A realizmus Németh egész gondolkodását és művészetét minősítő ismérv. Realizmusfelfogásában fontos helyet kap a műbe rejtett pedagógiai recept. A realizmus Németh számára a szellemi tisztaság, a művészi igazság princípiuma.

Németh a műfajok közül, Hegel nyomán a fogalmi szféra határán mozgó regényt helyezi az első helyre. Századunkban a regény kanonizált változatokat teremtett, és formákat újított. A regényírók feladták a nagyrealisták „mindentudó” írói pozícióját, biztos nézőpontját, tág horizontját. Németh megállapítja: a 19.századi regényekben „az alakok az élethűség gondos szövete alatt hordják szimbolikus jelentőségüket; az általános érvény bordázata az egyszeri esetnek.”¹ Figyelme a regény megújítói felé fordult, akik a szűkebb teret és időt intenzívebben tudják bejárni, teljesebben, mélyebben ábrázolni, a szereplők egyéniségét jobban képesek megragadni, biológiai, alkati, mélylélektani összefüggésekben megjeleníteni.

Németh nem a balzaci, tolsztoji eseményt teszi meg fő ábrázolási területnek. A társadalmi valóság ábrázolását is inkább az individuum felől vállalja. Hőseinek útja az egyén köreiből vezet a kollektívum, a társadalom közösségi övezeteibe. Tagja az ember „létbe vetettségének” (geworfen ins Dasein) egzisztencialista felfogását. Elismeri ugyan és ábrázolja is, hogy az egyes ember sorsa lehet a magányosság a  társadalomban (Gyász, Iszony, Szörnyetegek, stb.) mégsem a szociológiai természetű jelentségek a legfontosabbak a Gyászban és az Iszonyban. A társadalmi valóság a Gyászban inkább háttér, mint regénytárgy, az Iszonyban  pedig férfi és nő házasságbeli kapcsolatának aláfestője. Németh sem hőseit, sem eszméit nem öltözteti a nyugati elidegenedés és szkepszis köntösébe.

Németh László szintézisteremtő szépíró. Önmagára is  érvényes az Adyra vonatkozó megállapítása: „a magyar és világirodalmi erők sűrítője és transzformátora” volt. Dilthey nyomán hirdette: csak a „kifejező élet: a művészet” fejezheti ki valójában az életet. Tájékozódó szellem európai értékeket honosított és magyar értékeket emelt a világirodalomba.

Németh nemcsak a magyar irodalomban, de az európaiban, sőt a franciával  szemben is érdemei vannak Proust művészetének  korai értékelését tekintve. Proust ábrázolása, múltat átértékelő valóságlátása sajátos képtechnikával rögzíti a gondolkodás, a lélekállapot, önértékelés és emlékezés folyamatát. A prousti hős lelke „mélyrétegeibe” merül, hogy igazi énjét megtalálja, feltárja valódi lényét. Az író a „monologue interieur” módszerét alkalmazza, amelynek ellentéte az őrlődő-vívódó, oldódni vágyó, „kibeszélő” hősök módszere, a dosztojevszkiji „Monologue exterieur”.

A prousti módszer inspirációit egyesíti Németh a Dosztojevszkiji és tolsztoji ábrázolásmód tanulságaival. Móricz az objektív térben kiteljesedő, drámai jelenetekből építkezik, míg Németh „filmszerűen pergő képekben”. A cselekvés helyett a lelki folyamatok, lélekállapotok, az ember biológiai szférái helyett szellemi-lelki övezetei kerülnek ábrázolása középpontjába. A belső monológok, prousti, joyce-i „emlékezéstechnikáját”  ismerő Németh azonban nem veszi át a vívmányt, csak a sugallatait, ezért tud arányt tartani az emlékidézések, szabad asszociációk ábrázolásában, és képes a realizmus hitelét megőrizni.

Fontos nála a művészet megismerő funkciója is. Realizmusának igazolására Móriczot idézi: „én olyan embereket akarok csinálni, akiket éppúgy lehet figyelni, boncolni, tanulmányozni, mint a valóságos embereket. (....) Nem azt mondja, hogy élethűen, boncolhatóan másolja át az életből az embereket, hanem, hogy olyan emberi lelkeket csinál, akik valóságukkal szinte betolakodnak az emberek közé. Nem a noteszből folyik a realizmus, nem a megjegyzett adatok ezeréből; ezekből még senki sem állított össze élő embert. A realista író a lelkéből termi a valóságot (ez megint Móricz mondása) éppen úgy, mint az élet”²- írja Németh a Regényírás közben című műhelyvallomásában. Ugyanitt szögezi le: „Azaz a regényben a realizmus sine qua non. Feltétel, de nem bilincs.”

A szabadság éppen abban van, hogy az író „nem halássza, hanem teremti az emberi lelkeket”. Németh a teremtő realizmus híve, a realista módszer átformáló, kreatív jellegét hangsúlyozza.³ Szerinte a realista író a valóságot „újraszövi” egy „magasabb cél” érdekében. Stendhal, Dosztojevszkij, Tolsztoj nyomán nem „lélektani”, hanem „lélek-és tudatteremtő” regényeket ír. Célja: a „felület eredőjében a mélység összetevői”-nek az éreztetése. A realizmusban, az epikai ábrázolásban a valószerűség és létszerűség normájának érvényesülését látja: „az életszerű ábrázolás a legelvontabb látomásnak is művészi feltétele”. Műfaji kérdésekkel, műhelygondokkal foglalkozva az elméletben is hirdeti a művészi gyakorlatból leszűrt elveket.

Németh regényeinek eseménytörténete személyes beszédként jelenik meg. Elbeszélői szituációi gazdagok: a narrátor és az alakok, a narrátor és a történet, az elbeszélés viszonya, távolsága-közelsége, az azonosság foka a különbözősége számos változatot mutat.⁴ Regényeinek a szerkezete, narrációja csak látszatra egyformán hagyományos. Leginkább a Gyász, az Iszony és az Irgalom jelzi a lényegi változásokat.

A regényíró és alakjainak kapcsolatában, a regényalakok egymás közti viszonyában, a regényírói  nézőpontban a meghatározó tolsztoji inspirációk mellett érződik. Dosztojevszkij szellemujja is. A legnyilvánvalóbb kölcsönhatás Németh regényeiben - akárcsak Dosztojevszkijnél - a szerző elbeszélő és szemtanú elbeszélő közt található. Németh meghaladja az Iszonyban a hős egyéni tudatát háttérbe szorító szerzői beszéd és a dolgokat szubjektivitásban feloldó személyes vallomás közti ellentmondást: hőse és az író is megőrzi szabadságát, legfőbb nézőpontként érvényesíti a sajátját.

Németh regénymonódiáiban hozta a legnagyobb írói vívmányokat, bennük érvényesítette leginkább a dosztojevszkiji fogantatású ontologikus regény hozadékát. A társadalmikörkép-regényekben hagyományosabb a valóság rajza, bennük a tolsztoji minta az erőteljesebb. De még ezekben is a „dolgok jellegéhez” hozzáférni tudó realizmust művel. Felfogása szerint „belső realizmus, a dolgok jellegét kibontó hűség nélkül nincs nagy művészet”.⁵ Vallotta: „A művészet akkor is varázslat, ha az ember realista.”⁶ Szerinte a mű „külső és belső”  övezete egyaránt a valóság felfedezését és elemzését szolgálja, ennek pedig lényeges része: a „lélek valósága”. Egy műalkotás akkor valósághű, ha a külsőről rajzolt képe „hasonlít a világ színéhez”, a belső pedig „igazat mond  a világ szerkezetéről”.⁷ Megvalósítja elvét, amely szerint a művészi gondolkodás: „érzékeltetés a négyzeten”.

A legnagyobbak példáját követve szintetizálja a családi, társadalmi, történelmi szférákat, a biológiai-pszichológiai tényezőket orvos-alkattani szemlélettel, mítoszi síkon is érzékelteti „belülről determinált” regényeiben. Az ember időben állandó vonásai jobban érdeklik a múló, illanó tüneteknél. Osztja a freudi megállapítást: „Az ember, lelke dráma felépítésénél fogva, konfliktusra hajló.” Figyelme a tudat, a lélek, a szellem világa felé erősen kötődik. Németh regény-monódiáinak szubjektivizáló iránya nemcsak Móricz, de Kosztolányi, Babits, Déry műveihez képest is szembetűnő, az Adyról tett megállapítása őrá is igaz: „önpszichológiája” van. Az „önelemző” ábrázolás, a szellemi problematika és a lélektaniság összekapcsolása a regényíró Németh László korszakos érdeme a magyar próza fejlődésében. A magyar prózairodalom alapvetően a történelmi, társadalmi problémák megszólaltatója volt. Németh szintézist teremtett a hazai hagyományok és az európai értékek között. A XX. századi realizmust gazdagítva, újítva vonta művészetébe az elvont gondolkodást, az alkattan, lélektan vívmányait. A hazai problematika és az európai igény közt úgy teremt szintézist, hogy élményanyagát intellektuálisan megemeli és lélektanilag elmélyíti. Minderre azért volt képes, mert szépírói tehetségét segített kibontakoztatni a gondolkodó egyetemessége.

Művei igazolják: az igazi műalkotásnak csúcsa van, az élettől eltérően, mint a piramisnak. Az Emberi színjáték  hármas tagolása, dantei szerkezete folytatódik a Gyászban. Felépítése „piramis”-szerű: a hármas szerkezetben kilences, hatos és végül hármas tagolás érvényesül, ezeken belül pedig  hármas ütem és belső ritmus.⁸ Hármas fokozat érzékelteti az Iszony hősnőjének sorsalakulását, éppúgy mint a Gyászban Kurátor Zsófi lelkének bezárulását, szoborrá merevedését, eszmébe kövülését.

Németh a realizmust nem korhoz kötötten, nem periódushatárok közé szorítható irányzatként fogta fel, hanem sokkal inkább „a valóságtükrözés egyetemes hatályú és általános érvényű esztétikai alapelveként emelte  ki az irányzati jelenségek rengetegéből”.⁹ Nem bélyegezte művészetellenesnek a különböző irányzatokat, századunk formabontó, újító áramlatait, inkább igyekezett megérteni és felmérni az esszéírói, kritikusi tehetségéhez közelebb álló áramlatok hozadékát. Nyitottság jellemzi Proust - első szava volt róla a magyar irodalomtörténetben -, Gide, Joyce, Woolf, Huxley, Ayala, Pirandello, Powys műveivel kapcsolatban egyaránt. Tudta, hogy a század nem kedvez a realista tehetségnek. Ezért is tartotta nagy érdemnek Roger Martin du Gard művészetét: megőrizte a 19. század nagy realistáinak vívmányait, hozzáadta a 20. század filozófiáját, kizárta művéből „a kísérletező lázat.”  Az irányzatok tűzijátékában sem engedte magát eltávolítani „a hűségtől - a sorsában, helyzetében adott lehetőségek kihasználásától -, amiből a nagyság táplálkozik.” Joggal állapítja meg Fülöp László: „Németh László realizmuselve nem szűkítő, nem redukáló jellegű; nem az egyszerűsítés, megmerevítés és elzárás irányába mutat. Karakteréhez éppenséggel a nyitottság, a gazdagítás, a szélesítés tartozik hozzá. A modell tágas, nagy befogadó képességű, rugalmas változatát körvonalazta elméletben, s ennek a többdimenziós realizmuskategóriának a megvalósítására törekedett saját gyakorlatában is.”¹⁰ Grezsa Ferenc ugyanezt emeli ki: „A Németh László-i realizmus nem betolakodó oppozíció: teljesítményképessége fokozódik a módszer lehetőségeinek tágításával.”

Németh elismeri a „ képi tükrözésnek” a fontosságát. A Tolsztoji inasként című nagy esszéjében így fogalmazza meg ugyanezt a követelményt: a realista író „még amit elvet, annak is annyi hitelt, vonzerőt ad, hogy az olvasó nem érzi az elfogultságot”. Lukács Németh felfogásához hasonlóan vallotta, hogy a műnek az emberi kiteljesedést kell szolgálnia, az embernek mint nembeli lénynek az öntudatát kell fokoznia. A műben élménnyé kell tenni azt a lehetőséget, hogy az ember megtalálhatja helyét a világban, betöltheti szerepét a társadalomban, és átformálhatja, emberarcúra alakíthatja a valóságot.¹¹

Az Iszony szubjektivitása nem partikuláris, és nem „privatizálás” eredménye, nem akadálya az igazi objektivitásnak, hiszen az érzéki észleléstől az elvont általánosságig és vissza, a gyakorlatilag bejárható utat ábrázolja a megismerésben, ha nem is a szűkebb értelmű lukácsi valóságtükrözésnek megfelelően. Indítékértékű mozzanata pedig alapjában rokon a lukácsi kritériummal: „az emberi integritás védelme ad impulzust a legtöbb nagy realista valóságábrázolásnak”. Nem az Iszony, nem a Gyász, hanem az Utolsó kísérlet enciklopédikus teljességigénye rokonítható Lukács extenzív totalitásával. Még abban is közel áll a lukácsi realizmusértelmezéshez ez a fejlődésregény ígéretéből is sokat megvalósító realista nagyregény, hogy tárgyi teljessége sem háttér csupán. A század közepén azonban már nem az abszolutizált, egyetemessé és kizárólagossá tett szűkebb értelmű valóság-tükrözés volt a korigény a magyar prózában sem.

Kimondhatatlanul is célja Némethnek a Dosztojevszkiji és tolsztoji örökség 20.századi tartalommal telítése és megújítása. A Bűn, az Utolsó kísérlet, az Égető Eszter második része és részében az Irgalom közelebb áll - a tolsztoji-móriczi teljességeszmény, a társadalmi körkép révén - lukácsi realizmusfelfogásához, míg az Emberi színjáték, a Gyász és az Iszony távolabb. Az egyes regényeknek nem a viszonyítások, aránymódosulások, hanem az esztétikai értékek adják meg a rangot, a jelentőséget. A pedagógus szenvedélyű szépírót végső soron a rilkei Archaikus Apolló-torzó „Változtasd meg  élted!” elve vezérli. Némethnél egyre inkább az etikára tevődik a hangsúly, míg végül a minőség a szépírói műveiben is etikummá válik.¹²

1983