Németh László Kocsiút című elbeszélése sajátos helyet foglal el az Utolsó kísérlet és az Iszony között. Alakjaival, eseménytörténetének színhelyeivel és záró mozzanatával részint folytatja a befejezetlen nagy regényciklust, és egyben előlegezi az Iszony alapvető regényszituációját. Az Utolsó kísérlet főhőse, Jó Péter, a „sok pénzen nevelt fiú” úrinőt vesz feleségül. Házasságukban két világ feszül egymásnak. Péter és Tusi testben és lélekben össze nem illő házastársak problémájával mutat előre az Iszony irányába.

A Szerdai fogadónapban Péter elképzeli Tusit, amint az ő parasztasszony édesanyjának „rokonná tevő” csókot ad. A Németh-hősök „testidegensége” érződik kimondhatatlanul is a benne felvillanó kérdésben: mit győz le Tusi, „ami arcát a rossz, csorba fogak felé viszi”. Jó Péter alkati-lélektani síkon is tükröződő létgondja Tusival kapcsolatban azonban elsősorban máshol gyökerezik. A Kocsiút hősének alapvető problémája: „Nem tudjuk az ideáljainkat összeolvasztani”. Az Iszonyban  az író  elmélyíti, nőalakba transzponálja ezt a központi problémakört.

A Gyász, az Iszony és az Irgalom a problematikát tekintve is szorosan kötődik egymáshoz. A Gyász hősnőjének súlyos próbatétel jut osztályrészül. Alapszituációja: a férjét vesztett, a házasságból tragikusan kiszakadó nő gyászsorsa. A gyászt egyetlen életlehetőségként választó Kurátor Zsófi néha azt érzi: férje mellett talán egyszer még rosszabb sorsa lett volna, mint a gyászmagányban. Felveti a kérdést: „Mit akarnak az élők a halottakkal, és mit akarnak a halottak az élőkkel?” Az Iszony kérdésfelvetése: mit akarnak, mit akarhatnak az élők az élőkkel, mit várhat egymástól férj és feleség a házasságban, az életben? A tragikus emberi kapcsolatok regénykrónikája az Iszony.

Ellentmondásos és bonyolult formában mutatkoznak meg Nelli és Sanyi házassági kapcsolatában az embert emberhez fűző kötelékek: szerelem, barátság, elfogadás, elutasítás, alá- és fölérendeltség, függőség, idegenkedés, iszonyodás. Németh érezteti az emberi nagyságot, de megmutatja kicsiségét, a korlátait is.

Nelli besodródik a házasságba: nem választ, őt választják. A mátkaság, a házasság döntés elé állítja. Környezete tudatosítja vele az elfogadással járó nyereséget, de ő nem képes  felmérni a bekövetkező veszteséget. Két út, kétféle rémület: „Mi lesz belőlem Sanyi nélkül, (...) mi lesz belőlem vele.”¹ Tudja, mitől mentheti meg a házasság: „A sivárságtól, a jövendő dohától, önmagamtól.” Később is erre figyelmezteti Katinka: „Ne azt nézd, amit okoz, azt nézd, hogy mitől kímél meg. Te nem  ismered az asszonyok megaláztatását....”

A házasság előtt nem tisztázták: „kurrogásra” vagy „páros magányra” vállalkoztak-e. A házasságban egyikük élete sem nőtt az összetartozás lehetőségei szerint, hanem szűkült, korlátozódott. Találkozásuk házasságuk előtt és az együttélés idején sem hozott emberi távlatot, kölcsönös, belső indítékból eredő létörömöt. Sanyi részéről szerepjátszás, hódító vágy, Nelli oldaláról pedig beletörődő közöny, lelki fásultság nehezítette, hogy az együttlétből közösség válhasson. A házasság sorsregényét író Nelli levonja az általánosított következtést: „A rossz házasságban - s melyik nem rossz - az a szörnyű, hogy ami az egyiknek szokás, az a másiknak kikerülhetetlen vértanúság.”³  A körülöttük lévő házasságokat látva és a maga tapasztalatát leszűrve állapítja meg: „Két ember viszonya nagyon sötét dolog (...) Főként a házasságban.”⁴ Elítélendő véleményének az okát is megnevezi: „A rossz házasságban az a legrosszabb: gyalázatossá is lesz.”⁵

Grezsa Ferenc joggal veti el azt a felfogást amely szerint Takaró Sanyi alakja életesebb, vonzóbb, és ezért Nellié fölé emelkedik. Termékeny vita lehetőségét rejti azonban az a nézete, hogy Sanyi minden pozitívuma Nellitől ered, hiszen figurája csak a hősnő emlékezetében létezik, „alakváltozatai a visszapillantó irgalom stációi”. Szerinte Sanyi „alakjának realizmusa a retrospekció józan mértéktartását dicséri.”⁶

Az Iszony hőseinek sorsában eltérő értékrendek küzdelmét figyelhetjük meg. Nemcsak az alapvető eltérések és egyezések, de az értékvilág finom árnyalatai is szerepet kapnak a hősök életében. Takaró Sanyi és Kárász Nelli házasságában nem egymástól független, hanem egymás viszonylatában alakuló értékek kerülnek össze. Németh így definiál: „Az emberek viszonyát nem az szabja meg, hogy mit érnek, hanem hogy mit akarnak egymás életében.”⁷ Alakkettősüket nem szabad pozitív-negatív kontrasztként elképzelni és értékelni.

Nelli léte a házasságban „szinte kafkai ketreccé” szűkül.⁸ A Gyász elidegenedésének közege a gőg volt, az özvegység büszke magánya, az Iszonyé  az összezártság, a testi-lelki kiszolgáltatottság, amelynek érzése Nellire a nászúton, az autóban tör rá. A nyüzsgő város embereivel szemben előrevetítődik sorsa: „Csak én fekszem itt ellenkezés nélkül, mint holttest a hullaszállítóban.”⁹

Határozott értéktudat hatja át Nelli emlékezését, érzelmeit a múltban és a visszaemlékezés jelenében is. Minden érték egy viszonyítási rendszerben nyeri  el jelentését, önértékét. Nelli számára Sanyi és viszont, Sanyi számára Nelli jelenti potenciálisan a legfőbb értékdimenziót. Nelli erkölcsi természetéhez tartozik a zártság. Környezete emberi és emberiesített: tartalma a csend, a természet és ember harmóniája. Tudatvilága szűk térre korlátozódik, a biztonságérzet a legfőbb értékállapota, éltetője a folytonos munkálkodás. Zárt értéktudata azonban nem lelki ürességet takar. Értékskálája gazdagabb, mint Sanyié.

Huszárpuszta Nelli létérzékelésének meghatározó pontja. Körülhatároltságában is nyitottabb, tágabb a természet irányában a falu világánál, de zártabb az emberi kapcsolatok, a társadalmi élet vonatkozásában. Nelli otthonlétet teremt a pusztán, a tetteinek színteréül és szubsztrátumául adott világban. Nem az emberi kötöttségektől, csupán bizonyos kötelezettségektől mentes függetlenséget élvez a pusztán.

Értéktudata nem alkalmazkodik környezetéhez. Mindent önmaga szabadsága vagy alávetettsége szempontjából értékel. Bizonyos fokú önző és egymással rombolóan szemben álló értéktörekvések ütközőpontjában vívódik a két főalak.

Németh nemcsak a leírás eszközeit használja fel a jellemzésekor, a környezetre tett hatásában is jellemzi Hősnőjét. Nelli erkölcsileg mozdulatlan hős. A maga  eszményeit a pusztáról Fáncsra, a fővárosi nászútra, majd Cencre is öntörvényűen magával viszi. Ebben az önelvűségben véli valóra válthatónak megmaradt emberi lehetőségeinek maradékát.

A házasságot vállalva remélte: a pusztán férjét is belehangolhatja a maga „csendes köreibe”¹⁰ A puszta és a dolog volt a fellegvára: „A bozót suhogása, a csendes pusztai hold, az akácfák ismerős árnyéka, mint boldog kikötő várt”¹¹ Nellire. Otthon érzi magát, Sanyit is itt tudja leginkább elviselni. Sorsuk az volt, hogy az após halálával beköltözzenek a faluba, Sanyi lételemébe, ahol „minden őt találta: őt és bennem a nyugtalanságot”¹² - emlékezik vissza Nelli. A könnyet sem ejtő, gyászát elrejtő hősnő először igazán csak az apja sírjánál látja a falut: együtt bőgnek, rázkódnak - „Az egész egy zsíros, hazug kocsonya...”

Tudja, hogy nem való ő, a „pusztai lány” ebbe a faluba. Szorongó félelemmel vonul a maga várából a Takaróné portájára. Elhagyja léte konfliktusmentesebb színhelyét, megjósolja, hogy házasságuk is el fog romlani. Neki létszükséglete volt a lelki magány, a fák évszázados homálya, az önmagához, az élethez kedvet adó és bátorító természet.

A falu idegen Nelli számára, a Takaró-házban riadt, felbolygatott állapotban kell megszoknia új családi helyzetét. Sanyi lételeme Nellinek rabságot jelent. A házasság előtt is „valami ágaskodott, borzolódott” Nelliben Sanyi ellen. A faluban pedig feltámad „hadakozó iszonya” és idegenségérzete. Nyomasztó funkciót tölt be a falu zárt színtere. Az írói ábrázolás a valóságos térjelleget, a reális térarányokat redukáltságukban is megtartja. ¹³ Nelli nem a pusztán, hanem a házasság kötelékében, a faluban kerül végleg szembe korábbi énjével. Megnő a veszély, hogy korábbi egyéniségének csak a töredékét lesz képes megőrizni. Kiderül, hogy értékélményeik, tapasztalataik annyira eltérőek, hogy nincs remény az egyeztetésükre. Nelli védi önkörét, személyiségét.

Folyton értékel, ítél: minden mozdulata, gesztusa, magatartása értéktudatát fejezi ki. A pusztán apjával együtt sajátos emberi minőséget képviselt, amely a  házasságban, családban, a falu világában alárendelődik Sanyi egyéniségének, a mennyiség uralmának. Már a házasság után figyelmezteti az anyja: „..te most már az uradnak vagy alárendelve. S neki tartozol engedelmességgel...¹⁴. „ A mellérendelésből alárendelést követel a falu morálja, szokásrendje. Ez ellen lázad az egyéniség nevében. Fáncs a csőd, a kudarc színtere Nelli számára.

Sanyit nemcsak a falu és Nelli anyja, de apja is pozitívan értékelte: „- Derék fiú csak fogni kell tudni. Aki fogja, támaszkodhat is rája.”¹⁵ Csakhogy Nelli önmagán kívül senkire sem akar támaszkodni, még a férjére sem. Sanyinak korán kinyilvánítja: „tőlem sem törlesztést, sem jutalmazást nem lehet várni. Én senkiért sem csinálok semmit, s másnak az érdemeit sem hagyom magamon behajtani. Főképp erőszakkal.”¹⁶ A falu szokásrendjét, értékhierarchiáját sem fogadja el. Személyisége magatartásában, értékszemléletében fejeződik ki leginkább, Sanyié pedig tetteiben, érzelmeiben.

Kétféle szabadságszemlélet ütközőterepe a regény és két főalakja. Sanyi a biológia, anyagi szükségletek kielégítése révén akar szabad lenni, Nelli pedig a szükségletek fölötti uralmában érzi magát szabadnak. Szabadság és alávetettség ellentétében vívja harcát egyénisége jogaiért.

Németh a lélektaniságnál is mélyebben, egyéniségük magvában ragadja meg hőseit, „orvos-alkattani” szemlélettel antropológiai nézőpontot érvényesít. Plasztikusan érzékletesen állítja elénk: Sanyi kurta, izmos karú,  vastag nyakú, állhatatos mosolyú alakját. Cigányosan kedveskedő, ingerlő tekintetű: „diónyi meleg lében forgó” szeme, tömzsi tömött, szőrös háta keze érezteti alkati jegyeit. Nelli még tapintatában, finomságában is „ragadozói tettest”¹⁷ érez.

Gyermeteg kedélyű, érzéseit folyton kiböffentő, tulajdon furfangjain szórakozó: „dicsekvése is fényes, jóízű, akár az evése.”¹⁸  Kérkedő, komédiázó: „gyermekes önteltsége, parádés érzelmei, lelki kényelmessége” elviselhetetlennek tűnik. Látszatra a testi közeledés  helyett Nelli lelkéhez akart közel férkőzni. Ekkor úgy  érzi, hogy „cigányos modora mögött az a vad valami” is megszokható. Sanyi hiú, az önérték élvezője, de Nelli értékeit is élvezni akarja. Már a nászúton is az a legnagyobb bánata, hogy Nelli elzárkózott a kirakat és dekoráció szerepétől. Parádézási alkalomtól fosztotta meg Sanyit, aki férji tündöklésre éhesen tért vissza ifjú feleségével. Óvatossága is cigányos, kímélete is számító Nelli irányában.

Bodolai Ferkóék látogatásakor kiderül, hogy kettejük barátságában Sanyi csak a mester halvány utánzója. Nelli csak későn veszi észre, hogy az övéhez viszonyítva alacsony, de Bodolaihoz mérve magasabb férje értékeszménye. Sanyi nem az értékben, hanem Bodolai könnyelműségéhez, dzsentri modorához viszonyítva marad el cimborájától. Nelli sokáig egyoldalúan ítél, szerinte Sanyi „a hibás, ha az ízlése annyira más, mint az eszményképe”¹⁹. A szubjektív pólust képviselve nem látja, nem akarja felismerni Sanyi pozitív tulajdonságait, értékeit. Kiderül, hogy ízlését a katonakori élmények, nőügyek határozzák meg, de eszménye magasabbra néz. Nelliben is pozitív értékek, a belőle hiányzó minőség megszerzésére törekszik. Igyekezete a szerepjátszást is fokozza, pedig Nellinek nem imponál, amiért mások lelkesednek. Ekkor elbizonytalanodik, meginog belső motivációs rendszere. A valóság ellenében hiszi és mondja az élethazugságot: „Hiszen az én szerelmem, az már úgyis inkább imádság, mint érzékiség.” ²⁰ Eszményválasztását, magát a tényt azonban feltétlenül pozitívnak kell tartanunk. A belőle hiányzó nemesebbet szereti. Nem gyűlöli, hanem elismeri a tőle elütő, különböző értéket. Nem lehet elítélni, hogy ahhoz vonzódik, ami értékesebb, nemesebb.

A Kárász Nelli és Takaró Sanyi-féle világaspektus azonban természetesen nem rendelhető egymás mellé az értékskálán. Hierarchikus elhelyezkedésüket az író - rejtetten érvényesülő - rokon- és ellenszenvének egyenlőtlen elosztása is érzeteti Nelli javára. A hősnő alakjának kiteljesedése is ezt támasztja alá Sanyi halálát követően. Sanyi hiába igyekszik beleélni magát Nelli értéktudatába, és onnét szemlélve értékelni a világot. Kudarcra van ítélve, mert egész lényénél fogva képtelen a helyes meglátásokat követni. Nem képes a hasonulásra, képtelen Nelli magasába emelkedni. Hódító  vággyal akarja magához lehúzni.  Körülfogja Nellit, az értelmi belátás ellenére rávadul, agresszív bírvágyát akarja érvényesíteni vele szemben. Ezért érzi Nelli úgy, hogy Sanyi „vitatkozó húsember”. ²¹ Amikor beteg férjét lefogyva, lesoványodva látja, felidézi lidércnyomásként ránehezedő, erőtől duzzadó korábbi alakját Milyen húsos, telt volt ez a mell akkor: a szőr is egy egészséges bozót. De az ami Sanyit Sanyivá tette, lám, nem változott.”²² Házasságukban ezért alakul ki az „iszony” mint viszonyfogalom. Nem önmagában van szubsztanciális értéke (nem biológiai-pszichológiai értelemben felfogott individuumhoz kötődik a léte), hanem tágabb érvényű: az emberi kapcsolatok terméke.

Takaró Sanyi alakja hitelesebb, több típusvonást tartalmaz, mint Nellié. A szájhős, hazardírozó, parádézó Sanyi Nellivel szemben a nyelvi kitárulkozás, az önmegmutatás képviselője. De nemcsak negatívumot képvisel. Sanyi kedélye, erőfeszítései, vágyai, igyekezete, szenvedése méltóvá tették őt rokonszenvünkre, részvételünkre, ha primitíven önző bírvágya nem játszaná el felébredő szimpátiánkat.²³ Nem önmagában áll, ő képviseli a legerőteljesebben a világot, a falu valóságát, és közvetíti is Nelli számára az őket körülvevő közeget.

Nelli „elegyedni nem tudásának” tágabb értelmű oka egyértelmű negatívumot is tartalmaz: tolerancia képtelenséget, túlzó énközpontúságot. Megbékélni Sanyi emlékével, azt is jelenti, hogy Nelli kilép túlzó énközpontúságából, toleranciát vállal a világgal és Sanyi emlékével szemben is. De ez csak úgy lehetséges, ha Sanyiban is volt szeretnivaló, mert ha csak gyűlölte volna a férjét, akkor nem juthatott volna el a regény lezáró mondatokhoz, nem nőhetett volna fel benne a belátás, nem válhatott volna jellemalakító cselekedetté a szeretet, a megértés, nem juthatott volna el az egyes embertől az emberiséghez.

Az Iszony kéziratai bizonyítják, hogy Németh a már korábban megírt első rész  szövegén keveset változtatott. A javítások ténye mégis fontos. Az Iszony kéziratait Grezsa Ferenc főképpen stiláris szempontból elemezte részletesen. ²⁴ A tartalmi analízis több olyan bizonyítékot sorolhat fel, amely igazolja, hogy a javító toll törölte a regényből - így Sanyi alakja mellől is - a túlzottan megbélyegző, végletesen ítélkező jelzők, kifejezések egy részét. Németh bizonyos mértékig „hangfogózta” az „iszony”-t, a regény „iszonygerjesztő” hatását - amely még így is rendkívül erőteljes - , hogy az „irgalom” megjelenhessen a fináléban.

Az 1941-ben, Móricz felkérésére elkezdett regény legkorábbi, mintegy 150 oldalnyi megmaradt kézirat bizonyítja,²⁵ hogy az Iszony a fogantatás pillanatában még „iszonytatóbb” volt. A stiláris változások mélyén szemléletmódosulás húzódik meg. Az író valóban ritkította az esszére emlékeztető képeket, szófordulatokat, elhagyta a gondolatot ismétlő metaforákat, kihúzta a feleslegesnek érzett jelzői mellékmondatot, konkretizálta az elvont fogalmazást, kifejtette a képeket a túlzó bonyolultságból. Az egyszerűség, közvetlenség, életesség erősödik meg a kihagyás, kihúzás, tömörítés révén. A Gyászhoz viszonyítva valóban csökkent az Iszonyban a metaforák számaránya²⁶, ritkultak az ábrázolás „pihenői”, konkrétabbá vált a regényvilág, eltűnt a jellemzés, a leírás zsúfoltsága,²⁷ pergőbbé vált a regény, amelyre Móricz tömény, súlyos nyelvének sugallatai is termékenyen hatottak.

A két kor határmezsgyéjén íródott regény születési folyamatában mutatja Németh valóságvállalásának folyamatát. Ha az eredeti koncepció - a korábbi vég bizonyára öngyilkosság lett volna - alapvetően nem is változott meg, az 1945 után íródott rész más finálét kapott. Németh korábbi életérzéséhez a tragikus végkifejlet illett volna, a közbejött történelmi változásnak tudható be, hogy Nelli a „világszenny” gyűlölőjéből a belátás és az irgalomelv egyik korai hősnője lett. De nemcsak a hősnő emlékező narrációja lesz enyhültebb, hanem az író regényének a végkicsengése is a valóságvállalás és a szolgálatetika révén.

A házasságban Nelli szíve-lelke nem tudott összhangba kerülni Takaró Sanyi egyéniségével, vágyaival. Köztük már kezdetben sincs meg a szerelem egyesítő kölcsönössége, mélysége. A nagy distanciával létrejött házassági kapcsolat szakadékká mélyül. Sanyit Nellit nőisége, nemi meghatározottsága felől akarja meghódítani, nem az egész ember mélyebb megismerése és megtérése révén. Az ember nemisége azonban nemcsak biológia-pszichológiai vonatkozású, hanem az egész emberre fényt vető karakterisztikus ismét. Sanyi ösztönvilága háborgó, szenvedélyes, Nellié partok közé szorított, megregulázott. Köztük nem valósul meg a mélyebb egymásra találás, a házasság alapértelme és célja: egymás kölcsönös kiegészítése. Ennek számos okát lehet felsorolni. Először és döntően a szeretethiány, mégpedig elsődlegesen Nelli részéről. Szeretni valakit, azt jelenti, látni a legjobbig arcát, a benne megvalósult vagy megvalósulható legjobb lehetőségeket. Az igazi szeretet önmagának az oka, önmagáért való. Sanyi életében Nelli nem tudja kioltani azt - éppen a szeretet hiány miatt- , ami az ítélkezésében bírói szerep, mert nincs mögötte igazi szeretet, megértés és belátás.

Nelli túlságosan kevésre becsüli a testi szférát, Sanyi pedig túlzottan is nagy jelentőséget tulajdonít neki. A nemi erők szublimálása, harmonikus, teljes magatartásba illesztése Nelli esetében személyiségének szűkítése, redukciója révén történik. Nemcsak a fölös ösztönöket alakítja át más életfeladatok teljesítésére, ezért nem jön létre az egymással és egymásért létezés élménye, személyiséggazdagító öröme.

Nelli odaadása kényszeredett, belemerevedik saját személyébe. Pedig a nemiség lelki-szellemi kapcsolat is. A benne megnyilvánuló  morális érték a személyes létérdekkel mérhető, e nélkül léthazugsággá lesz. A partnerviszony személytelen formái eszményként lebegnek Sanyi szeme előtt. Nellit is puszta szexuális partnerré fokozná le. Nelli ezért nem engedi, hogy Sanyi autonóm és önző módon éljen vissza nemi erőivel. A nemiség nem tisztán autonóm rendszer a teljes személyen belül, mégis az egész emberi személyiség függ alakulásától.

Nelli pillanatra sem tud szabadulni a személyes éntől. Képtelen arra a nemiségre, személytelenségre, ami Takaró Sanyi életprogramja. Konstitutív, belülről cselekvő, a lélek és természet törvényét tisztelő személyiség. Tettei nem válnak el személyétől, önmagát fejezi ki bennük, alkati komolysága hitelesíti őket. Sanyi cselekedetei leszakadnak egyéniségéről, képtelen értelmüket befogadni, tetteit szimbólummá fokozni. Nelli nem képes bekapcsolódni érzelmileg sem egy vitálisabb, intenzívebb szférába. Képtelen a személytelenné válásra, marxi fogalommal szólva, az elidegenítő  hatások befogadására, heideggeri megnevezéssel, a „nem-sajátlagos” állapotok megélésére. A méltóság, öntörvényűség integritásának folytonos védelmi készültsége jellemzi. Mindez szellemi-erkölcsi portréját karakterisztikusan kirajzolja, de alakját, magatartását szoborszerűvé merevíti. Benne is munkál az írónak és hőseinek megkülönböztető ismérve: a hatalmasra növelt Super-Ego kontrollja. Érzelmei deformálódnak, elveszítik poétikus arányosságukat. Túlnőnek jelentőségükön: a túlzás deformálja, más tulajdonságok rovására megnöveli őket.

Az élete ott lesz pokol, és általa pokollá válik Sanyi számára is, ahol a létörömök forrásai fakadhatnának. Érvényteleníti az általános törvényt: a férfi nőre, a nő férfira való ráutaltságát.²⁸ Az asszonyiság sem elégíti ki. Nem csap át rajta „az asszonysors tengerárja”. Nem vonja hatalmába sem a hitvesi, sem az anyai gyengédség: „Hogy anya lettem számomra inkább csak egy új tevékenység volt, legbelső munkakör a konyha, az udvar, a majorság körein belül.”²⁹ Nem a nőiségben, asszonyiságban, hanem a munkához, természethez való viszonyában érez derűt, örömet, amely rávetül a tárgyakra, a maga nevelte állatokra, növényekre. Később felismeri: „A munka is lehet éppolyan bálványozás, mint a pénz vagy kicsapongás. Abban is meg kell a mértéket tartani.”³⁰

A Gyász hősnője a kettős veszteség hatására döbben rá a házasság alapvető céljának és rendeltetésének nagyságára: a gyerek életbe kapcsoló, létörömet adó jelentőségére. Kiszelánénak a temetőkertben beszél elhunyt kisfiáról, Sanyikáról. Úgy érzi, ha még egyszer rászánná magát a házasságra, csak a gyerekért tenné. Nellinek Zsuzsika az ember, a szeretet-gyűlölet múlhatatlanságának értelmet adó, a házasság poklára utólag fényt vető szimbóluma a fizikai-szellemi folytonosságban. Nelli tudja: „Az embernek a gyerekeiben meg kell szeretni, amit az urában nem bír.”

Nelli szilárd jellem, munkaszeretetéből, gondoskodásából, lelkiismeretéből nem csinál látványosságot. Iszonyodása testi-lelki irtózás, alkati mélységekbe hasító  borzadály. A Diana-komplexus az „emberszenny, világpiszok” elleni védekező ösztön is. Nem frigidség, nem biológiai végzet, nem is ösztönhiba vagy életképtelenség, amely szexuálpatológiai kategóriákkal megragadható.

Kárász Nelli „koporsó-állapota” leginkább a „kafkai ketrec”-hez hasonlítható: „Kinn lassan elnyugvó ház, a kialakult halottas szoba. Ideát én szinte egy másik koporsóban.”  Tragédiájának okát így fogalmazza meg: „A testem alkalmas volt mindarra, amire más asszonyé. (...) A lelkem nem tudott elegyedni a világgal.”³¹ A legfőbb érték, az autonómia, az önérzet sérelme váltja ki az autoritás elleni normabontó cselekedetet.

Felerősödik a mítoszi sugárzás: a probléma mítoszi vetületében is megjelenik: „Ahol a szüzesség túlságosan sok borzadállyal védi magát, ott valami magasabb tiltja, hogy elvegyék. S ha erőszakot vesznek rajt, a szüzesség megbosszulja magát: mint sértett angyal szaggatja köteleit, amíg csak így vagy úgy - ha kell, gyilkosság árán is - ki nem tépi magát a szabadba.”³²

Nelli szoborszerűsége ismétlődő, állandó jelzőhöz hasonló szerepet tölt be, jellemszilárdságának is kifejezője. Szépnek érzi a világban való egyedüllétet: „olyan kemény és ragyogó, mint feje fölött a csillagok.”³³ Nagysága abban mutatkozik meg, hogy képes meghaladni az individuális-érzelmi szintet. Erkölcsi-értelmi tudata lehetővé teszi a szociális-szellemi tudat felerősödését, amely az Égető Eszter és az Irgalom irányába mutat előre. A szörnyeteglétből szabadulva, Cencen, az „irgalom” színterén megszabadul szörnyeteg voltától. A „sámsoni indulatot” belátással, másokért végzett munkával gyógyítja. Bekövetkezik a „tolsztoji”  fordulat: Nelli önmaga fájdalmát, tragédiáját meghaladva elszegődik közösségi szolgálatra, betegek ápolására.

A fogalmi nyelv bizonytalanságait ismerő író a képek, hasonlatok, metaforák, párhuzamok megvilágító erejét hívja segítségül emberfogalmának, hőstipológiájának árnyaltabb érzékeltetéséhez. A növényi jelleg vázlatos kifejtése már a Csokonai és a botanika (1930) című írásában megtalálható. Csokonai, a „magyar faj Faustja” sok területen,  köztük a botanikán is áthajtotta kíváncsiságát. „A klasszikus mitológiák nagy ismerője új, gyengédebb mitológiát hordott a szívében: a növényekét. Apró istenek és istennők ezek a növényecskék....”³⁴ Finom, árnyalt jellemük van a növényeknek, Csokonai ismerte és szerette őket, de neki nem titkos kedvesei voltak, mint a róluk áradozó Rousseau-nak, hanem a húgai. Barátok híján őket vette körül gyengédséggel, a szétáradó világszeretet, a szív adakozó kedvének megnyilvánulásaival.³⁵

A növényi létmetafora részletes kifejtését a San Remo-i napló Frobenius fejezetében találjuk. A Schicksalskunde tudósa kíváncsi a tünetek mögötti lényegre. Az etióp és a hamita ellentétes fogalompárban találja meg Frobenius a kultúra két alapvető típusát: a növényi és állati jelleget.  A növény a mintája az etióp típusnak: „az etióp kiterjed a földön, a hamita megszállja (...) A növény hajt, virágzik, magot ejt, levelet hullat, újra hajt.” Az etióp számára „nem  az egyén, hanem a törzs, nem a dolgok, hanem a dolgok értelme” a fontos; alapérzésének „a tér helyett az idő a hazája.”³⁶ A folytonos növekedést, változást kedvelő, homályt szerető etióp természettel szemben a hamita nem akar beleoldódni az örök változásba, hanem úrrá akar lenni rajta.

„A világ neki prédaterület, amelyen az ésszerűség hasznot hajt, s a harcosból birtokos lesz. (...) A térben lakik, és nem az időben; gyűlöli a homályt....” A hamitában hódító, mindent féken tartó uralomvágy testesül meg. Nem a valóság, hanem a tények embere: „Ha az etióp csillag: a hold, a növő-fogyó, időmérő; a hamita csillaga a nap: a teret négy égtájra osztó, a külön dolgokat a közös homályból kihámozó.”³⁷ Az etióp rokonszenves, a hamita ellenszenves.

A gondolkodás hajlékony, árnyalt lehetőségeit kihasználja Németh a két típus alkalmazásakor, de nem követi Frobeniust a tipológia népekre való helytelen átvitelében. Tudja, minden népben - ha nem is egyformán - adott mindkét típus lehetősége.

A népeket sorsuk, történelmük alakítja. A tipológiai ismérvei sem kizárólagos érvényűek. Kiderül ez a Nagyváradi beszédből is: „Az egész állatvilágban csak az ember, főként a művész - az emberkultúra - épít növényformán.” A költőbarátjával, Gulyás Pállal megvitatott gondolatot így összegezi: „az ember.... minél különb, annál jobban hasonlít a növényekre, s annál kevésbé az állatokra. Mintha ez volna a hivatása a földön: a világ növényi alaptermészetét helyreállítani: a ragad világ ragadozó kedvét a növények csendesebb erkölcsére szorítani.”³⁸ A növények is részesei a létharcnak, de náluk az erősebb túlnövi társait: harcukból hiányzik „a gyilkolás szörnyű másodperce”. A szellem  emberének feladata: munkája az emberiség harcába folyjon bele: „A növényemberébe a ragadozó ellen.”³⁹ Ugyanezt mondja ki a Nem tudom a botanikát című versében: „Ily növény-erkölcs kellene / Belénk is, ember állatokba, / Vértelenebb vetélkedés, / Magasabb fa lesz különb.”⁴⁰

Az Iszony alakkettősének természetében ellentétes dominanciában érvényesül a kétféle típus. De a „növényi lét” nem kizárólagosan azonos Nellivel, amint a hamita princípium sem Sanyival. Takaróék családjában is adott a növényi ág az anya természetében és Imrében. Az anyós kemenesaljai hétszilvafás ivadék: nemeslány. Apjától örökölte a növényszerető, „kertészvért”. Nelli érezte anyósában a rokon természetet, a csendes emberi méltóságot. Tudta: „az igazi hasonlóság nem a vonásokban van; abban például, hogy milyen az ember körül a levegő.”⁴¹ Az újévet köszöntő szűz  havat törő, kutyákat szelídítő Sanyival szemben éppen ragadozói természete miatt ágaskodik Nelli ellenérzése.

Anyósával is Sanyin idegenedtek el egymástól. Sanyi az ellentétek vonzásával kötődik Nelli tiszta, növényi lényéhez. Nelli növényi természete szereti a rejtekező, termő homályt, Sanyi hamita érzése, hajlama a látványosságot. Németh esetében a kert, a homályt a növényi lét szomszédos metaforája.⁴² A Bocskai kertbe sem remetének, hanem a növényi létet élvező szőlőmunkásnak vonult ki. A tipológia esszében, regényben is folytatódik. Németh elkerüli az egyszerűsítés csapdáit: az emberi lét növényi és hamita oldalát egységben mutatja fel. A választásról című  fragmentumban az egzisztencialista felfogással vitázva írja: „Az egzisztencialista ragadozó mintája az állat; a növésterv mintája a növény. A hősi - az inkább misztika - nem osztozik a kor tettmániájában. A tett akkor jön, ha a lét elakad. A legnagyobb tett: lenni, és nem szorulni tettre. Az organikusan növő életben ritkák a sartre-i választások: nem harc, hanem idill.”⁴³

A Németh-regények közül az Iszonyban érvényesül legmélyebben és legteljesebben az emberi kapcsolatoknak, a pszichikumnak, a belső és külső valóságnak az egyetlen tudaton átszűrt ábrázolása. Németh azt a módszert követi, amelyről már Prousttal kapcsolatban így írt: „Az elbeszélő, aki múltjáról beszél, nem hagyja meg emlékeit lelkének abban a rétegében, ahol találta, hanem kiemeli onnan. Az emlék, mielőtt lett, esemény volt; ő visszafejti az emlékezet  munkáját az emlékből, az eseményt támasztja fel.”

Németh László direkt módon nem veszi át Proust „emlékezés-technikáját”, de írói módszerébe beépíti tanulságait. Az Emberi színjátékban a főhős gyerekkorának ábrázolásában lehet érezni prousti sugallatokat, az Iszonyban az ábrázolás legmélyebb rétegébe épültek bele a prousti inspirációk, és váltak eredendően Németh minőséggé.

Az Iszony retrospektív módszerének a kulcsszava a „visszafejtés”, de Némethnél egészen másképpen történik mindez, mint az áradó epikussággal, szimultán módon, végételen intuitív érzékenységgel emlékező Proustnál, akinél „a regény nem a nap színén, hanem az emlékezet lágy körzeteiben játszódik le”. Németh „a lélek geológiai rétegződését” sem prousti módszerrel követi, más jellegű nála „az emlékezés gondos lélektana”, másképpen fordul „a megjelenített emlékektől a valódi emlékekhez” és „az elbeszéléstől az emlékezéshez”. Némethnél az alak egységes, Proustnál pedig a hangulat, amelyben a hős megjelenik.⁴⁴

Kárász Nelli életének története személyes beszédként jelenik meg. Az Iszony az elbeszéléstechnika szempontjából is rendkívül izgalmas. Németh meghaladja a szerzői beszéd és a személyes vallomás közti ellentétet; író és hősnője is megőrzi öntörvényű szabadságát és saját nézőpontját érvényesíti. A saját sorsáról valló Nelli auktoriális szerepet kap, átélő és emlékező tudásszintje elkülöníthető.

Nelli füzeteinek történetei, eseményei a hősnő életének részei, de az elbeszélés stílusa Németh Lászlóé. Néha az elbeszélt idő eseményeit az elbeszélő hős kommentálja, értékeli. Olykor kitör, indulatba jön, vissza-és előreutalásai át-áttörik a két dimenzió határát, de ez nem bontja meg a két síkon történő időkezelés egységét. Centrális láttatás érvényesül,⁴⁵ a főhős mindazt tudja, amit a regény közöl, vagyis többet tud, mint a többi szereplő. Ennek ellenére az elbeszélő hősnő mégsem tud annyit, mint az író. (Ez a distancia erősebb az Iszonyban, mint a Gyászban, mert a teljes tudást kell átszűrni Nelli tudatán.)

A Németh László-i írásművészet egyik nagy csodája: Nelli értékelésének és az objektív értékelésnek a finom különválasztása, érzékeltetése. Bizonyára azért is kellett az emlékező forma, hogy az én-formán belüli distancia legyen Nelli egykori értékelő látása és Takaró Sanyi valóságos értékelése között, hogy el tudjon válni egymástól az én-forma ellenére is a narrrátori értékelés és a szerzői értékrend.

Thomka Beáta fejti ki: Németh érdeme, hogy a Nelli tudatát meghaladó közléseknek, a valósághitelnek a határát átlépő többletet finoman, „rejtetten világítja át”.⁴⁶ Ez a nagyszerű poétikai vívmány teszi lehetővé, hogy Nelli megnevezéseit, fogalmi megragadásait, saját értelmi szintjét felülmúló ítéleteit, felismeréseit az árnyalatosan finom írói irányítottság révén hitelesnek, valószerűnek érezzük.

A Németh-regények közül a narrációt tekintve is csúcspont az Iszony. Az író sokat tanult a monologikus művektől, miközben megőrzi a szellemi többszólamúságot. „A párbeszédek szerint más szereplők között folynak, s Nelli csendje az őt közvetlenebbül érintő dolgok kérdéseiben kiszolgáltatottságának tanújele.”⁴⁷ Ezért is olyan feszülten beszédes Nelli hallgatása, mert közben a  tudata analizáló módszerrel - ez az író ismérve is - dolgozza fel a vele és körülette történteket.

Nelli visszaemlékezése, naplóírása nem prousti, nem is mélypszichológiai  fogantatású, hanem inkább görög inspirációjú, abban az értelemben, amit a görögben az „analysis” jelent: „visszafelé dolgozás”-t. A hősnő naplóírása a  „visszafelé dolgozás” munkáját és a szintézis igényét egyszerre vállalja. Az emlékezés során ez az értékszemlélet keres kapcsolatot az eltérő értékű élmények között. A „történés után” a hősnő érvényesíti  az emlékezés rendteremtő lehetőségét, a távlatot. Nelli naplóírásában a „helyreállítás” erkölcse érvényesül a számvetően „analizáló” visszaemlékezés révén.

Ennek az elvnek az értelmében történik Nelli gyilkosságának az „analízise”, a „feloldása”, „kibogozása” is.⁴⁸ A hősnőben azonban nem vált át a „bűntudat kéjelgésbe”, idegen tőle az „érzékeny lelkiismeret” „lelki tubákolása”, amelyre éppen anyjánál látott riasztó példákat. Vallomásos gondolatmenetben választja szét az összecsomózott szálakat - a raszkolnyikovi én-kettőzés ellenpéldájaként: „Mióta műveltebb barátaim vannak, én is olvastam  néhány híres könyvet, köztük olyanokat is, amelyek a bűn elkövetésével, következményeivel foglalkoznak. Nemhogy nem rendítettek meg, de azt kell mondanom, hogy ezek a legidegenebbek tőlem. Mintha sem a bűnözés, sem a bűnhődés iránt nem volna érzékem. Kizárt, hogy én egy öregasszonyt a pénzéért agyonüssek. De ha már agyonütöttem volna, akkor az a természetemből következnék, és nem bánnám meg. Efféle megbánásokra én nagyon is egy vagyok...”⁴⁹

Kárász Nelli gyilkosságát tipológiai párhuzamba lehet állítani a raszkolnyikovi gyilkossággal, amelyre a hősnő szövegszerűen is utal. Ebben a párhuzamban a két tett közti különbözőségre esik a hangsúly. Az orosz diák eszmei gyilkosságot követ el, végsőkig vitt teoretikus - de nemcsak teoretikus! - tettet hajt végre tudatosan, előre eltervezetten. Szabad akarattal és misztikus választással viszi véghez „lélektani próbáját”. Tettének elkövetésével alapeszméje omlik össze: „nem egy öregasszonyt ölt meg, hanem egy elvet”.

Nem a büntetéstől fél, hiszen „a büntetést ő maga is megköveteli”.⁵⁰ Raszkolnyikov a tettét valóban nem nyomorúságos helyzete, hanem „egyéniségének démona” miatt „racionalista öntúlbecsülésből” követi el. Az Iszony gyilkosságának öntörvényű eszmei és emberi tanulsága az, hogy legalábbis potenciálisan az erkölcsi bűnöket is meg lehetne előzni, és bár nem emberek, hanem csak tettek fölött ítélhetünk, a megítéléshez ismerni kellene a bűn elkövetőjét, és ítéletünk mögött - vétket és érdemet nevén nevezve - megértésnek kell lennie. Arra is tanulság az Iszony, hogy karakterünket tettekkel alakítjuk, és hibáinkat is csak tettekkel lehet korrigálni. Az ember változásra képes, amíg él, válaszol körülményeire, alakít és önmaga is alakul, vagyis halála pillanatáig csak a tettei révén és nem önmagában ítélhető meg.

A gyilkosság „kioldási” folyamata a gyilkosság elkövetésétől szemléletesen nyomon követhető. Az „iszony”-t a „bűntudathoz hasonlítja, amely nem önmagában, hanem körülötte keresi az igazságtalanságot”.⁵¹

Számára Sanyi: „Nyálból és húsból: a végzet”, akit elpusztíthatatlannak érzett.⁵² A kiindulópont: „az elítélésemre nem fogom vádolni magam. Ha megtörtént, te kerested. Mért hoztál vissza Cencről? Én elszöktem; és Szeréna néninek is megmondtam, hogy beléd verem a kést. Nem tudom, mi történt, de olyan, amivel szemben az akarat tehetetlen. Olyan eleven volt bennem az ágybeli iszony, a verejtékszag - nem is az ő szaga, az egész házasságunké -, hogy a bűntudatnak nem jutott hely mellette”⁵³

Jókutinak, a halott Sanyihoz hívott orvosnak a cinkos kérdéseire Nelli „pontos, bűntársi választ”⁵⁴ ad, hogy a történtek titokban maradjanak. Tudja róla, hogy „Ezekkel a hazugságokkal bűntársammá avatta magát. S én azzal, hogy hallgatok, elfogadtam. Ez volt a célja, hogy össze legyünk kapcsolva: akár volt bűn, akár nem ...”

Tudja Nelli, hogy mit követett el, de érzéketlen a bűn és bűnhődés iránt. Tettének súlyát nem érzi, okát kérlelhetetlen énközpontúsága miatt túl későn és túl felületesen, önfelmentő szándékkal magyarázza. Megdöbbenti, hogy Sanyi halálában is „a jó, a szeretett én a gyilkos, a szörny”. Ennek ellenére sokáig nem érez bűnvádat: „nincs hajlamom sem a bűntudatra, sem a bűnbánatra. De hát miért is érezném bűnösnek magam? Még ha csakugyan  gyilkoltam is? Az, ami történt, úgy történt, ahogy a kő leesik.” Ezért is nem vállalja Jókuti közeledését, nem akar a cinkossága rabja lenni, a börtön rabsága helyett.

Végkövetkeztetése, annak tudatában, hogy „nagy hercehurcák után a bíróság is” felmentette volna, mégis az azonosulás, a bűn bevallása és ezzel élete legerősebb gúzskötésének a „feloldása”: „Én magam viszont, ahogy távolodunk, egyre biztosabban tudom, hogy a Sanyi gyilkosa én vagyok. Az voltam kívánságomban az egész betegsége alatt. Milyen csalódott voltam, hogy meggyógyult!...”⁵⁵

Az Iszony írója számára a távoli prousti ösztönzésnél sokkal jelentősebb és meghatározóbb egy hazai inspiráció: Bethlen Kata, az „erdélyi Antigoné” Életének maga által való rövid leírása. Németh 1939 nyarán írja Bethlen Kata című drámáját, 1940 a dátuma a Sziget Erdélyben című nagy tanulmánynak.⁵⁶ Bethlen Kata emlékiratának alapmotívuma a vallomásosság, a hősnő sanyarú helyzete, mártíromságra hajló természete. Komolyságot kedvelő kedélyállapota inspiratív hatással volt az Iszony Kárász Nellijének megformálására, alakrajzára. Németh vallomása szerint  „Kata az én asszonyaimból való, s ha nem, közébük költhető”⁵⁷

Felismeri, hogy: „Akibe belekölteni akartam magam: itt áll magától megköltötten.” Tamási népéhez és Szophoklész fenségéhez érzi mind közelebb Bethlen Katát, aki „fekete ruhában fehér ragyogás”, akiből „hajthatatlan, nagy, korlátolt: archaikus lélek árad a ritka, pallérozott és asszonyi csillogásban”.⁵⁸

Az Iszony hősnőjéről  is szólunk, a párhuzamos, hasonló, rokon és rokonítható mozzanatokról - az eltérő, elütő ismérvek mellett -, ha Németh nyomán Bethlen Katáról és önéletírásáról beszélünk. A „mi protestáns Antigonénk” emlékiratában „Egy sértett lélek készül (....) életét az Örök igazságban feloldani”.⁵⁹ Senki ellen nem irányul „nehézségből származott indulata”. Jelleme, magatartása, emberi önértéke sok vonatkozásban idézi Kárász Nelliét, akiből azonban hiányzik az antigonéi elem egyik lényegi összetevője: a „gyűlölni nem, szeretni csak - születtem én” elve. Nelli azért nem Antigoné, hanem Akteonját elpusztító Diana. A belátás, a megértés életelve, az antigonéi magatartás hőse az Irgalom Kertész Ágnese.

Bethlen Kata Nellihez hasonlóan sodródott „élete témája, a hibás házasság felé”. Anyja gondviselő kezéről, fiatalon adatott a „soha eléggé meg nem siratható keserves házasságra”^60. A próbákon nem edzett lány engedelmességet tanúsít, mások döntenek élete nagy dolgában: a társválasztásban. Vállalása „kimondhatatlan keserűséget és szomorúságot” szerzett, jóvátehetetlennek bizonyult. Házassága nem felülről, nem a közös isten felől köttetik, nem közös imádságban „fundáltatik”, nem erősíti sem a „lélek vallása, sem a világé”. Katát az édesanyja temetésén fogják körül „a fájdalom kötelei”, mint Kárász Nelli apja halálhírére az árvaság megnyíló tárnái. Őt az istene nem engedte „a világgal elereszkedni”, Nelli alkata, egyéniségének természete és léthelyzete miatt nem képes „a világgal elegyedni”.

A tanulmányíró Németh nem életrajzíró, hanem újraértékelő és felfedező. A „kelletlen szövetkezés elbocsátásában” Katának éppúgy nincs segítője, mint Nellinek; sorsa, létgondja megoldásához támasza. Rokonítja őket több jellemvonás is: például a körültekintő, takarékos gazdasszony ismérve, aki vagyonának tételeit is tudja, jövedelmét és veszteségeit is számon tartja, aki az őt „megkörnyékezőknek”  “igen meg szokott felelni”, de aki mégis képtelen „a mostani világhoz (...) szabni magát”.

Németh szinte a görögök módján hiszi, hogy egy ember emberfeletti szenvedése érték, maradandó szellemi-lelki erő a közösség számára. Oidipusz áldást hozó csontjain városok vitatkoztak, Bethlen Kata szenvedése megmaradt erőt adó példaképnek az Erdélyt benépesítő példaadók közt. Németh azt is észreveszi, hogy az önuralom mintaképe érzékeny nő, hiszen egy világfi, Haller László szerelmét ébreszti fel; “társaságszövő tehetsége” pedig a nála többet látottak, tanultabbak körében is érvényesül. Bethlen Kata magát gyötrő szenvedése az erdélyi „szigeten”, „kis körben új életet képező erővé tudott válni”.⁶¹

Németh megőrzi „Kata-Antigoné” vallomásának monológjellegét, de erőteljes objektivizáló technikát, epikus distanciát alkalmaz. Az író „analysis”-e olyan lelemény, amelyet az egzisztencialista regények, drámák és filmek gazdag változatosságban egyik fő „vonzerőként” hasznosítanak azóta is.

A regény cselekményszála logikusan, mellékszempontok nélkül, kitérők mellőzésével vezet a csúcsponthoz: a megoldáshoz. A hősnő kiharcolja szabadságát a „görög mintát” követve, és kiküzdi „pokoli szenvedéseken át a maga görög normáját is”. Nem adja fel személyiségét, megőrzi autonómiáját, tragikuma egyetemes értelmű sorssá válik. A házasság utáni élete a megőrzött emberség bizonyítéka. Tovább él benne valami letagadhatatlan szomorúság az emberi méltóságtudat páncélja mögött is. A lelki rezignáció a csendben, magányban, az erdő, a természet közelében enyhül csupán és a másokért végzett szolgálattevő munkában. A házasság mártíromsága a létezés szomorúságában folytatódik. Az író szándéka ellenére az Iszony fináléja ezért nem egyöntetűen  derűs. Németh a záró részre úgy lopja rá a derűt, a fényt, amely azonban nem eléggé a regényből, Nelli rezignált megbékéléséből, beletörődéséből következik. Még a gyerekre is azért van szükség, hogy a rezignáció el ne  hatalmasodjék az írói szándék ellenére. Az „elveszett éden fájdalma” mellet „az el nem nyert éden” fájdalma is érződik a regényben.

Az Iszonyban megvan az, ami az ógörög Gyászból hiányzik: a tanítás hangsúlyával jelentkező morális feloldás. Tragikuma kegyetlen, de hősnőjének életsorsa mégsem olyan sötét és reménytelen, mint Kurátor Zsófié.

Kárász Nelliben is a „kidolgozott redők alatt ott feszül az archaikum”: ő is „igazi szobor”, „egy tudat vonalakra, anatómiára lefordítva”. A fenségig fokozódó minőségnek a lényege, az emberi tisztaság védelmének heroizmusa. A Gyászban az antropologikumban érvényesülő etika adja a minőségelv legbensőbb magvát. A két hősnőben rokon vonás, hogy mindketten az író etikai, valamint alkati-biológiai világidegenségét is képviselik. Azonban kettőjük közt ebben a vonatkozásban is lényeges a fokozat eltérés. A tömbszerű látásmód, alakábrázolás, sokoldalú és árnyalt motivációjú lélekábrázolás rokonítja a két művet. De a lélekanalízis kivételes mélysége csak az Iszony hősnőjére jellemző. Erre a Gyász hősnője nem képes: a ráció fénycsóvájával Kárász Nellihez hasonló alkati-biológiai mélységekbe bevilágítani.

Világidegensége, etikuma, a világhoz való viszonya ugyan mélyen rokon alkotójáéval, alakjának „biológiai kinövesztése” is hibátlan, de meg sem közelíti a Németh László-i intellektus elemző képességeit. Ennek is  következménye, hogy a monológforma ellenére részletezőbb az Iszony ábrázolása és cselekménye tágabb tér-időben játszódik le, mint a Gyászé. A külső valóság tárgyiasságában, a társadalom pedig szociológiai értelemben is rétegzettebb.

Vekerdi László fejti ki: Lukács György borotvaelméje nem ok nélkül érzett az Iszonyban valamiféle nemzeti „mentséget”. Igaz, itt szó sincs, amint ő hitte, az „úri középosztály” mentségéről, főképp pedig nem a „dzsentri” mentegetésről vagy eszményítéséről. Nem beszélhetünk negatív értelemben vett „privát én”-ről sem, amint a regény „szubjektivitása” sem azonosítható semmiféle „szubjektivizmussal”.⁶² Vekerdi az Iszonyt részint az Utolsó kísérlet  befejezéseként fogja fel. Ezért nem Nellit látja tragikus hősnek, hanem az anyósát, az egész Takaró családot, a parasztságból a gazdagságon át a műveltségbe emelkedők, a „paraszt Széchenyik” világát, akiket Németh annyi reménnyel figyelt, és az új, a népi értelmiség legfőbb potenciális bázisának tartott.⁶³

Vekerdi részmegállapítását a Takaró család központivá emeléséről nem fogadhatjuk ugyan el, de végkonklúziójával mégis egyetérthetünk: „Ha mentséget ír Németh az Iszonyban, úgy a maga mentségét írja.” A probléma valóban nem intézhető el „társadalmasított mélypszichológiával”. Amint a Gyászban a mű mélyrétegeibe „kódolva” benne van a nemzeti érvényű, kornak szóló, de korokon is túlmutató „üzenet”, éppúgy benne van az Iszonyban is, csupán nem minden vevőkörön, nem minden hullámhosszon fogható egyformán.

Naplóírásával Nelli nem fölösleges bűntudattól akar megszabadulni, mert ilyet nem is érez. A gyilkosság tényét, a bűn létét nem tagja, amint valóságos bűnösségét sem,  de nem engedi, hogy cselekedete hamis bűntudat forrása legyen.

Végzi, amit „a sors szabott ki rája”⁶⁴ a létezés hibája, elhibázottsága ellenére képes „az egyéniség szuverenitásának, önállóságának”⁶⁵ megvédésére. Tudja, még ha gyilkolt is: „Az, ami történt, úgy történt, ahogy a kő leesik.”⁶⁶ Nem ismer el senkit, akinek hatalma lenne ennek a bűnnek a megbocsátására. Ezért nem él a megbánt bűnök isteni megbocsátásának eszközével, a gyónás lehetőségével. A természeti, az alkatra szabott gyógyulás, a profán „megszentelődés” útját járja. Nála a valóságos bűn nem okoz hamis bűntudatot. Az önvédelem végső kényszerhelyeztében elkövetett tettét  nem enged hamis bűntudattá változtatni sem emlékezetének, sem mások büntetőjogi igazságtevésének. Nelli csak pusztítás árán szabadulhat, válthatja meg szabadságát. Passiójárásának végpontja az önmegváltás.

Egy valamirevaló irodalom nem térhet ki a nép szenvedésének, íjának, tévedéseiből fakadó kiszolgáltatottságának ábrázolása elől, és nem mondhat le a túlélés reményének regisztrálásáról sem.⁶⁷ Ennek a népnyi, nemzeti mértékű megmaradásnak a vágyát, reményét, az embert beárnyékoló lidérc elpusztítását azonban nem szabad kulcsregényszerűen fogalmi nyelvre lefordítani, torzítva leegyszerűsíteni. Az Iszony történeti jelentésrétegének általánosítható üzenete: a Rémet el kell pusztítani, ha más szabadulás kiút nincs és nem is lehetséges, de szörnyeteggé nem szabad válni. Ez a háború rémét elpusztító emberiségnek szóló üzenet is.

A magyarság fenyegetettsége, pusztulásveszélye a második világháború idején riasztóan megnőtt. Az Iszony egy végzetes történelmi  korszak végén, és az új világ kezdetén jött létre. A művet meghatározó alapérzés: „az egyetemes emberfélelem vagy inkább emberborzalom”.⁶⁸ Az írónak már a háború legelején szándéka, célkitűzése volt: hódító művekben felmutatni az „igazi” magyarságot, tudatni a világgal: „Mennyire nem azonos a magyarság az ő politikai látszatával”.⁶⁹ Az Iszony mélységdimenziói a keletkezés idején megélt és népnyi méretű létveszély, az egyetemes emberfélelem irányában  tágíthatók. A korvalóságra és egyéni létproblémákra válaszoló mű azonban a legmélyebb rétegekbe rejti a hiánytalan teljességgel már nem is csupán a regényből önmagából, hanem az egész írói korszak terméséből igazolható mondandókat.

1983