Ady Endre a „Szép magyar sors” című ciklusban, a „A tavalyi cselédekhez” című versében írja: „Testvéremül elfogadom, / Ki tiszta ember és magyar / (…) Kirabolt, szegény, kis magyar,/ Kitárul a felé karom, / Kit magyarrá tett értelem, / Parancs, sors, szándék, alkalom…”

Dosztojevszkij:„Minden ember felelős minden emberért.”

Szabó Dezső:„Minden magyar felelős magyarért.” 

(1940. Ludas Mátyás Füzetek 59. A bánya mélye felé.)

„A kultúra nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója.”(Németh László: Molnár Albert zsoltárai és ritmikájuk, 1928.)

A kultúra lényege: küzdelem a felejtés ellen… A kultúra lényege szerint áldozatvállalás, vagyis: áldozat… 

Németh László:„Egy gondolat ereje nem az, amit mond, hanem amit ad.” (Kisebbségben, 1939.)

Illyés Gyula szerint is a közösségi kontextus határozza meg a személyiség szemléleti-önértelmezésbeli lehetőségeit is, ebbe a meghatározottságba kifejezetten etikai jelentéssel telített még az alkotói szerepfelfogások logikájában is: 

„A tehetség nem afféle ajándék, amellyel sarokba lehet vonulni magánüdvű szeszkortyintgatásra. Kölcsön az, letét, amelyről számadást az Isten vagy az ördög vár…”(Illyés Gyula: Kettős köszöntés. Tiszatáj, 1981.5.sz.)

„Két egysorsú, egyfájdalmú és egykincsű testvér ők: a magyar tehetség és a magyar nép.” (Németh László: A minőség forradalma.)

Németh László, 1901-ben született Nagybányán, esszé-, regény- és drámaíró, a magyar népi írói mozgalom eszmeteremtő és mintaadó személyisége. Valójában mindig a maga egyszemélyes mozgalmát képviselte. 1919-ben érettségizett, a bölcsészkarban csalódott, átiratkozott az orvosi fakultásra. 1925-ben orvosi diplomát és fogorvosi szakképesítést szerzett. Sokáig több fővárosi iskolában is iskolaorvosként dolgozott. 

1945 után Hódmezővásárhelyen a Bethlen Gábor Gimnáziumban tanított, majd pedig műfordítóként tevékenykedett. 1954-től szabad foglalkozású íróként alkotott. Életműve kivételes egység és teljesség, műfajai: egy egyetemes kifejezőkészség különféle megnyilvánulásai.

Legfőbb példaadója Ady volt. Tőle örökölte a magyarság tragikus sorsérzését: a szembesülés etikai imperatívuszát. „A szétszóródás előtt” költőjét a magyarság iránti mélységes szeretet és a valós helyzetelemzés igénye egyszerre jellemezte: „Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre, / Volt utonállók új utbanállóknak / S  míg úrfajtánk egymást s a népet falta, /Tunya álmainkat jég verte  /  S még a Templomot sem építettük föl.”

A „Templomot sem építettük föl” kérdésben Kányádi Sándor szelíden vitatkozik Adyval. Szerinte irodalmunkban, főképpen líránkban felépült -- és újulva folyvást tovább épül -- költészetünk virtuális temploma. Janus Pannonius latin kápolnát emelt. Balassi reneszánsz életvággyal -- az elérhetetlen tökéletességet keresve -- végvárak köveiből építette ezt a virtuális templomot, rakta le alapjait. Zrínyi a nemzeti helytállás és megváltás esélyét örökítette meg festői képekben, monumentális védfalakkal erősítette meg nemzetünk virtuális templomát. Berzsenyi mélyzengésű orgonát teremtett,  Kölcsey és Vörösmarty szószéket emelt, amelyről a haza és haladás igéit, az emelkedő nemzet reményét hirdették maradandó szépséggel. Petőfi szélesre tárta a templom kapuit, hogy oda bárki mezítláb is beléphessen. Arany János a főhajó és a kereszthajó fölé kupolát épített poézisre csodálatosan alkalmas nyelvünkből. Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Szabó Lőrinc, Radnóti, Pilinszky, Weöres, Nagy László és költőtársaik folytatták a templomépítést: újabb hajók, kupolák, oltárok emelkedtek költészetük virtuális templomában.

Babits Hazám című versében „zeng a bazilika”, a „Szent király városa” című költeményében pedig „csodás álomról”, a „fő Magyar Templom”-ról álmodik: „Templom kellene, / magasság, mint e Dóm, mélyen a közös égbe” emelkedő. Németh László a magyar irodalom „templomépítő” géniusza esszében, regényben és drámában is. Életművének főhajója: esszéírása, a főoltárt pedig: „A minőség forradalma” képezi.

Esszéírása kísérlet, vallomás és vita: az emberi lélek önkeresése. Ady nyomán a veszendő „magyar szellemi erők organizátora”, majd pedig „nemzedékszervező” akart lenni. A „készülődés” időszakának (1925-1932) végén  szakított a Nyugat táborával. Saját utat választott: maga írta és adta ki 1932-1936 között Tanú c. folyóiratát. A magyar esszéírás legmagasabb szintjén közvetítette az európai gondolkodás és irodalom  eredményeit: Szophoklész, Arisztophanész, Goethe, Keats, Dilthey, Gide, Proust stb. 1934-ben Gulyás Pállal és Fülep Lajossal együtt megalapította a Válasz c. folyóiratot. Pályakezdésének történetét Ember és szerep (1934) c. önéletírása tartalmazza. Részt vett az Új Szellemi Front (1935) reformkísérletében, de hamar kiábrándult a hatalomból. A magyarság nemzettudatát szerette volna újraszőni, a népi elkötelezettségű értelmiségiekből „új nemességet” akart szervezni. Az 1935-ös év kiemelkedő esszéi: San-Remo-i napló, Magyarok Romániában.

Az 1938 és 1944 közötti háborús időszakban is hirdette a szomszédos népekhez, a „tejtestvérekhez” fűződő sorsközösséget. Abban a „néma tejtestvériségben” hitt, amelyet „nem a politika csinált s a politika sem szaggathat el.” Szerinte a „tejtestvérek-eszme” adottság és utópia: a történelem erkölcsi ellenereje. Európát a magyarságon át látta, értelmezte: Magyarság és Európa (1935). Hangsúlyozza, hogy „Az európai művelődés: az első igazi polifon kultúra. Ez a szépsége, ereje, nagysága.” Életcélja, hogy ebben a polifóniában a sorstól a magyarságnak szánt „hangjegyfüzetet” tudatosítsa.

A Kisebbségben (1939. március-április) c. munkája a második világháború előérzetében, vívódások és töprengések közepette született kiáltvány és program. A nemzeti önvédelem szándéka, egy új „Bach-korszak” veszélylátó képzelete hozta létre e vitairatot. Szerzője, történész- és írókortársaihoz hasonlóan, a múltat értelmezi. Azt kutatja: utat tévesztett-e a magyarság valamikor? Kialakítja és mitologizálja a „mélymagyar és hígmagyar” tipológiát. A „hígmagyarok” az asszimilált idegenek, akik a 19. század elejétől egyre fontosabb szerephez jutnak a magyar politikában és kultúrában, miközben a nemzetalkotó magyarság kisebbségbe szorul. „A szellem »zajtalan katasztrófáját« ugyanis abban látta, hogy az idegen szellemiségű kapitalizálódás hatására Magyarországon éppen a kultúraalkotó nemzeti értékek szorultak kisebbségbe” (Kulcsár Szabó Ernő). Kultúrakritikai tipológiáját a történelem tragikus fénytörésbe állította. A vitairat élesen megosztotta a „népi” és az „urbánus” tábort, az eszmei szempontból erősen differenciált magyar  progressziót. A „kisebbségben” metaforát azóta is súlyos tanulságokkal telíti a magyarság tragikus történelme.

Esszéírói csúcsteljesítménye: A minőség forradalma (1940-43). Európai horizonton összegezi és bírálja a korszak eszmevilágát, irányzatait, tudatosítja a nemzeti hagyományrendszer jelentőségét. Egyaránt elvetette a fasizmust, a fajelméletet, a kapitalizmust és a kommunizmust. A humánumot féltette tőlük: a kommunizmustól a szabadságjogokat, a kapitalizmustól a szociális igazságosságot. A kettő között egy „harmadik út” lehetőségét kereste. 

„Mintadiákként”, „éltanulóként” az önképzést és a nevelést önmagán kezdte, családját is életelvei kísérleti szigetének, terepének tekintette: Lányaim (1943).  Iskolaorvosként városi diákok világának szociológiai rajzát adta, a pubertáskor élet- és alkattanáról végzett orvosi megfigyeléseket, értelmiségi vizsgálatokat: Medve utcai polgári (1943).  Méltó értékelést adott Móricz Zsigmond-ról (1943), az etikum, a humánum és a minőség jegyében értelmezte Az értelmiség hivatásá-t (1944).

Az un. második, vagyis az 1943-as szárszói konferencián tartott beszédében a magyarság lehetőségeit, az értelmiség erkölcsi felelősségét elemezte. Nemzeti „reformtervet” vázolt fel. A hatalom várományosait figyelmeztette: a jövő politikai berendezkedését és intézményeinek rendszerét a magyar társadalom hagyományaira és érdekeire kell majd építeniük. A konferencia előadói főképpen a „harmadik oldal” elméletét vitatták, de az értelmiséggé váló néptömegek funkcióváltásáról is erőteljesen polemizáltak vele. Németh látnoki módon szögezte le: az értelmiség  nem „másodrendű munkásosztály”, hanem  elsőrendű termelőerő. Küldetéstudatát így összegezte: „Ma az értelmiség a Noé bárkája (...) benne menti magát a jövő nagy utópiája is: az osztályok valódi összeölelkezése -- egy megtisztult értelmiségi kultúrában.”

1945 után a oktatásügy nemzetnevelő jelentőségét hangsúlyozta: A tanügy rendezése (1945). Hódmezővásárhelyen tanítva tanult, műveltségét megújító „tapasztalat- és álomátadást” végzett. A pedagógus hite éltette: az ember többre tanítható meg és jobbá nevelhető. 1951-től 1956-ig, amikor a politika tilalma miatt saját műveket nem publikálhatott, műfordítóként „gályapadból laboratóriumot” épített. Vértelen szellemi hódítást végzett, tízezer oldalt fordított magyarra. Közte az Anna Kareniná-t, Ibsen Nórá-ját. Tolsztojról a világirodalom legszebb esszéjét írta: Tolsztoj inasaként (1956).  Az etikum és minőség jegyében legfőbb álma az „Emelkedő nemzet” (1956) volt, és egy olyan Magyar műhely (1957), amelyben „a nemzeti feladatok az egyetemes algebra szerint az egész világ használatára oldódnak meg”. A szocializmust a nyugati civilizáció „szabadságával, vállalkozó kedvével” akarta beoltani, saját arculatunkra formálni.

Óriási műveltséggel írt, eltérő témájú, de egységes gondolatrendszerbe illeszkedő írásokat tartalmaz A kísérletező ember (1963; 1973.) és a Kiadatlan tanulmányok I-II. (1968). A Sajkódi esték (1974) esszékötet briliáns esszéje A „vallásos” nevelésről. Az ősit a modernnel egyesítő sajátos újító szintézisként értelmezi a „bartóki modellt”: Bartók és a tizenkilencedik századi zene. Önmagának és műveinek termékeny kommentátora volt. Önéletrajzi írásainak gyűjteménye: Homályból homályba I-I. (1977) és az Utolsó széttekintés (1980). 1989-ben jelent meg az Életmű szilánkokban és évtizedes hányattatás után látott napvilágot a Sorskérdések. 

Németh életművének jobboldali mellékhajóját, számos ragyogó oltárt képezve alkotják regényei. Szubjektivizálta és intellektualizálta a magyar prózát. Művekkel bizonyította: „A művészet akkor is varázslat, ha az ember realista”. 

Szépírói ambícióihoz az apai „nagy búr család”, a „szilasi fundus” adta az antropológiát és szociológiát. 1925-ben Horváthné meghal c. művével megnyerte a Nyugat novella-pályázatát. A prousti inspirációkat is felhasználó, esszéisztikus Emberi színjáték (1929) társadalmi körképnek indul, végül egy alakra redukálódik, előlegezve Németh nagy „tudat-regényeit”, „regénymonódiáit”. Főhősének kivonulása a társadalomból egyszerre lázadás és menekülés. Elbeszélői hangját, ábrázolási módszereit a Gyász (1935) c. „tudat-regény”-ben találja meg. Hősnője, Kurátor Zsófi élektrai típusú „kariatida”. A gyászmagatartás túlzása ember- és életellenessé, az erény túlhajtása vétekké válik. Az ószékely balladák komor atmoszféráját árasztó regényben hibátlan egységbe olvad a lélektani, a társadalmi és a mítoszi sík. A magyar prózafejlődésben Németh főképpen a lélektani irányultságú „tudatteremtéssel”, „lélekállapot-rajzzal” hoz eredendően újat. 

A Bűn (1936) „abortív dráma”, a társadalmi reformokkal rokonszenvező értelmiség felelősségét tudatosítja. Az Utolsó kísérlet nagyszabású befejezetlen regényciklus. Átfogó képet ad a korszak szociális és kulturális viszonyairól, a főhős önépítésének útját ábrázolja. Németh László műhelyében a lírai szépségű mítoszregény fejlődési és nevelődési regénybe, végül pedig esszéregénybe nő át (Kocsik szeptemberben, 1937, Alsóvárosi búcsú, 1938, Szerdai fogadónap, 1939, A másik mester, 1941). 

Létmodellt kereső, korszakkifejező igényű remekműve az Iszony (1947). Ez az európai rangú „tudatregény” Kárász Nelli és Takaró Sanyi pokollá váló házasságának történetét beszéli el. Nelli „szörnyeteglétnek” érzi házasságát. Sokrétű, testi-lelki iszonyata miatt lesz férje gyilkosává. Sorsképlete, alkata a kozmikus lét „egy aspektusát”, értéktípusát példázza. Emberi méltóságát, tisztaságát, autonómiáját védi. Nem képes „a világgal elegyedni”: „kemény és ragyogó, mint feje fölött a csillagok”. Egyik tanulsága: „Az emberek viszonyát nem az szabja meg, hogy mit érnek, hanem hogy mit akarnak egymás életében.” Jellegzetes a regény „társadalmi csiszolata”, szociológiai alapozottságú korrajza, lélektanisága és a főalakok „mítoszi sugárzása”. „A mítosz a teljesség iskolája”: az eszme áttetsző változata, az „üstökös csóvája” az eszmék holdudvarán. Hősei plasztikusak, szoborszerűek. Németh szerint egy igazi szobor sem más, mint „egy tudat vonalakra, anatómiára lefordítva”. Az író analizáló géniusza, ábrázolásmódja magyar és európai hagyományokat újít. Narrációja is mintaadó jelentőségű. Az Iszony világirodalmi rangú remekmű, az értékválasztását igenlő és tagadó olvasókat egyaránt magas esztétikai élményben részesíti.

Hódmezővásárhelyi élmények tárháza az 1949-es Égető Eszter  (megjelent 1956-ban). A regény színtere Csomorkány, a magyar vidékiség, elmaradottság jogosan kritizált modellje, de felhangzik fölötte a „mozarti dallam”: a történelmi bizalom feleselő szólama is. Égető Eszter csodálatos közösségteremtő hősnő. „Akarat és belátás” harcában a belátás vezérli: „a körötte támadt életfolton valami édenkertfélét próbál teremteni”. Édenalapító kísérleteit folyton szétdúlja a történelem vihara és a „férfiőrület”, de mindig újrakezdi a körötte lévő szigetnyi világ humanizálását.

Az Irgalom (1965) a szépíró eszmei testamentuma, „a fényre jutás káprázó keresgélésétől a fénytől megválás búcsúszaváig” fogja át az írói pályát. Hősnője, Kertész Ágnes a szembesülés erkölcsével tanulja meg: „az eszményítő csodálatnál mennyivel nagyobb, emberibb érzés az irgalom”. Ágnes medika, az író „Medici-kápolnájának” legszebb „kariatidája”. Irgalomra szoruló nagy elfekvőnek látja az egész világot. Az irgalom-elv alapján vallja: a sánta emberiségnek „hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.”

Az életmű baloldali mellékhajóját Németh drámái alkotják. Az epikusabb szövegalakítású magyar drámát görög és francia inspirációkkal, az ibseni és csehovi dramaturgia számos vívmányával gazdagította, mély gondolatisággal újította meg.   A Bodnárné (1931) és az Erzsébet-nap (1940-1946) szorosan kapcsolódik a Gyász világához. A Villámfénynél (1936) a Bűn drámai ikerpárja. Németh hőstipológiája a drámában is a „hős”, „szent” és „szörnyeteg” hármasságát mutatja. Az igazságszeretet által felidézett tragikum drámaváltozata a VII. Gergely (1938). „Sorskörökbe tipró” főalakja „egy démon természetével” tört szent dolgokra, hogy megőrizze a közösséget megtartó eszme tisztaságát. Szavait Németh saját sírfeliratának szánta: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a hazugságot”. A Bethlen Kata (1939) az „erdélyi Antigoné” sorsának történelmi példázata: „...ha kövenként szedik szét a régi Erdélyt, én az utolsó szegletkövön akarok gubbasztani és fohászkodni.” A „sziget-család-nagycsalád”  eszményeinek foglalata a Mathiász-panzió (1940-1945). Hősnője, Gróti Ágnes etikumra emelt minőségeszményt képvisel. Szigete már „olyan Noé-bárka, melynek nem lesz Ararátja”(Grezsa Ferenc).

1945 után Németh érdeklődése „a kor mitológiája”, a történelem felé fordul. A magyar küldetéstudat tragikumát jeleníti meg a Széchenyi (1946). Tudatosítja: „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié: székesegyház.” Döbling sorsmetafora: „menny és pokol”, egyben „csodálatos nemzeti szentély”. Széchenyi végső, nemzetébresztő tette: a „szent csontok lerakása”. Önfeláldozása  tiltakozás a zsarnoki „üdvözítéssel” szemben.  Halálával is népe életjussát, hitét, jogát és öntudatát erősíti.

Németh szerint a dráma igazi színpada a lélek. A Galilei (1953) hőse egyetemes célt szolgál, kikényszerített esküjét megtagadja: „nem az életéért áldozza fel becsületét, hanem a tudományért, az emberekért.” A Két Bolyai (1961) a magyar tudomány erdélyi héroszainak és tragikus küzdelmüknek állít emléket. A „történelem eszközeit”, az erőszakmentességet és fanatizmust kutatja a Gandhi halála (1962).  A Csapda (1966) Bulgakov és Iwaszkiewicz Puskin-drámájának magyar párja. Puskin élete: „kozák-tánc gúzsba kötve”. Jellemző, ahogyan Puskin arcvonásaiban cenzorként tetszése szerint válogat a cári önkény. A Négy próféta ötödik szereplője Deuterojazia, akit „a zsidó közösségen túllátó tapasztalat tanított meg népe javára világméretekben gondolkozni, s missziót találni.”

Legfőbb példaképei az erkölcs hősei: Tolsztoj, Gandhi, Albert Schweitzer. Monumentális vállalkozásaiban, haláláig, 1975-ig mindig etikai és közösségi megfontolások motiválták.  Bibliai- tolsztoji gondolatot képviselt drámahőse: VII. Gergely: „Szerettem az igazságot, az igazságot szerettem.” Attól félt, az utókor kiiktatja magából műveit, amint Széchenyi utókora rendre megvalósította terveit és kiirtotta magából szellemiségét.