Németh mítoszteremtő igénye már az Emberi színjátékban érződik. Regényeiben a mítoszi sugárzás ellenére a kifejezetten mitológiai kép számszerűen kevés. A 20.század modern mitológiai regényeiben, Thomas Mann-nál, Joyce-nál, Kafkánál és másoknál a meg nem oldott problémák megjelennek mítoszi metszetben is. Némethnél azonban más funkciót tölt be a „mítoszi csóva”, mitologikus gondolkodásának más a művészi szerepe.

B. Nagy László fejti ki: az „Emberi színjáték alkotója, amikor férfikorba lépett, szinte sértetlenül élte és örökítette  át a gyermekkor és a serdülőévek mítoszi világát. Ez a fejlődésellenesség, fáziseltolódás gyötörte az írót, szabadulni akart tőle: a regényben megformált mítosz ennek a lelkiállapotnak a művészeti tükre. A mű kettőssége is ebből ered: a főhős mítoszának születését és elkerülhetetlen felbomlását ábrázolja. Kivételes jelenség ez még lírikusoknál is. Az író nincs még harmincéves és „testes regénybe önti a maga mítoszát.”¹

A regény főhőse inger nélküli környezetben nő fel. Játszótere az udvarra korlátozódik, a kerítésen túlra csak a zölddisznó legendája emeli képzeletét. Szülei „nem is becézték, nem is verték”.² Apjának mesélő kedvét ébren tartotta, hogy „a mesék titkos bosszúalkalmak”. Ellenségeiből állította össze a Zölddisznó testőrségét. Zoltán szenvedélyesen rohamozta a képzeletbeli Zölddisznó várát, a farakást vagy a hóvárat:” eredeti ötletekkel szőtte még tarkábbra a farakás legendáját”^3. Ez annál is inkább lelki igény volt, mert „soha senkihez nem fűzte a test édes gyöngédsége, s minden szenvedélyessége befelé kárhozott, mint a néma angyal tüzes szózata”⁴. Túláradó képzeletében így indul meg a mítoszépítés, de játékát, a Zölddisznó várának ostromát is szégyenletesnek tartja, mert gyönyörtelinek érzi. Az álomvilágot, a mítoszt alakítgatja, de a valóság nem egyeztethető össze a gyerekkori mitikus világképpel. Zoltán képtelen befogadni a környező világ rázúduló tényeit, pedig: Amióta élt, a világ tényei szorongatták.” ⁵ A szemléleti átalakulással veszi kezdetét a mítosz radikális felmondása.

B. Nagy László az Emberi színjáték vizsgálatakor csupán tematikai nézőpontból, tárgyszerűen fogta fel a mítoszi vonatkozásokat. Pedig ennél több a mítoszi sík funkciója Németh Lászlónál: mint sugallat a mítosz az ábrázolás általánosító szféráihoz kapcsolódik. A hősök etikai kategorikus imperatívuszában a vallásos „gyökérzet”, az evangéliumi-keresztényi inspiráció a tápforrás, a társadalomképben az emberi minták egyetemességigénye, a pszichológiai jellemzésben az „archetipikus” érvénye.⁶ Németh Lászlónál a mítoszi sík generatív szerepet tölt be, az általánosítás eszköze.

Regényeinek mítosza nem élesen körvonalazott eszmei képlet vagy tényanyag, hanem csupán „sugárzás”, az „üstökös csóvája” az eszmék holdudvarán. Németh regényeiben a „mítoszi csóva a szintézisalkotás igényének jelölője, a minőségeszme eszköze. A Németh László-i regénymítosz az eszme áttetsző alakváltozata. Műveit a gondolatiságnak való alárendeltség jellemzi. A Németh-mitológia rendszerének, variációbőségének szisztematikus áttekintése itt nem áll módunkban, ezért csupán általánosabb problémafelvetésre szorítkozunk. Azt kiindulópontként állapíthatjuk meg, hogy mindenképpen más Németh művében a „legenda” és megint más a „dráma” mitológiája. A legenda típusában (Emberi színjáték)  inkább a biblikus, újszövetségi „mítoszi sugárzás” érvényesül, míg a „drámá”-ban a görögös ihletés az erősebb, a meghatározóbb. (A Németh-drámákban gyakori Passió-variáció is hasonló funkciót tölt be, például a Huszban vagy az Eklézsia-megkövetésben.)

A Németh László-i mítoszalkotás hasonlít Nietzsche felfogásához: „A mítoszteremtő tudat... nem keresi az igazságot, hanem létrehozza azt, s itt minden az erkölcsi minőségtől függ, a művészetben mindenekelőtt az alkotó tehetségétől.”⁷ Ebben az érelemben érezzük helytállónak A. Dorosevics megállapításait is: „A metafora a mítoszteremtés eszköze és lehetősége: a történelemtől való függetlenségre, általános érvényre, abszolút jelentésre és igazságra törekvő metafora, amelyet valóságként fogadunk el, maga a mítosz.” A mítosszal kapcsolatban a meghatározások hosszú sorát lehetne idézni, közülük kiemelkedik Thomas Mann mítoszértelmezése: „Az Én-nek a mitikus kollektívából való születését”⁸ beszéli el a mítosz. „A Faust az emberiség szimbóluma, és valami ilyesmivé kívánt válni a kezem alatt a József-történet is. Olyan kezdetekről szóltam benne, amikor még minden először volt. Éppen ez volt az újdonság ingere, a szokatlan értelemben szórakoztató az ilyenfajta mesélgetésben, hogy minden először létezett itt, hogy minden akkor alapozódott, a szerelem, az irigység, a gyűlölet, a  gyilkosság és még sok más. De az uralkodó kezdetiség ugyanakkor ismétlés, tükrözés, levonat; a szférák ama fordulásának terméke, mely a felsőt, a csillagszerűt lefelé irányítja, a földit viszont istenivé emeli, úgyhogy istenek emberekké, emberek viszont istenekké válnak, a földi a csillagszerűben mintaképét leli meg, és méltóságának egyéni jellegét abban keresi, hogy egy időtlen, mitikus szkémából származtatja magát, amelyet jelenvalóvá tesz.”⁹

Németh már az Emberi színjátékban is földközelből nyit távlatot, s a mítoszi-biblia vonatkozásokat fokozatosan erősíti fel. (A mítoszi egyetemességre törekvés itt bizonyos fokig gyengíti is a közvetlen társadalomábrázolást.)  Későbbi regényeiben is az alakok felnagyítására használja a mítoszi sugárzást.

A mítosz, főként a görög mitológia a realizmus gazdagításának lehetőségét tartogatta Németh számára. Jung nyomán, A teremtő lélek tudományáról szólva így fogalmaz:

„A mítoszok nem haltak és nem halhatnak meg bennünk, ha pedig nem haltak meg, gondozni és nevelni kell őket.”¹⁰

A mítosz kérdéskörére panorámaszerű kilátást nyit A mítosz emlőin. Németh fiatal  íróknak a mítoszok olvasását javasolja. A mítosz a teljesség megfogalmazására, megragadására tör. Létrejöttének feltétele a teljességélmény. Teljes világkép, világmagyarázat áll mögötte fedezetül: „A mítosz mindig vallás is, ha képei el is vesztették kozmogóniás hitelüket.(...) A mítoszok beszédessé teszik a vallásos érzést, s a teljes teremtést adják szótárul. Mert a mítosz a teljesség iskolája. Mindig az egészet nézi s még a mondák töredékeiben  is az egészről mond el valamit. (...) A mítosz azonban arányrend és kompozíció a legnagyobb anyagban, s nemcsak a teljességhez szoktat hozzá, de az arányokban  való ítélkezéshez is, ami az alkotás leglelke.”¹¹

Nem a letűnt kultúrák mítoszi világmagyarázatai, hanem a bennük kifejeződő teljességeszmény, levonható tanulság érdekelte Némethet. A mítoszi teljesség különösen fontos atomizálódott világunkban, amikor az ember önmaga általános lényegszerűségét, lét értelmét kutatja, s közben a személyiség elveszíti az objektív valóság biztos, átfogó ismeretét.

Németh a mítoszi alakok valóságfelidéző szerepét hangsúlyozza: a mítoszi alakok valóságfelidéző szerepét hangsúlyozza: a mítoszi hősnek: „csóvája van a mindenségben”; „ő nem egyén és típus: hanem mindig a természet és világ is.

Artemisz neve nemcsak egy szobrot idéz, hanem az erdő hangulatai, az állatok szökellései, a hold bujkálásai közül egy bizonyost: azt, amelyikben a világ az ő arcával néz reánk.”¹² Amint a Kalevala három nagy alakja (Vejnemöjnen, Lemminkejnen és Ilmarinen) is „magán túlérő” csóvát kap, éppúgy a modern regények „alakjai” is kaphatnak „mítoszi csóvát, s a zárt személyen áttetszhet: a kozmosz egy embernél általánosabb törekvése vagy hangulata”. Németh szerint: „Épp a mítosz tanít meg rá, hogy az igazi valóságban elférnek még az istenek is.” A görög istenekben nemcsak „világaspektusokat” látott, mint az ókorkutatók, hanem „nagy biológiai létalakokat” is. Vekerdi László írja: „De a mítosz - úgy, ahogyan azt ma «archetípussá« mély-pszichologizáltan értelmezzük - legfeljebb a karakterek megértéséhez szolgálhat erkölcsrajz gyanánt. (...) A mélypszichológia  századunk - úgylehet uralkodó - divatja; a görögök soha nem karakterologizáltak és pláne nem pszichologizáltak mítoszokkal. A mítosz emberek - eleven emberek, nem karakterek és személyiségek - helyét kereste a világban, a társadalom és természet világában, akár a népmese...”¹³  Az értelmezést megerősíti Németh megállapítása is: „az embereknek nem pszichológiájuk, hanem mitológiájuk van.”¹⁴

Németh görögségeszményét, múltba fordulását nem kis mértékben motiválta a korvalóság, amint a kor kihívása volt Kerényi Károly „sziget gondolat”-ának is fő indítéka. Kerényi ezt írja a Válaszban közölt Horatius-horatianizmus  című programhirdető tanulmányában: „Horatius tanácsa térbeli, szemléletes kifejezése az elfordulásnak mindattól, ami körös-körül a bűn terhe alatt nyög, és végromlással terhes, felszólítás a bátrakhoz, az élet tiszta szféráit felkeresni.”¹⁵

Gulyás Pál az ősi mítoszokban régi korok tudását kereste: „Mi a mythos? - A mélység üzenete”¹⁶ - írja. A népek lelkét, az emberiség közös tudatát vélte megtalálni a mítoszban. Mitologikus távlatba állította a köznapi dolgokat, a mítosztól a nemzet kollektív  tudatának, sorsélményének a kifejezését várta. A múlt mélységei vonzották - Németh kifejezésével - „a nagy kalóriájú szénrétegek, amelyekbe egész erdők temetkeztek.”¹⁷

A szimbólumok, rítusok, archetípusok gyakorisága századunk regényeiben azt az igényt jelzi, hogy olyan rendre lenne szükség, amelyet a modern utilitarizmus, az ésszerűség nem torzított el, nem szikkasztott ki. Németh idézi Nietzschét, aki azokról a fekete foltokról beszél, amelyeket a napba néző lát: „A görög költővel szerinte a fordítottja történt: a sötétségbe nézett s fényt látott. Ez a  sötétség fölé káprázott fény a görög derű. Úgy érzem: Élektra és Antigoné is ilyen rákáprázások. Az emésztő kéj fölött: hősi frigiditás.”¹⁸ Nemcsak az ember öntörvényűségére keresett Németh választ az Iszony alakketősének sorsában, az Artemisz (Diana) és Akteon mítoszi mintában.  Nemcsak a pszichikai egyedet, a mikrokozmoszt is láttatja, és az ember artemiszi kozmoszlétét is érezteti. Ilyen értelemben rokon a Németh László-i mítoszfelfogás Kerényi Károly mítoszértelmezésével: a mítosz „a világ természete egy ember jellemében elénk hozva.”¹⁹ Németh regényeiben a metaforikus jelleget erősíti a mítoszi vonatkozás, egyben tágítja a lélektani realizmus lehetőségeit, távlatot ad, hitelesítő tényezővé válik a lélekábrázolásban. A mítosz „egyszerre egyedi és egyetemes érvényű, téridőbeli és téridőn kívüli”²⁰ jellegét racionálisan, a realizmus hitelességéhez igazítva, arányt tartva alkalmazza.

Németh érdeme, hogy messze sugárzó, korokon túlmutató üzenetet tud regénybe sűríteni, az „egész életről” képes szólni. Takaró Sanyi életével fizet, neki a megváltó halál jut, Kárász Nellinek pedig a létezés büntetése, a megtisztulás lehetősége, az emberi tisztaság folytonosságának érvényesítése. Az élet artemiszi-akteoni, a valóság kárászi-takarói arcáról írja Sőtér István: „Kárász Nelli és Takaró Sanyi úgy állnak szemközt egymással, mint nyári kora délután égboltján a hold és a nap. Mint víz és tűz, mint meddőség és termékenység, mint éjszaka és nappal, mint csend és harsogás, mint hideg és forróság, mint igény és gyarlóság, mint szűziesség és paráznaság - mind Diana és Akteon ! (...) Diana mindig megöli Akteont! A délutáni Hold végül is megöli a Napot.”²¹ Sőtér szerint „A mitológia: mesévé dramatizált törvény.”

Az élő modellekről mintázott alakokat Németh az elvont jelképiség világába emeli, az alakba, sorsba öltöző gondolat, a történet, a gazdag, plasztikus, szemléletes nyelv „megtelik az általános felé villanó jelentésekkel”.²² Az eszmeiséget és a mítoszi síkot köti össze Illyés az Iszony francia kiadásához írott előszavában: „Ebben a minden ízében reális regényben a szüzesség istennője ereszkedik le a földre, s tépi darabokra azt, aki rá akarja erőszakolni, bele akarja tukmálni a fold mocskát, a köznapi életet.” Ennek a „pannóniai Tisztá”-nak, „kenyérdagasztó, csibeültető Eszmény”-nek a történetéről írja: „Az antik elkerülhetetlenséget éreztem a vaskos hazai tájakon.”²³ Amint a Gyászban az élektrai, az Iszonyban az artemiszi-akteoni mítosz, úgy az Égető Eszterben a Démétér-mítosz, az Irgalomban pedig az Élektra ikerpárjának elgondolt Antigoné mítoszi csóvája ragyog.

Németh realizmusa a valóságos életszituációkhoz való ragaszkodás, a hiteles tények, modellek, valóságos alakok révén nyer lehetőséget „az istenek színjátékára”. Amikor - Sükösd Mihály kifejezésével szólva - „a regény minden elemében zsugorodik”, Németh a „mítoszi csóva” révén mégis őrzi a művészi teljességigényt az intenzív teljesség értelmében. Elméletben vallotta, a művészi gyakorlatban igazolta: a mítoszi síknak tökéletes harmóniába kell olvadnia a többi regényalkotó réteggel. Elkerülte a tézisszerű mitologizálás csapdáit. A következő megállapítása értelmében járt el: „Az ember regénye meséjét nagyjából tudja, de a mítoszát írás közben kell megkapnia - tudomást azonban még akkor sem szabad venni róla.”²⁴ Ebből a szempontból a Gyászt még az Iszonynál is sikerültebbnek érzi. A formanyelvi újítások lázas kísérleteit elvetve ragaszkodott a realista esztétikai alapozású epikához. Béládi Miklós szerint: „A realizmus egyik új lehetőségét szabadította fel és tette járhatóvá a magyar irodalom számára.”²⁵ A vásárhelyi korszakban aztán elméletileg megalapozódik Németh természettudományos gondolkodásának legmagasabb, legtágasabb szintje, amely a mítosz és a görögség helyébe lép.

1980