© Cs. Varga István

Újmisés kézzel verskötetet dedikál

POPA PÉTER: TÚL/ÉLNI

Azt az ünnepi eseményt, hogy az egri Érseki Hittudományi Főiskola végzős növendékét, Popa Pétert, június 22-én, vasárnap, a nagyváradi Bazilikában Tempfli József megyéspüspök pappá szentelte, még ünnepibbé tette, hogy felszentelése után az ifjú pap keresztelte meg nemrég született kishúgát: Mária-Petrát, és szülővárosában újmisés kézzel dedikálja Túl/Élni című első, imakönyv formátumra emlékeztető verseskötetét.

Popa Péter életútja attól is különös, hogy tizenegy éven át volt élsportoló, a román úszóválogatott tagja, műugróként román országos bajnokságot is nyert. A “mens sana in corpore sano” eszményét egyezteti a papi hívatással.

Elsőmisés jelmondata: “Domine, ad quem ibimus?” -- “Uram, kihez mennénk?” (Jn 6,68). A papszentelésre invitáló meghívón egy bensőséges, idealitással és líraisággal telített Jeszenyin-vers olvasható Rab Zsuzsa fordításában: “Elindulok, szelíd zarándok, / mezítlábas szegénylegény (...) Falu-sövény mellett haladva / csöndes imákat mormolok: / százszor boldog, ki elfogadta / a tarisznyát, vándorbotot, // boldog ... kit dűlő, mezsgyekő marasztal / s ki csak kévéknek hajt fejet.” A vers bensőségesen szép, szakrális üzenete a szíven át az értelemig ér.

Kötetnyitó vallomása -- Pilinszky szellemében, soronként kisebbedő betűkkel szedve -- tudatja: “Nem vagyok költő. Igazában verseim sem versek, inkább foszlányok a közöttünk élő Isten, itt-ott fellibbenő aranyszínű palástjából és a kereső ember, néha reménytelenséggel díszített, bűnbánó köntöséből.” Célkitűzése: “E 'versek' által -- remélem --, az olvasó közelebb kerül örvényes / önmaga megértéséhez, az ordító magány / tragédiájában élő embertársaihoz és Istenhez, aki / kezdetek óta szeret minket.”

Verskötetét olvasva többször felcsendül bennünk “A keresztfához megyek...” dallama, mert gyakoriak a Krisztus- és passió-motívumok, asszociációk. Az ifjú papköltő “keresztutat” járó zarándok. Költői szándékát rokonnak érzem Mécs Lászlóéval: “keresztfába oltom a szívem”. Legfőbb ihletője: a kereszt, a krisztusi szenvedés. A kereszten függő Krisztusból nyer erőt a szenvedéshez, az állhatatossághoz.

A papi élethívatás gyémánttengelyének érzi a Krisztus-követést. Döntőnek tartja azt a lelki tanácsot, amelyet Sík Sándor kapott az ünnepélyes fogadalomtétel előtt: “csak egy a lényeges. A Jézus kedvéért jön, vagy nem? Ha Jézus kedvéért jön, akkor a többi mind nem számít semmit. Ha nem az Ő kedvéért, akkor lehet legszentebb szándékkal, tudományért vagy családjáért, vagy ezért vagy azért, boldogtalan ember lesz...”

Popa Péter a verskötet bevezető négy versét Útvesztő címen foglalta csokorba, amelyet az Önvallomás című versciklus követ és a kereszt alakú képvers, a Fohász zár le. A harmadik ciklust Dedikációk címen alakította ki, ennek nyitánya egy Szergej Jeszenyinnek ajánlott, megkapó, póztalan őszinteségű és szépségű vers: Címek (?)

A kötet olvasásakor úgy érezzük, mintha templomba lépnénk be. A nyitány, az Útvesztő négy verse szakrális térbe és időbe visz bennünket. Majd az Önvallomás verscsokrán és az alapjában szintén szakrális tematikájú Dedikációkon át jutunk el a kötetzáró Szent idő ciklushoz. Ebben a hinni tudó, mélységesen komoly alaptónusú költészetben felragyog a “sursum corda” reményhite is: az Ünnep, Karácsony, Emmánuel, Communio verseken át a kötetcímadó, Krisztus-arcú TÚLÉLNI című képversig.

Popa Péter mélységesen szereti, főképpen Kuklay Antaltól tanulta Pilinszky költészetét, de József Attila, Radnóti, Sík Sándor, Mécs László, Harsányi Lajos, Rónay György líráját is behatóan ismeri. Életcélja a papi és a költői hívatás küldetéses megélése, hiteles kifejezése. Ez az evangéliumi szellemiségű lírikus, a “Jó hír” szószólójaként a tragikus sorsú magyarságot és a nehéz sorsú románságot testvérként öleli át. Lételeme az áhítat, a szeretet. Bűnbánatot hirdet nagy alázattal. Számára Krisztus az üdvösség záloga: hozzá törekszik az emberi szív.

Tudatosan, rendszerint sikeresen elkerüli a prédikációs hangnemet, a közhelyességet. A neki tetsző toposzokat is egyéníteni igyekszik. Asszociációi élénkek, látása friss, képre fogékony, eszmére érzékeny. Hívatásához hűséget, tehetségéhez bátorságot kívánunk. (Felsőmagyarország Kiadó, 1997.)

Cs. Varga István

Szergej Jeszenyin:

ELINDULOK
Elindulok, szelíd zarándok,

mezítlábas szegénylegény.

amerre úsznak zsenge ágak

nyárfa derék fehér tején.

A földet véges-végig mérem,

követve képzelt csillagot.

Közelgő jó sorsom remélem,

míg rozstáblák közt ballagok.

Piros almát emel az égre

a hajnal hűvös tenyerén.

Kaszások indulnak a rétre,

énekük lassan ring felém.

Falu-sövény mellett haladva

csöndes imákat mormolok:

százszor boldog, ki elfogadta

a tarisznyát, vándorbotot,

boldog, kit gyér öröm vigasztal,

barát, ellenség elfeled,

kit dűlő, mezsgyekő marasztal

s ki csak kévéknek hajt fejet.

(Rab Zsuzsa fordítása)


POPA PÉTER KÖLTÉSZETÉRŐL

Popa Pétert, az egri Érseki Hittudományi Főiskola egykori növendékét, 1997. június 22-én, a nagyváradi Bazilikában Tempfli József megyéspüspök szentelte pappá. Felszentelése után az ifjú pap keresztelte meg az akkor született kishúgát: Mária-Petrát, és szülővárosában, Nagyváradon újmisés kézzel dedikálta Túl/Élni című első, imakönyv formátumra emlékeztető verseskötetét.

Popa Péter életútja attól is különös, hogy tizenegy éven át volt élsportoló, a román úszóválogatott tagja, műugróként román országos bajnokságot is nyert. Neki sikerült a “mens sana in corpore sano” eszményét egyeztetni a papi hívatással.

Elsőmisés jelmondata: “Domine, ad quem ibimus?” -- “Uram, kihez mennénk?” (Jn 6,68). A papszentelésre invitáló meghívón egy bensőséges, idealitással és líraisággal telített Jeszenyin-vers olvasható Rab Zsuzsa fordításában: “Elindulok, szelíd zarándok, / mezítlábas szegénylegény (...) Falu-sövény mellett haladva / csöndes imákat mormolok: / százszor boldog, ki elfogadta / a tarisznyát, vándorbotot, // boldog ... kit dűlő, mezsgyekő marasztal / s ki csak kévéknek hajt fejet.” A vers bensőségesen szép, szakrális üzenete a szíven át az értelemig ér.

Kötetnyitó vallomása, Pilinszky idézőn, soronként kisebbedő betűkkel szedve tudatja: “Nem vagyok költő. Igazában verseim sem versek, inkább foszlányok a közöttünk élő Isten, itt-ott fellibbenő aranyszínű palástjából és a kereső ember, néha reménytelenséggel díszített, bűnbánó köntöséből.” Célkitűzése: “E 'versek' által -- remélem --, az olvasó közelebb kerül örvényes / önmaga megértéséhez, az ordító magány / tragédiájában élő embertársaihoz és Istenhez, aki / kezdetek óta szeret minket.”

Verskötetét olvasva többször felcsendül bennünk “A keresztfához megyek...” dallama, mert gyakoriak a Krisztus- és passió-motívumok, asszociációk. Az ifjú papköltő “keresztutat” járó zarándok. Költői szándékát alapjában rokonítható Mécs Lászlóéval: “keresztfába oltom a szívem”. Legfőbb ihletője: a kereszt, a krisztusi szenvedés. A kereszten függő Krisztustól nyer erőt a szenvedéshez, az állhatatossághoz.

A papi élethívatás gyémánttengelyének érzi a Krisztus-követést. Döntőnek tartja azt a lelki tanácsot, amelyet Sík Sándor kapott az ünnepélyes fogadalomtétel előtt: “csak egy a lényeges. A Jézus kedvéért jön, vagy nem? Ha Jézus kedvéért jön, akkor a többi mind nem számít semmit. Ha nem az Ő kedvéért, akkor lehet legszentebb szándékkal, tudományért vagy családjáért, vagy ezért vagy azért, boldogtalan ember lesz...”

Popa Péter a verskötet bevezető négy versét Útvesztő címen foglalta csokorba, amelyet az Önvallomás című versciklus követ és a kereszt alakú képvers, a Fohász zár le. A harmadik ciklust Dedikációk címen alakította ki, ennek nyitánya egy Szergej Jeszenyinnek ajánlott, megkapóan póztalan, mélységes őszinteségű és szépségű vers: Címek (?)

A kötet olvasásakor úgy érezzük, mintha templomba lépnénk be. A nyitány, az Útvesztő négy verse szakrális térbe és időbe visz bennünket. Majd az Önvallomás verscsokrán és az alapjában szintén szakrális tematikájú Dedikációkon át jutunk el a kötetzáró Szent idő ciklushoz. Ebben a hinni tudó, mélységesen komoly alaptónusú költészetben felragyog a “sursum corda” reményhite is: az Ünnep, Karácsony, Emmánuel, Communio verseken át a kötetcímadó, Krisztus-arcú TÚLÉLNI című képversig.

Popa Péter mélységesen szereti, főképpen Kuklay Antaltól tanulta Pilinszky költészetét, de József Attila, Radnóti, Sík Sándor, Mécs László, Harsányi Lajos, Rónay György líráját is behatóan ismeri. Életcélja a papi és a költői hívatás küldetéses megélése, hiteles kifejezése. Ez az evangéliumi szellemiségű lírikus, a “Jó hír” szószólójaként a tragikus sorsú magyarságot és a nehéz sorsú románságot testvérként öleli át. Lételeme az áhítat, a szeretet. Bűnbánatot hirdet nagy alázattal. Számára Krisztus az üdvösség záloga: hozzá törekszik az emberi szív. Tudatosan, rendszerint sikeresen elkerüli a prédikációs hangnemet, a közhelyességet. A neki tetsző toposzokat is egyéníteni igyekszik. Asszociációi élénkek, látása képre fogékony, eszmére érzékeny.

Vannak utak – Sunt viae! Eltűnődök a nagyváradi születésű Popa Péter életútján. Egy csodálatos magyar édesanya és román édesapa fia román nyelvű óvodába, román tannyelvű általános és középiskolába járt. Kilenc éves korától a román úszóválogatott tagja volt... Az ő példája is bizonyítja: a Lélek ott fú, ahol akar.

Popa Péter papi és költői, vagyis papköltői hívatásához hűséget, tehetségéhez bátorságot kívánok, és híveivel együtt várjuk második verskötetét, amelynek címe: Kereszt és három pont, amely a 2000. évben, a szentévben fog megjeleni a Serfőző Simon által alapított és vezetett Felsőmagyarország Kiadónál.

A szakrális művészet fogalma Pierre Emmanuel értelmezése szerint: “Minden olyan művészet, amely hozzájárul a szeretet megismeréséhez és a szeretet általi megismeréshez, az emberi szívben levő abszolút tiszteletéhez, megérdemli a szent (sacré, szakrális) jelzőt. Az ilyen művészet első jellemzője az, hogy az embert sorsa középpontjába helyezi vissza, főszerepet tulajdonít neki. Az ember csak úgy töltheti be ezt a szerepet, ha a művész elismeri szavának olyan szabadságát, amelyet nem fog fel: a végtelenre szóló hivatást. Szavunk: kapcsolatunk a Misztériummal. Az embernek a teljes és Egy Misztériumhoz való viszonya és jelenléte nélkül nincs szakrális. És a szakrum megnyilatkozik az emberi nyomorúság legmélyén éppúgy, mint a szellem égboltján.” Ebben az értelemben “a szakrális művészet lehet kegyetlenül igazmondó, kikémlelheti a legalacsonyabb területeket: de nemcsak ez utóbbiakat tárhatja fel; még a legkitaszítottabb emberi lényeknek is van gyökerük, amely szenved. A Szeretetre alapozott művész nem hagyja el sohasem hitét az emberi természet végső és benső nagyságában, mégha eltaposott és romlott is. Ez az eltaposás és ez a megromlás még mindig a született és végső nagyság negatív bizonyítékai.”

Cs. Varga István