“…stigmatizáltnak született?” Rónay György Németh Lászlóról

Rónay György már 22 éves korában elismerően írt Németh Lászlóról (Fiatal Magyarság. 1935. 4. sz. 78-79), majd pedig a Kisebbségben-ről Babits szellemében szigorú bírálatot publikált (Magyar Kultúra, 1939. szept. 5. 100-102.). Azt hihetnénk, hogy a köztük kialakult kontroverzia ősforrását kell látnunk ebben az írásban, pedig Németh László és Rónay György között később alakult ki feszültség és sértettség, akkor, amikor Rónay A kísérletező ember. Jegyzetek Németh László új könyvéről alcímen vitát kiváltó kritikát közölt az Új Írásban (1964. 2. sz. 242-249.). Németh László A kísérletező ember címen publikált tanulmányt a Kortárs 1962. 7. számában, amely a külön könyvben is napvilágot látott 1963-ban, szintén A kísérletező ember címen, a Lányaim fejezet nélkül. Ugyanez belekerült a Kiadatlan tanulmányok II. kötetébe, a Lányaim fejezettel együtt. Végül ugyanezzel a címmel vált közkinccsé 1973-ban, a Németh László életműsorozatban. Rónay bírálatára Hölvényi György reflektált az Új Írás, 1964. 5. számában (625-626.). Később Az én katedrámról Rónay György lényeglátóan és igencsak méltányosan írt. (Az olvasó naplója. Vigilia. 1969. 3. sz. 197-199.; Ua.: Olvasás közben. Bp., 1971. Magvető. 118-124.). Majd pedig Rónay György Egy levelesládából címen közölte a Vigiliában (1975. 8. sz. 547-550.) Németh László Levél Raffaelli Raffaela nővérhez című írását (Sajkod, 1968. jún. 10.).

Rónay György a “szellemi résenállás”-t mindig fontosnak tartotta. Tudjuk, a helytálló kritikához bátorságra, igazságszeretetre, valamint rendkívüli okosságra, ízlésre és tapintatra is szükség van, főképpen akkor, amikor még megértéshez szükséges távlat és az előmunkálatok is hiányoztak. A hatvanas évek közepén érződik bizonyos fokú újjáértékelési kísérlet Németh ellenében, ennek része ez a majdnem nyolc oldalas, igen tömör, kritikai gondolatokban és szempontokban rendkívül sokrétű Rónay bírálat.

A problémakör összetett és bonyolult, nem egyszerűen Némethet elítélő, de meg nem értő kritikáról, vagy értetlenségről van itt szó. A bevezetőben Rónay arra utal, hogy “különösen nehéz föladatot vállalt”, amely “Nehéz is, kényes is, nem annyira a könyv, mint inkább az író miatt”, aki “beteg, sőt gyógyíthatatlan, s állapotát leginkább épp a bosszantó bírálgatások rontják. S ugyan kinek volna kedve terhelő adatként szerepelni egy vérnyomás-naplóban?”

Úgy érzi, ellenvéleményét nem hallgathatja el, hamis tapintatból nem hunyhatja be a szemét: “Németh László nagyobb szellem és nagyobb jelenség annál, semhogy csak hódolat, legalábbis helyeslés illethetné. Mégha ellentmondunk is neki: rangjának tartozunk az őszinteséggel.” Nehéz azonban “a kertelés nélküli őszinteséget” betartani, mert az író úgy érzi, hogy őt “mint nemes vadat, szüntelenül kerítik”. Rónay pedig még téves látszatként sem szeretné, hogy “csahosnak számítson egy üldöző falkában.” Elismeri, ha Németh László hajszoltnak érzi magát, az érzés meglétén az sem változtatna, ha feltenné a kérdést: van-e alapja ennek az érzésnek? A “bosszantók”, de főképpen az “üldözők” számát nem szeretné szaporítani, mert így is megvan a veszélye, hogy “egy-kettőre bevonulhat egy pszichózis terhelő tényezői közé. Besoroltatása pedig annál kínosabban érintené, mert hiszen nagyon jól tudja, mit köszönhet Németh Lászlónak.”

Rónay nemzedéke nevében is szólhatna, mégis a saját nevében mondja el, hogy bár kitűnő tanárai, mesterei voltak, mégis: “kaptam valamit Németh Lászlótól, ami az ő tanításukat kiegészítette. Ez a »valami« elsősorban szellemi nyugtalanság és igényesség serkentő és termékenytő oltása volt. Hirtelen fölcsapó, magas lázzal járt, hatalmas mozgást idézett elő a szervezetben: edzette, erősítette, bizonyos fokig immunizálta – magával Németh Lászlóval szemben is.” Idézi a Tanú híres Beköszöntőjéből: “Folyóiratom ihletője e kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek.” Visszatekintve megállapítja: “És a tájékozódás nem egyszerűen szellemi, hanem több: vitális, egzisztenciális igényét keltette föl bennem, s talán mondhatom, hogy bennünk, sokunkban.”

Később, bebarangolva a magyar literatúra és a világirodalom mezőit, Rónay úgy érezte: “azért talán mégsem vagyunk olyan végzetesen tájékozatlanok. Tengeren hányódunk, lehet, de még nem egészen hajótöröttként. Partot keresünk? Bizonyára; de ki és mi biztosít felőle, hogy valóban arra a part, amerre Németh László mutatja, s éppen azok a csillagok vezetnek felé, amelyeket ő nézet velünk?” Különösen azt tartotta aggasztónak, hogy “az ő csillagainak tisztelete szinte szükségszerűen követelte volna a mi saját, választott csillagaink másod-, harmad-, ötödrangúvá degradálását.”

Valószínűleg egy régi különvélemény motivációja, a Kisebbségben röpirat utóhatása is érződik a következő megállapításban: “A föltétlen tisztelet boldog és buzdító bódulatából ocsúdva sokan kételkedni kezdtünk annak a mérlegnek a hitelében, amelyen nemzeti értékeink egyik fele, nemzeti kultúránk egyik szerves része hígnak és könnyűnek találtatott. Csalódás volt, hogy aki olyan frissítően keltette föl bennünk a teljesség igényét, most váratlanul a részt hirdette egésznek?” Rónay Györgynél szinte egyedülálló az ilyen típusú, bizonyítás nélküli kritikai állítás: “aki olyan frissítően keltette föl bennünk a teljesség igényét, most váratlanul a részt hirdette egésznek?” Közben Rónay is elfeledkezik arról, hogy Németh Lászlót is csak egészében szabad látni és főképpen megítélni. A Kisebbségben követte leginkább Németh László éppen ellenfeleinek látásmódját, szemléletét, módszerét. Kritikájában Rónay is ennek a csapdájába esik, holott tudja: egy koherens életműben a részletek minősége különösen más, mint az egész minősége.

A nyilvánvaló nézetkülönbségek és a kritika ellenére Rónay ezekben a kritikai ítéleteiben sem tartja magát csalhatatlannak. Többször utal a tisztelet és a bírálat ambivalenciájára: “Akár az volt, akár nem: kétségtelen, hogy életünknek talán legfogékonyabb esztendőiben sokunkat tanított és ösztökélt tájékozódásra az ő példája. Olyan adósság ez, melyet öröm és kötelesség elismerni, még ha utóbb, saját tájékozódásunk törvényeit követve, az ő tájékoztatását, részben vagy egészben, már nem is tudtuk elfogadni, még kevésbé követni.”

A kísérletező ember olvasása közben azonban “az ellenkezés a szájra tapasztott kéz mögül is kitör.” Rónay ismételten beleszövi kritikájába a Németh iránti elismerés fonalát: “Pedig a padba ült meghívott első gesztusa most is a tisztelet. Tisztelet a gondolkodó, a munkás, a pálya iránt; a kísérlet öröme, bátorsága, sokszor hősies bátorsága iránt; s tisztelete és föltétlen elfogadása e fáradhatatlan kísérletezés erkölcsi leckéjének, a dolgok eluard-i, sőt robinsoni értelemben vett szüntelen »jóváírásának«: gondból mulatságot csinálni, teherből játékot, robotból műalkotást, vagy rosszabb esetben is alkotás-elméletet; a »világfaggató figyelem« ökonómiájával, vagy talán csak nagyszerű, példás életösztönével, kinccsé, haszonná, értékké, pozitívummá változtatni a nyakunkba szakadó negatívumokat is. Ha tanítás: megtanulandó; ha tanúság: fölbecsülhetetlen; ha kísérlet: követendő. S mily szép volna, ha ennyi volna, ennyiben maradna: jóváírva a rossz.”

A megvallott elismerést azonban különös bírálat követi: “Sajnos, Németh László nyomban elvégzi a művelet fordítottját is. Amit rosszból jóra írt, illetve alkotott, azt visszaírja rosszra. S ez az a pillanat, amikor a szájra szorított tenyér mögül kicsap a tiltakozás.” Érezhetően Németh László folytonos önjellemzése, “tervhalmozó” természete, szüntelen előreutaló tervezgetése ingerli Rónayt, aki bizonyítani kívánja kritikája jogosságát, és ezt a kérdést teszi fel: “Mit ígér ez az »éber, mindig ugrásra kész, a szó galileista értelmében vett tudósszellem«? – választ az elébe kerülő jelenségekre, legalábbis fölbontását e jelenségeknek és kísérletét a válasznak.”

Rónayt zavarja, hogy az író a kísérleti tények helyett “egyszerre csak elkezd önmagáról beszélni, arról, hogy jól vagy rosszul érzi-e magát, vagy esetleg arról, hogy könnyű volt-e az élete, vagy küzdelmes. Azt reméltük, megtudunk valami érvényeset; s most egyszeriben átcsúsztunk az esetlegesbe. A kísérlet izgalma ilyenkor megszűnik, helyét átveszi a türelmetlenség. Ki ne bosszankodnék, ha egy híres professzor előadást hirdet a rák kórokozójáról, s helyette a felesége idegösszeomlásáról panaszkodik.”

A kritika ismétlődő, sérelmet okozó ominózus szava, a “panaszkodik”, sértette Németh László felfokozott érzékenységét. (Pedig 1964-ben Németh Ella is mulasztásként regisztrálja naplójában, hogy nem figyelmeztette már előbb férjét arra, amit a kritikák ekkor sorra ráolvasnak: hogy “ne személyeskedjék, ne foglalkozzon állandóan magával, sérelmeivel és ne panaszkodjék.”) Rónay bírálja Németh önértelmezését, amely szerint írói pályája “nem tartozott a könnyebbek közé”. Véleményét részletesen indokolja: “Hogy valaki a saját pályáját milyennek látja, azon nem lehet vitatkozni: ez szubjektív érzés, esetleg idegállapot kérdése. De ha valaki szubjektív érzését objektív érvénnyel nyilvánosságra bocsátja: könnyen kihívhatja az ellentmondásokat. Miért lett volna Németh László írói pályája nehezebb, mint másoké? Hány és hány nemzedékbeli társáé lett olyan halálosan nehéz – az emberi sorsuk is --, hogy életük virágjában, talán mielőtt java műveik küszöbéig értek, belepusztultak! Nem hozok föl neveket; túl súlyos és fájó érv volnának egy ilyen vitában. De azt sebek bolygatása nélkül is megkérdezhetjük: vajon kit várt vidám terülj asztalkám a húszas-harmincas években azok közül, akik Németh László megalkuvást tűrő hivatásul az írást választották?”

Rónay György szerint – Ambrus Zoltán írói karakterének kulcsszavait az író panaszaiból olvasta ki -- minden annak a kapcsolatnak jellegén és minőségén múlik, amelyet a kritikus képes kialakítani önmaga és az elemzésül választott (a műben megvalósuló) alkotóegyéniség között. De visszájára fordul ez a módszer, amikor Rónay a “panaszkodik” kifejezést módosult formában megismételi: “Németh László fölpanaszolja, hogy polgárista fiúknak kellett egészségtant tanítania; elfelejtené, hogy voltak, akik boldogan tanítottak volna, ha kaptak volna állást? Negyvenéves korára jutott el odáig, hogy írói jövedelméből tartsa el a családját; de hányan voltak csak nemzedékében is, akik nem jutottak el negyvenéves korukra addig, hogy családjukat írói jövedelmükből tartsák el?”

Rónay maga is érzi, hogy viszonyításos ellenérvei eltérnek Németh eredeti, másra vonatkozó szándékától, mégis tőle merőben szokatlan indoklást alkalmaz: “Tudom, egy-egy effajta ellenérvet szigorú bírák szabálytalannak minősíthetnek; de talán jobb lett volna nem alkalmat adni rá, hogy óhatatlanul ilyen szabálytalan érvekhez folyamodjunk.” Sajnos, Rónay ezt a valóban különös és kényes vonatkozást kioktató jelleggel viszi tovább: “Java termő erejében levő írónak a »tíz év fordítói kényszermunkára ítéltetés« nem lehetett gyönyörűség, elismerem; de tudok olyanokat, akik örömest ültek volna azokban az években erre a gályapadra, ha egyáltalán odaengedik őket.”

Nagy értetlenséggel vallja be Rónay, hogy a Levelek a hipetóniáról kifejezetten idegesítették. “Mire jó művek: Gyászok, Iszonyok, Galileik helyett ilyesmire fecsérelni az alkotó számára amúgy is oly szűken mért időt? Legszívesebben a lomok közé száműzném Németh László vérnyomásmérőjét s helyette tollat adnék a kezébe: -- ha már azzal veretett meg, hogy hipertóniája legyen, hát alkosson belőle művet, írja valóban jóvá, teremtse figurává, regénnyé, drámává, akármivé, csak ezt ne tegye: ne kötözze oda magát a betegségéhez és betegsége eszközeihez. Példázatul teszi? Kísérletül? Okulásul az orvostudománynak? Kétségkívül; de egy orvostudományi kísérlethez, látlelethez, kórfelvételhez, analízishez minek ekkora nyilvánosság? (…) Az ember szívesen tárná elébe a mások helyzetének még nagyobb nehézségeit, bizonyságul arra, hogy az ő helyzete mégsem olyan tragikusan nehéz.”

Rónay György szerint “már káromlásnak is hathatna, ha nem volna olyan megdöbbentő” Némethnek ez a mondata: “1958 tavaszán – az ok most nem fontos – úgy akartam betegségemet meghajtani, hogy a két szokásos halálnem közül ne a szélütés, hanem az általános leromlással kísért szívgyengeség, irányába szaladjon ki.”

Rónay keresi a megoldás lehetőségét, amikor rámutat Németh László “egyik legmegragadóbb mondatára”: “A betegnek kijáró megkönnyebedés helyett ápoló lettem egy még nagyobb beteg mellett.” Kifejti, hogy az “ápolói” alázat nem ér rá önmagával foglalkozni, elszegődik egy nála is nagyobb beteg, vagy egyszerűen csak mások mellé “ápolónak”. Rónay kritikusi mércéjét ahhoz az íróhoz igyekszik igazítani, “Aki tehetsége, műve, mondandója, szellemi nagysága révén egy egész nemzetnek felelős.” (Ekkor még aligha tudhatta Rónay György, hogy egy év múlva megjelenik Németh László Irgalom című, legkeresztényibb regénye, a megvilágító erejű, az egész alkotópályát eszmei szempontból is átfogó, testamentum érvényű regény, amelyben a gondolkodó szépíró sok mindent “jóvá ír” abból, amit a kritikus ekkor még mínuszként konstatál, és teendőként előre vetít.)

Rónay arra emlékezteti Németh Lászlót, hogy “mindenki tartozik önmagával a társdalomnak is. Egy Németh László tízszeresen és százszorosan, akár tetszik neki, akár nem. Ez, úgy hiszem, vitathatatlan erkölcsi tény. S vállalni, folytatni szolgálatunkat a társadalomnak, ahelyett, hogy halálnemünk előre-tervezésével töltenénk időnket és fogyasztanánk jobbra, többre hivatott energiáinkat: -- úgy gondolom, kötelesség.”

Rónayval együtt sokan és számtalanszor felrótták Németh Lászlónak, hogy túlságosan személyes és önéletrajzi, hogy mindig önmagát írja. Ez valóban igaz, de tudnunk kell, hogy Németh élete egy gazdag örökség sorsokat rejtő mozzanataiból áll össze. Egyébként az önéletrajzi jellegzetességről Thomas Mann is így vélekedett: “Nem tekintem a költészet kritériumának azt az adottságot, hogy valaki figurákat és bonyodalmakat tud kitalálni… Állítom, hogy nagyon nagy költők soha életükben nem találtak ki semmit, csak az áthagyományozott valóságot lelkükkel töltötték meg és újjáalakították. Állítom, hogy Tolsztoj életműve legalább olyan szigorúan önéletrajzi jellegű, mint az a kicsi, amellyel én dicsekedhetem.” (Persze volt idő, amikor Thomas Mann is polgári dekadens, letűnt világú írónak számított.)

Rónay azért bírálja Németh Lászlót, mert “közüggyé tette legszemélyesebb magánéletét, nyilvánosság elé vitte, olykor a példázatosság – esetleg jogos, esetleg vitatható – célzatával, életének még azokat a bizalmas jellegű mondatait is, amelyekről másoknak talán az a véleményük, hogy a családi otthon falai közé valók…” Szerinte Németh ingerülten megrója a társadalmat, hogy nem tiszteli magányát, pedig előzőleg az otthonába invitálta: “Aki először maga volt szinte tapintatlan maga iránt, joggal vádolhatja-e tapintatlansággal a példáján fölbuzdult, s immár terhére vált tapintatlanokat?”

A Némethet bíráló kritikusok védelmére kell Rónay, hangsúlyozva, hogy nem várhatja el senki, hogy olyannak lássák mások is, mint amilyennek ő látja és önmaga kommentátoraként másokkal is láttatni szeretné önmagát. Igaz, Németh a sikereiről beszámolva is folyton az őt körülvevő irigység és rosszakarat jeleit konstatálja. Rónay György pedig ellenvéleményét hangsúlyozza: “a kritika nem szükségképpen háború”. Némethtől eltérően értelmezi a Galilei és a Két Bolyai bemutatójának sikerét és kritikai fogadtatását is: “Sikert láttam és láttunk, sikernek örültem és örültünk; olvastam bírálatokat pro, bírálatokat contra: ez a világ rendje, és jaj annak az irodalomnak, amelyből ez hiányzik.” Németh pedig még új könyvét is úgy látja, hogy az “bő alkalmat adott különféle bosszantásra”.

Rónay György Németh önértelmezésétől eltérően értékeli az életmű fogadtatástörténetét is: “Kevés magyar írónak volt akkora – megérdemelt és hasznos – visszhangja, mint Németh Lászlónak. Miért hát a szüntelen panasz, félreértésről, meg nem értésről, visszhangtalanságról?” A bíráló hangsúlyozza: a “Mégis kibírtam” sem érdem, hanem kötelesség. A kritikus hang itt valóban kioktató jellegűvé válik. Az író öndefinícióját felhasználva fejti ki, hogy ez “a szó galileista értelmében vett tudósszellem”-nek olyan sokat köszönhető “Németh László mindent megtesz, csakhogy pályáját, sorsát sötét színekben, s önmagát rendeltetésszerűen boldogtalannak tüntesse föl; de aztán, föloldásul, mindehhez hozzáteszi: »Egyáltalán nem voltam olyan boldogtalan, mint azt egy jövendő irodalomtörténész gondolhatná.”

Németh László műfordítással kapcsolatos írásairól szólva Rónay György kételyének ad hangot: “vajon valóban ezek a fordítás leglényegesebb kérdései? Kevesebb szó esik a fordítás stílusproblémájáról, a fordítónak-fordításnak az eredeti stílusához, hangszínéhez, lélegzetvételéhez való igazodásról, mint a szövegnek a fordító lélegzetvételéhez igazításáról…” Mégis elismeri, hogy Németh László “jegyzeteit, fejtegetéseit, kísérleteit minden fordító élvezettel és tanulsággal olvashatja.”

Rónay Németh László verstani kísérleteinek irányát helytelennek tartja: “a verset nem a próza felől kell megközelíteni, s a prózából nem lehet levezetni: ez szilárd meggyőződésem.” Mégis méltányolja Németh kezdeményező, vitára serkentő szerepét: “Mégis fontos, amit ebben a tárgyban ír, és régebben írt; hozzászólásaival itt is mindent mozgásba hozott, megjegyzéseivel itt is arra késztetett, hogy a dolgokat újra és alaposabban átgondoljuk; kihívta az ellentmondást, és a vita mindig tisztázásra vezet, ha jóhiszemű.”

Németh pedagógiai elveit is kétellyel fogadja Rónay, mert az író “maximalista” követelményei “legalábbis hiper-maximalisták”, pedagógiája nem igazodik az “átlaghoz”. Kétséges, hogy a pedagógus író “nem becsüli-e túl, mégpedig alaposan, az iskola, az »iskolások«, sőt egyáltalán az emberi természet teherbíró és befogadó képességét. Az ő tanterve: egy univerzális tehetség és műveltség tanrendje, csupa univerzális tehetségű növendék számára. Csakhogy, sajnos, nem vagyunk kivételek.” Rónay egy másik veszélyre is rámutat: “A nagy távlatok, fölényesen meglátott összefüggések az átlag számára rendkívül megvesztegetőek, de az út, azt hiszem, csak a kivételek számára járható: -- az utánzás itt végtelenül veszélyes lehet.” Németh “enciklopédizmusa” helyett azt az igényt tartja reálisnak, hogy az emberek végső soron egy, esetleg két dologhoz szakszerűen értsenek. Abban egyetértenek, hogy “ma a tömegműveltségnek kell megközelítenie a régiek egyéni műveltségét”, “ennek megvalósítása elsőrendű nemzeti érdek is. Ami vitatható: a hogyan. Az ő módszere kétségkívül jó lehet egy »kitűnőek iskolájában«, sőt a legkitűnőbbekében.”

Rónay szerint az általános gyakorlatban Németh pedagógiai stratégiája “néhány kivételtől eltekintve, kiművelt emberfők helyett, félő, hogy csak zsúfolt agyú emberfőket teremtene.” Németh hétmérföldes csizmában “Kontinenseket szeret lépni a műveltségben.” Az átlag ember pedig inkább szaporázni szereti lépteit, hogy a számára elérhető talpalattnyi földet tudásában birtokává hódíthassa. Rónay kételkedik, hogy megéri-e “egy ilyen korunk műveltségét bármilyen egyénien és tájékoztatóan összefoglaló, és bármennyire sikerült is, de végtére mégiscsak összebarkácsolt, mások által is elkészíthető enciklopédia, hogy munkájával az író idejét és erejét vegye el?” Kérdés, hogy nem nyom-e többet a latba például A kísérletező emberben olvasható olyan írói remeklés, mint “a Németh László legjobb regény-lapjaival vetekedő, s a maga nemében páratlan Iskola Kakaskúton című írás: jellemzésnek, észlelésnek, ábrázolásnak, friss íráskedvnek ez a pompás teljesítménye?”

Nyilvánvalóan félreértés, hogy “Népfőiskola, nép-egyetem terve helyett A kísérletező ember valamiféle hipertónia-főiskola tervével zárul.” Rónay György ugyan megismétli, hogy “Részemről nem illetheti, csak tisztelet és megbecsülés” még ellenkezéseiben is “a fáradhatatlan kísérletezőt, a »mindig ugrásra kész«, késszel soha be nem érő galileista szellemet, azt, aki a sors-hozta rosszat vizsgálat és alkotás magasabb költségvetésében mégiscsak hóvá írja, ha aztán kedvetlenül nagy mínusz jelet ró is a pozitívum elé. A mínusz jelet azonban le lehet törölni, és marad egyetemes hasznunknak a jelentő plusz.” Kritikájának a végén Rónay konkrétan megfogalmazza, mire is gondol: “Kevésbé számon tartani a betegséget, igen; és kevésbé azt, amit alkotott, meg amit alkotni nem volt érkezése; kevésbé kommentálni a művet és a pályát, s a fölszabadult időt és erőt a műveknek ajándékozni, amik megalkotásra várnak. (…) Miért egyszerre írni műveinket is, meg a saját irodalomtörténetünket is? Nem jobb, könnyebb is, hasznosabb is, az utókorra hagyni, ami az utókor dolga? Miért is szóljon műveiért, ha szólnak azok épp elég fennen s elég maradandóan magukért?”

Hölvényi György válaszolt Rónay György kritikájára. Jellemző, hogy Rónay nem reflektált Hölvényi reflexiójára, és írásban Németh sem reagált Rónay bírálatára. Hölvényi felidézi Rónay György egyik korábbi jegyzetének a megállapítását: “… az írónak az a dolga, az a kötelessége, hogy meglássa, megkeresse benne az embert, szétboncolja s újra összerakja a jellem egész gépezetét, mert különben kicsinyes bosszúállás látszatába keveredik.” (Vigilia 1958. június, 367. o.) Hölvényi György kritikai válaszának kiindulópontja: “Rónay tudomásul vette Németh László betegségét.” Mivel a diagnózis kétségbe vonására aligha lehet alapja, “fel kell tételeznünk, hogy Rónay tényként elfogadja az író betegségét. Akkor pedig felvetendő a kérdés: milyen humanizmusból fakadó motiváció indíthatta arra, hogy ezt a jegyzetet így megírja?”

Tudjuk, könnyebb tetten érni az olyan írók katolicizmusát, akik inkább a hitet, az üdvösséget, a kegyelmet fogalmazzák meg, nem pedig ezek vágyát, olykor éppen hiányát, nemritkán magát az istenhiányt is. Hölvényi a legérzékenyebb pontra, Rónay vallásosságára hivatkozik. Felrója, hogy “a minap vezércikkben publikált vallásossága erkölcstanának kétezeréves elve, hogy fontosabb az »anima alterius«, »a másiknak a lelke«, mint az enyém. Így joggal kérdezhetjük Rónay Györgytől, vajon mennyiben látta, hogy ez a jó felében személyeskedő írás használni fog a »beteg«, »gyógyíthatatlan«, magát hajszoltnak érző Németh Lászlónak?”

Hölvényi céltudatosan idézi Rónay Györgynek mesteréről, Horváth Jánosról szóló vallomását: “Erre nevelt és tanított: a tények iránt való becsületes figyelemre, s többek közt, közvetve arra is, hogy nem az ember van az irodalomtörténetért, s az irodalom történetében is elsősorban az ember az, akit keresnünk, szeretnünk és értenünk kell…” (Vigilia, 1960. június. 369.) Hölvényi ennek szellemében fordítja Rónay György egyik kritikai észrevételét a kritikus ellen. Bírálatában Rónay ugyanis szemére veti Németh Lászlónak, hogy könyvének negyedében önmagáról beszél. “Ezzel szemben Rónay kb. 450 soros Jegyzetében összesen kb. 250 sorban személyeskedik”, a könyvben szereplő 25 tanulmány közül kritikájában név szerint csak néhánnyal foglalkozik, és a fordításokkal kapcsolatos tanulmányokkal is csak általánosságban. Hölvényi példaként idézi, hogy Rónay “A tanügy rendezése c. tanulmányban nem látja meg még az előremutató gondolatokat sem? Szinte hihetetlen, hogy a Levelek a hipertóniáról c. fejezetben Rónay csak egy embernek önmagával való fölösleges bíbelődését látta meg. Ki merné állítani, hogy csak ez van ott, és semmi más?” Szerinte a műfordításról szóló Németh-írások többet érdemelnének a kétely észrevételezésénél: “vajon ezek-e a fordítások leglényegesebb kérdései”.

A Németh László pedagógiájával kapcsolatos Rónay-kritika “a »botcsinálta bírálók« gyanús, mindenhez értésére” emlékezteti Hölvényit: a “súlyos és megoldásra váró, a magyar nevelésügy vezetőit és névtelen munkásait egyaránt foglalkoztató kérdést csekély, élettöredéknyi és nem is mainak mondható pedagógiai gyakorlattal pár mondatban megítélni enyhén szólva: merészség.” Kiemeli, hogy a tájékozatlan olvasónak talán jól hangzik, de valójában “pontatlanság” Rónaynak ez a megállapítása is: “A kísérletező ember voltaképpen nem más, mint öt és félszáz lapos kötetben egy évfolyamnyi Tanú.” Hölvényi bírálja az író személyével és a művel foglalkozó sorok “bántó aránytalanságát”, a bírálat integráns részét jelentő kritikából az elemzést hiányolja: “a sokrétű megfigyelésen alapuló véleményalkotás helyett valami egészen mást találunk.” (…) Adós maradt Rónay annak a súlyos megállapításnak bizonyításával is, hol hirdette Németh László a részt egésznek?” Elismeri, hogy vitatni lehet, “vajon érdemes-e esszékbe ennyi és ennyi személyes ügyet belevinni. De azzal semmiképpen sem lehet egyetérteni, amit Rónay megállapít: »amit a rosszból jóra írt, illetve alkotott, azt visszaírja rosszra”.

Hölvényi megkérdőjelezi Rónay Györgynek a Németh László iránti hálájáról írt sorait is: “Érzésünk szerint ez a Jegyzet nem az említett hálából és adósságból született”. Az a véleménye, hogy a Rónay által rajzolt “térkép” elrajzolt, nem hiteles, mert kritikai értékelései “igaztalanul mutatják Németh László embervoltát. Rendkívül helytelen képet kapna az a hazai vagy külföldi olvasó, aki Rónay György írása alapján ismerkedne meg Németh Lászlóval, az emberrel. Annál is inkább, mert kevés olyan író van, akinél az írás tanításának hitelét a szerző embersége annyira fokozza, mint éppen Németh Lászlónál.” Ezt az erkölcsisége eddig még senki ki nem kezdte. Rónaynak legalább azt észre kellett volna vennie, hogy Németh minden írásában “pedagógus hév lüktet”, hogy “minden szubjektív életérzés ellenére, Rónay kioktatására nem várva, napról napra, hétről hétre, esztendőről esztendőre legyőzi önmagát és tehetsége egészét a közösség szolgálatába állítja.” Zárásként pedig Pascalt idézi: “On croyait un écrivain, on trouve un homme” – “Írót vártam, embert találtam.”

Hölvényi Györgynek a Rónay György kritikájára adott válaszát Németh László önjellemző módon köszönte meg: “Nem író védett meg, hanem egy tanár.” Összefoglalásként elmondhatjuk a vitáról: Rónay György megrótta az írót, hogy panaszkodik sok baja, betegsége miatt, holott másoknak is bőven volt bajuk és részük a mellőzésben, megaláztatásban. A végtelenül etikus és igazságos Rónay György bírálata sebet ejtett Németh Lászlón. (Rónay György fia, Rónay László szerint “Egyiküknek sem volt igaza. Apámnak nem kellett volna olyat írnia, hogy Németh László »panaszkodik«, Németh Lászlónak meg nem kellett volna ezen a kritikán annyira megsértődnie.”)

Kétségtelen, hogy Rónay György a Levelek a hipertóniáról megítéléséhez nem rendelkezett kellő szakmai-orvosi kompetenciával. Ekkor még csak a Levelek a hipertóniáról anyagát ismerhette csupán, de nem a csak 2001-ben megjelent az Írások a hipetóniáról című könyv teljes anyagát. Meg arról is megfeledkezett, hogy az orvosok általában különös betegek, mert rögtön következményekben és szövődményekben gondolkodnak, a végső veszélyhez mérik állapotukat. Németh László szerint: “Ez a könyv arról szól, ami mindnyájunkkal megtörténik egyszer (…) hogy gyógyíthatatlan betegek leszünk, s a betegség mint kígyó, egy magányos Laokoónt, elkezd körülfolyni, szorítani, ropogtatni…” Szándéka szerint “minden érzelmi elemet” félretéve, “csak azt hagyja meg magából, ami életében is egyik sajátsága volt, a dolgokkal szembenéző könyörtelen gondolkozást.”

Kiváló orvosok, Vekerdi László, Szállási Árpád, Kiss László számos társukkal együtt egészen másképpen látják és értékelik a Levelek a hipertóniáról jelentőségét. Az sem lehet véletlen, hogy a márciusban megkezdett levélírás öröméről maga az író is így számolt be a karácsony megírt 12. levélben: “Munkáim közt – a Tanú-t, Iszony-t, a Galilei-t is beleértve – nincs egy sem, amelyre a befejezés pillanatában olyan büszke lettem volna, mint most erre a három-négy íves levélsorozatra.”

Németh László racionálisan vet számot életlehetőségeivel, éppen ezért figyelmeztetéssel kezdi leveleit, mert tudja, hogy mindnyájunkkal megtörténhet egyszer, hogy “gyógyíthatatlan betegek leszünk, s a betegség mint kígyó, egy magányos Laokoónt, elkezd körülfolyni, szorítani, ropogtatni… Az író – maga a szorongatott Laokoón – itt szándékosan félretolt, más művekbe söpört minden érzelmi elemet, s csak azt hagyja meg magából, ami életében is egyik sajátsága volt, a dolgokkal szembenéző, könyörtelen gondolkozást.” Ő is az értelemhez fellebbez, mint nagy elődei és kortársai közül oly sokan. Hiszi, hogy az értelem “hű, bevált fegyver” a betegség ellenében is. Bizonyítani akarja, hogy a lekicsinylően kezelt “esetmegfigyelés” is hozhat termékeny gondolatokat.

Előtanulmányokat végez, áttanulmányozza Lang hipertóniáról szóló könyvét, kiemeli egyik alaptételét: “a környezet, az élet nyomása az, ami a betegséget létrehozza”. Rábukkan a leningrádi blokáddal kapcsolatos orvostörténeti adatra, amely szerint az ostrom idején sokan váltak hipertóniásokká, de a blokád elmúltával vérnyomásuk visszatért normális értékekre. Következtetése: a “környezet, az élet nyomása az, ami a betegséget létrehozza”. Saját megpróbáltatásait ebből a célból veszi számba: “Írói erőm tetőpontján, amikor dőlt volna belőlem a mondanivaló, napi 10-16 órát a más gondolatain bíbelődtem. Munkámat amellett sokszorosan ellenőrizték…” Végkövetkeztetése: “…elnyomott indulataim betegítettek meg”. Felvetődik benne a kérdés: az emberi magasvérnyomás-betegség egyik formáját nem tekinthetjük-e »iszonyhipertóniának«?” (Dr. Kiss László: Kínok tövisében. Nagy emberek – hétköznapi kórok. (Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 1997. 117.)

Németh valóságot ír, amikor azt konstatálja, hogy belőle “négyévi szakadatlan éjjel-nappal folyó fordítás után iszonyt vált ki a gépelőpapír”. Amint a kényszerű műfordítás gályapadját, most hipertóniája okait, betegsége gályapadját is laboratóriummá alakítja. Feltételezi, hogy a lázgörbéhez hasonlóan elemezhető a vérnyomásgörbe is. De rájön, hogy az “iszonyhipertónia” mellett létezhet “ihlethipertónia” is, amikor a szívének oly kedves erdélyi írók kivonatolása, a “legélvezetesebb munka” is iszonyingereket vált ki belőle a vérnyomásgörbe tanúsága szerint. Felismeri, hogy magas vérnyomása agyi eredetű, a gondolkozás szervének, az agykéregnek, a cortexnek a megbetegedése, vagyis a “corticosis” a legmegviseltebb szervünk sejtbetegsége. (Kiss László: i.m. 119.) Sótlan agydiétára fogja magát. Tudta: a tünet eltüntetése még nem jelenti a betegség megszűnését. Az agydiétával csak a betegség tüneteit sikerült eltüntetni, az agykéregsejtek esendősége megmaradt.

Németh László dolgozóasztala fölé ekkor került oda a József Attila-idézet: “Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Németh László pedig azt vallotta: “a rend minden szellemi munkásnak nagy erőmegtakarítás, a betegnek azonban a rend varázsszertartás: ezzel tartja távol a rossz-szellemeket.” Kertet ás, vizet hord, mosogat, megtapasztalja, hogy a könnyű fizikai munka a hipertónia egyik legjobb orvossága. Olvasóinak és betegtársainak üzeni: “a betegségnek is fölébe kerekedhetünk, ha tanulmány tárgyává tesszük.” 1954 karácsonyán nemcsak saját korának, de az utókor egészségpolitikusainak és általában a politikusainak is máig érvényesen ezt üzente “hipertóniás episztoláival”: “Az emberi agy nem bír el mindent, s olyan feltételeket kell teremteni neki, amelyek közt nem betegszik meg.”

Dr. Kiss László hangsúlyozza, hogy Németh László nem ismerhette még Sellye János stressz-elméletét, de pontosan rátapintott a ma már laikusok előtt is ismert stressz és hipertónia összefüggésére. “Agydiétájából” kiinduló “átnevelési programja” ma is a hipertónia, különösen az ún. határérték-hipertónia, azaz a kezdődő betegség kezelésének alappillére lehet.” (I. m.: 122.) Bár az utolsó levélben nem kis malíciával jegyzi meg, hogy az episztoláit olvasó orvosoknak “nem lesz nehéz fölényüket megőrizni”, mégis találhatók ezekben a levelekben olyan valódi gyöngyszemek, amelyek ragyogását a rohamosan fejlődő hipertóniakutatás sem tudta elhalványítani. Ilyen az egyedi eset megfigyelésének fontossága, mert “a mai orvoslás, mint valami gépekre támaszkodó statisztikai tudomány, mindig csak az esetek ezreiről hajlandó következtetést levonni.”

A másik, 1954-ben még eretnekségnek számító következtetése: “a hipertóniás betegnek nemcsak a vérnyomás-értékét kell megmondani, de akár vérnyomásmérője is lehet, mint ahogy hőmérője van.” Németh László hipertóniás betegségének első konstatálását követően még 17 évig élt, a lassú, alattomosan előrehaladó agyi érelmeszesedés azonban halálának okozója lett. (Kiss László: i. m.: 122.) Németh László elméleti és gyakorlati kísérletezője volt önmagának, lányainak, tanítványainak, életének, orvosként, gondolkodóként önmaga sorsát is szerette volna racionálisan befolyásolni.

Ma már kiváló orvostörténész kutatók állítják és bizonyítják, hogy Németh László az életét hosszabbította meg azzal, hogy önmagán is eredményesen kísérletezett, a lázgörbéhez hasonló vérnyomásgörbén figyelte állapota változásait. Ma, amikor kiváló orvos-történészek jóvoltából már többet tudunk Arany epeköveiről, Tompa Mihály szívbetegségéről, Ady Endre vérvirágos betegségéről, Móra “fejedelmi sárgaságáról”, Babits gégerák miatti elnémulásairól, Kosztolányi ínyrák okozta szájsebéről, Tóth Árpád végzetes tüdővészéről, Csáth Géza tragikus szenvedélybetegségéről, Karinthy Frigyes szörnyű fejfájást okozó agydaganatáról, másképpen értékelhetjük Németh László hipertóniáját és hipertóniáról szóló leveleit is.

Rónay Györgynek ebben a kritikájában maga a mű és a humánus tartalom, a művek genezise, a műben megvalósuló alkotói szándék és a mű autonóm világának értelmezése nem kapott kellő figyelmet és elismerést. Németh valóban a kísérletező szemével nézte önmagát, az embert, a világot. Az élet értelmének végső miértjeit kutatta. A Rónay György kritikája nyomán Németh Lászlóban keletkezett sértettség, sérelmes állapot szerencsére egyszerűen megszűnt, amikor a Nyugat második generációjához tartozó, ma már méltatlanul elfeledett írónő, Bohuniczky Szefi temetésén, Németh László és Rónay György példamutató gesztussal kibékült egymással.

A Vigiliában Rónay György búcsúztatta Bohuniczky Szefit. A szociálisan érzékeny regény- és novellaírót, a szegények iránti felelősség és a női lélek, az asszonyi sors értő ábrázolóját Schöpflin is becsülte és Móricz is szeretett. Ady, Babits, Móricz kézfogását őrizte, “a Nyugat értékeit és a Nyugat mértékét” nemzedékeknek adta tovább. Bohuniczky az író feladatának tartotta a “belső igazság útját”, “keblünk istenének” (Kazinczy) útmutatását “Az a szó: magyar, Bohuniczky Szefi ajkán nem pusztán anyanyelvet, nemzeti hovatartozást jelentett, hanem mindenekelőtt erkölcsöt: élő, olthatatlan, egzisztenciális hűséget ahhoz a magyarul érző és beszélő, magyar földbe és történelembe gyökerezett egyetemes igényű és felelősségű emberséghez, amelynek legkitartóbb, legtudatosabb, legbátrabb és legelkötelezettebb megtestesülése irodalmunk, költészetünk volt, Balassitól Berzsenyiig, Vörösmartytól Petőfiig, Aranytól Adyig és Babitsig, Keménytől Móriczit, vagy Pap Károlyig.”

Rónay György Németh-kritikája legalább annyira mutatja a kritikus sorsának alakulását, akkori lélekállapotát, mint ahogyan Némethet és művét jellemzi. Bírálatát felekezeti elfogultság aligha kaphatott szerepet, hiszen köztudott, hogy Rónay asztaltársaságában majdnem mindenki protestáns volt: Pilinszky mellett Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Ottlik, Vargha Kálmán, Vidor Miklós voltak a törzstagok. (Gyakran panaszdalok hangzottak el a nehéz léthelyzet miatt, amelyek mindig megértő, segítő fülekre találtak Rónaynál.) A Vigilia, egyben századunk Babits léptékű szerkesztőjeként Rónay György valóban szürrealista protestáns magyar költők és írók műveit is közölte, a felekezeti, származási megfelelésnél többre tartotta a művek minőségét. Nemes Nagy Ágnes is hangsúlyozta: Rónay tisztelte a sokféleséget, egyensúlyozó, kiegyenlítő személyiség volt.

Rónay György szerint “a kritika végső érettségében nem más, mint műelemzés módszereivel végzett jellemtanulmány”. Azt se feledjük, hogy az a Rónay írt Németh könyvéről a kritikát, aki a hatvanas évek válságos fordulóján ilyen számvetést készített: “Legszebb éveimet idegen istenek / oltáraira pazaroltam. / Más most aratja le. mit magának vetett. / Én meg itt állok kiraboltan.” A vallomás folytatása fontos indoklás: “Művetek magyarul hangommal lett örök, / Michelangelo, Rilke, Ronsard. / Saját művem viszont, mint friss szobrok mögött / a sérült kő, tört deszka, rom, sár.” A Némethnek dedikált verseket a kontemplatív misztika előzményeit jelző Anunciáció költője írta: “Egyetlen kis szavadtól függ a Történelem változása. / »Nem« -- mondod, és az üdvösség nagy terve összeomlik, / a próféta reménye hamuvá lesz…”

Nem hiszem, hogy bírálatát Rónay csupán Németh László könyvét lapozgatva, a “készletből élve” írta volna, bár kétségtelen, hogy jónéhány Rónay-kritikánál kevésbé eredeti és színtelenebb. Talán bizonyos fokú, bár hangfogózott pour épater indulati töltést is ki lehet belőle érezni. (Vannak, akik egyenesen Kosztolányi Ady-revíziójának hangvételéhez vélik hasonlatosnak.)

Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy Rónay Némethhez hasonlóan jellemformáló tettnek tartotta az írói kritika gyakorlását. Mindketten azt vallották, hogy erkölcs és szépség, erkölcs és esztétika összetartoznak. Mindketten “a létértelmet, a dolgok létezésének értelmét” kutatták. Mindkettőjüknek kijutott az oktalanságból, értetlenségből, rosszindulatból, az emberpróbáló szenvedésből. Rónay György, Németh Lászlóhoz hasonlóan, nem csupán az “értékek közvetítője” volt, hanem kivételes szellemi-lelki értékek teremtője is. Nem kedvelte, ha valaki keseregte sorsát, baját, magyarságát, azt szerette: ha valaki műveket alkotott, értékekkel gazdagította szellemi-lelki életünket, emberségünket és magyarságunkat. A lehetőség szerint száműzte a kritikai beállításból az ideológiát, mert az károsítja az alkotás minőségét.

Némethnél és Rónaynál is különösen fontos szerep jut a családnak. Rónay legnagyobb filozófiai költeményei kapcsolódnak a családhoz, Németh szinte egész életműve kötődik a nagycsalád gondolatához. Tudjuk, a benső igazság kinyomozásához rendszerint szükséges az idő távlata. A kritikusnál is döntően fontos a helyes tárgyszeretet, a szolidaritás, a helytálló szakértelem, amely ellen olyan sokan és sokszor vétettek. (Kosztolányi is írt ilyen sorokat Babitsnak: “A poézis nem a szifiliszes és impotens Ady Endrék, az agyalágyult Juhász Gyulák … előjoga…” Ki vitatná, hogy eme igaztalan és méltatlan, morálisan is súlyos véteknek számító, megbélyegző állítás ellenére mindhármójukat lehet tisztelni.)

Rónay György 1969-ben Németh László Az én katedrám című könyvéről mint “megszívlelendő példá”-ról írt recenziót. Érezhetően pompás judíciumra valló megértéssel, megbecsüléssel, sőt szeretettel közeledett Németh Lászlóhoz, de szó sincs itt régebben hibáknak tartott sajátosságok erényekké minősítéséről. Rónay hangsúlyozza: Németh László debreceni egyetemi pályázatának kudarca után is a saját “szabadegyetemén” tanított, amely “kiváló kiegészítője volt a »szabályos« egyetemnek.” Nemcsak hirdette, hogy tanítva tanul, de Szerb Antalhoz, Kerényi Károlyhoz hasonlóan, valóban tanult is. Írásai “nem katedráról, hanem a tanulópadból szólnak”, mégis “az izgató kalandokból, érzéki észleletekből összeáll egy irodalomtörténetféle”.

Miközben megszaporodtak az apró korszakok specialistái, az esszéíró elemi szükséglete, hogy az egész irodalom összefüggésrendszerével, főképpen pedig “a végzetes feledésbe” süllyedt régi irodalmunk értékeivel foglalkozzon. A szakmai céh képviselőit – néhány kivételtől eltekintve, mint például Horváth János – “nem a művekben megörökült s kellő átéléssel ma is kitapintható, hajdanvolt emberi lát és írói erőfeszítés” érdekelte, pedig a “betűkukacoknak átengedett művekből izgató olvasmány lesz; csak ne a mai szépirodalom kellékeit keressük bennük, hanem az emberi hevet és erőt, amely a maguk idejében létrehozta.” A gond abból adódik, ha a “betűkukacok” nem látnak ki a maguk fóliánsbirodalmából, többnyire már a szomszéd fóliánsbirodalmára sem. Fontos tudatosítanunk, hogy “ez az irodalom mit jelentett egy korábbi nemzedék írójának, s hite szerint milyen kohézív erőt, hovatartozást szíhatnának belőle ezután is egy lazuló nemzet szétgurulóban levő atomjai.”

Németh László “az élet igényével” közeledik az irodalomhoz, például a remek kompozíciójú Debreceni disputához, amelynek “minden mondatából kiérzik az öröm, amivel a szöveget nézi, ízleli, újraéli. Nem filológ kedvteléssel, hanem a lélegzés, az izmok örömével. Ezért is lát meg jóval több aktuális életet a szövegben a filológus érdeklődésű vizsgálatnál. Számára a szöveg nem puszta »tudományos anyag«, hanem elsősorban emberi élet. Tájékozódása nem »szakmai« jellegű, hanem vitális igényű: életre kelt, hogy élettel gazdagodjék…” A régi magyarságot képviselő Heltai prózájának hatására írja: “Pironkodom, amikor ebben a nyelvben a lelkemet megöblítem.” Rónay szerint Németh célja, hogy lelkét fölfrissítse: “nem a filológ vagy nyelvész vadász szimatjával, hanem hol örvendezve, hogy »pironkodva« , a közvetlen személyi kapcsolat részvételével, engagement-jával.” (Engageant: megnyerő, vonzó; engagement: kötelezettség, tartozás, ígéret, kötelem.)

Rónay György szuverén kritikusként rámutat Németh László izgalmas és termékeny megközelítésének veszélyei re is. A fogalmai személyesek és bizonytalanok, mert például a “heroizmus”-t “ki-ki a saját heroizmus-fogalma és eszménye szerint értékelheti és magyarázhatja, s rakhat belőle aztán alapot a saját ilyen vagy amolyan «heroizmusa« alá. Meg kell tehát tartani az egyensúlyt, s a személyes élmény szárnyait -- »az ügy érdekében« -- mindig jól megterhelni az objektív tények«, vagy ha tetszik, a filológiai hitelesség ballasztjával. Úgy, ahogyan ezeknek a tanulmányoknak a többségében láthatjuk: ezek itt anyaggal dolgoznak, nem puszta »eszmékkel« vagy éppen indulatokkal.”

Németh Lászlót nem kötötték tudományos dogmák, illemszabályok, nem a tudományt akarta továbbépíteni, hanem ő maga akart “épülni”, és másokat is hasonló épülésre serkenteni. A méltán híres Kemény-tanulmányban így rögzíti alapelvét: “Nagy értékeinket megóvni, a változásokban kitartani, a történet alkalmait a magyar nép javára kihasználni”. Rónay hangsúlyozza, Németh László “egyre inkább ezt, és egyre inkább úgy, ahogyan ő a magyar nép javát és természetrét látta. Mások, lehet, másként látták; de ez más kérdés…” A recenzens saját eltérő véleményére is utal: “a magyar nép javának értelmezése szerint módosul, szigorodik, válik egy-egy esetben a korábbinál merevebbé Németh László nézete irodalmunk némely sarkalatos kérdését és mozzanatát illetően.” A nyelvújítással kapcsolatos felfogása az 1930-as tanulmány Kazinczy-értékeléséhez, “az édes új stíl” telibetaláló megnevezéséhez képest a tíz évvel későbbi, Janus-arcban már különbözik a korábbi megértéstől: “Hogy a nyelvújításra nem volt különösen nagy szükség: Faludi minden árnyalatot győző prózája önmagában is bizonyítja…” Rónay úgy véli, az eltelt tíz évben nem a súlyok változtak meg Németh serpenyőjén, hanem maga a mérleg változott a “sorskutatás” szellemében. Rónay az esszéíró Németh László arcvonásait rögzítve emeli ki az egyik legkorábbi irodalomtörténeti esszé önjellemző megállapítását: “Azok közé a nagy képzettségre támaszkodó, spekuláló tudósok közé sorozzuk, akikben a tények nem mozdulatlan rögök, de új és új hipotézisek építőkockái. (…) Az a született kettősség birkózik benne is, amely minden nagy tudósra jellemző: heves indulat, amely a roppant anyagot a szenvedély erejével köti önmagához s egy folyton egybevető, kombináló, eldobó és vállaló készség, amely a szellem született ruganyossága.”

Ez “az anyagot léthez kötő szenvedély” érezhető például a szemléletfordító, nagy tanulmányban, az 1932-es A Nyugat elődeiben. Az én katedrámban “vannak fölfedezésszerű, nagy anyagismerettel és könnyű írói tollal megírt rövid esszék, mintaszerű, csupaélet arcképek, mint a protestáns kor és a tizenhetedik-tizennyolcadik század portrésorozatának legtöbb darabja, köztük a remek Bethlen Miklós, vagy a Bethlen Katát megidéző Sziget Erdélyben, a Csokonai s aztán a könyvnyi Berzsenyi; vannak írások, amelyek az igazi nagy magyar esszé, a Péterfy-féle méltó folytatásai, mint a Széchenyi vagy a Kemény Zsigmond; vannak vitára serkentő, nagy kísérletek, mint a Magyar ritmus: -- ha »tanulópad« Az én katedrám: ez még mindenképpen olyan tanulópad, amelybe érdemes beülni, akkor is, ha a Németh László ajánlotta közös tanulást itt-ott inkább vitára cserélnénk.”

Rónay György a vitatott írásokban sem annyira a tények “érzéki észleléséről” vitázik, “mint inkább arról a magyar jelleg- és sorsszemléletről, amely néha az észlelés irányát is meghatározni látszik; sőt nem is annyira magáról a szemléletről, hanem inkább csak arról, mennyiben befolyásolja, esetleg mennyiben vezeti félre itt-ott az észlelést.” Rónay György legszebb erényeit mutatja a recenzió zárása: “Tegyük hozzá: még ha néhol érzésünk szerint félrevezetné is, végső soron abból is haszon származik, új szempontok fölvetődése, régiek átértékelése, s akármiről legyen szó, mindenben az élet egész személyiségét állásfoglalásra serkentő, tehát még a tagadással is teremtő árama.” Ezután következett Németh László és Rónay György kapcsolatának legszebb és legtanulságosabb mozzanata.

Irodalomtörténeti tény, hogy Rónay a harmadik nemzedék tagjaként ténylegesen sok szempontból különbözött Németh Lászlótól és nemzedékétől. A kérdéskör vizsgálatakor figyelembe kell vennünk Rónay Gellérthegyi ódájának (1942) gyötrő kérdését is: “Hogy adjak számot? Éltem, és hiába. / Vetésem bánat, és termése gyász.” De a legjobb hagyományainkban gyökeredző magyar humanizmuson felnőtt, az irodalom történelmi felelősségét hirdető, a legmagasabb emberi és szakmai minőséget képviselő, a “vedd számba életedet” elvet valló Rónay tudta, “a legegyszerűbb életigazságokat mindig magunknak kell fölfedeznünk a magunk számára, s az esetek nagy többségében későn fedezzük fel őket.” Tudta azt is, hogy “egy szép napon minden dokumentummá válik”. Azt vallotta: “ami életünkké lett, azt nem vethetjük le, csak az életünkkel. Túlnőhetünk rajta, de belénk nő, és ha tévedés volt is, nagyobbak leszünk vele. Egy gyűrű életünk évgyűrűi között. De az életünket ezek az évgyűrűk alkotják.”

Németh László halálát követően Rónay György tanulságosan szép két verset közölt a Vigiliában (1975. 7. sz. 454-455.): A N. L. régi háza a Rózsadombon 1973 őszén címűben kapcsolatuk történetéből felidézi az 1943. májusi találkozásukat, amikor “egy egész holdas éjszakát” átvitatkoztak. A N. L. régi háza a Rózsadombon 1975 tavaszán című versében pedig, 32 évvel az emlékezetes, éjszakába nyúló találkozás után, az emlékekből kérdésekkel eleveníti-jeleníti élménnyé a tanulságot: “Mi mindenre jó / harminckét év az ember életében? / Érésre vagy fogyatkozásra, folytonos / vitára másokkal vagy önmagukkal (mint azon / a régi éjszakán), kinyílásra, bezárulásra, / s minden másnál inkább elérni, menthetetlenül, / mindegy, a magányos vagy kölcsönös / keresztrefeszítés küszöbéig. / De vajon ki feszít keresztre? Mi magunkat? / Mások minket? Mi másokat? Akarva, vagy / csak mert kimondjuk, mi mondjuk ki, amit egyedül / ő mondhatott (vagy mondott is) magáról?”

Rónay tudatosítja, hogy a szándék és akarat nélküli bántás következménye is lehet megbántódás, súlyos sérelem: “A szöghelyek mindenesetre ott maradtak, / noha már vér folyt belőlük, amikor / egy sír fölött, a Farkasréti temetőben / fáradtan felém nyújtotta kezét.” Igazi későn felismerőként a “veszítve szeretünk igazán” jegyében, a síron átnyúlva fogott kezet egymással a két mirabilis lélekember, a magyar szellemiség két reprezentánsa. A kései tanulság a túlélő költő számára a katartikus erejű kiengesztelődés ellenére is a keresztény lélek szűnni nem akaró lelkiismereti terhét hagyta örökül.

Katartikus erejű és szépségű, emlékállító szándékú és művészi erejű feloldási kísérlet a vers: “Igazam volt? Igaza volt? Egy örök honi pör / részeseiként olykor szembeszállnak / egymással is az egyet akarók. / S hogy kinek volt igaza, és kinek milyen / igazságot oszt az Idő: oly egyre megy már, / ha az egyik fél aktájára visszavonhatatlan / pont tétetett, s a másik itt marad, a másik / pörös fél igazával és sebeivel, / elmarasztalva vagy fölmentve – mindegy. / Ki pöröl síron túlról, vagy a síron túlra át, / ha már kezet se nyújthat, hogy a sebnek, / amit ütött (nem ütve) legalább a melegét / még egyszer érezhesse? / Van, akin a szüntelen / kapott sebektől vértté edződik a bőr, / hogy nem érez ütést, köpést – sebezhetetlen; / s van, kit a sérelem (vélt vagy valódi) csak / még sajgóbban érzékennyé stigmatizál; / de hogy egy stigma mitől stigma: mindegy, / ha egyszer fáj (s aki érezte máson, annak / a másik sírontúljáról is visszafáj).”

Németh László és Rónay György kapcsolatára is érvényes Szerb Antal megállapítása: “az irodalom a lélek válasza a sorsra”. Rába György hangsúlyozza: “Rónay György költészetének ez a fontos vonása: szemében a vers mindig tanúságtétel maradt”. A legszebb tanúságtételt fejezi ki a Németh Lászlónak szignált vers gesztuson túlmutató eszmeisége, lélektiszta számvetése az emberi és művészi igazság szolgálatában: “Vagy már akkor is, negyvenhárom májusában / ott lüktetett a tenyerén a stigma, csak / nem vettük volna észre? (meglehet, hogy / stigmatizáltnak született?)

Alig telt el három év és eltávozott az élő irodalomból Rónay György is. Jelentőségéről, Babitséhoz hasonlítható organizátor szerepéről – a róla szóló egyetlen könyv, Tüskés Tibor kiváló monográfiája után is -- méltatlanul keveset tudunk. Rónay A hajós hazatérése című versében vallja: egyetlen otthonunk “a föld, ahova mégis, mindenhonnan visszatérünk.” Szerb Antal szerint: “Ha a versek megmaradnak – talán a lényeg marad meg.” Hisszük, ha Németh László művei megmaradnak: talán a lényeg marad meg.

Nem a ma divatos kánonok kanonizált ítészei avatják klasszikussá Németh Lászlót és életművét, hanem a magyar nép újraalkotó tehetsége, mert klasszikussá bárkit és bármit csak a társadalom művet újraalkotó, reprodukáló tevékenysége avathat. Németh centenáriumán ugyanaz a kérdés, mint amit Babits Petőfi örökségét tudatosítva feltett: “Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? / Ki meri meglátni, ki meri idézni / az igazi arcát?”(…) “hogy árván maradva megrablott birtokán / mondhassa a magyar: »Kicsi az én szobám, / kicsi, de nem börtön.«” Érvényes József Attila kérdése is, amellyel Ady emlékét idézte meg: “Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta / szóval, tettel és hallgatással is?”

Németh László változó és súlyos körülmények között sokszor és mélységesen átélte, megszenvedte Babits Mihály egykori dilemmáját, a Mért nem szólok, mért csak hallgatok? című, sokáig kéziratos verstöredékének mementóját: “Ember voltom szégyenelni kell, / magyar voltom szégyenelni kell. / Mondtam: Ember vagyok! és e szóért / kitagadott őrült nemzetem. / Mondtam: magyar vagyok! és e szóért / megvetettek legjobb társaim.” Sajnos, arról ritkán esik szó, hogy Németh László életében nemcsak viták, sérelmek, de tanulságosan szép kibékülések, kiengesztelődések is voltak. A megértés és belátás példamutató gesztusait sem szabad homályban hagyni. Németh életében volt olyan, mégpedig Hatvany Lajoshoz fűződő barátság is, amely haraggal kezdődött, ádáz vitákkal, ellentétekkel folytatódott, végül mégis a megértés, tisztelet, sőt a baráti szeretet akkordjaival végződött.

Németh László számos vádra válaszul írta: “Arra, hogy kivel mint bántak, mennyire ismerték félre, van objektív mérték: az, amit egy életen át összeírtak róla. Én sosem kívántam más emlékművet, mint ezt: a rólam írtak összegyűjtését, kiadását. Nem azért, hogy támadóimat pellengérre állítsam; mentségül inkább, hogy művemet milyen közegellenállással szemben kellett a világba nyomnom.”

Azoknak pedig, akik kényszerűségből kénytelenek elismerni, hogy az “éleslátó vak” Németh László “valamiképpen mégis halhatatlan”, de azért döfködik, remélve, hogy majd nekik sikerül ledöfni, korunk szövegértelmezési felfogásainak egyik előzményeként idézhetjük 1932-ből származó felismerését: “Tulajdonképpen rettegnünk kell az időt, melyben egymás hegyén-hátán alszanak az ellentmondó ítéletek és gyűlölnünk az utókort, mely csodálatunk tárgyát többé nem a mi csodálatunkkal nézi. Nincs örökké élő mű; a művek meghalnak és feltámadnak. Hogy fel tudnak támadni, ez a halhatatlanságuk.”

Németh László attól félt, hogy az utókor kiiktatja magából műveit, amint szerinte Széchenyi utókora rendre megvalósította Széchenyi terveit, de kiirtotta magából Széchenyi szellemiségét. Kétségtelenül igaz: nemcsak Ady, nemcsak klasszikusaink, de Németh László életművének is “Nemzete szellemében kell elkészülnie. Németh Lászlót könnyebb félreérteni, mint megküzdeni megértéséért, és főképpen eszményeinek megvalósításáért. Tragikus szemléletű, veszélylátó íróként az élet értelmét, az emberi tevékenység célját, a közösség rendjét, a moralitás és a szellem nagy kérdéseit kutatta. Nem az “úgyis elbukom”, hanem a görögökben megcsodált “ha el is bukom” elvet vallotta a “mégis morál” jegyében. Életműve hatalmas életigenlő örökség művészi foglalata, a XX. század egyik legegyetemesebb magyar létdokumentációja. Legjobb műveiben kegyelmi tudást közvetített: ő sem csak “keseregte a magyarságot, hanem alkotta is.”

A napjainkban is fel-felparázsló, Németh László-ellenes támadásokra, újra és újra felhevített vádakra, indulatokra, vitákra tanulságul Benjámin László szavai érvényesek. “Elcsitulnak a szertelen indulatok, / düheinket felfalja a föld; / s az utódok lemérik: / hány grammot nyomnak mázsás pöreink.”

Németh László és Rónay György között példaértékű kiengesztelődés katartikus szépségű tanulsága korunk legfontosabb követelményét példázza. Napjainkban korparancs a kiengesztelődés önmagunkkal, egymás iránt, a világ iránt, egyéni, közösségi, nemzeti, felekezeti és emberiség méretekben, nem a felszínen, hanem lelkünk mélyén – életünk és üdvösségünk érdekében.

A Németh Lászlónak ajánlott, kötetet kitevő versek közül tömörségével, egyetemes költői minőségével emelkedik ki Pilinszky János Ama kései című négysorosa, amelyet a költő a Nagyvárosi ikonokban (1970) nyomtatásban is íróbarátjának dedikált. Ebben a miniatűr remeklésben hitelesen, a legmagasabb művészi fokon, mint Hölderlin döbbenetes kétsorosaiban, prófétikus erővel őrződött meg valami maradandó a Németh László életéről, szellemi örökségének sorsáról: Ama kései, tékozló remény, / az utolsó, már nem a földet lakja, / mint viharokra emelt nyárderű / felköltözik a halálos magasba.

Ez a verset elsőként Vekerdi László értelmezte, rámutatva arra is, hogy a vers sugárzó központja, a “viharokra emelt nyárderű”: Erdély-metafora, amelyet Pilinszky Németh Lászlótól kölcsönözött. Az Erdély aranykorára utaló poétikus képet és verset a költő dedikációval adta vissza eredeti szerzőjének. A záró sorban a “felköltözik” ige és a dermesztő “halálos magasba” ellentéte egyszerre fennkölt és rémisztő; a halál egzisztenciális kérdését érinti, a szellemi örökség sorsát sejteti. Pilinszky szerint Németh László elnémulásával, a halálával valami végérvényesen megszűnik: a “tékozló remény” felköltözött a halálos magasba.

Azoknak pedig, akik szeretik kijátszani egymás ellen az írókat, a figyelmébe ajánlok Pilinszky és Németh László levelezéséből két részletet: “De ha valakit szeretek a magyar irodalomban, az ma is Te vagy. (…) erkölcsben és művészetben a magam módján változatlan példaképnek tekintelek, s ezt a meggyőződésemet soha senkivel szemben egy pillanatra se árultam el. Örök hálával: János”. Egy másik idézet pedig felülmúlhatatlanul megerősíti az előzőt, éreztetve, hogy Pilinszky Németh Lászlóról mennyire a tisztelet és elismerés hangján szólt és gondolkodott: “Öreg fejjel is »kritikátlanul« és csodálattal tudok viszonyulni csak Hozzád. Köszönöm mindazt, amit akarva s akaratlanul életre szóló ajándékként kaptam Tőled. Örök hálával és szeretettel: János.”

Napjaink régtől veszedelmes szellemi állapotát ismerve, félő, hogy kettéhasadt, majd sokfelé szakadt szellemi-irodalmi életünk képviselői későn ismerik fel Németh László örökségének fontosságát és mindenkori időszerűségét, Fodor Andrással szólva: “a közös ügy szavát”. Ma is időszerű a Homloka égöve alatt költőjének kardinális kérdése: “S most újra nézem, / nézem csak a képét. / Homloka égövét. Alatta / elfértünk volna mennyien! / S kérdem veletek együtt: / amíg élt, / megérdemeltük-e?”

Szomorú tapasztalatokból kialakult meggyőződésem, hogy Németh László korokon túlmutató értékekben, tanulságokban bővelkedő életművével a tágabb értelemben vett utókor, vagyis jelenünk is méltatlanul bánik. Hiszem, hogy a Minőség forradalma, a Magyarság és Európa, az Európai utas, az Irgalom szerzőjének életműve mélyen gyökeredzik abba a kereszténységbe, amely nélkül, a keresztény-keresztyén etika nélkül, az erre az etikumra emelt Németh László-i minőségeszmény nélkül nincs és nem is lehet “emelkedő nemzet”, sem méltó jövő, sem európai magyarság.

Nagy Gáspár Éjszakáimban lámpafény című, Németh László halhatatlan szellemének ajánlott költeménye időtálló igazságot tudatosít. “A szív meg leszámolt eleitől fogva, / idővel, bajjal, üldözőkkel: / a férfi a halál suhogó árnyékában élt, / bár igazán sose halt meg, / de azért jobb és értőbb utókort remélt.”