maradandó érvénnyel örökítette meg tanulságait.

A Glembay-ciklus-ban a magyar és horvát helyzet kísérteties párhuzama Németh Lászlót is megragadta. Most, punte, silta című, 1940-es esszéjében lényeglátóan állapítja meg: “A Glembayak: egy paraszt- és kereskedősorból fölnyomult muraközi család; egy azok közül, akikkel a Habsburg monarchia kormányozta az alája került népeket. Eredetére horvát, a belékevert vér révén osztrák-olasz-magyar-cseh; szerepe szerint a monarchia javára népellenes.” Németh akaratlanul is a magyar, lengyel, cseh, osztrák “Glembayakra” gondolt a mű olvasása során. A Krleza-látleletről levonja a tanulságot: “A monarchia: a magyarságból és a magyarság ellen is kitermelt egy csomó Glembayt és ezek itt vannak, a glembayzmus tovább él bennük, ha a császárság meg is bukott. Magyar vezető réteg és nép viszonya azért más, mint a franciáé vagy németé, mert ez is Glembay-föld.”

Lőkös István részletesen szól az új műfaj felé irányuló Filip Latinovicz hazatérése című regényről. A Zászlók című monarchia-regényt behatóan elemzi és értelmezi. Ez az összegező nagy mű tartalmazza a báni Horvátország és a horvát királyságok történetének “summáját” is. Az újabbkori délszláv tragédia okait is megtalálhatjuk benne: bosszúvágy, vallási türelmetlenség szerbek és horvátok között, összebogozódott, nehezen szétválasztható romantikus álmok, illúziók, nagyotakarás és kicsinyesség feneketlen és riasztó példái sorakoznak benne.

Külön kell szólnunk a XVI--XVII. századtól egészen 1835-ig, az illirizmus megjelenéséig meglévő, de akkor elsorvadó kaj horvát irodalmi nyelvről. A búvópatak sorsra kárhoztatott kaj horvát nyelvet a századelő modern, főleg szimbolista és impresszionista írói, Fran Galovic és társai, újra felfedezték, műveikben felszínre hozták. Jelentőségének tudatosításában fontos szerepet töltött be Hadrovics László, aki kaj horvát nyelven publikált tíz prédikációt és kutatómunkájával segítette ennek az elfeledt horvát nyelvnek a visszaállítását a horvát irodalom folytonosságába.

Lőkös István meggyőződése, hogy Ady is segítette Krlezában a kaj horvát nyelv jelentőségének tudatosítását. Nem véletlenül hangsúlyozza Krleza Ady kuruc-verseinek és általában Ady archaizmusainak fontosságát. A kaj horvát nyelv ismerete olyasféle jelentőségű ihletforrás Miroslav Krleza számára, mint Adynak a Károli Biblia, és általában a régi magyar literatúra. Krleza a Kerempuh-balladák megírására készülve hónapokon át tanulmányozta a Zágrábban található kaj nyelvi dialkektust, a kaj horvát nyelvet -- és varasdi születésű nagyanyjától is tanulta --, amelyen végül remekművet tudott alkotni.

Lőkös István Hadrovics László nyomán haladva, mintegy az ő törekvéseit is folytatva, korábban egy önálló, alapos tanulmányban elemezte, irodalomtörténetében pedig összegezte, a ma már több kiadványból, sőt szótárból is megismerhető kaj horvát nyelv irodalomtörténeti jelentőségét.

A terjedelmi korlátok és az irodalomtörténeti távlat hiánya vagy csekély mértéke miatt az 1945 utáni nemzedékek eredményeit, az egyes életművek jelentőségét inkább csak felvillantja. Az első és a második “háborús generáció” tagjairól és a “Krugovi” nemzedékről és az azt követő írókról, költőkről inkább csak lexikonszerű összefoglalást kapunk. Irodalomtörténetének befejezése ezáltal egy kicsit lekerekedik . Frappánsan tömör és távlatnyitó erejű azonban Ivan Goran Kovacic és Radnóti mártírsorának felvillantása. Költészetük sorsmélységű párhuzamot kínál a számos eltérés ellenére is.

IV. b. Lőkös István érdeme túlmutat az irodalmon. Akkor adta kezünkbe az első magyar nyelvű horvát irodalom történetet, amikor Horvátország függetlenné vált. Egyúttal elismerjük, hogy a horvát irodalomról szerzett ismereteink javát neki köszönhetjük. Fénylő példaképek nyomán haladva, irodalomtörténetével bizonyítja Nagy László igazát: “szomszédaink szellemi értékeit szeretjük és tiszteljük a létfontosságú megértés jegyében.”

Évtizedeken át a világot és világirodalmat az “egység és kettéosztottság” jellemezte, az eszmék harca és a békés koegzisztencia figyelembevételével próbálták a kutatók értelmezni. Helyreállt a világirodalom egysége. Különösen jól érezhető mindez itt a közép-európai térségben élő kis népek irodalmában. Tudjuk, az irodalomban nincs “kis nép”, nem a lélekszámtól, hanem az értékteremtő erőtől függ egy nép irodalmának minősége. A közép-európai kis népek imperializmusa és nacionalizmusa egymást és önmagukat is gyengíti. Ezen csak az önérdek és a közös érdekek józan felfogása, elfogadása segíthet.

Ma már a horvátok is Kossuth és Jellasics szembenállása helyett a történelmi együttélés századait emlegetik gyakrabban. Ne feledjük, 1905-ig a magyar és horvát történelmi sorsközösség fenntartása mellett voltak a horvátok is, mert mindaddig nem a szerbekkel, hanem az osztrákokkal és velünk, magyarokkal akartak együttműködni. (1916-ban még az erdélyi románok is Tiszával tárgyaltak, Budapest felé is keresték a megoldást, nemcsak Bukarest irányában.)

Évszázadok bizonyítják: a magyarság és kultúránk, irodalmunk mindig nyitott volt a világra, ha a nyitottságában megszálló külső hatalmak nem korlátozták. Nemzeti függetlenségünket égi kegyelemként kaptuk vissza, ismét a nyitottság értékőrző népe szeretnénk lenni. A kétség és a reménység erői közt ma is nagy és mély ellentétek feszülnek. Most nem a kettéosztott, hanem az egységesülni akaró világban fejtik ki kártékony és áldásos hatásukat. Hisszük és reméljük, hogy a jövő meghozza a Dunatájon élő népek, nemzetek, nemzetiségek, kultúrák testvéri összehangolódását.

Lőkös István horvát irodalomtörténete egykori társországunk literatúrájában megbízható, hiánypótló kalauz. Közel négy évtizedes oktatói, kutatói munka, ügyszeretetét, magasrendű elkötelezettség bizonyítéka. Egri, magyar és dunatáji irodalmi feladatokat vállal. Vállalása nemcsak szolgálat, hanem következetes önépítés is: az életterv része.

A horvát irodalomtörténethez készült szöveggyűjteménye 1997-ben fog napvilágot látni a Nemzeti Tankönyvkiadónál. A debreceni Csokonai Kiadónál fog megjelenni nagydoktori disszertációja, amelynek címe: A 16-17. századi horvát törökellenes műepika (A Szigeti veszedelem horvát műepikai előzményei és párhuzamai). Miroslav Krlezáról szóló monográfiájának kiadása is az 1997-es évben várható. Ugyanerre az évre ígérik a kiadók a Kerempuh-balladákról szóló, német nyelvű elemzésének kiadását Münchenben, valamint Zágrábban a horvát nyelven publikált tanulmányainak gyűjteményes kötetben történő megjelentetését.

Átgondolt és megszenvedett virtus eredménye mindez, ahogy Ady írja: “És különben mindennek vége, / Megállni sorsom tisztessége.” Bárki elhatározhat hasonlót, de csak úgy lesz igazi a szándék, ha tudatos tervvé érik, ha nemes gyümölcsöt hoz, úgy, ahogyan Németh László értelmezte: “Ha a legnagyobb lehetőségek mellé szegődtünk bábául -- ahogy Ady mondaná: Isten cinkosai vagyunk -- maga a feladat segít és véd bennünket!” (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996.)