Regényének szerkezeti arányeltolódásáról írja Németh: „Oly váratlan robbant ki az eszme terve, hogy az arányok felborultak, az egyensúlyviszonyok meginogtak.”⁶⁶ Az írói figyelmet a szerkesztésnél nagyobb feladat kötötte le, ezért az első rész hangneme „a másodikban és harmadikban egyre inkább a főhős sorsát megértéssel követő stílusba vált át.”⁶⁷ Az ábrázolás szféráit: a pszichológiai, szociológiai, gondolati  megközelítést Németh László „ember és szerep” dialektikájával a főhős normává emelt vallásszerű erkölcsiségével szervezi homogénné. Ezt az egységet a fonákjáról is szemlélteti, hiszen a mitológiai magyarázat fölébe nő az analitikainak, így szerkezeti aránybomlás következik be. Ez a regényben megnyilvánuló „ökonómiátlanság” azonban kapcsolatban van a legenda sajátos „ökonómiájával” is.

     Bori Imre Szabó Dezső expresszionizmusának nyomait fedezi fel az Emberi színjátékban: „Németh László a döntő lökést, mely szinte egész életművét meghatározta, attól az expresszionisztikus irodalomtól kapta, amely nemcsak stílusával volt jelen a világháborúk és forradalmak csillagképe alatt született magyar irodalomban, hanem az Ady felléptétől érlelődő messianisztikus vágyakozások kifejezésével is: Kassákék és a forradalmak világmegváltó társadalmi indulataiban, Szabó Dezső (de nagyon Ady) magyarságmentő népkoncepciójában egyaránt adva volt az a gondolati alap, amelyből az Emberi színjáték kinőhetett.” „A Kassák hirdette aktivizmus alapjában véve nem állt távol attól az evangéliumi aktivizmustól, amelyet Németh László képviselt.”⁶⁸

A Boda Zoltán szeretet vallásának alapgondolatait összegező, expresszionista ihletésű „hegyi beszédet” Bori Németh László expresszionista kiáltványának tartja: „Boldog, aki ember lehet, folytatta Zoltán. Az ember a gally csúcsa és a gyökér hegye. Az emberben nő a teremtés, s az Isten őbenne lakik.”... „Az Isten gyémántvilágot akar a szénvilág helyébe, s a mi szenvedéseink hevét használja kísérletéhez. Szeressétek azért a történelmet, a messzi ezredévekét és a közel pillanatokét. Ne essetek kétségbe a százados vállalkozások nehéz kudarcán s a percnyi iparkodások apró csődjein.”⁶⁹ Az expresszionisztikus kifejezésekben gyakoriak a túlfeszített képek. Ezekhez alkalmazkodik a szünetet kitöltő, az idő múlását érzékeltető írói kommentár is: „Idelenn egyre kevesebb lett a szín, s odafönn egyre mélyebb az ég ibolyája. Ki figyeli meg, hogy nyílnak ki a csillagok virágai? Elébb még hárman ültek ott egy bokorban, s már négyen vannak. Egy perc: hogy kerültek oda? Az égen tüzek űzték szemfényvesztésüket: lenn fák folytak össze árnyaikkal.”⁷⁰

Zoltán életét is egyetlen nagy látomásban akarja megadni. Ebben a tudatos „megragadásban sokkal több az expresszív gondolatkiteljesítés, mint a hagyományos realista ábrázolás...”⁷¹ Az expresszionizmus az embere, a gondolkodás és kifejezés kölcsönösségét hangsúlyozva humánus eszmék megvalósítását tűzte ki célul. Tévedett, amikor nem jutott túl a stílus forradalmán, a szellemi megváltás gondolatán. Ebből a szempontból az expresszionizmus az emberért, a tömegekért vívott arisztokratikus mozgalom volt, amely elszakadt a tömegektől és - főként nálunk - magányos alkotók szellemi lázadásává vált.⁷² Részben Boda Zoltán életpályája, Németh egyéni üdvözülést hirdető kísérlete, exodusa is rokonítható vele.

Szabó Dezső hatásának egyik része nyelvi, stilisztikai jellegű. Zoltán expresszionista ihletettségű „hegyibeszéde” az evangéliumi aktivizmus Kassákot idéző normájának felel meg valós párhuzamként.  Azonban jóval erősebb ennél a stílushatásnál az eszmei inspiráció, amely például az „egész ember” hármas kritériumában (csók, munka, természet) is megnyilvánul. Az expresszionizmust nem az első világháború körüli izmusok gyűjtőfogalmaként használjuk. Németh annyira távol állt a programszerű izmusoktól, hogy az  egyezéseket, egybevágásokat, párhuzamos jelenségeket alaposan kell mérlegelni. Nem szabad az expresszionizmusnak sem jelentőségénél nagyobb fontosságot tulajdonítanunk: színező, de nem jellegadó: bár beszüremkedő hatásában is értékteremtő jelentőségű. Németh szépprózája nem mutat jelentős avantgárd hatást. A Bori Imre által felsorakoztatott expresszionista vonások is főként a stílusra, a nyelvre vonatkoznak, szórványos beszüremkedéseknek tekinthetők, bár az Emberi színjátékban a legszemléletesebben jelentkeznek. Alapvetően más Németh látás- és ábrázolásmódja, főként pedig más gyökerű az ő emberfogalma, mint az expresszionisták „Ember-felfogása”.

Az Emberi színjátékban az összegező jellegű, átfogóbb igényű nagyregényforma érződik. A főhős köré nagyméretű történelmi és társadalmi tabló épül. Az ember- és életfauna gazdagsága, az események mozgalmassága, bősége, az ábrázolás „táglelkűsége” inkább a 19.századi realista regénnyel rokonítja a regény első részét. A háború kitörésével a regényvilágba beáramló események a hősök életét is meghatározzák. A második rész eszmei vitái, esszébetétei révén az esszéregénnyel tart rokonságot.⁷³ Zoltán nevelődési regényén belül egy zártabb, tömörebb regényforma is kirajzolódik: a potenciálisan adott fejlődésregény, amely majd az Utolsó kísérlet című csonka regényciklusban valósul meg. A valóság széles, epikus igényű ábrázolása és az eszmék tarka tárházának a megjelenítése nevelődési regényben fonódik össze. Egyben megjelenik a szuverén gondolatvilág, a mélyebb lélekábrázolás igénye is, amely a lélekmonográfiákban „tudatteremtő regényeiben” teljesedik ki. Prózája kötődik a múlt század nagy realista vonulatához és a 20. század eleji modern pszichológiai regényhez. A cselekményes drámaiság helyett a reflexív tudatosság, az analitikus jelleg kerül előtérbe a nagy lélekmonográfiákban. Kocsis Rózsa állapítja meg: az Emberi színjáték írója „a Thomas Mann-i lélekállapot és szellemi problematika összefonódásából keletkezett regényformát elsőként tudatosította irodalmunk XX. századi vonulatában”.⁷⁴

Németh szerint „A mű sokszorosan rendezett élet.... Az alkotás elsősorban kompozíció”.⁷⁵ Arany kompozíciós elveivel cseng össze ez a felfogás, akit Németh a magyar lírai művészet csúcspontjának tartott, aki nem egyes helyekért, hanem a kompozícióért alkotott. Németh regényeiben azonban a főhőst igazoló utópisztikus elemek fellazítják a tartalmi-szerkezeti koncepciót. A társadalomábrázolás igényének, a szerkezetnek a gyengülését, fellazulását nem lehet csak a kritikai álláspont hiányában magyarázni. Az aránytalanságokat inkább az eszmei irányvonal gyors menetű érvényesítése okozza a túláradó anyagbőségben. Béládi Miklós állapítja meg: „Elnagyoltabb, szenvedélyesebb mű, mint a következők, és hű tükre a fiatal író mindentudásra törő eszmélkedésrohamainak. Anyaga zsúfolt, néhol már szinte áttekinthetetlen, de legtöbbször győz benne a rendező erő, és akkor villantja az élet színeit.”⁷⁶ Ha nem is tudja hiánytalanul megvalósítani a „megkomponált regény” saját maga általa felállított követelményeit, az írói fejlődés során mélyült a lélekábrázolása, az emberi magatartás és ösztönélet összefüggéseit, a valóság lényegi ismérveit, az önnemesítés etikai imperatívuszát személyiségének egész pátoszával tudta ábrázolni. Egy másik alapkövetelménynek tett eleget: „Csak az az írás lehet jelentékeny, amelyben az emberi lélek mélyére fojtott ösztönök lökik ki dugójukat.”⁷⁷ A címadás Balzac Comédie humaine-jének szó szerint fordítása, pedig az író a dantei Commedia hármas tagozódását követte a regényszerkezetben. „Boda Zoltán ... az életünkben levő túlvilág körein emelkedett fel, s abba az Istenbe olvadt bele, akit sosem nevezett meg. Utazása talán épp azért lett Emberi színjáték, mert nem kellett megnevezni. A túlvilág életünkben van, az Isten az emberben, egy igazi Comédie humaine-ben el kell férni az Isteni Színjátéknak is.”⁷⁸

Németh hőse meglelte a penetránsan - szó szerinti értelemben, mert még a szagokat is érezni - közép-, kelet-európai „varázshegyet” a hodosi szőlőhegyen, de elvesztette az életet. Alkotója pedig a Gyász  megírásával, majd a tájékozódás és tájékoztatás, a nyilvános tanulás folyóiratának, „a szellemi élet klorofilljának” szánt Tanúval - exóduszos hajlamaival küszködve is - megteremti élet és igazság egységét, és megnyeri az életet.

A magyar próza történetében első, forradalom és ellenforradalom témájára írott, korokat túlélő regénynek az értékelését így összegezi Béládi Miklós: „Németh Lászlónak sikerült a ritka bravúr: ábrázolást és gondolati telítettséget úgy tudott összeolvasztani, hogy regénye napjainkig megőrizte az eszmék kutatásának mindig izgalmasan érvényesülő  időszerűségét.”⁷⁹ Az eszmekutatás regényében az önteremtés és regényforma egymást hitelesíti. Az írói önkeresés önteremtéshez vezet, regényformáló elvvé válik, amint a küldetéses írói egyéniség első nagyszabású kísérlete ellentmondásosságában is az életmű nagy regényeinek tanulságos nyitányává.(1978)

Németh léthelyzetét és létérzékelését tekintve ellentét feszül a Gyász  foganásának és írásának időszaka közt. 1929-ben kapcsolódik be erőteljesebben az írók társaságába, teremt kapcsolatot a Nyugattal és körével. A regény írásakor (1930-32) azonban egyre sűrűsödnek a gondok, érlelődik Németh exodusos kísérlete. 1930 őszén tagja a Babits lakásán stúdiumozó „latin iskolának”. Ekkor veszi kezdetét az író „görög korszaka”, és kezdi el a Gyász írását. Halász Gábor méltatása, majd Török Sophie értékelése miatt azonban szembekerül Babitscsal. Megszakad a Nyugatban közölt portrésorozata, a nemzedék bemutatása. Szakít Babitscsal. Helyét és hivatását keresve saját utat választ. Közben ismeretséget köt Kerényi Károllyal, beiratkozik az egyetem klasszika-filológia szakára.

Elsőszülött lányának halálakor Németh „örökös gyászra” rendezkedik be. A Gyász  keletkezésének heveny indítéka a személyes veszteségtudat és a magatartás egyeztetése. A személyes élményt egy távolival köti össze. A kifejezhetetlen fájdalom egy másik ember sorsába transzponálva távolodik, az élménykötöttség szálai lazulnak. Lehetőség nyílik elidegenített objektumként szemlélni az eseményt, az alakokat, a tárgyi környezetet, a veszteségélmény nyomán kialakult magatartást. Az epikai distancia, a távolítás-elidegenítés révén a fájdalom elérte a kifejezhetőség határát. Az ihlet erején érződik a regényfogamzás relevációszerű gyorsasága. Egyik korán megözvegyült, kisfiát is elveszítő  unokanővérének a sorsa „a büszkeség betegségé”-t példázta az írónak. Ő lett a médium, amelyben a maga fájdalmát, a büszke lelkek heroikus képmutatását, a gyász hazugságát akarta kipellengérezni. Rövid kísérletezés után rátalált a kiváltó élménynek és az írói szándéknak megfelelő formára: „A novella rossz volt, és regény után kiáltott.”¹

Az élményi mag: lánya halálos ágyánál, a külső szemlélők szerint, rettenetesen szenvedett Németh, pedig ő másként érzett: „Csakhogy én nem szenvedtem semmit: tárgyilagosabb figyelemmel soha nem lézengtem még a világban, mint ekkor.(....) Gyenge voltam, a gyengeségemmel elpárolgott a részvétem, kétségbeesésem, nem maradt bennem más, csak az önvédelem önző ijedelme.”² Belátta: „a haldoklók kiközösítése éppolyan elkerülhetetlen, mint a holttesteké” a gyász: „védekezés valami ellen, amibe tabu belegondolni.”

    Az Emberi színjátékban „a szentség: impotencia” elve bújt ki az irónia pányvájából, itt a gyász hazugságnak, a dölyfnek az ironizálása fogott ki az írói elképzelésen. (Amint az Emberi színjáték hősének vallásalapító kísérletét Németh  nemzedékszervező szándéka is motiválta, úgy érződik a Tanú külön útjának érlelődő terve a Gyász hősnőjének büszke magányában.) Korábbi érzések, tapasztalatok is beleáradnak az alapérzésbe: a haldokló rokonok, eltávozó barátok elhanyagolása miatt érzett szégyen és fájdalom. Világirodalmi ösztönzés is hat távolról: Proust regényének legkevesebb része egy közbeékelt fejezet: az Intermittences du coeur volt - a megkésett gyászról: „Ez az elkésett írás, későn észrevett veszteség azonban több, mint szeretet és hála, ez a természet erkölcse”.³ Az erkölcs és természet dualizmusát nem ismerő ember gyászának, későn feltörő sírásának ez adja meg a „mély természeti hitelét”. Az iróniát, mint formaelvet Németh állapota, léthelyzete egyaránt indokolná, hathatós eszközzé avathatná. Az iróniát Németh erkölcsi természetének sajátossága nem engedi érvényesülni az Iszony hősnőjének ábrázolásában sem. Az irónia már Goethénél is szomszédos a démonikussal, a Gyászban és az Iszonyban nem irónia, hanem a torz dominanciája jelentkezik.

A helyszín, a megidézett alakok, életmozzanatok ismerősek a Mezőföldi novellákból  és az Emberi színjátékból. A megfelelések hosszú sorát lehetne idézni a gyermekkor művekben megörökített világából: alakok, jellemek, nagyobb és kisebb motívumok, mozzanatok variatív sokféleségét. Németh a Gyászban talál magára szépíróként, alakítja ki sajátos realista ábrázolásmódját, írói módszerét. Az egyhősű  regényben minimumra redukált cselekményt találunk. A korai parasztnovellák világa tágabb, megrázóbb és hitelesebb ábrázolásban tárul fel a Gyászban. Tömör alak-, tárgy- és helyszínrajz, leírás áll össze a hősnő tudatán átszűrt, kivételesen szerves egységgé. Az Emberi színjáték Kökönyei Rozikájának alakjában körvonalazott sors hatalmasra növesztve, szoborrá merevedve teljesedik ki a regény fenséges Niobéjának „lobogó gyászában”.

Németh László „görög korszakában” az antikvitás iránti fokozott érdeklődést a szellemi kaland, a tájékozódó tudásszomj motiválta alapvetően. A görögségből  önmaga vállalkozásának, szereptudatának megerősítését olvasta ki. Mitikus és lélektani érdeklődése is vele született. A magány, az elszigetelődés csupán másodlagos tényezője annak - éppen Kerényiékhez viszonyítva bizonyítható -, hogy a régmúltba, a görög világba fordul.

Németh szellemi és érzéki kedvből fakadó görögségélménye magas szintű bizonyítéka annak is, amit Lukács György A lélek és formák bevezetőjében így fogalmaz: „Adatok mindig vannak, és mindig bennük van minden, de minden időnek más görögök kellenek, és más középkor és már reneszánsz. És minden igazi élő megteremti őket magának, és  minden újonnan látás újonnan teremtés.” A magyarság és görögség szellemi találkozására adott példát Németh László: az „ókortudományt hagyományőrző tudományból lélekalakító tudománnyá”, „emberformáló példává” akarta tenni. Számára a görögség egy kis népben jelentkező népnyi méretű minőséget, a zseniális, „félbarbár” kis példanépet jelentette, amelyben „a barbárságot és a nagy művészetet nem fogaskerekű vasút köti össze, hanem kötélhágcsó”.⁴ Bátorító példaképet talált erkölcsi és szellemi vállalkozásához: „egzisztenciális élményévé” vált a görögség. Azért tudott közel férkőzni az antikvitás természetéhez, mert tehetsége, szellemisége révén képes volt a „színvonal-egyeztetésre”. Az antikvitásban - mint Kerényiben és a „sziget”-elméletben is saját eszméinek, az etikus vallásosságnak az igazolását kereste. Nem mitológiai motívumokat, hanem ihlető forrást talált a görögségben.

Németh sokat emlegetett „görögsége” azonban nem a korabeli divatos (főként nem provinciális) neohellenizmus honi vetülete. Bizonyára közel érezhette magához Kerényinek a mítoszvariációkról, a változatok egyenértékűségéről, helyileg és történetileg változó jellegéről, belső sokrétűségéről  és dinamikus drámaiságáról szóló felfogását. Az övé mégis alapvetően különbözik Kerényi antikvitásélményétől. De néha még az alakilag azonos vagy hasonló terminológia is eltérő szemléletet és értékfelfogást takar.

Lackó Miklós mutatott rá arra, hogy Kerényi a görög-magyar „lényegtudomány” szükségességét hirdette, de csak szellemi módon hitte, hogy a befejezett antikvitás támasza lehet „az eszmélkedő magyarságnak”. Az ő „sziget”-gondolata csupán humánumot őrző tudományos-világnézeti eszmény. Németh eleve ideológiai célból is értelmezte a görögséget. Már korai görög tanulmányaiban, „egész irodalmi - és ideológiai - tipológiát épít:(.....) Euripidész a XIX. századi irodalom  példája lesz, Arisztophanész a modern « ironikus anarchikus«, Szophoklész a még kialakítandó «szintetikus«« irodalom példája.”⁵ Németh az antikvitásnak nemcsak az esztétikumát látta, valóban ideologizált, sőt politizált is a görögséggel. A magyar megváltáshoz és európai küldetéshez is bátorítást, vállalkozó és kísérletező kedvet,  a kiteljesedés lehetőségéhez reményt kapott ettől a minőség iránt olyannyira fogékony néptől. Úgy  kalandozott a régi korban, hogy közben nem szakadt el saját korától, a szűkös magyar korvalóságtól sem.

A görög ihletés nyomán formál Berzsenyiből - Kerényi inspirációitól sem függetlenül - magányos „északi görög” alkotót. Részint Németh sugallatát érezzük abban is, hogy Kerényi Berzsenyit nemcsak a „leghoratiusibb”-nak tartotta, hanem olyan magyar költőnek is, aki „legteljesebben érezte magát nemzete váteszének”. Kerényi a görögökön át nézte a magyarságot is, Németh önmagán és a magyarságon át szemlélte a görögséget is. Ady költészetében már korán felfigyelt az életigenlő apollói természet jelenlétére. „Paraszt családok robosztus diákfiát” látja benne, akinek alkattól  meghatározott „vergődésén diadalmasan átüt az ifjúság Apolló-gesztusa”. De Ady nem hellenista, hanem 20. századi magyar „Paraszt Apolló”. Németh Adyban „a magyar líra nagy szimbólumát”⁷ sejti. A népiség és a görög apollói meg a dionüszoszi életérzés kettőségében a teljes emberi életérzés két jelképes elemét tárja fel. Ady-képében  érződik a később megfogalmazott bartóki modell két fő tényezője: a népiség (visszatérés a forrásokhoz) és az újító igény, az egyénit és közösségit, az egyedit és általános egyetemes szintézisben összekötő tudatosság felismerése. (A modellt is metaforikus értelemben vesszük, amelynek legfőbb célja az orientálás.)

Nietzsche szerint a modern ember sehol sem érezheti magát otthon, de otthon szeretne lenni, ezért választja a görög világot. A görögség „az eddigi legmagasabb fajtája mindannak, ami emberi”. Európa szellemi sivatagjában Nietzsche  merte észrevenni, hogy a „ a görög nem tantárgy, hanem ma is aktuális életérzés”. Joggal írja róla Németh: „magánnyal beoltott görögség az övé.” Nálunk Kerényi Károly és köre akarta a görögség lendületét magyar földre plántálni. A magyarság és a görögség szellemi találkozását szorgalmazó Németh „emberformáló példát” lát az ókori görögökben. Egy alakulni kész lélek szeretné az „ókortudományt hagyományőrző tudományból lélekalakító tudománnyá”⁸ tenni. Célja: „A szétszórt zsidóság és a szellem birodalmába áthalt görögség sorsa kísért, bibliát és platóni Államot keresünk  a magyarságnak”. Munkálkodása előkészület a jó vagy rossz jövőre, a „határokkal szét nem tagolható szellemi életünk” építésére. Németh ekkor azt remélte a görögségtől, amit Arany a kötészettől: „Hiszi, hogy művében megfejti magát, s örök jelképet talál egy állapot számára”.⁹ 9 Vonzotta  egy másik példa is: Pap Károly a Mikael-novellákban „népe sorsán át felgyöngyöző szóban” tudott szólni: „Neki a zsidóság: sűrített emberiség volt: egy hányatott népben a föld minden népének sorsa, a lélek mélyei és magasai szűk helyen.” ¹⁰

A görög nép szerepteremtő képességét hangsúlyozza és a teljességigényt: a harmónia és az eksztázis hűséggel, belső karakterteremtő jelleggel ötvözött egységét. A görögökben a minőség születését látja. Náluk rövid az út, amely a kezdetlegest és a tökéletest összeköti: „Az első csodálkozás és a végleges megragadás náluk elválaszthatatlanok.”¹¹ Némethnek látomásos beleérző tudása volt a görögségről is.¹²

Az időből a mulandót elhagyó, világosságra törő, „leleményes, istencsináló” görögségben a változatok népét tanulmányozta. A görögség az életéből csinált remekművet: az értékek mellett az ellentmondásait is fel tudta mutatni gondolkodásában, irodalmában. Tragédiahősei az ellentmondások feloldására tesznek kísérletet. Színjátszásuk is közösségnevelés, az élet átformálásának az eszköze. Az athéni mérték szerinti rend, harmónia, törvény és szabály a művészetekben és az életben is sikeresen küzdött az érvényesülésért.¹³

Igaz: a görögök sem a mindenkori életet, hanem az ünnepeket élték meg egyetemes szinten, és csináltak belőlük tragédiát és komédiát. A csúcsokkal mérjük őket, hiszen inkább csak a remekműveik maradtak fenn az idő és az emberi értékelés rostáján. Igaz, hogy legtehetségesebbjeik érték a távlatokat, az ünnepi játékokat is a népsors felelős részeiként szervezték. Nem éreztek szakadékot önmaguk és népük közt,  hasonlóan a régi magyarság legjobbjaihoz: Balassihoz, Zrínyihez...

Németh élő-eleven kapcsolatot épít önmaga és a görögség közt. Értelmezésében és értékelésében az eszményítés kísért: „Soha egy irodalomban, még a magyarban sem éreztem ennyi műnél, s egy-egy művön át ilyen hevesen, hogy egy bennem levő lelki helyzet talált bennük pontos és mégis örök érvényű fogalmazásra. Élektra, Antigoné, Philoktetész nem hősök voltak, akiket szerettem, hanem egymást követő állapotaim: lelkem tartalmát csodálatosan fedő szimbólumok.”¹⁴ Szophoklészben, sorsa és indulata költőjében Németh a természetének az igazolását keresi: „Helyettem beszélt magamról, s az én sorsommal küzdött görög nevek alatt. Ő oldotta fel bennem a tragikus életérzést.”¹⁵ A kötelesség hősnői, Antigoné és Élektra: „ellentétek és ikercsillagok”: „Az emésztő kéj fölött hősi frigiditás.”¹⁶ Élektra Kurátor Zsófi kétezer esztendős nővére: „Emberiességében embertelen: kötelességtudatában már-már rút, s visszataszító nőietlensége mélyén fájdalmasan nő. Egy életet adott egy kötelességért...” Az emberi természeten túlnőtt erkölcs ember-és életellenessé válhat, a hősnő pedig szörnyeteggé: „Az emberben sok ember van: egész menny és egész pokol. Az én poklom mélyén Élektra ül.”¹⁷

Németh László hőstipológiájában is érződik az Élektrától húzódó vonulat, a „szörnyetegzseni” Kanton, Rousseau-n, Dosztojevszkijen át Adyig. „Az Adyban megnyílt antropologikumot” akarta a Berzsenyi, Csokonai lírájában meghódított görögséggel egybeforrasztani. A Gyászban tökéletes világossággal, harmonikus arányrenddel sikerült a vívmány, a cél epikai-formai megvalósítása: „Nincs tán egyetlen alkalom  sem, aki olyan mélyen nyúlna az Európa alatti világba, mint ennek a hősnője.”¹⁸ Szophoklésztől és Olümpia szobraitól eredezteti  „kariatidáit”: attól a férfiak fölé nőtt női nagyságot (mely szép egységet kínált a bennem levő férfiszenvedélynek s nőies érzékenységnek), ezektől a becsvágyat, hogy az emberi külsőhöz ragaszkodva isteni lényeget teremthessenek.”¹⁹

A Gyász kompozíciójáról állapítja meg Illyés Gyula: „szerkezete pontos és hibátlan, mint a tragédiák锲⁰ A Gyászban a Németh-hősök  alkati ősképletét és sorsát  figyelhetjük meg: a tragikus heroizmust, amely belekényszeríti a hőst „egy rettenetes halálos szerepbe”.²¹ A görög tragédiák szerkezetét követő tér- és idődimenzióban merevedik gyászszoborrá a hősnő. A tragédia és a regény közt nem a felszínen, hanem a tragédiákat létrehozó szenvedély erejében érzünk hasonlóságot. A regénystruktúrát Zsófi sorsalakulása szabja meg. A görögségben felfedezett „formaösztön” érvényesült, nemcsak a regény hősnőjében, de a szerkezetében is Tragédiára emlékezető öt nagyobb egység rajzolódik ki: l. a Zsófi elköltözéséig tartó rész, 2. az elköltözéstől Kiszeláné befogadásáig tartó rész, 3. Zsófi és Kiszeláné lelki tusái Sanyika megbetegedéséig, 4. Sanyika betegség és halála, mint kulminációs pont, 5. a Sanyika halálát követő időszak: a megoldás és katarzisnélküliség végállapota: a temetőhűség gyászszertartása.

A görög  tragédia lényegre szorítottsága és a népballada lényegsűrítése ötvöződik a Gyászban, amely arányos és szerves szerkezetével az Iszonyt is felülmúlja. A Gyász drámai  felépítésében is rokonítható az Antigonéval. A cselekményindítás a Gyászban a férj halála után történik, az Antigonéban a testvérpár halála után vívja meg a maga tragikus harcát az elhantoló szeretet.

Hegel óta szokás az Antigonét a tragikum meghatározására „abszolút példa”-ként idézni. Kerényi is az Antigonét találta a tragikum paradigmái közt a „legklasszikusabb és legproblematikusabb” mintapéldának. Egzisztenciális érvényű és mélységű viszonyt lát Antigoné és az istenhatalom közt, amely a hősnő sorsát tragédiába fordítja. Az „isteni” és az „emberi” áll szemben egymással, joga és igaza mindkettőnek van. Kerényi Az örök  Antigoné (1934) című tanulmányában írja: „a tragikum kérdésének a jelentősége: egzisztenciális. Ennek az egzisztenciális - létezésünk lényegét érintő - kérdésnek egyetlen olyan megoldását sem lehetne elfogadnunk, amely a sophoklesi helyzetek valamelyikének nem felel meg.”

Természetesen Antigoné égieket és alvilágiakat egyaránt tisztelő, „önátadása”, sorsa egészen más, mint Kurátor Zsófia gyászba merevedése. Antigoné és Kurátor Zsófi egyaránt szerelemre érett ifjú nő. De a görög hősnő nem Hadeszhez akar férjhez menni, hanem Haimonhoz, így akarja az emberi teljességet elérni, amelyről Németh „kariatidája” eleve lemond. Némethtől és hősnőjétől csillagtávolságra van a görög tragédiák dionüszoszi tartalma: az életfelfokozás, amely Nietzsche szerint a tragikus hősnek a halálistenekkel  való érintkezés lehetőségét kínálja. Németh nem a tragikum Nietzsche szerinti dionüszoszi lényegét akarta kifejezni: „Gyönyörűséget találni tragédiákban - erős korok és jellemek sajátja (...) a hősies szellemek igenlik önmagukat a tragikus kegyetlenségben is: elég kemények ahhoz, hogy a fájdalmat gyönyörűségnek érezzék.” Kurátor Zsófia sorsa más, mint a modern tragikus semmibe zuhanása. Zsófi a földi poklot szűkülő körök ösvényein járja be, míg eljut a téli havazásban is temetőkertet járó, estefelé „a téli kutyák ugató kará”-tól kísért magányba.

Különös szerepet tölt be a Gyászban a pletyka, a szóbeszéd. A megszólás már az Emberi színjátékban kivételes fontosságú motívum. „Egy egész falu emberszólása kell ahhoz, hogy egy asszony ilyen daccal tartsa a rosszasághoz való jussát”²² - olvashatjuk a regényben. Zsófi nem a rosszasághoz, hanem a falu erkölcsi normájához tartja magát, büszkeséggé, dölyffé váló daccal.

A szóbeszéd, a pletyka olyan szerepet tölt be a Gyászban, mint a hírnök a görög tragédiákban: a színen kívüli eseményekről, cselekményről kapunk hírt általa. A regényben Zsófi tudata ez a drámai színpad, a színen túli eseményekből is a tudatiak a fontosak. Illyés utal a regényben megjelenő kórus szerepére is: „A kiskapuk mögött összehajló vénasszonyok a tragédia kórusának szövegét zümmögik.”²³ A kórus kísérő, összekötő, szintetizáló funkciót is betölt. Kezdetben azt zümmögik: majd megvigasztalódik... Ekkor még szerep és lélek közt rés van, lehetőség a gyászból való kinövésre. Amikor szerep és magatartás összeforr, a kórusi visszahőköl, elhalkul. A félszeg csodálattal kevert érzésben, hangulatban a környezetet is jellemző iszonyat érzése erősödik. Zsófi szüleinél tett utolsó látogatásakor hazafelé menet a fiatalok elnémulnak, mint az Ady-versben a bálterem virágfüzéres, táncoló ifjai-lányai: „félbeszakadt kacagással bámulták, és engedtek utat a fekete árnynak”. A különb-emberség végképp beletorzul a gyászba. A görög tragédiák kórusát helyettesítő vénasszonyok kórusa nem megerősíti, hanem megváltoztatja korábbi véleményét a hősnőről. Ez a vénasszonykórus állja körül Sanyika halotti ágyát és kíséri Zsófit az életből a temetőgyászig. A gyerek halotti ágyánál kiteljesedik a kórus-szerep: „ - Istenem, kis unokán, hát mégis itthagytál minket - búgott fel az öreg Kurátornéból az ismerős ige (....) S ettől a jajszótól, mint valami karvezető jeladására, a többi asszony is felzokogott.” ²⁴ (Bizonyára hat itt az Iliász Hektort elsirató nagy jelenete is a népi halottsiratás és búcsúztatás rítusszerűségével együtt.)

Kiszelánénak is van egyszemélyes kóruspótló szerepe: „városi műveltségéről”, urizáló fölényéről megfeledkezve gyakran „kicsinyes, öregasszonyos siránkozásokkal szolgáltatta a kísérő kótázást Zsófi mániákus vádjaihoz”.²⁵ Egymás mellett monologizálták át az éjszakát: az éjszakai kesergésekben Kiszeláné „baja is ott botorkált a Zsófié mögött, mint régi drámák gyászoló királylánya mögött az öreg dajka siránkozása”.²⁶ Németh Kiszeláné alakjával is erősíti a mítoszi sugárzást. Zsófi a börtönőr, erénycsősz szerepét betöltő Kiszelánét már beköltözése előtt „mondani alakká” növesztette. Amikor végre beköltözött,  „szálláscsinálója, a mitologikus Kiszeláné már rég ott lakott a kitakarított kis szobában”.²⁷ Végül levedlett Kiszelánéról minden fensőbbség, és a romantikus mondaszörnyek modern változatává alakult: „a leghitványabb mellékalak a kompozícióban, s hitványsága főszeméllyé avatja, a Világ Hitványságának hordozójává”.²⁸

Életidegenségében Zsófi az Emberi színjáték hősének világidegenségét őrzi, és az Iszony hősnőjének oldódásra, elegyedésre való képtelenségét előlegezi. Nem eszményített: sárból és napsugárból teremtett alak. A torzság dominanciájában  is megcsillanó, „barbár szépség” a fenségig fokozódik. Zsófi nem valamire, hanem szociális meghatározottsága révén egész lényére gőgös. A gőg  válik létformájává. Magányossága is gőgjének következménye. A magányos létforma pedig a végsőkig fokozza gőgjét. Nem hiú, gőgös. Nem vágyik szeretetre, tetszeni sem akar az embereknek. Nem képes a szeretet feltétlenségére még gyermekével szemben sem. A megalázkodástól, gyengeségének, a „nem bírom én ezt. Nem tudom mire vállalkoztam, (...) Fiatal vagyok még én, hogy fekete kendőt húzzak a szemembe” bevallásától is gőgje tartja vissza.

A Gyászban Németh azt mutatta meg, hogy lehet-e egy nő sorsa magában, magányos  léthelyzetében tragikus. Az Iszonyban pedig a nő tragédiáját a házasság poklában, a férfival való kapcsolatban tárja fel.  Zsófi „temetőbogár”, „feketébe pólyázott büszkeség”. „Gonosz, kemény lélek  van ebben a Zsófiban”²⁹ - mondogatják róla. Amikor a kocsmároshoz akarják kommendálni, a sértett büszkeség szobrává változik: „Rettenetes volt ez a sarokba húzódó asszony, akinek nem volt egy betű mondanivalója se. Mint a lelkiismeret.”³⁰ Hősi erőfeszítéssel vállalja az önlegyőzés aszkézisét. „Istene nem a fátum, nem Kemény hőseinek sorsszerű végzetessége, hanem a predesztináció istene.”³¹ Kisfia temetésekor - „Úgy ment a koporsó mögött, mint egy lábra kelt szobor, s az egész tömeg bámulta a kemény  természetét”. Később Sanyika sírján a sírkő is Zsófit idézi: „mintha ő maga állt volna ott, s őrizné  kővé váltan a halott gyermeket.” ³²

Zsófi alakja szoborszerűen emelkedik ki környezetéből. Alkatai, jellembeli ismérve a szilárdság. Amit Ady verséről ír, a Gyászra is érvényes: „Ady kép-gondolkozó. Verse elején kész a látomás, s szakaszai már csak a látomást cirkálják körül. Ő nem lendületes: szilárd. (....) Sorai ritmikailag is állnak.”³³ A némethi képszerűség  is állókép jellegű, statikus: tömbszerűség és állandóság jellemzi. Meghatározó funkciója a kinagyítás.

Zsófi „archaikus istennőtorzó”, Elektrával együtt lép elő a „költő szívéből”. Németh jelképes Medici-kápolnájának kariatidái közül az első Kurátor Zsófi. A későbbi nőalakoknál archaikusabb, vaskosabb, keményebb és nyersebb, mint az Akropolisz  kariatidái közt a dór ruházatú, archaikus álló leányszobrok közt a Peplosz-koré. (Eredetileg az Erechteion oldalánál lévő Kariatida-csarnok koréja volt, most az Akropolisz múzeumában látható.) Zsófi lélekbe falazó büszkesége, alakjának kidolgozott redői mögött karakteres, de zord  archaikum érződik. Archetípus, de nem „időtlen ideál” időbeli eszményként való megjelenítése. „Archetípusában” Jung lélektani elméletének „ősképei”, a kollektív tudat alatti  szférában pedig az emberiség legmélyebb., legrégibb gondolatai érződnek, és tapasztalatanyagának „pszichikus rezidiuma”, a „szellem archeológiája”³⁴ érvényesül. Mindezt Németh antropológiai és alkattani fogantatású szemlélete fogja egységes egésszé. Egy új antropológiai szemléletet képvisel, amire tudományos módszerességgel az idős Freud is törekedett letisztult, végletektől megszabadított elméletében. A Németh László-i ábrázolásban egységbe olvad össze lélekrajz,  társadalomkép és mítoszi sík, nyelvi szemléletesség és lélektani érzékletesség.

A hősnő úgy érzi, „ő is olyan, mint Jób, rajta tölti Isten a rosszkedvét”. Megkeményedett lelke, amikor arra gondolt: „Ő nem várhat könyörületet az Istentől.”³⁵ De ebben is valami gyönyörűséget talált a különb-emberség megpróbáltatottságának tudatával. Szinte maga ellen hívja ki a sorsot: „Ült ott, mint aki kiáll a felhők alá, s azt mondja: rajta, csapj agyon, Uramisten.”³⁶ Így tér vissza az Arany János-i kép, a szőlőt elverő jégzivatarban felkiáltó gazda fájdalma, végzetet kihívó szava: a pusztulás láttán pusztítóvá váló, önmaga ellen forduló fájdalom képe.

Biológia-pszichikai alkata, szubjektuma alkalmas arra, hogy a felbomló falusi atmoszférában a lélekizoláló erők hatása beteljesedjék rajta. Nem fátum, nem a görög ananké okozza életének tragikumát: „A társadalmi végzet kuvikjai ülik meg a lélektani keret ablakfáit.”³⁷ Osztálytudata alapján veti meg, nézi le az éhes „béresfajzatot”, tiltakozik, hogy őt szóba hozzák  „mindenféle lópofájú béresnéppel”^38.

Szerinte a vagyoni helyzet az emberi érték és kiválóság fokmérője is. Németh hiteles társadalmi látleletet készít: „az adatokat úgy önti, mint Móricz, a keserűséget és reménytelenséget, mint Kodolányi”³⁹. A realista mű lélektani anyagába a falu mikrokozmoszának problémái is bekerülnek, így lesz  a regény vád „a falu úrhatnám vasparaszt hipokrízise”⁴⁰ ellen. A hősnő alakját és környezetét az elvont gondolati és tárgyi világ éles kontrasztjával világítja meg az író.

Kurátor Zsófi sorsa sokirányú tükrözéssel világít a falu magyar társadalmának a mélyére is. A Gyász értékét Lorca Bernarda Alba háza című drámájához hasonlóan a társadalmilag is mélyen motivált lélekrajz hitelessége is fokozza.⁴¹ Németh László a Gyászban nem az antik világ, hanem a maga görögségélményét szólaltatta meg. A mítoszi sugárzás, a görögökben meglelt, „antropologikumban gyökeredző” minőségigény vált itt termékennyé a szépíró számára.

Igaz csak szimbólumok, metaforikus megnevezések a Németh-regényekkel kapcsolatos görög párhuzamok. Az analógiás gondolkodás Németh László-i példáit metafora értékű jelzésként kell értelmeznünk. Valóban nem irodalomtörténeti fogalmak ezek, hanem az írói ars poetica építő-elemei, amelyeket Németh esszéstílusa hívott életre. Az is tagadhatatlan, hogy a Gyász közelebb áll Móricz, Kodolányi és mások hasonló témájú munkáihoz, mint a görög tragikusokhoz, és poétikájában is meghatározóbb a pompás lélektani elemzés, a számtalan találó megfigyelés, a behaviorista jellegű jellemzés, a szociális elemekből összeálló, kíméletlen falukritika, mint a görögös vonatkozás. Azt is tudjuk, hogy csupán a görög inspirációk feltárása egyoldalú orientáció veszélyét rejti magában, hiszen Németh értékrendjén az élen Proust, Joyce, Gide, Faulkner, Musil stb. állt. Mégis tagadhatatlan, hogy az olyan sokat emlegetett - bár valóban nem fogalmi - megjelölések, mint hogy a Gyász hősnője Élektra testvére, az Iszonyé Artemisz rokona, Égető Eszter Démétert, az Irgalom Ágnese pedig  Antigonét idézi - hozzátartoznak a teljesebb értelmezéshez, fontos többletinformációt adnak a mítoszi sík bekapcsolásával a vizsgálódáshoz.

Az a tény, hogy Németh a Gyász írásának időszakában mélyedt el a görögség tanulmányozásában. A görög mítosz fontos számára is, mert egykor valóságaspektust jelentett. Mégsem vállalta a platonikus megszépítést a mítosz síkján sem. Etikai szemléletének döntő része van abban, hogy nem Dionüszosz - Kerényi kedvelt „repkénykoszorús isten”-e -, hanem az apollói mérték és rend volt számára a döntő görögségben is (Bár műveiben csak ritkán ragyog fel az „apollói varázslat”.)

Németh görögségélményét is úgy értelmezzük, amint azt Szerb Antal tette irodalomtörténetében: a görögség az is, ami hozzátapadt a századok folyamán, a reneszánsza, idealizálása, az antik példák követése, a görög eszmék, ideálok hatása az európai szellemi megújulásokban stb. A sokirányú és sokrétű inspirációt vizsgálva világossá válik - Kerényi és Várkonyi Nándor fontos kutatásaira is gondolva - az a felismerés, hogy a Németh-életmű egészét figyelembe véve nem is annyira a gondolkodónak, esszéírónak, hanem inkább a szépírónak volt szüksége a görögségre. Az embert sorspedagógiai küldetésében ábrázolta Németh László.

Ennek az aspektusnak a behatóbb elemzését indokolja az is, hogy éppen a Gyászban vált tudatossá nemcsak a megtalált írói hang, hanem a „mítoszi sugárzás” írói szerepe, felhasználhatósága is. Ettől kezdve hat az „archetipikus”. Ekkor vált parabolisztikusan kitágítottá a némethi ábrázolás, amelyhez Babits Mihály is adhatott sugallatot, mert a Halálfiai - ban már tudatosan kísérletezett ezzel. Analóg módon a világirodalomban is ekkor tört át ez az ábrázolásmód. A két legnagyobb hatású művet, Joyce Ulyssesét és T.S. Eliot Átokföldjét már ez a megjelenítés jellemezte. A forráshatások erről a területről is jöhettek, de mindez nem jelenti azt, hogy Németh már a Gyászban nem alkotott eredetit, sajátosan egyedit a „mítoszi sugárzás” révén.⁴²

A Gyász keletkezéstörténetét a fogantató élményektől a megírásig nyomon követhetjük. Nemcsak a görögséghez való fordulás időszaka ez, hanem a gazdasági válságé és az általános világnézeti válságé is. Ezért kerültek előtérbe ekkor olyan élesen az antropológiai és ontológiai kérdések. Fontossá vált a kérdés: mit csináljunk a magunk életével? (Kerényi is azt vallotta, hogy „az emberi léten át vezet a megismerés minden emberihez”). Ez a kérdésfelvetés nem ragad meg a magánéletben, a személyiségprobléma sem marad a puszta individualizmus szintjén. A kor több nagy írójához hasonlóan Németh László is összemberivé akarja tágítani ezt a kérdéskört, ezért is kell neki a mítosz. Nála nem valami privatizáló szűk körűség búvik meg a probléma mögött, de az emberiség, az egyes ember örök kérdése: a teljességvágy.

Tudjuk, hogy Németh egyetemességigénye a Gyászban sem csupán a görögségben, a mítoszi sugárzásban és a régiségben nyilvánul meg. De még ebben a hagyományújításban is a Németh László-i tágabb antropológiai gondolkodás jelét látjuk. Mítoszértelmezése összecseng a „szellem emberének” ismérveivel, aki „nem tud beletörődni az elszórt tények halmazába, ő az összefüggéseket keresi. Nem elég a világ, világkép kell. Faltól falig szakadatlan veti a szálakat, ő az a pók, aki minden jelenséget a megértés egyetlen hálójába fonna.” ⁴³ Akit pedig mindez jellemez, az „nem olthatja el magában a teljesség szomját, s nem nyomhatja el az egész iránti felelősség érzetét”.

Ebben az értelemben „A szellem: rendező nyugtalanság”. „A szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: a jelenségeket együtt, egyben látni.” A Szókratész előtti görögnek Homérosz, a mitológia fogta egybe a világról alkotott ismereteit, sejtelmeit, a mítoszt a maga hasznára asszimilálta, hogy élete elszórt jelenségeit egyetlen szemléletbe olvaszthassa össze, feladatait a közös mítosz szellemében egyénien oldhassa meg.⁴⁴

Németh racionalista értelmezéssel a mítoszt „a teljesség iskolájának” tekinti, szépíróként csak a „mítoszi sugárzást” őrizte meg belőle, de ez „világkép-alkotó enciklopedizmusának” mégis fontos, jellegzetes ismérve. Németh László egyetemességében ugyanis nemcsak a megélt közel háromnegyed század jelenti a kort, hanem azok az évszázadok és évezredek is, amelyek az emberiség és a magyarság múltjából benne, szellemében találkoztak.

Újító szemlélettel egyeztette Németh a görög eszményt a népballada regénybe plántált sugallataival is. Kemény Zsigmond az ó székely népballadákban főként a jelentkező végzet és nemzeti önismeret közti kapcsolatot sejti meg: „Ez az a hang, miért odaadnám minden regényem” - írja. Ugyanerre figyel fel a tagoló elemet legigazibb jelleghordozónak tartó Németh az Ady-versben: „Sötét és gyógyíthatatlan, mint a székely balladák levegője, önmagát rögzítő hang, kijelentésszerű elhatározottság.”⁴⁵ Fatalon elözvegyült unokanővérének a rekedt hangjában, „keserű, elutasító nevetésében” az a hang tört fel, amely a regény mélyén felerősödve-elhalkulva bujkál: „Ha gramafonlemezre vették volna fel, akkor sem hallhatnám tisztábban a hangját” - írja róla Németh László.

A magyar népballada népünk epikus tehetségének, epikumot alkotó és őrző előadói képességének a bizonyítéka. A szenvedély, halál és korláttalan vágy drámáival szemben Németh a Gyászban tudta megteremteni a korlátozó méltóságtudat és mindent átható erény túlzásának fojtott regényét. A Gyászban, mint balladáinkban is, „a legteljesebb emberi vágy kerül uralomra, bukik el anélkül, hogy föloldozást találna bármiben.” ⁴⁶

A Gyász az emberi sors mélyére világít, éppúgy, mint az építő áldozat témáját felmutató, a valóságos emberáldozatból „a magunk fölépítésének egyetemes jelképévé”⁴⁷ váló Kőmíves Kelemen balladája. A balladai alapszituáció, a helyzet végzeteként való elfogadása is jellemző a Gyászra.

Éppúgy hiányzik a regényből, mint a balladáinkból a nemzeti sorstudat. Nemcsak a balladák hősei, a regény szereplői  is kimaradtak a nemzettudat alakításából. Hiányzik a helyes cselekvés felismerésének lehetősége. A nemzeti amnézia a jellemző rájuk, amitől Németh László annyit szenvedett. A különbség is fontos: a balladák nem ismerik a nem-cselekvés bűnét, csak a cselekvését, a választásét. A Gyász pedig a hősnő cselekvésképtelensége miatt válik katarzis nélküli regénydrámává. A balladahősökhöz hasonlóan Kurátor Zsófi eszmékhez, konvenciókhoz, emberi méltósághoz való örökös ragaszkodása a lélek nagyfokú lezártságára, normatív  befejezettségére utal és a katarzis-képtelenséget eredményezi. Zsófi esetében az erény a falu elvi normájának teljes betöltését jelenti: „elébb megöregszem én, mint beletörődjek” - ismételgette a gyászát elébe tartó embereknek abban a tudatban, hogy „két hónap alatt nem illik kicsit sem megvigasztalódni.” ⁴⁸

Így alakul ki a regény nagy újdonsága és erénye: „mint hőköl hátra és zavarodik meg a falu, ha az, amit maga nemesnek tart, egyszer elevenen megjelenik előtte” ⁴⁹ - állapítja meg Illyés Gyula. Ez az abszolutizált erkölcsi normavállalás nem önkéntes és nem spontán jellegű. Zsófi a vállalással dacol a normát rákényszerítő környezet ellen, amelynek minden megnyilatkozásában ellenséges szándékot, ellene irányuló érdekviszonyok ártó jeleit látja. Normavállalása így válik normatagadó  normavállalássá, magatartása norma elleni lázadássá.⁵⁰ A túlhajtott, abszolutizált erkölcs ember- és életellenes, öncélúsága miatt nélkülözi a humánumot.

Nemcsak a gyász, a gőg, a dölyf leleplezése, hanem annak is bizonyítéka, hogy: „Az erkölcs túlzása is lehet a moralitás.” ⁵¹ Amint a balladahősöket a végzetként fölébük kerülő, kikerülhetetlen cselekvéskényszer, úgy pusztítja el Zsófit az abszolutizált, kiüresedett erkölcsi formula. A kénytelen magára utaltságot azonban nem sorsszerűen, hanem választás révén kapja osztályrészül. Az elhagyatottságot választja, és benne megrögződik. Nem eleve szörnyeteg, hanem a helyzet szörnysége teszi azzá, mert nem képes kitörni belőle, nem tudja áttörni a magány övezeteit.

Némethnek regényben sikerült megteremteni azt, amit Kemény Zsigmond irodalmunkban hiányolt: „a balladákat jellemző drámai és gondolati alaprajzot. A műfaj borzongásai helyett sokkal inkább a bennük föltáruló egyetemességet.” ⁵². Esszéíróként fogalmi nyelven, regényeiben metaforagazdag szépprózai elemzésformában mutatta meg: helyzeteinkben mindig több a tragikum, mint ami ebből megmutatkozik.⁵³ Németh a realitást követi, a mese és a legenda nélküli életet mutatja, és könyörtelen valóságérzékkel zárja le a fináléban.

A balladákhoz hasonlóan a Gyászban is „bizonyos komorságú drámai szertartás” megy végbe. A zárt szerkezetben is a megrendülés hullámzását figyelhetjük meg: mindazt, amit Goethe így fogalmazott a ballada műfaji ismérveként: „A balladában van valami misztérium anélkül, hogy misztikus lenne.”⁵⁴ Az epikus előadásmódhoz a drámai szerkesztés elve gyakran társul a balladában. A jelző sem puszta díszítő funkciójú, az ábrázolás, kifejezés szerepét is betölti. A ballada egyenes, tömör kifejezési formái prózába oldva módosultak a regényben. Az igék gyakorisága a szemléletesség és kifejezőerő növekedését szolgálja. Összefügg ez a drámai sűrítés és szerkesztés elvével. A magyar népballada egyik legfőbb értéke éppen a drámai sűrítésben rejlik. Nem a dallamos alföldi, hanem az epikai jelleget jobban hangsúlyozó erdélyi népballadák inspirációi érződnek a Gyászban, a szembetűnő drámai elv uralmában. A homályosság, szaggatottság, a sorszerű történés érvényességét hitelesíti a balladai színezetű egyneműség, a csomópontképző szerep, a szűkszavú,  drámai tömörség, a veretes, komor szépségű, nagy erejű prózanyelv.

A balladai fojtottságú gyászhangulatban a szokásrend kiüresedett formái uralkodnak Zsófi beteg gyermeke körül is: „A lócán ülő némberekre lesett. A vasalónő már nem rebegett, elaludt egyenesen ültő helyében: kendője hátracsúszott, s szabadon hagyta az ádámcsutkáját.” Sanyika otthoni, házi búcsúztatásakor „konok kíváncsiság ült ki az arcokra”. Kiszelné előreszaladt, mintha igazítani akarna valamit, valójában csak Zsófi arcát akarta szemből látni. A balladai levegőt árasztó szertartás nyitánya:” az öreg Kurátorné meg a lányába kapaszkodott, s előre fölsírt, talán, hogy a lányát is belerántsa a zokogás félenyhületébe.”⁵⁵

Zsófi és a rokonok haragja Sanyika koporsója körül is „megátalkodott” marad. Az összegyűlt gyásznép egy szemvillanásnyit sem engedett el „a mozdulatlan fiúcska körüli színjátékból.” ⁵⁶ A koporsó kivitelekor rítusszerűen felkiáltott és elsírta magát az öreg Kurátorné: „ - Jaj, édes unokám.”' Zsófi azonban nem követte az „édes fiam” felkiáltással: „a szemeiben hideg dac lobogott, gyűlölet, elutasítás, keserűség”.  „A fekete kendő alatt keményen, konokul világított márványarca.” Az Iszony hősnőjét  előlegező  magatartás lélektani motívumai: „A kétségbeesés szállta meg irtózatos ürességéért, hogy itt áll egyetlen gyermeke koporsójánál, ez volt az ő életének értelme, sikítani kellene, összeesni, s neki nincs egy gondolata sem.” A férje sírjának a szélén jajveszékelő Zsófi a gödörbe akarta vetni magát. Zsófi számára fia, Sanyika „az élet verőfénye” lehetett volna, sírjánál mégis csak nehezen jut el addig, hogy dacos lelkét átengedje „a lélekkoncoló részvétnek, mely szétoldja egyéniségét, de fölold az egyéniség kínja alól is.”⁵⁷ Kettős gyászában válik mítoszi méretűvé. Önmagát és környezetét is „jegesedő szívtájjal” figyeli. Alakja, arca és szeme, hangja és tekintete is „fekete volt a keménységtől”. Magára utaltságában, mítoszi gyászmagányában „csupa feketeség, fehérség és tűz lett az asszony.”⁵⁸

A Gyászban  érződő balladisztikus inspirációk további kutatása, főképpen Szabó Dezső Németh Lászlóra gyakorolt hatásának - nemcsak ellentmondásos eszmei-ideológiai hatásának, hanem műfaji, poétikai sugallatainak - a tüzetes vizsgálata adhat újabb támpontokat a probléma megoldásához.

Szabó Dezső Ady művében is a „balladát” elemezte, a halállal való szembesülést vizsgálta, és műveiben is több példát adott a novellává, regénnyé bontott „ballada” felhasználhatóságára, megújíthatóságára. Ezeket az ösztönzéseket azonban nem szabad poétikai, műfaji determinánsként kezelni, hanem csupán karakterisztikusan színező, tágabb értelmű „hatás”-ként, távoli sugallatként konstatálni.

1982.