Arisztotelész szerint: „Az emberek jellemük szerint lesznek olyanok, amilyenek, de tetteik szerint lesznek szerencsések vagy ellenkezőleg.” A cselekedet jellege különbözteti meg a tragikus jellemet a nem tragikustól, hiszen „a jellemek tettek által nyilatkoznak meg”. Ontológiai végkövetkeztetése: „A tragédia nem az  ember, hanem a tettek és az élet utánzása.” A műfajelméleti kérdések végigvonulnak az irodalom-fejlődéstörténetén. Goethe szerint az epika gondolkodásmódot, érzületet, eseményt ábrázol, a dráma anyaga pedig a jellem és a tett. Schiller meghatározása szerint a dráma lényege a célra törekvő, a meghatározott akarat. Hegel a lírában a szubjektum, prózában az objektum meghatározó szerepét, a drámában pedig a kettő szintézisét hangsúlyozza.

Regény és dráma kérdéseit Diderot-tól Kemény Zsigmondig Gyulai Páltól napjainkig sokan kutatták. Hegel a dolgok totalitásának ábrázolásában az epika, a szenvedélyek totalitásának megjelenítésében a dráma lényegi ismérvét látja. Lukács György nem a műnemek anyagából, hanem a hősök jelentőségéből indul ki.²Szerinte az epika a világban élést, a dráma az erkölcsi fejlődés csomópontjait ábrázolja. Németh regényeiben és drámáiban egyaránt megtaláljuk a  morális csomópontok művészetét.

Nemcsak Shakespeare, de szinte minden drámaíró szeme előtt  a színpad lebegett, amikor alkotott. Németh László sem „papírszínháznak” dolgozott. Gogol megállapítása Németh darabjaira is érvényes: „A dráma csak a színpadon él. Nélküle olyan, mint a lélek test nélkül.” A cselekvésképtelen, megalkuvó alakok kívül esnek Németh érdeklődési körén. Művészi gondolkodásának igen erős az értékorientációs természete, és gyakran pátosz értékű az író személyes jelenléte. Bármennyire fontosnak tartja is a társadalmi létalap személyes oldalát, jelentőségben nem ad neki elsőbbséget.

Dosztojevszkijhez hasonlóan Németh is élesen drámai cselekményeket szerkeszt, de regényeiben  a drámai  feszültségek ellenére is alapvetően elbeszélői gondolatsorokat hoz létre. Németh végtelenül személyes³írói művészete sok szempontból különbözik Dosztojevszkij tudatos objektivitásától. Az ábrázolt valóság objektív tényei Némethnél erősebben hatolnak be a hős önkifejezésének szubjektív menetébe. Dosztojevszkij szigorúan elhatárolja magát a hős ítéleteitől, felfogásától. Némethnél kisebb az író és hőse közti distancia.

Németh önmagát szubjektív, belső hangra figyelő, „lírai burokba” zárt, vallomásos szépírónak tartja. Nem szabad azonban legmélyebb lírai azonosulásként értelmezni a Németh-regényeket, hiszen a tér és idő kategóriáját használják fel a tárgyiasulás hitelesítésére. Németh „eszményteremtő” szándékát mindig elfogadta a kritika, pedig nem is olyan feltétlenül egyértelmű ez a viszony. Boda Zoltán, Kurátor Zsófi, Kárász Nelli nem „eszménykép”, csupán az önelemzésből fakadó önalakítás, az individuális léteszmény egy-egy fokozata. Emberideáljának inkarnációja az író és hőse közti epikai „distancia” alapján megy végbe. Az individuálist meghaladó kollektív életeszményt betöltő Égető Eszteren át az eszménnyé tisztuló Kertész Ágnesig követhető nyomon regényeiben az inkarnáció folyamata. A Németh László-i regényforma a dráma felé nyitott: a monódia közelebb áll  drámához műfaji-tipológiai szempontból is, mint a „körkép-regény”. ⁴ A Németh László-i monódiák regénydrámák: a lélekábrázolás teljességigényével a sorson keresztül mutatják be az életet, a valóságot.

Németh tehetsége nem a novellának, nem a kisprózának kedvezett, inkább a regényeknek és a drámának. A novella melléktermék maradt, nem vált igazi műfajává, bármennyire jelentős szerepet kapott is a pályakezdéskor. Analitikus elméje a személyiség gazdag feltárását, a mély lélekábrázolást kedvelte. Mindez a novellánál, elbeszélésnél nagyobb terjedelemben valósítható meg hiánytalan művészi teljességgel. Igénye volt a tökéletes szerkezeti kimunkálás, a nagyobb kompozíció, a teljes alakrajz, a tudat tág sokoldalú feltárása, az elvont, intellektuális tudat világ jelleg. A Mezőföldi novellák hősei később a regényekben és a társadalmi drámákban váltak Németh „embermitológiájának törzsalakjaivá”.

Németh szerint a műfajok létét az igazolja, hogy mindegyik olyat tud adni, amire a többi képtelen: „A  regény emberi lelkeket tud teremteni (......) a lélek minden redőjét ki tudja bontani”.⁵ De míg négyoldalnyi tanulmányban a gondolkodás leglényegesebb mozzanatait lehet kimondani, négy oldal drámában „a poklok tárnáit” lehet bejárni, addig négy oldal regényben „csak egy keskeny sáv” készülhet el az élet végtelenbe hullámzó reliefjéből”^.6 Ha a regény a drámához kezd hasonlítani, gyorsabban íródnak a párbeszédek, peregnek az események, akkor „beszövésük a mesébe, az időbe az, ami az írót kipróbálja”.⁷ Az életművet összetartó alapeszmék, életösszegező ideák, létvonatkozású gondolatok egyaránt foglalkoztatják a regények, a drámák és az esszék íróját. Sőtér István helyesen állapítja meg: „Németh Lászlónak a gondolat, az eszme elsősorban drámát jelent. Nézetei, meggyőződései (hitei és tévedései): önemésztő, önmarcangoló drámákból születnek meg. Eszméinek, elméleteinek láncolata egyetlen összefüggő, nagy drámai folyamatot rajzol elénk.”⁸ Németh a maga drámáit a „gondolkodásdráma” típusába sorolja. Hangsúlyozza, hogy már a társadalmi drámáiban is megtalálható a „tragikum legtöbb ismérve”. Kezdetben alkat és sors összefüggése, majd pedig a társadalmi-történelmi léthelyzet válik meghatározóvá regényeiben és drámáiban. Szerinte: „A drámát drámaivá a lelki történés teszi. Igazi színpada nem a világ, hanem a lélek.” A klasszikus görög drámákban a végzettel küzdő ember nagysága nyűgözte le, Ibsen és az oroszok alkotásaiban a modern ember jellemdrámáját és lelkiismereti vívódását tanulmányozta.⁹

A Németh László-dráma szubjektívebb, mint a regény. A drámai konfliktus  szorítása erősebb, a kidolgozás gyorsabb, az objektivizáció jellege, hatásfoka általában gyengébb, mert az önigazolás közvetlenebb. A regényekből azonban hiányoznak vagy csak másodlagosak bennük a társadalmi drámákban megtalálható közéleti szereplők és a történelmi drámák nagy történelmi alakjai. (A Bűn értelmiségi hőse, dr. Horváth Endre közéleti ember, de főszereplő volta kétségbe vonható!)

A regények közül a Bűn közelít leginkább a drámához, drámaisága  a kompozícióban és az atmoszférában is erőteljesen érződik. Alig van benne fejlődés, nincs távlat, de annál jobban megfigyelhető a konfliktusra való intenzív koncentráltság. Kovács Lajos, az abafalvai „Tiborc” és az értelmiségi lélekkonfliktussal és szociális bűntudattal küzdő dr. Horváth Endre egymás mellett „monologizáló” dialógusai a drámai feszültséget hordozzák. A bűn az osztályhoz tartozás velejárója: osztálybűn, az osztályhelyzetből adódó „vétlen bűnösség”. A „kibeszélő hős” tudatának, lelkének a vívódása vetítődik ki a műben, ettől a regénykompozíció arányai elmozdulnak, sajátságosan rendeződnek az író önelemző  eszméjének irányában. A regénymonódia és a körképregény kettősége a drámákra is érvényes. Drámai monódia a Villámfénynél, drámai körkép a Mathiász-panzió. Egyetlen téma két változatát mutatja a Bolyaiak problémakörének kétféle kidolgozása. Nemcsak a Németh-regények, a drámák is egy-egy alkatnak, a maga korlátait is megtapasztaló egyéniségnek a kiteljesedését követik nyomon. VII. Gergely igazságeszméért küzd, megvan benne a hegeli értelemben vett „jellem szubjektív bensősége”, a nagyság tragikuma, az egyéni szenvedély.

A Sámson szűk téren, egy nap alatt lejátszódó történést tartalmaz, drámai költemény kevés szereplővel. Szerkezete az Iszonyét követi.¹⁰ A hosszabb első felvonás után két, arányosan rövidülő rész következik. Az Adynál felfedezett, a Gyász és az Iszony veretesen szép prózanyelvére jellemző, tagoló ritmust Németh a dráma szerkezetében és versütemében is érvényesíti. A Mathiász-panzió eltér az egy hősre, centrális alakra épített drámáktól. Két főszereplő képviseli az intellektuális problémát és a kétféle válaszadási, megoldási kísérletet. A drámák sorában Gróti Ágnes az első nő, aki főszerepet tölt be, némethi minőségeszményt képvisel.

A Németh László-i tanulmány műfajában is megfigyelhető a monódia és a körkép kettőssége. A tanulmányíró körképére az Ember és szerep, a monódiára a Magam helyett a példa. Tágabb értelemben a Magyarság és Európa, valamint a Berzsenyi-könyv is idevonható két jellegadó változatként.

Németh élete és műve cáfolja a pesszimista minősítést. Igaz, tragikus szemléletű, bajlátó író, de „a tragikum nem  azt mondja: úgyis elbukom, hanem azt mondja: ha el is kell buknom. A tragikus ember ragaszkodik a világnak azokhoz az erőihez, amelyek benne, népében, ügyében összefutottak¹¹ Minderre az egyik legszebb bizonyíték: A Széchenyi. A főhős tragikumát nem az alkatban hordott végzet, nem a görög ananké, nem is az önmagukat megbosszuló sorskörökbe tipró  emberi kiválóság, hanem a valóság, az egyéni és nemzeti sorsot megszabó történelem hordozza.

Némethnek a tanítás volt a legnagyobb szenvedélye. Azt vallotta: „A nevelő lénye mélyében optimista. Ha nem hinné, hogy az emberek jobbá tehetők, a világ ésszel és renddel megszépíthető: nem is tanítana”. Önjellemzése: „Az emberiség jövőjét illetően mindig bizakodó voltam: a magamét illetően reménytelen. A magyarság jövőjéről ingadoztak az érzéseim. Melyik a döntő? Melyik minősít? Úgy gondolnám: az emberiség. A Jó végül is egy ügy ...” Ehhez a mélyen optimista szemlélethez az „erkölcsi világ öntisztulásába”, a „világ javíthatóságába”¹² vetett hit kell. Németh optimizmusának alapja: „A világ megismerhető és javunkra kiaknázható Gondolkodása „optimista, de tragikumra hajló”. Ennek oka: „Az ember lehetőségei ugyanis nem csak az ő lehetőségei, hanem a társadalomé, a természeté, s az individuális létben az juthat  a legmagasabbra, aki a legtöbbet öleli föl a közösségből és kozmoszából. Juthat, de nem feltétlenül jut. A természet tékozlással dolgozik, s lehet, hogy éppen engem kell elszórnia. Ez elvesz örömömből, de nem vesz el méltóságomból.” „Az embert nem igazolja semmi, csak az, ami följebb hajtotta. Elismerem, hogy a regényeimből inkább a tragikum hallatszik, mint az optimizmus.”¹³

Németh László a regényírás „életveszélyes munká”-ját érezte leginkább „embertisztító”-nak. A katarzis azonban nem műfaji követelménye a regénynek. Az életmű megítélése szempontjából itt is döntő az Irgalom nyitottsága, kiküzdött optimizmusa, még akkor is, ha a puskini sorsvállalás tragikus példája, a Csapda, a Colbert (Kétségbeesve halt meg) és az Utolsó széttekintés borúlátóan kesernyés üzenetsora ellenpontozza.¹⁴ Megállapíthatjuk: Németh nem volt pesszimista, ha az optimizmus görögtüzes lelkendezései távol álltak is tőle Kételyek gyötörték mindhalálig, de szkeptikus is csak a görög szónak abban az értelmében volt, hogy szigorú és beható vizsgálatnak vetette alá önmagát és a valóságot, tudatos elemzéssé mélyítette a megfigyelést, jogos kétellyé változtatta a szkepszist.

Grezsa Ferenc cáfolja a Gaál Gábor által felvetett, a szépíró az esszéíró „önellenőrzése, sőt bírálata” felfogást.¹⁵ Elemzően újragondolja Czine Mihály meghatározását, amely szerint a szépíró Németh László a tanulmányíró gondjait írja tovább. Az alapeszme azonos mindkét műfajban, a különbség alapvetően az, hogy Németh drámái és regényei a csalódottság hangulatában fogantak, esszéi pedig a bizakodás állapotában. A képlet azonban bonyolultabb, mert a rokonság és eltérés műfajonként és korszakonként is változik, sőt egyes műveken  belül is arányeltolódások jönnek létre. A műfajból eredően is nagyobb a távolság tanulmány és dráma, mint tanulmány és regény közt, és nagyobb 1945/46-ban, mint 1947/48-ban.

A regény és dráma kapcsolatát egy vázlatos összevetés is érzékelteti. A dráma tér- és időmodelljei erőteljesebbek, érzékletesebbek, részletezés szempontjából pedig korlátozottabbak, mint a regény tér-ideje. A regény elbeszélői gondolatsorai részletezőbbek, oldottabbak. A dráma erőteljesen perszonifikálja, nemcsak dialogizálja mindazt, ami a szereplőkben és körülöttük van és történik. A drámákhoz hasonlóan Németh regényeiben is perszonifikált lét és igazság érvényesül. Lehatárolt, intenzív személyi viszonyok, intellektuális és lélektani kapcsolatok figyelhetők meg különösen egyhősű regényeiben, monódiáiban. Regényei és drámái közt a lényegi eltérés elsődlegesen nem a konfliktus és a dialógus kérdésében, hanem a perszonifikáció mértékében van. Regényei részben, drámái pedig maradéktalanul perszonifikálják az írói gondolatsorokat. A regények csak a központi hős  konfliktusát perszonifikálják, a főhőstől távoli vagy idegen világot az elbeszélői tárgyiasítás formáira bízzák, vagy csupán érintőlegesen vonják az ábrázolás körébe.¹⁶ Az epikus szemléletnek megfelelően az egyéniség legbensőbb, legintimebb tárgyává minősül a világ, a létezés színtere és ideje. A főhős  belső övezetekre húzódik vissza és a regény is ezt az introvertált formát tükrözi. Csak a társadalmi körképben van meg a tágas, extenzív befogadóképesség. Ebben az értelemben a Gyász az ókori görög tragédia újszerű regénymodifikációja, az Emberi színjáték pedig a legendává növekvő regényeposz kísérlete. A Gyász és az Iszony  az intenzív teljesség révén tart rokonságot az ókori tragédiával, de semmiképpen nem az erkölcsrajzzal. Az Iszony még a tolsztoji jellegű harmonikus zárás ellenére is különbözik az erkölcsrajztól.

Németh tehetsége az élet állapotát, szerkezetét az alapeszmében ragadja meg. A cselekmény síkján  analizálható valóság, a társadalmi szituáció különösen a Gyászban alig részletezőbb egy drámai szituációnál. Németh „tudatteremtő regényei” nemcsak az elbeszélői aktus dramatizálásával közelednek a drámai formához, hanem azzal is, hogy bennük az író a drámai helyzetekben erőteljesen perszonifikál, az igazságok konfrontációjának a szempontjából részletez. Így jönnek létre a Németh László-i létmodellek és valóságmodellek, amelyek a sajátosan drámai gondolkodásmódot is jellemzik. Regényeinek párbeszédei az öntudatból fakadnak és az öntudatra irányulnak: a léttudat és az éntudat együttesen hordozza a költői gondolatsort. Műveinek drámai elvét a dialógusok és monológok számszerűsége önmagában még nem határozza meg. A drámaiság lényege elsődlegesen az alapgondolatot kiváltó valóság társadalomontológiai állapotától függ.¹⁷

A Németh-műben a regényt és a drámát összehasonlítva elmondhatjuk: nyilvánvaló a különbözés a perszonifikáció mértékében, a tér és idő határaiban, sűrítettségében. Azonban itt is fokozati sorrendet lehet megállapítani: a perszonifikáció distancírozó szerepe ugyanis szűkebb, mint a lélekteremtés minőségéé. Esszé és regény közt ugyancsak fontos a különbség. A Németh László-i regény sosem válik esszéregénnyé, mert az író nem gondolatrendszerét, hanem szellemi-erkölcsi attitűdjét emeli át az epikába. Németh regényeiben ügyel a portré és tabló Halász Gábor-i arányára. Mindez elsősorban a főhősre vonatkozik a regényben, de bizonyos fokig a környezetére is érvényes, mert egyébként elmosódna a határ regénymonódia és dráma közt. A különbség az, hogy a regénymonódiában a lélekteremtés folyamatábrázolással, nagyobb részletezettséggel és teljességigénnyel történik, mint a drámában, amely időszemléletében a bukás vagy győzelem csomópontjain a lélek meghasonlását mutatja föl. Ezért Németh regényei esszészerűbbek, mint a drámái. A dráma csupán felvillantja a képet, a regény pedig éppen a kép epikus elemzésével lesz több nála. A regényekben is drámai mag rejlik, csakhogy itt a műfaji lehetőség révén tágabb az ábrázolás tere.

Egy rádióinterjúban arra a kérdésre, hogy egy folyamat epikai vagy drámai feldolgozást kíván-e, Németh így válaszolt: „Bár a széppróza, a regény s dráma nálam mindig katarzis volt: szembenézés egy helyzettel, megtisztulás egy szorongástól - azon sose gondolkodtam, hogy regényben vagy drámában kell-e kivágnom magam belőle: annyira eltéveszthetetlen volt a választás. (...) Néha a választást egy személyes ok is megkönnyítette: a dráma férfi-felem, közösségi indulataim műfaja volt: a regény inkább női felemé, azaz az apró részleteké s az azokon átsegítő kozmikus távlatoké.”¹⁸ Amikor pedig külső sugallatra egy regényjellegű témát színdarabban dolgozott fel, a Nagy család  a téves választás egyik legkeservesebb kalandja lett.

Regényeit és drámáit a férfi és nő szempontjából, a hősökből kiindulva is lehet jellemezni. Illyés úgy látta, hogy Németh regényeinek hősnőibe egy-egy emberfeletti eszme száll le, költözik a halandóba, és viszi valamilyen modern keresztfára. Hősnői azonban nemcsak eszmék hordozói. Éppen nő voltuk miatt „bizonyos erkölcsi attitűdök szemléltetésére” érezte őket alkalmasnak, a férfihősöket pedig eszmék képviselőinek. Szerinte a nők „más dolgokat tudnak az életről, mint a férfiak. Szervesebben, aprólékosabban ismerik. A férfit jobban betöltik saját céljai, a nő, talán mert más szövését látja az életnek, finomabban is érzékeli a környező világot.” A nőben az író valami „emberfelettit” akart megmutatni, nem társadalmi,  hanem mitológiai szempontból: „A férfi ennek az ember felettinek az áldozata, például az Iszonyban. A különbség a regények és drámák közt abból adódik, hogy a regény apró vonásokból növeszt emberfeletti vonásokat, azért alkalmas hősének a nő. A dráma tettet, cselekvést követel, társadalmi térre kivetített személyiséget, ezért igényli a férfihőst.” Tehát tudatos szemlélet következménye, hogy  Németh drámáiban alig van valamire való hősnő: a drámákban a férfiak, a regényekben pedig a nők a fontosak. Az édenteremtő és fészekféltő asszonyokról írja: „Van a nagyságnak egy női dimenziója”,¹⁹ ebben tűnnek ki a nők, akik „a kicsinyességükben nagyok”. Először regényben sikerült megvalósítania írói célkitűzését: „Embereket biológiai teljességükben fogni meg, egymáshoz való viszonyukban   a kozmosz egy «aspektusát« éreztetni...^”20

A dráma- és regényhősök párhuzamai a Berzsenyi-Prométheusz és Csokonai, „az északi görög” analógiáját idézik: „az őrültség és belátás párbaját”, a „férfias” és „nőies” típus, a pedagógiában a szókratészi és Pestalozzi modellt, a regényeken belül Kurátor Zsófiával, Kárász Nellivel szemben Égető Eszter és Kertész Ágnes elvét. Az Egy lélektanóra vázlata a férfi és női természet ortegai ihletésű leírásán túl nemcsak az Égető Eszter tipológiájára, hanem az írói módszerre is fényt vet: „A nő közelebb áll a természethez, együtt hullámzik vele. Atmoszférateremtés, befolyás, sugalmazás az élete: a lélek növényszerű növekedése. A férfi: tett, absztrakcióra született. A nő sokoldalú, a férfi specialista. A nőhöz a természet, a férfihoz a szellem, a teremtés világa áll közel. A nő biológiailag, a férfi intellektusával kötődik a világhoz. Ha a férfiakat valami elragadja, a nőknek kell emlékeztetni őket a természet örök törvényeire.” ²¹  Egy másik változatban így fogalmazza meg ezt a szép gondolatot: „Csak a női jellem tud az élet mélyeiben gyémánttá préselődni. És az életnek vannak olyan magasai, amelyekbe és csak női álruhában tudok felemelkedni.” A női létet „nem a szenvedély ködén”, hanem az „erkölcsiségen át közelítette” meg, „nem némbert, hanem hőst” látva benne. Rokonságérzésének, vonzalomtudatának alapja: a férfiheroizmus az „őrültséggel” tart kapcsolatot, a női hősiesség a „belátással”: a nők értéktudata „mélyebbre nyúlt  az élet mindennapi apróságaiba, és feltűnés nélkül  nyúlt a férfiak által el nem érhető magasságokba”.²²

A Bethlen Kata és a Mathiász-panzió Gróti Ágnese után hősnő került a Nagy család középpontjába is. Az Iszony német kiadásának utószóírója Némethet mint női-specialistát állítja szembe Kazantzakisszal. Németh László így értelmezi ezt a sajátosságát. „Én küszködő férfi-felemet, úgy is mondhatnám, szűkebb társadalmi felem, a drámáimba írtam bele, tágabbat, kozmikusat, a lét természetéről vallót is istenszobrokká teljesedő nőalakjaimba.”²³ Az író önkommentárjával ellentétben mást mutat az életmű. A „nagyság női és férfi dimenziója” műfaj fölötti fogalom. A regénymonódia tekinthető csak „női” műfajnak, a körkép-regénynek (Utolsó kísérlet) és a vele kapcsolatos két sajátos regényváltozatnak (Emberi színjáték, Bűn) már férfihőse van. A drámában sem kizárólagos a férfi hős. Ennek példája a Bodnárné, a Bethlen Kata, a Mathiász-panzió Gróti Ágnese, az Erzsébet-nap is.

Az ábrázolás általánosabb szféráját érinti, és szintén műfaj fölötti fogalompár: a „dráma és legenda”. A legenda az „életgyőzelem története”, az  általánosabb értelemben felfogott dráma pedig az „üdvösségharc elakadásának” az esete a regény és dráma műfajában egyaránt. A drámateremtő  korhoz és létközeghez járult hozzá Németh élete és házassága, amely szakadatlan „világnézeti harc” volt. Az írás katartikus lehetőség. A felejtés, megtisztulás meggyorsítására a katarzis  rég bevált műfaját, drámát is intenzíven műveli. Regényei és drámái egy tőről fakadnak. Ennek bizonyítéka : a Mezőföldi novellákéhoz kötődik, bár minőségileg újat hoz az Emberi színjáték, belőle nő ki a Gyász és drámai ikerpárja a Bodnárné, a Bűnről lehasadó problémakör táplálja a Villámfényénél, az Iszony műfaji, hőstipológiai párja Bethlen Kata, az „erdélyi Antigoné”. A Sámson kényszerű daca, idegenségérzése az Iszony létérzékelésével tart rokonságot. Mindkettőben felragyog az idea győzelme: „A tragikum itt csak héj, amelyen átvilágít a győzelem.” ²⁴ Az Eklézsia-megkövetése  Tótfalusija önigazoló drámahős, Húsz a belátás „legendahőse”. „Dráma és legenda” egyesítése az Égető Eszter, legmagasabb szintű ötvöződése pedig az Irgalom.

Arra a kérdésre, hogy miért kevesebb az időtálló társadalmi dráma, mint regény, így válaszolt Németh: „A társadalmi regény a jelen képét, történetét adja, s azt idővel mint a múlt képét szemlélhetjük: a dráma a jelen társadalmi indulatait, s azokba az indulatok elmúltával nehezebb beleélni magunkat.” ²⁵A drámaíró Némethnek is rendelkezésére álltak, a tragikus konfliktushoz szükséges történelmileg-társadalmilag sorsdöntő események és társadalmi tartalmakat kifejező tragikus jellemek. A közép-kelet-európai magyar léthelyzetben eszményhite fogalmaztatja meg vele sok változatban „az igazságszeretet által felidézett tragikumot”. Vallotta: az igazságban „nagy társadalomtisztító és félelmes  emberpusztító erő van együtt” ²⁶ A történelmi regényt elvető író iránymutató eredményekkel művelte a történelmi dráma műfaját, amelynek mitológiát pótló, distanciákat teremtő, monumentalitásokat alkotó, új pátoszt produkáló hatását a kutatók is hangsúlyozzák. Németh a történelem és jellem konfliktusait eleve drámainak érezte, a tragédiát „mindig a történelmi összefoglalás művészeté”-nek tudta.

Társadalmi drámáinak igazságkereső hőseit (a „Horthy-korszak reflexeit”) főként a reménytelenség heroizmusa táplálta, a történelmieket pedig a személyi kultusz ellen feszülő  igazságszenvedély. (Az igazságszenvedély mindkét korszak drámáiban benne feszül!) Németh modern lélektani és intellektuális szemlélettel teremti meg a magyar gondolatait dráma sajátos történelmi formáját: „alkat és sors” koncepciójához harmadikként köti az eszmét. Kis Miklós, Húsz János, Galilei, Széchenyi választása a drámai helyzettől függ, a jellemükből következik, és alkati adottságaikkal kapcsolatos: „A választás az eszmétől meghatározott magatartás csúcspontját jelenti, amellyel a hős lényege és sorsa jelképezhető.” ²⁷ Értékelése egybecseng Sőtér Istvánéval: „a Gyász, az Iszony  és az Irgalom mellett a történelmi drámák (a Galilei, a Széchenyi, a Görgey-dráma és a Bolyaiak) valósítják meg legtisztábban az antik tragikumeszményt”, ezért ezek Németh legnagyobb világirodalmi szintű alkotásai közé tartoznak. ²⁸ A szemléleti jellegzetességnek nemcsak jellegadó műfaji, hanem hőstipológiai vonatkozása is van. A Nagy család Katája az Emberi színjáték férfihőséhez, valamint Égető Eszterhez, Kertész Ágneshez hasonlóan „a szentség, a világi, vallástalan szentség megvalósulása mai életünkben”.²⁹

A műfaji különbözőség az elmélet síkján és saját írói gyakorlatában egyaránt foglalkoztatta. Felismeri, hogy Shakespeare, Schiller, Brecht és mások a cselekményt hosszában kiterítik, ízekre tagolják, minden íz egy jelentet kap. Ezt a módszert alkalmazza az Apai dicsőségben, a két Bolyai tragikus viszonyának első változatában.³⁰ A másik megoldással sikeresebben kísérletezik a görögök, franciák, részben Csehov és Ibsen a cselekményt egy drámai fókuszba vonják, előzményt és következményt tudunk tömör, egyenes vonalú drámai formába sűríteni. Ennek a megoldásnak a remekműve Lorca: Bernarda Alba háza a maga „klasszikus formába szorított lobbanó mondanivalójával”.³¹ Az Apai dicsőség drámai fogyatékosságok miatt lett inkább „dramatizált regény”. Az egyes képek megkomponáltsága megnehezítette az átmenetet, elaprózta a drámai feszültséget.

A téma Erinnüszként üldözi az írót. A regény helyett mind gyakrabban folyamodik a drámához. Igazi drámaíróvá az 1935-ös év teszi. A drámaíróvá válás genezisét így írja le: „Ez az év látta életem romlását. A Növény olyasmit követelt tőlem, amire nem volt elég erőm. Egy új nagyobb tanúság - az én életemmel s az enyéim életével -, erre lett volna szüksége, hogy tovább nőhessen.”³² Németh leszakadt „élete legendájáról”, de továbbra is az maradt fontos a számára, ami addig is éltette: „magyarság, kelet népe, szocializmus, minőség, nép”. A drámák vonulatát (Papucshős,  Cseresnyés, Győzelem, Mathiász-panzió, Szépítő ....) léthelyzetének drámai konfliktusa indította el:” Egyéni sorsom, megaláztatásom, az eszméim és külső életem közti ellentét gyötörte s robbantotta ki...” Az emberi együttélés korábban regényben felvetett kérdései ekkor válnak drámai erejűvé az író számára. Az életmű egységét, jellegzetes karakterét, a gondolkodó vezérlő szerepét bizonyítja az 1935-40 közt fogant négy történelmi dráma, amelyet az író előzetesen más műfajban is feldolgozott. A VII. Gergelyt 1936-ban a Tanúban esszének írta meg. Az Órjás és literátort  ((Nagy Theodorik és Boetius drámáját) az 1935-ben keletkezett Kapások Berzsenyi-ünnepre készülő szereplői viszik színre. A Sziget Erdélyben című nagy esszé előlegezi a későbbi Bethlen Katás, Báthory Zsigmond története az Utolsó kísérletben kerül elő, az ifjú Barbián Jó Péter lenyűgöző fiatalkori történelmi műveként: a témakörből merítő dráma tervét 1940 tavaszán a történelmi jégverés dúlta szét. A háromszor hét képre tervezett dráma kompozíciója első jelentkezése a némethi „hosszú drámá”-nak, amely megvalósulatlanságában is az Apai dicsőséget, a Galileit és a Gandhi halálát  ígéri.

Az Anna Karenina - ez a Németh számára kora ifjúságától „irányszabó mű - az üdvösségharcról szól, annak a két útját, az életgyőzelemhez vivőt s a kudarcba fúlót mutatja meg. Az én szépirodalmi munkámat is az üdvösségharc ábrázolása fűzi egybe. Első igazi regényem, az Emberi színjáték, a bennem megnyílt két útról szól, s bár a társadalomból való kivonulás árán, életgyőzelemhez vezet: az életgyőzelem, a földi üdvözlés regénye az Égető Eszter, az Irgalom is: sőt ha jól megnézzük, egy szörnyű pokoljárás árán az Iszony is. Drámaíróvá is az üdvösségharc tett, annak elakadása, kudarca. Ha az életgyőzelem története a legenda, az üdvösségharc elakadásának s az ebből eredő vívódásnak a dráma lett műfaja. Dráma és legenda című írásom, melyet még ’41-ben egy terve vett drámakötet elé szántam bevezetésül, éppolyan kulcsa szépírói munkásságomnak, mint A minőség forradalma a tanulmányíróinak.”³³

Németh László regényben és drámában is a földi, evilági értelemben vett „üdvösség természetrajzát” akarta megírni. Az üdvözülés irodalmi műfajának a szentek történetét tartotta: „Az idea útját kellett elállni bennem, hogy a legendák birodalmából a drámáéba szoruljak át. (...) A drámai vívódás - akár tragikus, akár vígjátéki! - a Legenda útjáról lecsúszott ember vívódása ... az igazi drámai vívódásnak kárhozat-szaga van nem az örvény dobta ki az embert, hanem egy jótékony életmentő úszott be érte” ³⁴ A vívódásnak ezt a fajtáját annyira jellemzőnek tartja, hogy szerinte ennek  hatására még a „regényeknek írt mű is drámává válik”, mint Kemény Zsigmond esetében. Hasonlóképpen nyilatkozik Dosztojevszkij is, aki műveit regénytragédiáknak és regénydrámáknak nevezi. (Az Égető Eszter azonban eredetileg drámaterv volt, de Németh legepikusabb regénye lett.) Németh a drámát a legendával nem vallásos  értelemben állítja szembe. A legendát „mint egy példává vált, győzelmes élet történetét” a modern „életrecepteket” kereső, a hogyan éljünk kérdésre válaszoló művek előzményének tekinti. „A dráma ezzel szemben az elapadás, mind az Oidipusz király: a kelepcébe esés műfaja.”³⁵

A saját szépírói gyakorlatára érvényes elméleti összegezést így fogalmazza meg: „Ha a legendaíróval az üdvözülés útját járjuk, a drámaíró az elkárhozás vívódásaiba avat be.”³⁶ Az Emberi színjáték mellett a legendának szerintünk is csupán az Irgalom, a végzeten való győzelem, a harmóniában lezárt élet regénye a példája. Az „üdvösségharc” ábrázolását az epika, az epikus tehetség nehezen teszi lehetővé. „Akinek üdvösségügye van, annak az epikában is az üdvösséget kell keresnie. Ezt az epika nehezen tűri. A nagy regényírók többnyire pogányok voltak, Dosztojevszkij talán az egyetlen üdvösséghajszoló , Tolsztoj, az öreg, inkább az elhatalmasodó üdvösségügy regénybontó hajlamára példa”. Németh nem adhatta fel, amit leginkább érzett magában: „Azt az unszolást, hogy neki az életet magában kell megnyernie. ‘Ennek az  unszolásnak  két nagy műfaja van: a tragédia és a legenda. A tragédia: hogy zsákutcában vagyok, körülfogattam, vívódnom kell. A legenda: hogy győztem, vagy mondjuk: győzni lehet, íme, a győzelem ormai, a szentség harmóniája. Az ember igazi műfajai nem azok, amelyekbe ír, hanem amelyek alkatából, sorsából következnek. Én regényben is mindig drámát vagy legendát írtam.”³⁸ A „vallásos” nevelésről című nagy esszéjében az emberfogalmat is az „üdvösségharc”-hoz köti: „az ember maga is egy Lehet, s mint feladat kerül bele a világba”. A feladat a társadalmi szerep kiküzdésével és betöltésével bővül az etikai szemlélet szerint: „Az erkölcs célja: életgyőzelem (...), amit vallás korok üdvösségnek neveztek. Az üdvösségharc folyik ma is mindünkben, életünknek ez a központi ügye.”³⁹ 1969-ben, az életműsorozatról adott interjúban így összegezi gondolatrendszerének legfőbb építőelemeit: „Üdvösségügyed van, akkor is, ha azt, amit hitnek hívnak, elvesztetted.” „Az üdvösségharc nem kerülhető meg: egy az életeddel.” „Az életgyőzelem biológiai fejlődésünk s társadalmi szerepvállalásunk egyetlen, emberhez méltó célja. Föladása: az elkárhozás.” „Az üdvösségharcban egymást segítők: a gyülekezet. Minden jó emberi közösségnek gyülekezetté kellene válnia: a szocializmusban az egész emberiségnek is.”⁴⁰ Alkat, írói tehetség, egyén és történelem kapcsolata határozza meg Németh életművét poétikai szempontból is. Grezsa Ferenc összegezően szól minderről: „Életműve a drámától kölcsönzi szemléleti alaprajzát. A Németh László-i gondolkodás és ábrázolás egyaránt drámai jellegű. A tanulmányban az író mindig utópiát és realitást ütköztet, szembeállítón idéz meg lehetőséget és valóságot. A regény a dráma folytonossága: ami a színművekben egyetlen lobbanás, itt hosszan tartó izzás. A drámaiság alakítón van jelen az alkotói módszerben is: mint késleltetett genezis, a «keltető állapot széthullása.« Németh szereti az ihlet szakaszosságát, hogy témáit élet és gondolkodás ellentett pontjain értelmezhesse.”⁴¹ Németh tragikus élet- és sorsérzése, „igazságot kereső, önemésztő szenvedélye”⁴² heroizmust parancsol. Király István a meghatározó Németh László-i élményt a korvalóságban, az írói alkati sajátosságaiban, a tehetség jellegének sokrétűségében elemzi. Az életműben adott diszharmónia, tragikus élmény nem abszolutizált, hanem realista tragikumélmény: nem sokkoló, hanem katartikus. Távlatot nyit, reményt sugall emberbe vetett bizalommal, életigenlő antropológiai optimizmussal.⁴³

(198l)