Mészáros György pengevékony, nyúlánk alakja hozzátartozott az egri utcaképhez, a város szellemi-irodalmi életéhez. A Tokaji Írótábor, az észak-magyarországi régió szellemi-irodalmi életének fáradhatatlan személyisége volt.

A nagy reménnyel várt 1989-es változások után hallatlan energiával vetette magát a közéletbe. Egerben a változások egyik motorja lett, a városi önkormányzat kulturális bizottságának elnöki tisztét is betöltötte. Élete gyertyáját két végén égette. 1992. február 10-én, 58 éves korában, írói, kutatói és közéleti pályafutásának csúcsán ragadta el a halál. Belehalt múltjának szenvedéseibe és a jelen rászakadó gondjaiba. Minden jogunk megvan rá, hogy a vértelen rendszerváltozás egri hősi halottjának tekintsük.

1933. november 30-án született Kerecsenden, igen szorgos parasztcsaládban. Természetes azonosságtudattal tartotta számon családjának színtiszta magyar nagyapai ágát és nagyanyjának Ulm környékéről, a XVIII. században idetelepült Knoll-famíliáját. A mérsékelt liberális eszmeiség híveként is nagy értéknek tudta a magyarságot, “közös ihlet”-nek a nemzetet. Sem térben, sem lélekben nem akart belőle emigrálni.

Mindig megható szeretettel beszélt szülőfalujáról, a Nyitra és a Vöröspart két dombja között fekvő Kerecsendről, a falut szelíden átszelő Laskó patakról, az Európában egyedülálló flórájáról híres Berek erdejéről. A gyerekkor és a serdülőkor legszebb esztendeit töltötte el itt -- kisebb-nagyobb megszakításokkal 17 évet. A kerecsendi paraszti világ, falusi közösség formálta emberré, tette később is felelős értelmiségivé. Költői szépséggel vallott kötődéséről: “Itt váltam kis-emberré, apám és nagyapám gyökeret eresztő munkás tenyerében, édesanyám halk imáktól font fényes hálójának védelmében.”

Tisztán őrizte a mezei szorgalom számos élményét, a hajnali szekerek emlékét a bölcsőhelytől el-eltávolodva is. Szülei, nagyszülei melegfészkű tenyere mindig segített összefogni széthullani akaró életét. Erőt gyűjteni vissza-visszajárt, faluját Ladányi Mihály szavaival köszöntötte: “Holdat gurítsz a főtér fölé / az én gyönyörűségemre, / és arany tócsákká varázsolod, lám, / a szekértől felvert utakat, / felém tereled a kutyák elnyújtott énekét / és pusztáid szagát, / hogy majd a város dzsungelében / eltévedt ebként kóboroljak és / keserű szájjal rágjam / emlékeimet?”

Humán érdeklődését követve nyelvésznek, irodalmárnak készült, írói-költői hívatásról álmodozott. Verseket, novellákat írt. Pályakezdő írásait Eörsi István és Gáll István csiszolgatta, nyesegette a Szabad Ifjúság szerkesztőségében. Egyetemre járt, de tanulmányait nem fejezhette be, életútjának más irányt szabott a “bokaharapdáló” történelem.

1956-ban az egri forradalmi bizottság titkára volt. 1957. február 10-én éjszaka egri lakásán letartóztatták. Legfőbb bűne egy tizenkét pontos felhívás kiadása, aláírása volt, amelyben a Kádár-kormány lemondását követelte, egyben több párti demokratikus és szabad választások szükségességét hirdette.

Négynapos tárgyalás után Egerben egy “utazgató” vérbíróság -- a Miskolci Gyorsított Népbírósági Különtanács -- 1957. április 3-án 10 éves börtönbüntetésre ítélte a Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt. Ugyanebben az évben május 17-én dr. Vida Ferenc (Nagy Imre vérbírája) Mészáros György ítéletét jogerősen 8 évre változtatta, amelyből 5 év és 8 hónapot le is töltött. Megjárta a Markót, a Gyűjtőt, Márianosztrát és Vácot.

1960-ban fogolytársaival együtt a váci börtönben, ügyeik felülvizsgálata érdekében munkamegtagadást és éhségsztrájkot kezdeményezett, amelyet brutálisan levertek. Emiatt újabb büntetést kapott. Végül 1962. április 2-án szabadult az országos amnesztia idején.

Élete végéig őrizte szenvedéseinek nyomait, amelyekről szemérmesen hallgatott. Csupán egyszer, az Egri Újságot ért támadások idején -- ajánlotta fel, hogy a pofonoknak ő is odatartja orcáját, mert ebben van már némi gyakorlata. Mindezt gépiratos, zárójeles vallomása tényszerűen is indokolja: “Ma is őrzöm fizimiskám jobb oldalán azt a lyukat, amit egy pofozkodó jobb láb okozott kincstári csizmával, fogaim helyett pedig ugyanezen az oldalon a tisztes polivinilkloridból készült műfog-obeliszkek emlékoszlopait.”

Ifjúkori álmainak útját elzárták. Szabadulása után Egerben éveken át “leprásként” élt. Kezdetben Füzesabonyban utcaseprőként dolgozott, majd pedig egri szennyvíztisztítónál segédmunkásként. Egy bátor és önzetlen főmérnök, Horváth János segítségével, támogatásával tanulhatott tovább. Műszaki főiskolát végzett, remélve, hogy a műszaki pályán jobban megtűrik az “ellenforradalmárokat”, mint a humán területeken. Vezető állásba csak priusztörlése után kerülhetett, amelyet egy Párizsba szóló UNESCO meghívásnak, előadásra való felkérésnek köszönhetett. Ciganológiai kutatásainak eredményeit itthon és külföldön is rendszeresen publikálta, ezek országos és nemzetközi elismerést, megbecsülést szereztek a számára.

Négy könyve jelent meg, egy fordításkötete a Népek meséi sorozatban látott napvilágot. 160 tanulmányt publikált magyar és idegen nyelven. Elsősorban a cigány nyelvek érdekelték. A gyermekkorából ered a cigányokkal való kapcsolata, az életük, tradícióik iránti érdeklődése. Kerecsendi kertjük végében kezdődött a Cigányszög. Együtt játszott a falu apró népe. Esténként együtt énekeltek, hegedültek, barátságok is szövődtek közöttük. (Később örömmel látta, hogy eltűntek a putrik, de sajnálta, hogy a Dankó utcában már senkit sem talált, akivel cigányul tudott volna beszélgetni.)

Három magyarországi cigány nyelvjárás tudományos leírása fűződik a nevéhez. A szakirodalomban búvárkodva vette észre, hogy József főherceg -- már régen elavult -- cigány nyelvkönyvén kívül sem idehaza, sem külhonban nincs a lovári nyelvről részletes leírás. Hutterer Miklóssal együttműködve megírta a lovári (oláh cigány) nyelvjárás alak- és mondattanát. A lovári nyelv első részletes mondattani leírása az ő nevéhez fűződik. Saját gyűjtésére támaszkodva készítette el a hazánkban beszélt német cigány nyelv (szinto) nyelvtanát és szótárát. A harmadik magyarországi cigány dialektusnak, a szabolcsi cerhári nyelvjárásnak az összefoglaló leírását, nyelvtani vázlatát angolul jelentette meg. A Magyarországi szinti cigányok története és nyelve című munkája 1980-ban látott napvilágot.

Szabadidejét, amikor csak tehette, a cigányok között töltötte. Alig maradt olyan hozzájuk kötődő terület, amelyről ne publikált volna tanulmányt vagy cikket. A közvetlen tapasztalat, a spontán megfigyelés volt a módszere, a nyugati kutatókkal ellentétben, akik kikérdezés alapján dolgoztak. Módszere szakmai szempontból megbízhatónak bizonyult. Magyarországon Erdős Kamill és Vekerdi József is követte ezt a módszert, és ennek révén valósághű, filológiai pontosságú műveket publikált.

Mészáros György kivesző, eltűnő hagyományokat írt le az utolsó pillanatban. Némelyik írása, például a fúrókészítés műveleteit tartalmazó mindmáig csak német nyelven olvasható. Lakásában, házi múzeumában szeretettel őrizte a kovancá-t (eredeti cigány üllő), a pisot-ot (fújtató). Leírta a seprő- és kosárkészítés munkafolyamatát, a cigány fazekasság terminológiáját, az ember és a ló gyógyításának -- a cigányok köréből eltűnt, kiveszett -- módszereit, eljárásait.

Tanulmányokat írt a cigány hagyományos építkezés- és lakáskultúráról, öltözködési szokásokról, a cigány konyha érdekességeiről. A cigány kártyavetésről és tenyérjóslásról gyűjtött -- német nyelven publikált -- anyagából derült ki, hogy a jövendőmondó cigányasszonyok nem találomra mondanak valamit a jósoltatónak: ugyanazt a konkrét jelentést tulajdonítják az egyes kártyalapoknak, mint száz évvel ezelőtt, Wlislocki korában. A magyar kártyavetési szakkifejezéseket vették át a cigányok részint magyar nyelven, részint pedig cigányra fordítva. A tenyérjóslás kifejezései azonban egészen eltérnek a múlt századitól.

Tehetsége és szívós akarata révén lett a Heves Megyei Vízmű beruházási osztályának vezetője. Kenyérkereső foglalkozása, a vízügyi mérnöki munka messze állt a belső elhivatottságot, szenvedélyt jelentő írói, kutatói tevékenységtől. Szerinte ebből pozitívum is származott: “amit kedvvel, szorgalommal és gyönyörűséggel csináltam, azt autodidakta módon tettem. Műkedvelőként, nem szaktudósként, aki nem engedhette meg magának a felszínességet, a tévedéseket.” Így vált országosan és külföldön is elismert ciganológussá és szociográfussá, több nyelvi és irodalmi társaságnak és az Írószövetségnek megbecsült tagjává.

Külön fejezetbe kívánkozik sokrétű munkásságában a cigányok vallásosságáról szóló kutatás. Megvizsgálta, hogy a keresztény imádságok mintájára hogyan alakítottak ki néhány cigány nyelvű imádságot. Két keresztény szertartást vettek át kötelezően: a keresztelést és a temetést. Szerinte ugyanis “Vallási alapérzésük teljesen idegen a keresztény hittől”. Vallásosságuk lényegében animizmus, amely megfelel történelmi múltjuknak, társadalmi szervezettségüknek.

Isten és az ördög fogalma megvan a világukban, de Isten nem személyes jellegű, mint a keresztény, zsidó, mohamedán, hindu stb. vallásban. Távol áll tőlük a legtöbb keresztény parancsolat, főképpen a bűn és a bűnhődés elve. Sokáig ősközösségi szinten, nagycsaládi szervezetben éltek, kimaradtak a szervezett egyház és a tételes vallás kereteiből. Rájuk az anima naturaliter christiana helyett az anima naturaliter pogana, vagyis a lélek természettől fogva keresztény helyett a lélek természettől fogva pogány felfogás érvényes. Eredményeit az újabb kutatások is megerősítették. Például azt, hogy a cigány imádság sem személyes kapcsolat Istennel, hanem általános formula, mint az Isten nevével való frázisos átkozódás, és a gyakran egybemosódó ima és átok frazeológiája.

Mészáros György emberségét, tapintatát, alapos szakmai felkészültségét, kommunikatív képességét bizonyítja, hogy kivételes értékű tanulmányokat sikerült készítenie még a cigányok családi, házastársi, szerelmi és szexuális életéről is. Kutatási eredményeiről tanulmány-sorozatot közölt a Napjainkban és a Forrásban.

Az ország minden jelentősebb cigánylakta területét bejárta. Visszatérő kedves vendég volt Vécsen, Mezőszemerén éppúgy, mint Hodászon, Tiszavasváriban stb. Páratlan értékű cigány népdalokat és eredetmondákat sikerült lejegyeznie. Ezeket először a Tiszatájban és a Napjainkban publikálta. Népdalgyűjtőként együtt dolgozott Vígh Rudolffal és Csenki Imre Kossuth-díjas zeneszerzővel. (Bartók és Kodály után Csenki tette a legtöbbet a cigány népdalok megmentéséért.)

Gyűjtésének egy része megjelent Bari Károly Tűzpiros kígyócska című műfordítás-kötetében. Kutatómunkája eredményeként színházi produkciók is születtek, két cigány színpadi mű: Hej, cigányok és Ének a cigányokról. Mindkettő népdalokból, népi balladákból meríti anyagát. (A Hej, cigányok-ban csak hiteles cigány népdalok, népballadák és mesék hangzanak el. A hetvenes évek elején -- parádés szereposztásban -- színházi produkcióként 150 előadást ért meg az Irodalmi Színpadon -- Simon Zsuzsa nagyszerű rendezésében.)

Cigány monográfia című műve -- rövidített változatban, négy részben a Napjainkban olvasható -- a Gondolat Kiadó szerződése és a lektorok kedvező javaslata ellenére sem jelent meg. Pedig a kutatótársak készséggel elismerték érdemeit. Vekerdi József írta róla a legszebb és legtartalmasabb értékelést. A ciganológiába a 60-as években bekapcsolódó kutatók közül őt helyezte az első helyre: “Mészáros György a cigány kultúra népszerűsítéséért is sokat tett. A magyar kulturális folyóiratok hasábjain az ő írásai képviselik a szakmai hozzáértést.”

Joggal vetődik fel a kérdés: vajon mi lesz a sorsa a sokoldalú gyűjtőmunka kazettákon feldolgozásra váró anyagának, a könyvespolcán gépiratban régtől megjelenésre váró magyar-cigány és a cigány-magyar szótár-nak?

Mászáros György szoros kapcsolatot tartott olasz, ukrán, orosz,angol, francia, német, svéd stb. ciganológusokkal. Ennek is köszönhető kutatásának európai horizontja, és az, hogy házi könyvtárában szinte minden számottevő külföldi ciganológiai kiadvány megtalálható. Mindig a tudományos, vagyis az igazolt és bizonyított ismereteket tisztelte. Nem adott helyt a romantikus szemléletnek, a ködösítéseknek, a tudományos módszereket mellőző fantazmagóriáknak. Vitathatatlanul nagy érdeme, hogy hosszú évtizedeken át a cigánynyelvű cigányság belső zárt életét szeretettel és objektíven tárta fel, értékeit és súlyos ellentmondásait úgy mutatta be, hogy egyben megértésre és toleranciára hangolja a magyar közvéleményt.

Élete utolsó évtizedében ciganológusként eléggé visszavonult a közélettől. A szociográfus és a publicista ekkor került jobban előtérbe kutatói, írói munkásságban. Sok oka volt annak, hogy a nyolcvanas évek közepén kimaradt a cigányság ügyeit koordináló igazgatási struktúrából. A változások során új hierarchiák alakultak ki, ezekről neki is eltérő véleménye volt: “Hiányoltam az alapvető demokráciát. Vita helyett csak a haragot, a gyűlölködést tapasztaltam és a hazugságot. Felháborított egyes cigányértelmiségiek sommás ítélete, mely szerint a cigányság helyzetéért kizárólag a magyar társadalom felelős. De a kedvem akkor ment el igazán az ügytől, amikor a szélsőséges, szeparatista, romantikus gőzöktől duzzadó, ezzel a cigányságnak és az ügynek sokat ártó emberek a hátam mögött, sunyin, cigányellenesnek tituláltak.”

Látva a cigánykérdéshez nem értő, de hatalommal bíró, színváltó potentátok fonák viszonyulását, a fantomképző mechanizmust és a cigányértelmiség megosztottságát, választás elé került. A konfliktus jellemzésére Németh Lászlót idézte: “Vagy magadat mented s az ügy romlik meg körülötted, vagy az ügyet mented s magad pusztulsz bele.”

Igazságszerető bátor emberként vonta le a következtetéseket. A másokkal kötekedő, önmagába nem tekintő, a “damaszkuszi utat” csak másoknak emlegető, ambiciózus, idős egri ügyvéd-költőnek és szerkesztőtársának kemény, de igaz választ adott. (Egyébként a “damaszkuszi út” grandiózus metafora, érvényességét felelőtlenül kétségbe vonni teológiai nonszensz, morál-filozófiai vétek.) Tudta, hogy az ember életében igazában nem ítélhető meg. Ítéletet csak a halál hozhat, de az nem ember, hanem Isten dolga. Azt vallotta: vannak eszmék, amelyekért meghalni is érdemes. Életünk öröklét igényű, és nem a bűn, hanem a szeretet a végtelen erejű.

Arra volt képes, ami a fiataloknak is nagyon nehéz: 55 éves korában kutatómunkájának teljesen új irányt szabott. Csodálatos kitartással, hallatlan energiával dolgozott közelmúltunk fehér foltjainak, 1945 és 1956 eltemetetlen gondjainak feltárásán. Elemi kötelességének érezte az együttgondolkodást szűkebb és tágabb közösségével azért a jövőért, amelyért fiatalsága legszebb éveit áldozta. A szellem emberére jellemző tudásszomj, tájékozódási igény, szenvedéllyé váló kötelességtudás jellemezte.

Egerben sokáig országosan elismert kutatóként sem jutott publikációs lehetőséghez. Amikor pedig már szakmai rangja jogán itt is publikálhatott volna, látva a méltánytalanság jeleit, távol tartotta magát a kisszerűség és a rangkórság kelepcéitől, a hiúság provinciális vásáraitól.

1989-ben újult erővel és nagy reménnyel vetette bele magát a rendszerváltozás feladatözönébe. A sajnálatosan rövid életűnek bizonyult Egri Újság alapító tagja, a lap legtermékenyebb szerzője volt. Kérlelhetetlen tisztességére jellemző, hogy amikor észrevette, hogy a jól indult lap elbátortalanodik, a semlegesség szürkeségébe süllyed, elvegyül a többi hetilap között, akkor bátran figyelmeztette szerkesztőtársait a veszélyekre. Tudta, hogy a semlegesség a közönynek, a langymelegségnek, de a szélsőségekben egyaránt fészke lehet. A helyes és helytálló értékeket és minőségeket kérte számon. A felelősséget is vállalva, többes szám első személyben felrótta, hogy az olvasókat nem bátorítjuk eléggé “a múlt, a jelen és jövővel való őszinte szembenézésre, nem adunk iránytűt a kultúra, a politikai közélet útvesztőiben való eligazodásra. A mai hetilapok jelentős része kultúraellenes”-- írta 1990. február 15-én Változtatnunk kell című levelében az Egri Újság szerkesztőinek. A lap oldalszámának növelésével együtt a maradandó tartalmat kérte számon. Így indokolta véleményét: “egy-egy oldal nem azáltal töltődik meg gondolatokkal, hogy függetlenített, vagy másodállásban dolgozó írástudók dolgoznak-e a szerkesztőségben, hanem a tehetség, a felelősség és a szépség iránti hűség által”.

Fontosnak tudta az organizátor-szerepet, az ügyeknek, másoknak lehetőséget biztosító szervezőkészséget. 1991 áprilisában összeállította -- az előzetes vitaanyagokból -- azt a tervezetet Eger város kulturális bizottsága számára, amely keretként a városi önkormányzat kulturális koncepcióját tartalmazta. Joggal remélte, hogy ezzel a tervezettel városunkban a kultúra ügyét szolgálja.

Főleg neki köszönhető, hogy öt fővel létrejött az egri írócsoport, és az ő haláláig szervezetileg is létezett. Emlékezetes marad például, ahogyan Noszvajon keresetlen szavakkal megnyitotta az iskoladráma-kutató konferenciát stb. Legendás segítőkészségéről barátai, ismerősei sokat tudnának mesélni. Máig példaértékű, ahogyan a tokaji írótábor szervezésében részt vett. (Helyettesítése az írótábor kuratóriumában mindmáig problémát okoz.) Ezer gondja mellett is mindig talált időt, alkalmat baráti szóra éppúgy, mint a pápalátogatás máriapócsi ünnepét követően arra, hogy Nagykállón Ratkó József kopjafájánál fejet hajtson...

Koránál fogva nem tartozott a “háborús” nemzedékhez, de az ő élete is azt bizonyítja, hogy 1945-tel csak a harcok értek véget, a háború következményei később is sújtották a túlélőket. Erről szólt az Elhurcolt magyar nők a Donyec-medencében című tanulmánysorozata, amelyet részletekben az Egri Újságban, összegezően pedig a Forrásban jelentetett meg. A miskolci Holnapban publikált önéletrajzi naplójából szépírói erényeket is mutató kor- és sorsjellemző mozzanatokat ismerhettünk meg. Mészáros György tárta fel a leghitelesebben az 1956-os forradalmat követő -- a salgótarjáni, a mosonmagyaróvári sortüzek sorába tartozó -- egri pufajkás bosszúállás történetét. Kapta is bőven a névtelen leveleket és telefonokat, a “Meg fogsz dögleni te is” fenyegetéseket. Ezeket is bölcsen fogadta: “Ez kétségtelen tény, mivel születésem pillanatában én is felkerültem a jövő halottainak listájára.” Sok tervét, álmát vitte magával a sírba. Egyik sokat dédelgetett adósságtörlesztő szándéka szülőfaluja iránt, Kerecsend monográfiájának megírása volt...

Mélységesen megtapasztalta, hogy a háború, az ötvenes évek, 1956 tragikuma, az új és jobbnak-szebbnek hazudott világ szenvedései mégsem akarnak véget érni. Valóban Ady víziója kísért ezen a tájon, és aki méltó sorsra vágyik, rokkanva jut el az éjszakáig? Valóban “Sósabbak itt a könnyek s a fájdalmak is mások”? Mindmáig érvényes a “Mert semmit sem tehettek, Óh semmit sem tehettek” fátuma?

Mészáros Györgyöt az örökös “mégis morál” éltette. Az emberi és szakmai tisztességtudat minőségjelző volt. Az “Én nem leszek a szürkék hegedőse” akarat is munkált benne. A “Mi mindig elkésünk” félelme kényszerítette arra, hogy “százhúszat verő szív”-vel jó ügyeket szolgáljon, programokat írjon, díjakat alapítson stb. Kórházi ágyán is ügyeket intézett. Ki volt ő? -- “szív a szívünkhöz közel álló”, akinek gyávaságot és méltánytalanságot megvető igazságérzete megőrzésre és megörökítésre méltó.

A testvérmúzsák szolgálatában

Pályaképvázlat Apor Elemérről

“Visszazengtem a világ hangjait”

Csűrös Miklós Kálnoky-képéről

Szellemi organizátor

Krétarajz Moldvay Győzőről

“Tisztább világban...”

Kalász László költészetéről

“Ihletett élés nekem a vers”

Cseh Károly költészetéről

“Személyes üggyé vált nemzeti ügy”

Töredékek Sándor Andrásról

“A létfontosságú megértés jegyében”

Lőkös István: A horvát irodalom története

“...Vagy az ügyet mented...”

Portrévázlat Mészáros Györgyről

Egerben élő irodalomtörténésznek, a debreceni egyetem professzorának, Lőkös Istvánnak a tollából született meg a történelem első magyar nyelvű horvát irodalomtörténete.

Lőkös Istvánnak számos tanulmány, magyar és világirodalmi főiskolai jegyzet után 1974-ben látott napvilágot Hidak jegyében című tanulmánykötete, amelyet 1984-ben a Magyar és délszláv irodalmi tanulmányok című testes könyv követett. Lőkös István szellemi hidat épített Eger és Zágráb között, főképpen az őt barátságába fogadó Miroslav Krleza jóvoltából.

A stílustörténeti és művelődéstörténeti korszakok szerint tagolódó irodalomtörténeti áttekintés portrékra épül. A könyv adatközlő és eligazító jellegét mutatja, használhatóságát fokozza a művek eredeti címének feltüntetése is. A horvát irodalom első európai formátumú poétájáról, Marcus Marulus Spalatensisről, vagyis Marko Marulicról, avagy a barokk eposzszerző Ivan Gundulicról, Miroslav Krlezáról fontos fejezetet szoktak írni a világirodalom-történetekben is.

Lőkös István a kezdetektől követi nyomon a horvát nép történetét és irodalmának fejlődését. Szembetűnők a horvát irodalmi párhuzamok: a középkori horvát lírafejlődésben az Énekek éneke fordításaival, Mária-siralmakkal, halotti szekvenciákkal és egyéb változataival találkozunk.

A reneszánsz kori horvát irodalom című fejezetben a szerző a dubrovniki (raguzai), spliti (spalatói) zadari (zárai) stb. “kis respublikák”, irodalmi központok kialakulásának történetét és eredményeit foglalja össze. Dalmáciát nagyon sokrétű és szoros kapcsolat fűzte Itáliához. Sismundo (Sisko) Vlahovic Mencetic, a legismertebb horvát petrarkista a mentalitás tekintetében is a mi Balassi Bálintunkhoz hasonlítható reneszánsz egyéniség.

Izgalmas fejezet a dubrovniki petrarkisták eredményeinek taglalása, meggyőző idézetekkel történő bemutatása. Részletes portrét olvashatunk a morálteológus és költő Marulicról, költői nevén Marcus Marulus Spalatensisről. Kiemelkedik munkáságából a haténekes Judit-eposz (150l) keletkezett, és a hőslelkű nő és Holofernész bibliai történetét dolgozza fel. Célja eszmei szempontból ugyanaz, mint a mi Zrínyiászunké. Értéktudatosító módszer érvényesül az 1567-től 1952-ig elveszettnek hitt, latin nyelvű Marulic-eposz, a Davidias elemzésében is.

Betekintést nyerünk a reneszánsz kori Zadarban kibontakozó irodalmi életbe. Brne (Bruno) Karnarutic Sziget várának elfoglalása című, a krónikás éneket és az eposzt ötvöző művét a szigetvári hős fiának, Zrínyi Györgynek ajánlotta. Hangsúlyozza, hogy “Zrínyi Miklósnak dicsőséges és halhatatlan híre fennen ragyog s tündököl e világnak végezetéig, nemzedékről nemzedékre száll, s írás nélkül is megőrzi kegyelmének dicsőségét.”

Gondosan regisztrálását kapjuk a reformáció irodalmi hozadékának, bár köztudott, hogy a reformáció hatása a horvát kulturális, irodalmi életben nem volt olyan meghatározó, mint a cseh, német vagy magyar nyelvterületen.

A gazdag és változatos barokk kor horvát irodalmából kiemelkedik a Gundulic-korszak. Gundulic életéről, drámai műveiről, epikus költészetéről, Osman című, törökellenes célzatú, kitűnő kompozíciójú eposzáról tüzetes elemzést olvashatunk.

1527-ben a horvát rendek királlyá választották Habsburg Ferdinándot. A török korban Horvátország -- Magyarországéhoz hasonlítható -- megcsonkítása következett be. A lakosság zöme elpusztult, a megmaradtak Kőszeg, Sopron, Pozsony irányába menekültek. Európa-szerte a horvátokat “reliquiae reliquiarum”-nak, vagyis “a maradékok maradékai”-ként emlegették ekkor.

Lőkös István külön szól a XVI-XVII. századi kaj-horvát nyelvű irodalom jelentőségéről. Érezhető otthonossággal mozog a horvát felvilágosodás irodalomtörténeti fejezetében, értekezik a nemzeti művelődés jegyében kibontakozó irodalomról.

Rendkívül bonyolulttá válik az irodalomtörténész munkája, amint az illírizmus, a horvát romantika korához érkezik. Szükségszerű a világirodalmi kitekintés, az európai romantika irányjelző alkotóira való utalás. Ekkor a magyarral együtt a horvát nemzeti tudatot is nyelvi alapra helyezik. A horvát literatúrában az illírizmus lesz a központi kategória. Ludevit Gaj -- a horvátok számára egy kicsit Kossuth Lajos és Kazinczy is volt egyszerre -- Budán adta ki A horvát helyesírás alapja című könyvet. Gaj Illír címen indított újságot. Tulajdonképpen ekkor fogalmazódik meg a horvát nemzeti tudat.

1848/49-ben a magyar és a horvát nép a “divide et impera!” Habsburg praktika miatt, önérdekük ellenére, Kossuth és Jellasics népeként került egymással szemben. A magyarellenesség a magyar szabadságharc leverése után egy időre mérséklődött. Az 1850 és 1860 közti évtized a horvát romantika apályos időszaka. Az abszolutizmus idején a Senoa-korszak irodalmában, a Senoa-regényekben sokszor tematikusan és szemléletben is mélyen megnyilatkoznak a magyar és horvát közös sors irodalmi hatásai, ösztönzései. A realizmustól a modernizmusig című fejezet történeti megalapozása igen tanulságos, a horvátokkal való 1868-as kiegyezés a polarizációt erősítette. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a Monarchia ezen a tájon is alkotott maradandót. Ekkor végezték el a zágrábi dóm historizáló átépítését és emelték a Horvát Nemzeti Színház pompás épületét stb.

Cs. Varga István
 
 

Lőkös István horvát irodalomtörténetéről

Lőkös István horvát irodalomtörténetében Eugén Kumicic, Ante Kovacic, Ksaver Sandor Gjalski, Josip Kozarac, Vjenceslav Novak, August Harambasic, Karnjcevic méltán kapott külön portrét. A német Die Moderne mintájára a horvát irodalomtörténet Horvát modernizmus (Hrvatska moderna) néven tartja számon az 1895-1914 közötti két évtizedet. A korszak legjelentősebb lírikusaként számon tartott A. G. Matos (1873-1914) életműve mellett jelentős még Vladimir Vidric, Vladimir Nazor, Janko Leskovar, Ivo Vojnovic munkásága. Matos életműve a szimbolizmus is révén rokonítható Ady Endréével.

Az időben előrehaladva, a jelenkorhoz közeledve, elsősorban Miroslav Krleza munkásságának köszönhetően válik számunkra literatúrán túlmutató jelentőségűvé. A korszakmeghatározó Krleza a közép-európaiság vállalásában a szlávság felé hajló Rilke mellett Adyt jelöli meg iránymutatónak. Nem véletlen, hogy a “tejtestvérek” sorsközösségét vállaló Németh László pedig Krlezát nevezi mesterének a közép-európaiságban.

A Glembay-ciklus-ban a magyar és horvát helyzet kísérteties párhuzama Németh Lászlót is megragadta. Most, punte, silta című, 1940-es esszéjében lényeglátóan állapítja meg: “A Glembayak: egy paraszt- és kereskedősorból fölnyomult muraközi család; egy azok közül, akikkel a Habsburg monarchia kormányozta az alája került népeket. Eredetére horvát, a belékevert vér révén osztrák-olasz-magyar-cseh; szerepe szerint a monarchia javára népellenes.”

Lőkös István részletesen szól az új műfaj felé irányuló Filip Latinovicz hazatérése című regényről és behatóan elemzi a Zászlók című monarchia-regényt. Ez az összegező nagy mű tartalmazza a báni Horvátország történetének “summáját” is. Az újabbkori délszláv tragédia okait is megtalálhatjuk benne: bosszúvágy, vallási türelmetlenség, összebogozódott, nehezen szétválasztható romantikus álmok, illúziók, nagyotakarás és kicsinyesség feneketlen és riasztó példái sorakoznak benne.

Lőkös István hangsúlyozza: nem véletlenül emeli ki Krleza Ady kuruc-verseinek, archaizmusainak fontosságát. A kaj horvát nyelv ismerete olyasféle jelentőségű ihletforrás Miroslav Krleza számára, mint Adynak a Károli Biblia, és általában a régi magyar literatúra. Krleza a Kerempuh-balladák megírása előtt hónapokon át tanulmányozta a Zágrábban található kaj nyelvi dialektust, a kaj horvát nyelvet -- és varasdi születésű nagyanyjától is tanulta --, amelyen végül remekművet tudott alkotni.

A terjedelmi korlátok és az irodalomtörténeti távlat hiánya miatt az 1945 utáni nemzedékek eredményeit, az egyes életművek jelentőségét inkább csak felvillantja. A két “háborús generáció” tagjairól és a “Krugovi” nemzedékről, valamint az azt követő írókról, költőkről lexikon tömörségű összefoglalást kapunk. Irodalomtörténetének befejezése ezáltal egy kicsit lekerekedik. Frappánsan tömör és távlatnyitó erejű azonban Ivan Goran Kovacic és Radnóti mártírsorának felvillantása. Költészetük sorsmélységű párhuzamot kínál a számos eltérés ellenére is.

Lőkös István érdeme túlmutat az irodalmon: akkor adta kezünkbe az első magyar nyelvű horvát irodalom történetet, amikor Horvátország függetlenné vált. Fénylő példaképek nyomán haladva, irodalomtörténetével bizonyítja Nagy László igazát: “szomszédaink szellemi értékeit szeretjük és tiszteljük a létfontosságú megértés jegyében.”

Ma már a horvátok a szembenállás helyett a történelmi együttélés századait emlegetik gyakrabban. Évszázadok bizonyítják: a magyarság és kultúránk, irodalmunk mindig nyitott volt a világra, ha a nyitottságában megszálló külső hatalmak nem korlátozták. Hisszük és reméljük, hogy a jövő meghozza a Dunatájon élő népek, nemzetek, nemzetiségek, kultúrák testvéri összehangolódását.

Lőkös István horvát irodalomtörténete egykori társországunk literatúrájában megbízható és hiánypótló kalauz. Vállalása nemcsak szolgálat, hanem következetes önépítés is: az életterv része. Az irodalomtörténethez készült szöveggyűjteménye 1997-ben fog napvilágot látni a Nemzeti Tankönyvkiadónál. A debreceni Csokonai Kiadónál fog megjelenni nagydoktori disszertációja, amelynek címe: A 16-17. századi horvát törökellenes műepika (A Szigeti veszedelem horvát műepikai előzményei és párhuzamai). Miroslav Krlezáról szóló monográfiájának kiadása is az 1997-es évben várható. Ugyanerre az évre ígérik a kiadók a Kerempuh-balladákról szóló, német nyelvű elemzésének kiadását Münchenben, valamint Zágrábban a horvát nyelven publikált tanulmányainak gyűjteményes kötetben történő megjelentetését.

Átgondolt és megszenvedett virtus eredménye mindez, ahogy Ady írja: “És különben mindennek vége, / Megállni sorsom tisztessége.” Bárki elhatározhat hasonlót, de csak úgy lesz igazi a szándék, ha tudatos tervvé érik, ha nemes gyümölcsöt hoz. Ezt a fajta vállalást Németh László így értelmezte: “Ha a legnagyobb lehetőségek mellé szegődtünk bábául -- ahogy Ady mondaná: Isten cinkosai vagyunk -- maga a feladat segít és véd bennünket!”

Cs. Varga István
 
 

Egerben, a Jankovics utcai 21-es számú kis házban él és alkot a 90 éves költő, író, újságíró: Apor Elemér, a város diszpolgára, a Magyar Írók Egyesületének legidősebb tagja. Többek között egy új prózakötet összeállításán is dolgozik, amelyben A világ legdrágább madara és a Mátyás király országgyűlése Egerben, valamint az egri érdekességű Gyula bevonulása című elbeszélés kap helyet.

Sajátosan eredeti szemléletű nyelv-filozófiai könyve: A hangok világa. Szerzője abból indul ki, hogy a nyelv, a beszéd az emberi elme legcsodálatosabb alkotása, olyan titok, mint a létezés maga. Csűrös Miklós hangsúlyozza, hogy Apor Elemér elmélyülő költőkre és írókra jellemző ambícióval érdekes elméletet dolgozott ki arról, hogy a nyelv, így a költészet is a természetben ismeretes hangok utánzásán alapul. Ez a felfogás jellemző azokra a költőkre is, akik modern érveléssel akarják indokolni őseikhez való visszatérésüket: József Attila, Erdélyi József, Gulyás Pál. Apor szerint “a természet millió terhű hangforrás”, a hangoknak olyan érzékletes jelentésük, szimbolikájuk van, amely “torokból és térből, szélből és madárhangból” áradva, visszautal az eredetre.

Apor szerint a beszéd az ember első szociális tette. Szabályok, törvényszerűségek szerint fejlődik, mégis ars, a szellemi teremtés művészete, amely régibb, mint az altamirai barlangrajzok. Szerinte minden alkotás kezdete az utánzás, ez adja meg a beszéd valósághitelét. A hangalakítás természetutánzásból alakult ki, ez a kapcsolat a civilizációs fejlődés során meggyengült, sőt feledésbe merült. Hajdan az ember a természettel való szorosabb kapcsolatban élt és finomabban, élesebben hallott. Ezt a hangok iránti emberi érzékenységet mindmáig a költészet őrzi a legteljesebben. Ennek értelmében például valóságos dörgés-t érez a d, r, g hangokban. Végső következtetése: az ember a természettől tanult meg beszélni és minden emberi hang megtalálható a természetben is.

Hangszimbolika és hangfestés helyett természetes megfeleléseket fürkész. A nyelv hangjaiban a nyelvfejlődés mai állapotában nehéz felismerni az eredeti hangélmény meglétét. Például nyilvánvaló a magyar k hangnak a kő-vel való kapcsolata, a p-nek az összetartozása a por-ral. A latin pulver valóságos port ver hangzásával. A levegő mozgásából származtatja a súrlódó hangok legtöbbjét. Felhívja a figyelmet a h hangra, amely szerinte a mozduló levegő, a szellő, az enyhe fuvallat “leképezése”. Ezt rejti magában a magyar hallani, amint a hozzá hasonló hangzású görög hüleó, német hören is.

A magyar nyelvre jellemző, hogy tiszta hangélményekből alkot szavakat. Ha több hangélmény jelentkezik, a mássalhangzó-torlódásokat jellegadó magánhangzókkal tagolja, feloldja, így alakítja ki a szavak belső, hangzási egyensúlyát a könnyebb kimondhatóság kedvéért. A magyar nyelv természetes fogantatású, egyenletesen lélegző, nyugodt szavakból áll. Ez a jellegzetessége az alkotók, a nyelvhasználók bölcsességét, esztétikai igényességét bizonyítja. Mindez nem szándékos és céltudatos emberi szerkesztés eredménye, hanem rátalálás, alkotás: a Teremtés titkával rokon “csoda”.

Egerben élő irodalomtörténésznek, a debreceni egyetem professzorának, Lőkös Istvánnak a tollából született meg a történelem első magyar nyelvű horvát irodalomtörténete. Számos tanulmány, magyar és világirodalmi főiskolai jegyzet után 1974-ben látott napvilágot Hidak jegyében című tanulmánykötete, amelyet 1984-ben a Magyar és délszláv irodalmi tanulmányok című testes könyv követett. Szellemi hidat épített Eger és Zágráb között az őt barátságába fogadó Miroslav Krleza jóvoltából.

A stílustörténeti és művelődéstörténeti korszakok szerint tagolódó irodalomtörténeti áttekintés portrékra épül. A könyv adatközlő és eligazító jellegét mutatja, használhatóságát fokozza a művek eredeti címének feltüntetése is. A horvát irodalom első európai formátumú poétájáról, Marcus Marulus Spalatensisről, vagyis Marko Marulicról, avagy a barokk eposzszerző Ivan Gundulicról, Miroslav Krlezáról fontos fejezetet szoktak írni a világirodalom-történetekben is.

A kezdetektől követi nyomon a horvát nép történetét és irodalmának fejlődését. Szembetűnők a horvát irodalmi párhuzamok: a középkori horvát lírafejlődésben az Énekek éneke fordításaival, Mária-siralmakkal, halotti szekvenciákkal és egyéb változataival találkozunk. A reneszánsz kori horvát irodalom című fejezetben a szerző a dubrovniki (raguzai), spliti (spalatói) zadari (zárai) stb. “kis respublikák”, irodalmi központok kialakulásának történetét és eredményeit foglalja össze. Dalmáciát nagyon sokrétű és szoros kapcsolat fűzte Itáliához. Sismundo (Sisko) Vlahovic Mencetic, a legismertebb horvát petrarkista a mentalitás tekintetében a mi Balassi Bálintunkhoz hasonlítható egyéniség.

Részletes portrét olvashatunk a morálteológus és költő Marulicról, költői nevén Marcus Marulus Spalatensisről. Kiemelkedik munkáságából a haténekes Judit-eposz (150l) keletkezett, és a hőslelkű nő és Holofernész bibliai történetét dolgozza fel. Célja eszmei szempontból ugyanaz, mint a mi Zrínyiászunké. Értéktudatosító módszerrel szól a sokáig elveszettnek hitt, latin nyelvű Marulic-eposzról, a Davidias-ról.

Betekintést nyerünk a reneszánsz kori Zadarban kibontakozó irodalmi életbe. Brne (Bruno) Karnarutic Sziget várának elfoglalása című, a krónikás éneket és az eposzt ötvöző művét a szigetvári hős fiának, Zrínyi Györgynek ajánlotta. Hangsúlyozza, hogy “Zrínyi Miklósnak dicsőséges és halhatatlan híre fennen ragyog s tündököl e világnak végezetéig, nemzedékről nemzedékre száll, s írás nélkül is megőrzi kegyelmének dicsőségét.”

A gazdag és változatos barokk kor horvát irodalmából kiemelkedik a Gundulic-korszak. Gundulic életéről, drámai műveiről, epikus költészetéről, Osman című, törökellenes, kitűnő eposzáról tüzetes elemzést olvashatunk. A török korban Horvátország -- Magyarországéhoz hasonlítható -- megcsonkítása következett be. A lakosság zöme elpusztult, a megmaradtak Kőszeg, Sopron, Pozsony irányába menekültek. Európa-szerte a horvátokat “reliquiae reliquiarum”-nak, vagyis “a maradékok maradékai”-ként emlegették ekkor. Lőkös István külön szól a XVI-XVII. századi kaj-horvát nyelvű irodalom jelentőségéről. Érezhető otthonossággal mozog a horvát felvilágosodás irodalomtörténeti fejezetében, értekezik a nemzeti művelődés jegyében kibontakozó irodalomról.

Rendkívül bonyolulttá válik az irodalomtörténész munkája, amint az illírizmus, a horvát romantika korához érkezik. Szükségszerű a világirodalmi kitekintés, az európai romantika irányjelző alkotóira való utalás. Ekkor a magyarral együtt a horvát nemzeti tudatot is nyelvi alapra helyezik. A horvát literatúrában az illírizmus lesz a központi kategória. Ludevit Gaj -- a horvátok számára egy kicsit Kossuth Lajos és Kazinczy is volt egyszerre -- Budán adta ki A horvát helyesírás alapja című könyvet. Gaj Illír címen indított újságot. Tulajdonképpen ekkor fogalmazódik meg a horvát nemzeti tudat.

1848/49-ben a magyar és a horvát nép a “divide et impera!” Habsburg praktika miatt, önérdekük ellenére, Kossuth és Jellasics népeként került egymással szemben. A magyarellenesség a magyar szabadságharc leverése után egy időre mérséklődött. Az abszolutizmus idején a Senoa-korszak irodalmában, a Senoa-regényekben sokszor tematikusan és szemléletben is mélyen megnyilatkoznak a magyar és horvát közös sors irodalmi hatásai, ösztönzései. A realizmustól a modernizmusig című fejezet történeti megalapozása igen tanulságos, a horvátokkal való 1868-as kiegyezés a polarizációt erősítette. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a Monarchia ezen a tájon is alkotott maradandót.

Ebben az irodalomtörténetben Eugén Kumicic, Ante Kovacic, Ksaver Sandor Gjalski, Josip Kozarac, Vjenceslav Novak, August Harambasic, Karnjcevic méltán kapott külön portrét. A német Die Moderne mintájára a horvát irodalomtörténet Horvát modernizmus (Hrvatska moderna) néven tartja számon az 1895-1914 közötti két évtizedet. A korszak legjelentősebb lírikusaként számon tartott A. G. Matos (1873-1914) életműve mellett jelentős még Vladimir Vidric, Vladimir Nazor, Janko Leskovar, Ivo Vojnovic munkásága.

Az időben előrehaladva, a jelenkorhoz közeledve, elsősorban Miroslav Krleza munkásságának köszönhetően válik számunkra literatúrán túlmutató jelentőségűvé. A korszak-meghatározó Krleza a közép-európaiság vállalásában a szlávság felé hajló Rilke mellett Adyt jelöli meg iránymutatónak. Nem véletlen, hogy a “tejtestvérek” sorsközösségét vállaló Németh László pedig Krlezát nevezi mesterének a közép-európaiságban.

A Glembay-ciklus-ban a magyar és horvát helyzet kísérteties párhuzama Németh Lászlót is megragadta. Most, punte, silta című, 1940-es esszéjében lényeglátóan állapítja meg: “A Glembayak: egy paraszt- és kereskedősorból fölnyomult muraközi család; egy azok közül, akikkel a Habsburg monarchia kormányozta az alája került népeket. Eredetére horvát, a belékevert vér révén osztrák-olasz-magyar-cseh; szerepe szerint a monarchia javára népellenes.”

Lőkös István részletesen szól az új műfaj felé irányuló Filip Latinovicz hazatérése című regényről és behatóan elemzi a Zászlók című monarchia-regényt. Ez az összegező nagy mű tartalmazza a báni Horvátország történetének “summáját” is. Az újabbkori délszláv tragédia okait is megtalálhatjuk benne: bosszúvágy, vallási türelmetlenség, összebogozódott, nehezen szétválasztható romantikus álmok, illúziók, nagyotakarás és kicsinyesség feneketlen és riasztó példái sorakoznak benne.

A kaj horvát nyelv ismerete olyasféle jelentőségű ihletforrás Miroslav Krleza számára, mint Adynak a Károli Biblia, és általában a régi magyar literatúra. Krleza a Kerempuh-balladák megírása előtt hónapokon át tanulmányozta a Zágrábban található kaj nyelvi dialektust, a kaj horvát nyelvet -- és varasdi születésű nagyanyjától is tanulta --, amelyen remekművet tudott alkotni.

A terjedelmi korlátok és az irodalomtörténeti távlat hiánya miatt az 1945 utáni nemzedékek eredményeit, az egyes életművek jelentőségét inkább csak felvillantja. A két “háborús generáció” tagjairól és a “Krugovi” nemzedékről, valamint az azt követő írókról, költőkről lexikon tömörségű összefoglalást kapunk. Irodalomtörténetének befejezése ezáltal egy kicsit lekerekedik. Frappánsan tömör és távlatnyitó erejű azonban Ivan Goran Kovacic és Radnóti mártírsorának felvillantása. Költészetük sorsmélységű párhuzamot kínál a számos eltérés ellenére is.

Lőkös István érdeme túlmutat az irodalmon: akkor adta kezünkbe az első magyar nyelvű horvát irodalom történetet, amikor Horvátország függetlenné vált. Fénylő példaképek nyomán bizonyítja Nagy László igazát: “szomszédaink szellemi értékeit szeretjük és tiszteljük a létfontosságú megértés jegyében.” Méltán ítélték oda Lőkös Istvánnak 1997-ben a horvát kormány által alapított és a Horvát Írószövetség által adományozott, a Horvát Köztársaság Művelődési Minisztériumának védnökségével létrehozott “A Horvát Könyv Napja Davidias-díjat”. Irodalomtörténete egykori társországunk irodalmának megbízható és hiánypótló kalauza. Vállalása nemcsak szolgálat, hanem következetes önépítés is: az életterv része. Átgondolt és megszenvedett virtus eredménye mindez, amelyet Németh László így értelmezett: “Ha a legnagyobb lehetőségek mellé szegődtünk bábául -- ahogy Ady mondaná: Isten cinkosai vagyunk -- maga a feladat segít és véd bennünket!”

Cs. Varga István
 
 

Lőkös István: A horvát irodalom története

Egerben élő irodalomtörténésznek, a debreceni egyetem Miskolcon is tanító professzorának, Lőkös Istvánnak a tollából született meg az első magyar nyelvű horvát irodalomtörténet. A stílus- és művelődéstörténeti korszakok szerint tagolódó irodalomtörténeti áttekintés portrékra épül. Használhatóságát fokozza a művek eredeti címének feltüntetése is.

A kezdetektől követi nyomon a horvát nép történetét és irodalmának fejlődését. Szembetűnőek a horvát és a magyar irodalmi párhuzamok: a középkori horvát lírafejlődésben az Énekek éneke fordításaival, Mária-siralmakkal, halotti szekvenciákkal és egyéb változataival találkozunk.

A reneszánsz kori horvát irodalom című fejezetben a szerző a dubrovniki (raguzai), spliti (spalatói) zadari (zárai) stb. “kis respublikák”, irodalmi központok kialakulásának történetét és eredményeit foglalja össze. Dalmáciát nagyon sokrétű és szoros kapcsolat fűzte Itáliához. Sismundo (Sisko) Vlahovic Mencetic, a legismertebb horvát petrarkista a mentalitás tekintetében a mi Balassi Bálintunkhoz hasonlítható egyéniség.

Részletes portrét olvashatunk a morálteológus és költő Marulicról, költői nevén Marcus Marulus Spalatensisről. Kiemelkedik munkáságából a haténekes Judit-eposz (150l) keletkezett, és a hőslelkű nő és Holofernész bibliai történetét dolgozza fel. Célja eszmei szempontból ugyanaz, mint a mi Zrínyiászunké. Értéktudatosító módszerrel szól a sokáig elveszettnek hitt, latin nyelvű Marulic-eposzról: a Davidias-ról.

Betekintést nyerünk a reneszánsz kori Zadarban kibontakozó irodalmi életbe. Brne (Bruno) Karnarutic Sziget várának elfoglalása című, a krónikás éneket és az eposzt ötvöző művét a szigetvári hős fiának, Zrínyi Györgynek ajánlotta. A gazdag és változatos barokk kor horvát irodalmából kiemelkedik a Gundulic-korszak. Gundulic életéről, drámai műveiről, epikus költészetéről, Osman című, törökellenes, kitűnő eposzáról tüzetes elemzést olvashatunk. Ekkor Horvátország -- Magyarországéhoz hasonlítható -- megcsonkítása következett be. Európa-szerte a horvátokat “reliquiae reliquiarum”, vagyis “a maradékok maradékai”-ként emlegették. Lőkös István külön szól a XVI-XVII. századi kaj-horvát nyelvű irodalom jelentőségéről. Érezhető otthonossággal mozog a horvát felvilágosodás korában, értekezik a nemzeti művelődés jegyében kibontakozó irodalomról.

Rendkívül bonyolulttá válik az irodalomtörténész munkája, amint az illírizmus, a horvát romantika korához érkezik. Szükségszerű a világirodalmi kitekintés, az európai romantika irányjelző alkotóira való utalás. Ekkor a magyarral együtt a horvát nemzeti tudatot is nyelvi alapra helyezik. A horvát literatúrában az illírizmus lesz a központi kategória. Ludevit Gaj Budán adta ki A horvát helyesírás alapja című könyvet. Gaj Illír címen indított újságot, fogalmazta meg a horvát nemzeti tudatot.

1848/49-ben a magyar és a horvát nép a “divide et impera!” Habsburg praktika miatt, önérdekük ellenére, Kossuth és Jellasics népeként került egymással szemben. Az abszolutizmus idején a Senoa-korszak irodalmában, a Senoa-regényekben sokszor tematikusan és szemléletben is mélyen megnyilatkoznak a magyar és horvát közös sors irodalmi hatásai, ösztönzései. A realizmustól a modernizmusig című fejezet történeti megalapozása igen tanulságos, a horvátokkal való 1868-as kiegyezés a polarizációt erősítette. (De a Monarchia itt is alkotott sok maradandót.)

Eugén Kumicic, Ante Kovacic, Ksaver Sandor Gjalski, Josip Kozarac, Vjenceslav Novak, August Harambasic, Karnjcevic méltán kapott külön portrét. A német Die Moderne mintájára a horvát irodalomtörténet Horvát modernizmus (Hrvatska moderna) néven tartja számon az 1895-1914 közötti két évtizedet. A korszak legjelentősebb lírikusaként számon tartott A. G. Matos (1873-1914) életműve mellett jelentős még Vladimir Vidric, Vladimir Nazor, Janko Leskovar, Ivo Vojnovic munkásága.

Az időben előrehaladva, a jelenkorhoz közeledve, elsősorban Miroslav Krleza munkásságának köszönhetően válik számunkra literatúrán túlmutató jelentőségűvé. A korszak-meghatározó Krleza a közép-európaiság vállalásában a szlávság felé hajló Rilke mellett Adyt jelöli meg iránymutatónak. Nem véletlen, hogy a “tejtestvérek” sorsközösségét vállaló Németh László pedig Krlezát nevezi mesterének a közép-európaiságban. A Glembay-ciklus-ban a magyar és horvát helyzet kísérteties párhuzama Németh Lászlót is megragadta:”A Glembayak: egy paraszt- és kereskedősorból fölnyomult muraközi család; egy azok közül, akikkel a Habsburg monarchia kormányozta az alája került népeket. Eredetére horvát, a belékevert vér révén osztrák-olasz-magyar-cseh; szerepe szerint a monarchia javára népellenes.” (A kaj horvát nyelv ismerete olyasféle jelentőségű ihletforrás Miroslav Krleza számára, mint Adynak a Károli Biblia, és általában a régi magyar literatúra.)

Az 1945 utáni nemzedékek eredményeit, az egyes életművek jelentőségét inkább csak felvillantja. A két “háborús generáció” tagjairól és a “Krugovi” nemzedékről, valamint az azt követő írókról, költőkről lexikon tömörségű összefoglalást kapunk. Irodalomtörténetének befejezése ezáltal egy kicsit lekerekedik. Frappánsan tömör és távlatnyitó erejű azonban Ivan Goran Kovacic és Radnóti mártírsorának felvillantása. Költészetük sorsmélységű párhuzamot kínál a számos eltérés ellenére is.

Lőkös István érdeme túlmutat az irodalmon: akkor adta kezünkbe az első magyar nyelvű horvát irodalom történetet, amikor Horvátország függetlenné vált. Nagy László igazát bizonyítja: “szomszédaink szellemi értékeit szeretjük és tiszteljük a létfontosságú megértés jegyében.”

Méltán ítélték oda Lőkös Istvánnak 1997-ben a horvát kormány által alapított, a Horvát Írószövetség által adományozott, a Horvát Köztársaság Művelődési Minisztériuma védnökségével létrehozott A horvát könyv napja “Davidias”-díjat. Irodalomtörténete egykori társországunk irodalmának megbízható és hiánypótló kalauza. Vállalása nemcsak szolgálat, hanem következetes önépítés is: az életterv része. Ezt bizonyítja leújabb könyve is, amely a debreceni Kossuth Egyetemi Kiadó Csokonai Universitas Könyvsorozatában jelent meg: Zrínyi eposzának horvát epikai előzményei.

Cs. Varga István

Életének 91. évében új könyvet jelentetett meg a költő Apor Elemér: “A csoda”, avagy a hangok története címen. Elmélyülő költőkre és írókra jellemző ambícióval érdekes elméletet dolgozott ki arról, hogy a nyelv, így a költészet is a természetben ismeretes hangok utánzásán alapul. Szerinte a hangoknak olyan érzékletes jelentésük, szimbolikájuk van, amely “torokból és térből, szélből és madárhangból” áradva, visszautal az eredetre. Ez a felfogás rokonítható azoknak a költőknek a szemléletével ,akik modern érveléssel akarják indokolni őseikhez való visszatérésüket: József Attila, Erdélyi József, Gulyás Pál.

A nyelv szabályok, törvényszerűségek szerint fejlődik, mégis ars, a szellemi teremtés művészete, amely régibb, mint az altamirai barlangrajzok. Szerinte minden alkotás kezdete az utánzás, ez adja meg a beszéd valósághitelét. A hangalakítás természetutánzásból alakult ki, ez a kapcsolat a civilizációs fejlődés során meggyengült, sőt feledésbe merült. Hajdan az ember a természettel való szorosabb kapcsolatban élt és finomabban, élesebben hallott. Ezt a hangok iránti emberi érzékenységet mindmáig a költészet őrzi a legteljesebben. Ennek értelmében például valóságos dörgés-t érez a d, r, g hangokban. Végső következtetése: az ember a természettől tanult meg beszélni és minden emberi hang megtalálható a természetben is.

Hangszimbolika és hangfestés helyett természetes megfeleléseket fürkész és elemez. A nyelv hangjaiban a nyelvfejlődés mai állapotában nehéz felismerni az eredeti hangélmény meglétét. Például nyilvánvaló a magyar k hangnak a kő-vel való kapcsolata, a p-nek az összetartozása a por-ral. A latin pulver valóságos port ver hangzásával. A levegő mozgásából származtatja a súrlódó hangok legtöbbjét. Felhívja a figyelmet a h hangra, amely szerinte a mozduló levegő, a szellő, az enyhe fuvallat “leképezése”. Ezt rejti magában a magyar hallani is...

A magyar nyelvre jellemző, hogy tiszta hangélményekből alkot szavakat. Ha több hangélmény jelentkezik, a mássalhangzó-torlódásokat jellegadó magánhangzókkal tagolja, így alakítja ki a szavak belső, hangzási egyensúlyát a könnyebb kimondhatóság kedvéért. A magyar nyelv természetes fogantatású, egyenletesen lélegző, nyugodt szavakból áll. Ez a jellegzetessége az alkotók, a nyelvhasználók bölcsességét, esztétikai igényességét bizonyítja. Mindez nem szándékos és céltudatos emberi szerkesztés eredménye, hanem rátalálás, alkotás: a Teremtés titkával rokon “csoda”.