József Attila: Óda – “Vérköreid, miként a rózsabokrok, / reszketnek szüntelen. / Viszik az örök áramot, hogy / orcádon nyíljon ki a szerelem / s méhednek áldott gyümölcse legyen.” -- Ave Maria – Üdvözlégy Mária… “áldott vagy Te az asszonyok között és áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus.”

Motívumok, parafrázisok: “Reménytelenül lassan, tűnődve: “Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél. // Én is így próbálok csalás / nélkül szétnézni könnyedén. / Ezüstös fejszesuhanás / játszik a nyárfa levelén. / A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.”

Csokonai Dr. Földiről egy töredék című versében ezt olvashatjuk:

“Látod-e, mely kicsiny itt a főld, félrésze vizekkel / Béfoglalva setét zőldes, félrésze világos, / S mint félérésű citrom hintálva tulajdon / Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán.”

Jób könyve, 26.7. “Ő terjeszti ki északot az üresség fölé és függeszti föl a földet a semmiség fölé.” A katolikus biblia-fordításban: “Északot feszíti az üresség fölé, és a semmi fölé a földet függeszti.” A Semmiség fölé függesztett Föld --“lóg a nagy semminek ágán”... József Attilánál pedig: “A semmi ágán ül szivem....”

A “fejével biccent, nem remél”-re rímel az utolsónak tartott József Attila-vers, az Íme, hát megleltem hazámat... záró strófája: “Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot, / végképp másoknak remél.” (1937. nov.) Attila szívesen énekelt népdalokat, a nyomtatott népköltési gyűjteményeket is szívesen tanulmányozta. Utolsó versének utolsó szakasza népdal-parafrázis: “Szép a tavasz, szép a nyár, / Szép ki a párjával jár.” (Magyar Népköltési Gyűjtemény, III. 152.)

Érdemes egy pillantást vetni a magyar irodalmi kultusz egyik XX. századi reprezentánsára, József Attilára, életművének utóéletére. Tverdota György lényeglátóan tárta föl a József Attila-kultusz keletkezését, jellemzőit: A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. (Pannonica, 1998.) Gondosan számba veszi a tisztelet akadályait, a költő irodalmi és személyes konfliktusait, a kultusz életműben megnyilatkozó előzményeit, a “nekro-logika”sajátosságait, megvizsgálja a sírbeszédek retorikáját. A költő életrajzát, tragikumát mint passiótörténetet értelmezi, kiemelve a krisztusi párhuzamot, figyelembe veszi az apoteózis egyéb formáit. Végigköveti a kultusz alakulását a dicsérő beszédektől a kánonig, a kései, majd a teljes József Attila kanonizálásáig. Végignyomozza a bűnbakképzés fokozatait, a felelősség, a kollektív lelkiismeret-furdalás következményeit, a kortársak, egykori szerelmek kerültek a vádlottak padjára. Mindenki lökött rajta egy nagyot. A sírján dudva, meg barátok nőnek.

Számomra mégis talán a legmegdöbbentőbb és legtanulságosabb ebben a vonatkozásban Radnóti vallomása a teljes egészében csak 1989-ben közkinccsé tett Naplóban: “Ascher-Székely est. Attila verseinek nagy visszhangja van. Ringyó, nyavalyás közönség, -- szitkozódom magamban. A Nagyon fáj-ból 80-100 példány fogyott, a legszebb verseiből fogyott ennyi két év alatt, 2 pengőért, vagy 2,60-ért s hogy négykézláb bemászott a tehervonat két kocsija közé 2000 példányt adott el Cserépfalvi 7 pengős árban három hónap alatt az Összes Versekből. De most valahogy mást is éreztem, ahogy figyeltem ezt a ringyó tömeget, többen mondták magukban a verset és »olvasók« voltak, mert nem ismertem őket, a versek átfordultak náluk is a halhatatlanságba. Külön akusztikát kaptak a halállal. Talán egy éve, másfél éve munkásoknak tartottam előadást Róla egy emlékesten s valami ilyesmit mondtam: a mű, amit a költő haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz s a kompozíció, melyet éltében szinte testével takart, a test sírbahulltával válik láthatóvá, fényleni, nőni kezd… És Önöknek és nekünk, kortárs-költőknek megadatott az, hogy láthattuk a bámulatos metamorfózist, mikor egy folyton épülő mű teljesen készen átfordul az időtlen öröklétbe s ehhez az kellett, hogy egy csodálatos kedvességű fiatal férfit kiszedjenek a tehervonat ütközői közül és összetört tagokkal és régen összetört lélekkel eltemessenek Balatonszárszón. – Furcsa érzés és rettentő tanulság. S hányak tanúk erre itt tudatosan? – nézek körül. Elönt a keserűség. Még tapsoltok? Emlékszem, a végén ezt mondtam: A tiszta és mindig világosságot áhító lelken törvényszerűen teljesedett be a sors. Megalázó szegénységben élt, folytonos és egyre szaporodó politikai csalódások között. Ilyen természetes halált csak egy költő halt még a magyar irodalomban, Petőfi Sándor, a magyar szabadság költője a segesvári csatatéren. Nem bírta volna elviselni azt, ami következett. Attila sem. Azt csodálnám, ha élni tudott volna s ezt csodálom néhányunknál is, akik még élünk.”-*