Egy életet átfogó és életművet művészien összegező regény az Irgalom. Anyaga, formavilága életlátása szerint is az egész pálya tanulságait gyűjti egybe. Legnagyobb hozadéka az életeszme újdonsága.¹ Keletkezéstörténete a „fényre jutás keresgélésétől a fénytől megválás búcsúszaváig”² ível. A Németh Faustjának is nevezett³ Irgalom nyitná és végpont, program és tanulság: „Az életmű, az írói pálya mikrokozmosza, egyetlen dallamra fölhangolt orgona.” ⁴ Világfelfogást, eszméket, pedagógiát összegező, létértelmező szintézis. Mondták életre vezérlő kalauznak,⁵ beváltott adósságtörlesztésnek is, amelyben a tervhalmozás méltósága igazolódott. A pályaösszegező mű a tanítás hangsúlyával írt szellemi végrendelet.⁶

Németh az Emberi színjáték eszménykereső legendájától, a modern „szent” mítoszkísérletétől jut el az Irgalom logoszáig. Az író emberiszonyának is végső kiírása, legyőzése, az ember és a világ belátással ellenpontozott ítélő ábrázolása ez a regény. Némethet elmélet és élet viszonya, a helyet élet- és létmodell, az idea-ember lehetőségei foglalkoztatják. A ráció hatalmában hisz, de egy tágabb antropológiai elvet  követ. Nem elégíti ki a hegeli felelet, amely szerint az ember: amit értelmének és eszének erejével teljesíteni tud. A kanti kérdéskört kutatja. mit tudhat az ember, mit kell tennie, remélnie, vagyis: mi az ember?

A foganás 1921/22-ben történt. A megírás állomásai a pálya fordulóihoz kötődnek.⁷ A verses drámák közt felmagzó történet 1926 januárjában Télemakhosz címen novellatémaként fogalmazódik meg. A fiatal író valóban „szélesebben” kezelte a tárgyat, mint a Horváthné meghalban, tréfálkozása kegyetlen, és „van az egészben valami exhibicionizmus”.⁸ A 30-as évek elején érik regénycsírává a novellatéma, és válik férfihőse lányalakká. Az első szövegváltozat 1932 tavaszán készül, a Gyász, a Bodnárné és a Tanú közelében. Az életrajzi hátteret a Magam helyettben találjuk meg. Az önéletírás megszakad, mert élményanyaga a regénybe áramlik át. A görög hatással telítődött első rész elpusztult Buda ostromakor.

1957-ben meghalt Németh anyja, felhasználhatóvá vált az apa, Németh József naplója. A regényírásra az Égető Eszter  sikere is  bátorítja. Kiteljesedik az írói célkitűzést megőrző regényterv: 1957/58 telén és tavaszán kerül a műbe az apa visszaköltözése és az anya iránti megenyhülés jelenetsora.

Az Irgalom keletkezéstörténete folyamatában mutatja azokat a személyi és történelmi nehézségeket, amelyek az egyes regényeknél külön-külön jelentkeztek. Az Emberi színjáték írásakor Németh tüdőbetegsége tört ki, a Gyász geneziséhez első kislányuk halála szolgáltatta a szomorú lélekállapotot.

Az Iszony írása a megrendelő, Móricz halálával szakad meg. Az Utolsó kísérlet alá a történelem húz vonalat, az Égető Eszter megírása és megjelenése közé a dogmatizmus időszaka iktat be cenzúrát a „Gályapadból laboratóriumot” teremtő író munkásságába.  1964 folyamán elkészült „az Irgalom: a négy nőszobor közül Medici-kápolnám leghajnalibb alakja”⁹ - állapítja meg az író. A befejezést sarkalló múzsa. a hipertónia. A két záró fejezet, a tükrösi lakodalom, a Vetésivel való szakítás, a Halmi melletti döntés és a finálé ekkor, a gyógyulás időszakában íródott.

A Horváthné meghal  ellendarabjának szánt Télemakhoszban még nem érződik a gide-i és prousti inspiráció. Ábrázolásmódja, stílusa hagyományosabb, lélekábrázolása kevésbé árnyalt, tömbszerűbb, időszemlélete egysíkúbb. A harmadik személyű elbeszélés vallomásérvényűen személyes és önéletrajzi fogantatású. A Mezőföldi novellák emberfaunáját tipológiai szempontból is gazdagítja a Télemakhosz.

A novella „antropológiájában” Grezsa Ferenc az Erzsébet-nap Jóska bácsijának, a Nagy Család Szilasijának, az Utazás Karádijának előképét látja; az Iszony Takaró Sanyi-Bodolai Ferkó alakkettősének, valamint az Irgalom Lackovics-Vetési szerepkettősének előfutárait és az Égető Eszter kibomló „őrültség és belátás” párharcát is érzékeli.¹⁰

A főhős, Pali látószöge éppúgy meghatározza az ábrázolás nézőpontját, mint Kertész Ágnesé az Irgalomban a harmadik személyű elbeszélés ellenére is. A férfihős, „egy kevésbé ellenálló Pénelopé” mellett nem annyira a várakozás, mint a csalódás élményét” éli át. A fiatalkori alkotásban az eredeti mítosz csak a képzelethez szolgál párhuzamként, a valóság ennek az ellenpontja. A novella az elképzelt csúcspont helyett a mélypont felé halad: Pali lelkével írott művének felolvasását az apa hortyogása szakítja félbe.

A Télemakhoszból az Irgalomba átkerült: Kertész János megékezése a fogságból és a pályaudvari fogadás Huszár miniszter beszédével. A novella írója élesen, merev irányultsággal rajzolja az alakokat. A regény elmélyíti az alak- és jellemrajzot, a lélekábrázolást, rétegezi az eszmeiséget, árnyalja az elbeszélésmódot. A főhős Télemakhosz című  drámája kimarad a regény végső változatából, de jelképes, előreutaló  mozzanatként megjelenik Halmi Feri is a pályaudvari fogadáson. A novellában lehetőségként meglévő eszmei mondanivalóból kiteljesedik az adás, a másokért élésben önmagát kibontó életeszmény, az ítélőerő és a megértés egyeztethetősége. A sorsának alakulását a külső eseményektől váró novellahős szelídebb lét-meghatározottságában, nőalakban él tovább a regényben. Az eszményítő  csodálat készségét a helyes helyzetértékelés nyomán felváltja az autonóm személyiség jogának és az igazi belátásnak, a megértő irgalomnak az életben, magatartásban történő megvalósítása. Az erkölcsi szigor belátássá érik az emberi elidegenedés ellenszerét az „irgalomban” felmutató regényben. A hősnő nem csupán önmagában, hanem másokhoz való viszonyában is megvalósítja, kifejti „önértékét”. Az egymás mellé rendelt emberek közt feltárul a kölcsönösen gazdagító emberi kapcsolatok gazdasága.

A regény címének értelmezése szükségessé tesz egy rövid, vázlatos fogalomtörténeti áttekintést, tisztázási kísérletet a Németh László-i irgalom-elv jobb megértése céljából. Az irgalom a görög eleos, a héber héséd magyar ikerpárja.  Fogalmi meghatározása, de még körülhatárolhatósága is rendkívül nehéz. Az irgalom fogalomkörét a magyar nyelvben található szinonimák felsorolása sem pontosítja, inkább csak tágítja: gyöngédség, szánakozás, részvét, könyörület, jóság, sőt bizonyos fokig a szeretet és a kegyelem is idevonható. A képzett alak, az irgalmasság ószövetségi értelemben „anyáskodónak lenni”, „lehajolni” alapjelentésű. Az újszövetségi szóhasználatban és a történeti rétegeződés során újabb jelentéstartományokkal bővült az irgalom fogalmi holdudvara. A részvét és a megbocsátás mellett fontos mozzanattá vált a hűség: az egyik ember ösztönös ragaszkodása a másikhoz. Az irgalmasságnak része a pietas, amely két embert egyesít és a hűséget foglalja magában tartalmi ismérvként.¹¹

Az emberi ön-és valóságismeret, tapasztalat eredményeképpen a felismerés és a belátás révén jön létre az irgalmasságérzése. Magasabb fokon ám nemcsak az ösztönös jóság visszhangja az irgalmasság, hanem az akart és vállalt tudatos jóság megvalósítása: megfelelés egy belső kötelességnek és az önmagunkhoz való hűségnek.

Ha a szeretet hármas fokának¹² tekintjük az erósz, a philia és az agapé fogalomkörét, akkor a Németh László-i irgalom mindhármat meghaladó új minőséget jelöl. Alapvetően az erósz határozza meg az Iszonyban Takaró Sanyi birtokolni akaró szerelmét Nelli iránt (A különbség csupán: az erószban több a platóni szépségvágy, mint a freudi libidó, Takaró Sanyi szerelmében pedig fordított az arány!) Az Égető Eszterben és az Irgalomban  a szeretet fogalma az egoizmus ellentéte. Az Iszony Nellijének értelmezésében a szerelem integrálja és szublimálja az érzéki vágyát, és túlmutat a puszta birtokláson. Közel áll az augusztinuszi „amo volo ut sis” elvhez, amelyet Heidegger így idéz a maga felfogásának értelmezésekor: „A szeretet mély jelentése ez: létezni-engedni (Sein-lassen).” Az Arisztotelész által alapfogalommá tett baráti szeretet, a philia¹³ritkán jelentkezik Németh regényeiben. A barátság erényét a mások iránti szeretetben hiába keresi az Emberi színjáték főhőse, valamint a Gyász és az Iszony hősnője. Az Irgalom Kertész Ágnese nemcsak a szeretet harmadik fokára küzdi fel magát, az evilági, profán értelemben vett agapéig, hanem meg is haladja azt. Megvalósítja magában és környezetében mindazt, amit az agapé csak isteni kegyelemből volt képes: a szeretet ajándékozó jóságát, létben tartó és létet adó teremtő hatalmát. Németh hősnője nem a nietzschei értelemben vett mítoszfosztó és mítoszteremtő Emberfeletti alak a kétségtelenül meglévő erős egyéniségtudat ellenére sem. De nem is keresztény szeretet elernyesztő példáját képviseli, hanem egy új szerettetminőséget: a Németh László-i irgalom-tant. A regény eszményteremtésének mélyén a madáchi kérdés húzódik végig: hogyan lehet Isten nélkül célt és értelmet adni az egyéni életnek, szeretni  az embereket és megőrizni önmagunk értékeit.

Camus szavaival szólva: hogyan lehetünk szentek kegyelem nélkül? Németh szekularizálta, evilágivá tette, új jelentés-síkkal gazdagította a bibliai-egyházi irgalom fogalmát.

Az Irgalom írója aprólékos leírással teremt sajátos  tárgyiasságot, s kis dolgoktól nyit távlatokat.¹⁴ Szintetizálja a társadalmi, a történelmi és a lélektani regény vívmányait. A 20-as évek magyar paraszti, úri, kispolgári, középosztálybeli, értelmiségi rétegeinek művészi „regényenciklopédiája” az Irgalom. A tágas  korképben az értelmiségi létből a mélység, a szegénység világába is nyílik kilátás. Németh „az erkölcsi problémák fénytörésében mutatja be a társadalmi folyamatokat. A regény redukált világában a történelmi elkötelezettség válasza is ott rejtezik” Ágnes és Feri kapcsolatában.¹⁵

A párhuzamos lépcsőzetességgel szerkesztett regény hossztengelyében Kertész Ágnes áll. A harmadik személyű írói elbeszélést Ágnes nézőpontja, szemlélete határozza meg. Összekötő alak a Kertész-Kertészné-Lackovics szerelemi háromszögben és a Mária-Vetési-Halmi jellemhármas közt is. A központi alak értelmezése döntő fontosságú, de létmodellek megtestesítői, eszmék életszerű hordozói a mellékalakok is. 16  Mária, Bölcskeyné sorsa egy-egy miniatűr dráma.

Az ő sorsalakulásuk, tragédiájuk Ágnes nézeteire, magatartására, viszonyulására is kihat. Joggal nevezi Béládi Miklós az Irgalmat „ellen-Iszony”-nak. Ágnest is világidegenség, magány veszi körül, mint Kárász Nellit vagy a Gyász hősnőjét. Az író azonban már nem szűkítő emberábrázolást alkalmaz, hősének táguló tudati övezeteire, cselekedeteinek növekvő hatósugarára figyel.

Ma már nem tartjuk hibának, amit Németh fogyatékosságnak rótt fel: „a regényből kinövő szobor méretre, tartalomra is nagyobb lett” a tervezettnél. Inkább az utolsó fejezetek terjedelmét érezzük a többi részhez viszonyítva hosszabbnak, de az arányeltolódás ellenére sem hosszadalmasak.

Az Irgalomban benne van az Iszony normakereső szenvedélyére adott válasz, az Égető Eszter édenalapító terve, a Nagy Család közösségteremtő etikája. Együttesen fontos az Irgalom szintézisében minden egyes részletmozzanat, hiszen kiszakítva bármelyiket is az egészből, torz és igaztalan értelmezést kapunk. Míg az Iszony emlékező monológregény formájában tárja fel a hősnő tudatának „geológiai mélyrétegeit”, addig az Irgalom írója  ábrázolja a kor szellemi, társadalmi képét is, miközben regénye a hősnő lelki-szellemi mozgásirányát követi, és megőrzi az Iszony monologikus ívének fő tendenciáját, a regénymonódia követelményeinek megfelelően.

Csatakos őszi estén, katonaposztóból varrott kabátban jelenik meg Kertész Ágnes az Üllői úti fák, ívlámpák alatt, miközben barátnője az ő „frissebb, szabatosabb” lépteihez igazítja „dereglyeimbolygását”. Ágnes abban a gyönyörű korban van, mint a Villámfénynél Satája: „a szépség már kialakult, a lélek azonban még nem kelt fel mögötte.” Németh ebben a „napfelkelte előtti csendben” ábrázolja Ágnes lelki-szellemi fejlődését, az ősszel kezdődő 10 hónapba sűrített évtizednyi fejlődést. Eszményítő és eszményített alak Ágnes, akinek „irgalomra beérő szíve a rászorulók felé hajlik” a kétféle világnézetet sűrítő  két férfi közt. Irtózik a „világpiszoktól”, abszolút normákat követ, kezdetben mereven elutasít és tagad. Később tudatosan alakítja önmagát és környezetét a másokkal való dialógusban.

A megértés első nagy próbáján felismeri: a megpróbáltatásokból újabbakba érkező apát őneki kell szeretetével, csendes segítőkészségével visszasegítenie az életbe. A bálványként hazavárt romember mindenütt „részvét, mosolya oldott szánalom” fogadja. Ágnes tudja, a teljes gyógyuláshoz időre és sok kedvező feltételre van szükség, nem pedig újabb izgalmakra. Anyjában is az egykori önkéntes betegápoló lelkiismeretét akarja felkelteni. Megtapasztalja, mekkora hatalom a szeretet, a másokért vállalt odaadó munka, a konkrét tettekben és magatartásban kifejeződő cselekvő részvét.

Ágnes a civilizáció embere „az ész és szív”, az értelmi és érzelmi tudás egységét, egyensúlyát teremti meg. Az egyesítés a regény rendező elve. Ágnes kifejlődő életet él az individuum szempontjából is. Kételyeket leküzdve jut el a konkrét, történelmileg adott világ tökéletesítésének és az öntökéletesítésnek a tudatáig és vállalásáig. Önmagát kibontva a világért munkálkodik. Önkeresése önteremtéssé fokozódik. Így válik a regény tézisregénnyé, a létmodellkeresés remekművévé.

A szolgálatban, az irgalom gyakorlásában sem fogadja el azonban a vallási irgalmat, amely a bűnöst is igazzá teszi az isteni igazságosság értelmében. Az emberi irgalmasság Ágnesnél nem az érzelmek, hanem a konkrét cselekvés és magatartás síkján  alakult ki. Ez teszi értékessé és hitelessé elveit. Az irgalom életelve a hősnő elkötelezettségében, az elesettekkel való szolidaritásában, az anyja iránti „megértés”-ben is realizálódik. Nem adomány, hanem szerzett, gyakorlással elsajátított erény Ágnes szeretetben fogant irgalom-elve.

Ágnes konkrét társadalmi realitásban él, és szolgálatot teljesít. Éppen Vetésivel szemben nagy a veszélye, hogy Ágnes szolgálata kiszolgálássá válik, amely a testi-lelki leigázottság állapotát vonná maga után. Embereket szolgálva végez magasztos feladatot, amelynek a szeretet és a tudatos vállalás adja a méltóságát. Indítéka nem egyszerűen természetes szolidaritás, hanem evilági értelmű,  „üdvös” cselekedet.

A személyiség-ontológia szervesen kapcsolódik az ember önmegvalósításához. Ágnes nem elfojtja, hanem felszabadítja szociális érzékét. Választása, döntése értékek ismeretében történik és felelősség nyilvánul meg benne. Elhatározásai az egész személyiséget tükrözik, az egész emberi szabadságról tanúskodnak, nemcsak az akarat szabadságáról, amelyen át megnyilvánulnak. Akarata aktívan irányul környezetére. Vetési célrairányultságával szemben nála önelhatározás van a „növényi”, a szellemi létmódnak megfelelően.

Ágnesnek megvan a Kárász Nellit jellemző sajátossága: az önbirtoklás és ellenőrzés mint az emberi önmeghatározás ismérve. A különbség mégis lényegi köztük, mert Ágnes képes az elfogadásra is. Az önmagáról hozott döntést akaratával teszi teljessé. Őt nem választják, ő maga dönt és választ.

Másoknak is képes bebizonyítani, hogy rendelkezik magával. Benne a két „tükörjellem”¹⁷ Kárász Nelli és Égető Eszter tulajdonságai egyesülnek „algebrai szinten”. Az értelmi felismerés és racionális belátás egyben meghaladása is az alkati öntörvényűséget követő hősöknek, így Égető Eszter léte egész szenvedélyének is. Ezért árad az Irgalom hősnőjéből - a háború előtti és alatti szörnyeteg- és exodus-hősökkel ellentétben - az értelmes cselekvés derűje bensőséges katarzisként  az emberi és nemzeti végzet ellenében is.

Vetési „ragadozói” természete, hódító, parádézó, folyton imponálni akaró célratörése, voluntarizmusa korlátozná Ágnest. Ágnes az erkölcs és az egyéni boldogság összefüggésének alapján Vetésinél nem látja biztosítva. Tudja, hogy a dolgok autonómiája lényegükből fakad, nem kívülről rájuk szabott törvény. Vetésinél a házasság férji hatalmat jelent, a feleség önjogúsága nélkül, így a házasság és a család méltósága is eleve csorbát szenvedne. A Halmival való kapcsolatban találja meg Ágnes a beleegyezés teljes önkéntességét. Halmiban megvan a jóra irányuló, az erkölcsi törvényektől sem idegen akarat és a helyes cselekvés és magatartás eszménye. Igaz, itt Ágnes személyiségét nem az ösztönmélyben, hanem intellektuális síkon megmozgató odaadásról van szó. Köztük csak ezen az alapon jöhet létre szerelem: a szabad személyek szellemi és testi párbeszéde. A Vetésivel való kapcsolat csupán az ösztönök, a vágyak dialógusa lenne az értelem, az értéktudat, a tiszta öntudat ellenében. Ágnes a látszattalálkozás helyett a megtérésben, kölcsönös egymás gazdagításában megnyilvánuló valódi találkozást választja. A szabadságot az egyéni boldogság alapfeltételének tudja. Szerinte a szerelmet, „ha épül, meg kell szelídíteni, beoltani más, nemesebb dolgokkal, hogy szolga legyen, s ne zsarnok.”¹⁸

A tükrösi hármas találkozó a megbizonyosodás és a döntés, a válaszút alkalma. Nyilvánvaló vált Ágnes és Feri barátságának a többlete, de még kételyeik vannak. Kialakult köztük a szorongás „a várakozás  afféle senki öve”¹⁹

Két világ találkozik bennük. Ennek érzékeltetője a Kertész-funduson csalánt szedő Halminé és Ágnes találkozása. Feri édesanyja „riadt szorongással nézte a szép úrilányt, aki egy más bolygó szférájából került ide, a zsidótemplom s Kertész-porta közé szorult életükbe”²⁰ Szembekerül Halminé „a gonosz és félelmetes nővel, aki olyan hatalmat nyert azon a makacs, magának való lelken, amelynek ő a mélységét, határát sem látja”²¹ Ágnes természetes gesztusa, a munkában való segítkezés nyilvánul meg a Halminéval való kapcsolatban is.

A hősnő belső ismérvei a külső megjelenésben is tükröződnek. A tükrösi lakodalomban nemcsak alakjával, magatartásával, hanem egész lényével kiválik a koszorúslányok közül. Bözsike férje, a fiatal református pap állapítja meg róla: „- Nagyon szép, egyszerű, mondta aztán, ilyennek képzelem a mi protestáns asszonyainkat, Bethlen Katát, Lorántffy Zsuzsannát kisasszony korukban.”²² Míg Boda Zoltán, Kurátor Zsófi és Kárász Nelli „aszkézise” életszűkítő, Kertész Ágens „színes aszkéta”, életigenlő elvet követ: az élet emberhez méltó kiteljesítését. Alakjából magatartásából nem olvasható ki Németh „idea-embereinek” „jogosulatlan fölényérzete”^23. Az emberi tisztaság, öntörvényűség fényében megcsillanó „fölényérzet” nem más, mint a megnyert élet, az evilági győzelem, a közösségelvű önmegválás érzése. Ez árad minden tettéből, a munkához való viszonyának új minőségéből, amely nem menekülés, hanem önkiteljesítés. Ágnes derűvel, a szépség és egészség fénylő erejével épít hidat önmaga és környezete közt: „Csak dolgozni kell, tennie mások körül, akár Jolánka az, akár Huberné vagy Frida néni, hogy megnyerje a rábízottak szívét.”²⁴

Az Irgalom hősnője azzá válik, amivé az Emberi színjáték, a Bűn, a Villámyfénynél  hőse csak szeretne: a test és lélek orvosává, a teljes ember gyógyítójává, valósággá vált életeszménnyé. Tudja és vallja: az embernek a mégoly fájdalmas élethez is joga van. A „léttelen térbe” életet kell vinni, és az ember létjogát a halál távoltartásával is fenn kell tartani. Felismeri, hogy az emberek „külön universumban” élnek, és a kohézióbomlás veszélye nagy. Az „irgalmat” választja alapmagtartásul. Életeszménye mélyen rokonítható Boda Zoltánéval. A Németh-művet átható eszmét valósítja meg: „Egy ember életes elsősorban erkölcsi harc. A világ erői körülfogják, szorongatják, s ő vagy kiszolgáltatja magát, vagy rájuk kényszeríti a természetébe írt magasabb megbízatást, életéből szerepet, természetéből jellemet formál. Az erkölcs az az alakító erő, mellyel körülményeink uraivá válunk, s egy ember általában annyit ér, amekkora erkölcsének az alakító ereje.”²⁵ Ágnes úgy érzi, hogy győzelme egy életre érvényes kalauzt ad a számára: „Az ember adjon s tekintse véletlennek a kapást. Ebben a vak  vágyaktól, hiú versengéstől, féktelen szenvedéstől gyötört, természete szerint elfekvő világban egy szabad ember (milyen nagyszerű az is, hogy orvos lesz), ha megvan benne a források bősége, értelmet nem is találhat szebbet, mint önteni, folytatni magát, tisztulásra és enyhületre.”²⁶

Kertész János hétévi távollét, háború és fogság után tér haza. Lehatárolt, gyámolításra szoruló, botorkáló, helyét kereső ember. A megértés erényét már korábban is gyakorolta: a házasságában és szűkebb környezetében. Tőle tanulja Ágnes a rend-és harmóniateremtés igényét, a megértés életelvét. Önkritikája mélyebb a másokat illető bírálatnál. Feleségével szemben is a közös felelősséget hangsúlyozza a történtekért. Ráébreszti Ágnest a közös felelősségre, hiszen anyja magányos asszonyként a lányától sem kapott elég szeretet. Az apa a belátás hőse, hazulról kényszerűen távozik: nem kivonuló, hanem kidobott ember: „nem exodus az ... nincs benne semmi megtisztulás, szárnybontás egy új életre.” Boda Zoltán gondolatát - „A szeretet bizonyos fokán az ember elmeorvos” - viszi tovább: „itt már néha gyógypedagógusnak kell lenni.” Felrója Ágnesnek, hogy távollétében nem tudta őt helyettesíteni, anyjával szemben nem tudott elég türelmet és szeretet tanúsítani, és kimutatta megvetését is.

Kertész a messziről jött ember szemével látja a változásokat, a ránéző szemekben az „idegenkedést”: „Ahogy ő bámulja az indulatot, abban ott van az ő odüsszeuszi útjának egész summázása”²⁷ Csak akkor mond ítéletet, amikor visszatérte után sem szűnik a szerelmi háromszög. Kertész a tükrösiek szemével nézi az életet, köztük érzi jól magát. Érzékeli azonban a változást: az indulat ott is megduzzadt, a belátás csökkent, kinevelték az önfejűséget, de kevés az intelligencia, amely a vérmérséklet túlzásait leköthetné. Megértő magatartásában a püspököt fogadó ősök alázatára lehet ismerni. A családban három ember közt háromféle szakadék húzódik. Az apa a szerelmi háromszöget az Iszonyból ismeret csillagászhasonlattal adja tudtul: „az egyik bolygó nem egészen azon a pályán megy, amelyet a nap távolsága alapján kiszámítottak.(...) A csillagászok ebből a zavarból egy új, ismeretlen bolygó gravitációs  hatására következtetnek, e azt sikerült is csakhamar megtalálniuk.”²⁸

Kertész János hivatása, a földrajz és a történelem egy dolognak a két dimenziója téridőben. Ágnes az apa levelében, gyöngybetűs írásában is „a szívében hordott ideált” kereste.

Hazatérte a fogságból „ a sorstól kapott nagy öröm”, Vetési szerint Ágnes „szerelmi öröme” volt. Az eszményképhez nemcsak a csendes együtt ballagások emléke, hanem a „homály”, a háttérbe húzódó magatartás is hozzátartozott. Az apa eszménykép, aki  a fogságba is megcsinálta a saslengést és túlélte a skorbutot is, aki mindvégig őrzi a feleségéhez való visszatérés és a házassági együttélés szándékát. Az apa alakjától, emberségétől vezet Ágnes útja Halmi Feri irányába. Az eszményien szeretett apa ideáljából nem lesz idol, hanem megújítható, új minőségre emelhető mérce. Az apa, adásra beállított életével, szenvedésvállalásával etikai programot ad, morális igényével  példakép. Hisz az ember nevelhetőségében és jobbá tehető voltában. Az apa-imágó Ágnes számára a legfőbb értéklehetőség. Ez a tudat határozza meg alapvetően az önmagához és a környezetéhez való értékviszonyát is.

Kertész János mellékbolygója a felesége. Ágnes nehezen fogadja el anyjának az „indulatokat érvekre fordító észjárását” és magatartását. Szigorú középosztályi rend és konvenciótisztelet uralkodik otthonukban. Az anyát a rend mégis ingerli: ösztönlénye éppen az önfegyelmet érzi hazugságnak. A sors bánatát túlozni hajlamos asszony emocionálisan fogja fel a világot, az eseményeket. Zsúrokról álmodozik, hosszú gyöngysorával mintha társadalmi pozícióját is felöltené. Ingerlékeny, elégedetlen teremtés. Sújtja a „két férfival élés gyalázata”, mégsem képes ágytól és asztaltól válni: férjét kényszeríti távozásra. A szerelemben kivívta a függetlenségét, de a kenyérkeresésben képtelen erre. A főgimnáziumi tanár neje „akárhogy is megvetette az urát, ami kis fény volt a világában, mind tőle kapta.”²⁹

Németh László a profán történelemmel egyenlő kiterjedésűnek tartja az ember „üdvtörténetét”. Ágnes mindenféle vallási színezet nélkül, evilági öntökéletesedés, megigazulás érdekében vállal „üdvösséges” cselekedeteket, életvitelt és magatartást. Halmi Ferit is a maga egyszeriségében fogadja el, nem akarja saját eszményképének alárendelni. Önmagát vonatkoztatja az emberekre, és nem fordítva. Önzetlensége a távolságtartás leküzdésének eszköze, a feltárulkozás és nyitottá válás lehetősége. Leküzdi elfogultságát, idegenségét anyja, a betegek és Feri irányában is. Szolgálattevő magatartásának végeredménye a világ felé fordulás. Szeretetének így társadalmi-politikai dimenziója is van, hiszen nem nélkülözi a világi értelmű „caritas politica” jelfunkcióját. Ágnes szeretetétől azonban távol áll  a valós ellentétek mesterséges elsimítása. Vállalja az ellentmondásokat, a megoldáshoz szükséges küzdelmet, az elkerülhetetlen konfliktusokat.

Kiteljesedő öröme: első ideálja, apja betegen is megmarad eszményképnek az irgalom fénysugarában. Anyját is megtanulja érteni, tisztelni  és szeretni: hibái ellenére az erényeiért. Halmi Feri mozgalmi tevékenysége azonban már túlmutat a „caritas politica” jelfunkcióján. Pénzt vitt a forradalomban letartóztatott rokonainak, részt vett a Vörös Segélyben. Mindezt a hatalom aligha tartotta csupán „karitatív” tevékenységnek. Feri egy tökéletesebb, igazságosabb társadalmi rendért harcol. Vallja: „Az emberek valódi érdekei összeférnek  egymással.”³⁰ Ágnes figyelmezteti Ferit: a nemes célok megkövetelik, hogy ne gyűlöletből tegyen az emberek javáért, mert:” Nem lehet az embereket úgy szeretni, hogy megvetjük őket.”³¹ Ágnes erénye alapmagatartás, amely alkalmassá teszi a helyes viselkedésmódra a változó körülmények közt is.

Ferit nem a hódítás, leigázás, erőszakos birtoklási vágy hajtja, mint Vetésit. Őt a néma, alázatos szeretet, embertársi tisztelet vezérli. Illegális kapcsolatokat tart, radikális gondolkodású magyar értelmiségi a 20-as évekből. Őrzi a szegénység vágyát,  a mélység szolidaritását. A mozgalomban támaszt, tevékenységi terepet talál az ifjú medikus. Ágnessel együtt nő Feri is jelképes alakká a női és férfi elv kölcsönhatásában. A szülőkhöz, a világhoz hasonlóan Ágnes számára Feri is „médium a könyörületességre.”³²

Múltjukban is van közös: a gyerekkor színtere, vonzódásuk a napbarnított parasztok és munkásemberek világához. Kertész János Halmiban olyan igyekezetet lát, ami már hiányzik a módos rokongyerekekből. Ez teszi alkalmassá az orvosi tanulmányok elvégzésére. Ágnes tudja: „Halmi nyilvánvalóan különb, mélyebb ember, mint Iván.”³³ Feri makacs agy, érzelmi dolgoktól nem engedi magát becsapatni.

Érzi Ágnesben a szépség vonzását, de távolító erejét is, amely védőövezetként veszi körül a fiatal lányt. Ágnes többletmunkája legális, Ferié illegális vállalás. Kertész és Halmi dialógusában is úgy vezeti Feri a gondolatokat, hogy azokból „a szovjet humanizmus derüljön ki”. 1919 után a megvalósulatlan, „hozzáférhetetlen világot, a  veszett ügy álmait” hordozza szívében.

Ágnes és Feri csak együtt tudja helyrehozni a teremtés hibáját. Az antropologikummá vált erkölcs ad  jogot a reménykedésre a reménytelen életben, „a hibás teremtésű és reménytelen élet” kijavításra.

A regényben érvényesülő alakketősök közt különös helyet foglal el Halmi Feri és ellenlábasa. Vetési Iván tányérsapkás bajtárs, akinek csak a „lélekjelenlét és a manualitás” imponál. Szereti a normálisat is kivételéssé, patalogikussá nagyítani. Iszonyúan céltudatos, „kedves, de veszélyes  ember”. Ágnes felismeri Vetési „ragadozói” természetét. „Szép vadállat”-nak látja, aki „belőle is azt akar nevelni”.

Így kerül Iván is „a kegyetlenség élvezői közé”, akitől Ágnes iszonyodik.³⁴

Vetési a „diadalmas” ember, akit becsvágya tesz boldoggá. Ragadozó típus, amint Takaró Sanyi. A hozzáfűződő kapcsolat vízválasztó Ágnes és barátnői közt. Ágnes sem anyjától, sem Vetésitől nem fogadja el életelvnek a hódító-élvező egocentrizmust, az önérték önző élvezetét. Az idő és a változó körülmények alakítják Ágnest s szemléletét. Vetésivel szemben így hangzik az elutasítás indoka: „nem is maga személy szerint, hanem amit maga képvisel, csak a rombolás, a talajvíz szerepét tudja jelenteni...”³⁵

Ágnes nem „szeretőtípus”, Vetési szemében inkább „ápolónővér”. A felvetődött problémát így tisztázza magában: „Akit nem idomíthatnak a maguk nemi igényéhez, az szörny - a természet tévedése.” Eljut a bizonyossághoz: „az «apácai segítőkedv« s a « nemiség«, még a « nemi élvezet« is, mait az apja emleget - ezt biztosan érezte - nem zárja ki egymást.”³⁶

A gyógyíthatatlan betegek kórházában, az elfekvőben érik Ágnes felnőtté, új típusú közösségi hőssé. A társadalmi kegyetlenség sűrített színtere és jelképe az elfekvő. Ágnes a betegekben egy kicsit a saját anyját, apját is látja. Azzal a gyengédséggel gondozza, szemléli őket, amellyel Peer Gynt a halott Aase anyót. Tagadja Füredi orvos felfogását, amely szerint az elfekvőben az államnak és a betegeknek is a mielőbbi halál az előnyös. Ágnes életelve szerint az orvosnak „az életösztön pártján kell lennie.” A halál, az élet természetes kegyetlensége itt kikerülhetetlen számvetést követel. Az „irgalom-tan” legfelső iskolája lesz az elfekvő: mérce az élet értelmének, a szenvedésfokozatoknak a tárgyilagos megítéléséhez. Ágnes Égető Eszter nyomán indul, de ember- és valóságértésben is messzebbre jut. Tudja: „Az emberek, amíg lélegeznek, élni akarnak, s az ő dolga az lesz, hogy ennek az akaratnak a halál távoltartásával segítsen.”³⁷ A hősnő azt teszi, amit a Kísérletező ember, a hipertónia-levelek írója” A betegnek kijáró megkönnyebbedés helyett ápoló  lettem egy még nagyobb beteg mellett.” Embertársként és nem mint „elhajított emberi selejteket” nézi betegeit.

A regény egyik alapmetaforája: az egész világ egy nagy elfekvő. A világ nemcsak a külső tapasztalatban megközelíthető dolgok összessége itt, mint Kantnál, és nem is csupán a belső tapasztalattal megközelíthetőké, vagyis a léleké. A világ ebben az értelemben az emberek lakóhelyét, létük színterét, átvitt értelemben az emberek összességét és a dinamikusan szemlélt kozmoszt is jelenti, amelynek történetisége miatt az ember a középpontja, mert neki van egyedül igazi történetisége.

Kertész Ágnes egy beteg világ szülötteként tör a fény felé. Megőrzi  magát egészséges, újulni tudó léleknek. A testamentum érvényű záróakkord méltó a nagy eszmei kísérlethez: a minőség forradalmának és a szocializmusnak a találkozására van esélye. Egymást kölcsönösen kiegészítő két elv épül egymásra.

A zárókép harmóniája katartikus erejű. Egy világra nyitott gondolkodó építő lelkisége tesz itt tanúságot emberhitéről. Ember és ember, társadalom és egyén viszonyát mélyen, sokoldalú determináltságában elemzi az író. Tudja, hogy az ember magatartását, cselekedeteit milyen erősen  határozzák meg érdekei, ösztönei, ingerei, környezete, mégis arra mutat példát, hogy attól ember az ember, ha az ösztönök helyett az eszmények szavát követi. Ehhez nem elég a lelki tökélesedés igénye önmagában, hiszen nincs mód szellemi-lelki értékek alkotására, ha a létküzdelem minden erőt leköt. Ágnes és Feri hivatása értelmiségi hivatás, gondolkodás-és alkotásigényes munka. Halmi eszménye: a munka eredményétől és önmagától elidegenedett ember magára találása társadalmi méretekben, egy igazságos világ megteremtése forradalmi úton, a világ és a fennálló rend tevékeny átformálásával. Ágnes irgalom-tana ennek a forradalmi elméletnek a dialektikáját teszi humánusabbá, így emberértelmezését is teljesebbé. Társadalmi berendezkedéstől független ez  az „irgalom-tan”, amelynek alapelve: a humánun. Feri szerint a társadalmi-gazdasági tényezők, a termelési viszonyok a történelem immanens mozgatórugói. Ezen alapszik Halmi  világáról alkotott képe, rajzolódik ki világnézetének tengelye, és ebből kiindulva válik „a magában szabaddá lett elméleti szellem gyakorlati energiává”. Nemcsak új módon magyarázza a meglévőt, hanem a jövőre tekintve alakítani-formálni, gyökeresen megváltoztatni is kész. Az elméletből a valóság átalakítását, megalkotását kész vállalni.

Ágnes és Feri közt eszmei-világnézeti szóduellum bontakozik ki. Halmi mindent a társadalmi feltételek megváltoztatásától vár. Ágnes tudja: „A társadalmi feltételeket hiába  változtatja meg, ha ezt az őrültséget bennünk, magunkban nem tudj megfékezni.”³⁸ Feri a társadalmi igazságosságot az emberi, a férfi és nő egyenjogúságára is érti. Szerinte akkor lesz igazi egyenjogúság férfi és nő közt, ha a nők nem lesznek kizsákmányolt háziállatok vagy „elrontott díszmacskák, mint az úrinők”. Feri a társadalom forradalmi átalakításának a híve, Ágnes humánuma, „irgalom-tana” pedig annak biztosítéka, hogy ez az átalakítás emberarcú társadalmat hozzon létre. Előfeltétele ez annak, hogy megvalósulhasson egyéni és társadalmi méretekben a minőség és az etikum igénye. Az esszéíró Németh László így fogalmazza meg a maga jövőálmát: „Minél jobban kijutunk a szocializmus harcos, lázasan építő korából, s minél inkább az új épület otthonossá tétele, a megsokszorozódott művelt elmék magasabb élete lesz a cél, melyre a legjobb erő összpontosul.”³⁹

1981