Az Emberi színjáték a szépíró Németh László életművében az alapozást jelenti. Az alkotópálya magaslatairól visszatekintve is vállalja az író ezt a korai életérzést és szereptudatot megfogalmazó művet, amelyben erkölcsi vívódása szólal meg vallomásos őszinteséggel. Az író létfilozófiájának születéstörténetét, szépírói kifejtését adja. Genezisében követhető benne a „minőség forradalmá”-nak ellentéteke át kikristályosodó, kamaszkorig visszanyúló „növésterve”. Az író kezdődő szerepvállalásának eszmei csomópontjait körvonalazza, felmutatja az erkölcsi vállalkozást, amely a későbbi műveket is áthatja.

A regény kompozíciós tengelye Boda Zoltán életsorsa. A cselekmény pszichológiai megközelítésben is egyensúlyt mutat. Zoltánt életútján két elhalványuló mellékbolygó kíséri: Horváth Laci és Bors Alfréd. Így lesz az Emberi színjáték a későbbi nagy regényekhez hasonlóan egy alakra komponált mű.

Epikai forrása a „szilasi fundus”, a „nagy búr család” és a főváros világa. Bőséges életanyag és emberfauna segítette a fiatal író vállalkozásának eredményességét. Cselekménye főként Hodoson, egy dunántúli, négyezer lelket számláló faluban és a fővárosban játszódik, de a két alapvető környezettől Győrig és Olaszországig váltogatják egymást a színterek. A cselekménysor időtartama a századelő első három évtizedét öleli fel, benne az első világháború, az 1919-es forradalom és az utána következő ellenforradalom időszakát.

Több mint száz személyi ismérvvel, azaz nagyrészt névvel, társadalmi funkcióval jelölt szereplő népesíti be a dantei ihletésű és szerkezetű regényvilágot. A szereplők a tengelyes szimmetria alapján három csoportba sorolhatók: a hőst gátló, ellene tevékenykedő emberek köre, a főhőst segítők, követők közössége és egy szerepét, jellegét tekintve semleges, közömbös csoport. Kevés az átáramlás az egyik csoportból a másikba. A cselekmény sok utalás, emlékezés, rendszerré sűrűsödő szimbólum szövi át. A második rész végén felerősödik a mítoszi sugárzás, a bibliai parafrázis profán Jézus-regényt hoz létre.

Az áradó, sodró erejű regényben - az Utolsó kísérlethez hasonlóan - nagy művelődési és olvasmányélmény-anyagot halmozott fel az író. Ezt a művet is jellemzik Ortega tanulmányának sarkalatos megállapításai: a XX. századi lélektan szerint „a lélek belülről alakul. Nem az asszociációk rakják össze a szellemet, hanem a szellem választja meg az asszociációkat. Nem a képzetek szőnek össze minket, hanem mi nyúlunk képzetekben a világ felé. A szellem nem lomha elfogadó szerv, hanem válogató és kereső.¹ Később is ezt vallja, mintegy válaszként, az öncélú lélekelemzésre: „a lélek elsősorban kifejezni akarja önmagát és nem elemezni. Ezeknek az alapelveknek megfelelően ábrázolja a főhős belső életét, tudatfejlődését. A gyerekkor színtere a szülői ház: nappal „az udvar volt a világ fontosabbik és elegendő fele”,² éjszakánként pedig a szülők ágya közé ékelt vasalódeszka. A megismerés folyamatával indul a tudatteremtés: „A bevezetés valóságos pszichológiai pergőtűz.”³ A gyermek Zoltán számára rendkívüli élmény a tér felfedezése. „A kút, a fa, a mélység és a magasság a megfoghatatlan végtelenség jelképe lesz. Első életelve: „Ami mozog, veszedelemmé válhat, míg a mozdulatlan dolgok ártalmatlanok”⁴ A gyerekkor látásmódjának megfelelően ábrázolt folt-árnyékfény mozaikokban elevenedik meg a gyerekkori látomásvilág. Küszködik a szavak jelentésével, éber riadtsággal figyel a jelentésen túli  árnyalatokra. Közben kialakul benne érzelmi síkon a „vonzalom hierarchiája”. A ráköszönő, őt megszólító embereket ijedten fürkészi: „Mit forralnak sárga homlokuk mögött? Miért dörgölőznek  az ő világához.......”⁵

Könnyen felismeri az emberek érzelmi állapotát. Amivel sokat gyötrődik, az emberi  kapcsolatok, viszonyok szövevénye. A gyermekkor naivan lírai atmoszféráját érzékeltetve jelenik meg az emberi kapcsolatok titkos sűrűjében szintetizáló motívumként a Zölddisznó meséje. A regény epikai ríme a zölddisznó, ez a műfaji meghatározottságában ismétlődő, „életből táplálkozó” mitikus motívum: „Olyan volt ez a Zölddisznó-szó, mint egy bűvige, egy csodavilág szóból öntött kulcsa.”⁵ Németh az egyes elemek egymásra rímeléséből teremt műfaji jellegzetességet. Az egyes ismétlődő fogalmak, motívumok hangzásuk, jelentésük, asszociativitásuk szerint különböző értékűek. A motívumos szerkesztésben átszűrt Proust-sugallatok érződnek. A gyermek a leselkedő veszélyek közepette, az apa képére alakítja ki a maga isteneit, értékrendszerét. Ezt a képet az Irgalomig előremutató írói apatisztelet még inkább elmélyítette. A Zölddisznó meséje, a Farakás legendája mint művészi szimbólum nemcsak a régi fantázia nyomait hordozza, hanem a freudi szublimáció-elmélet szerint újat is jelent. A regényben a megismerés, felfedezés folyamatát, a tudatfejlődés fokozatait hivatott ez a motívum művészien érzékeltetni: szimbólumként, elhalkuló, majd felerősödő dallamrefrénként a dantei tercina rímkapcsolódásait mint összekötő, összefűző motívumok idézik fel. Erre utal az író is: „akárhogy elindásodott ez a mitológia, összetartója a Zölddisznó marad”.⁶ A gyerekkori világ bemutatása eltér a tipikus némethi ábrázolástól. A szokottnál részletezőbb a főhős környezetrajza. Leginkább itt érződik a sokat emlegetett Proust-hatás.

Németh László a freudizmust szigorúan racionálisan értelmezte, és az ismeretszerzés lehetséges módjaként alkalmazta írói művészetében. Freud felfedezései szerinte igazolták, hogy az ember tudatos gondolkodása csak része pszichikai tevékenységének, és a tudatos gondolkodás is tudattalan forrásokból táplálkozik. Már az Emberi színjáték hőseinek lélektani archeológiája is bizonyítja ezt az erőteljes, néhol szövegszerűen is könnyen kimutatható hatást. A főhős üdvösségének vágyának onto- és filogenetikus, hisztorikus és szimbolikus előzményeit a művet hálóként átfogó szimbólumrendszerrel érzékelteti. Freud árnyalata, sokban módosította a 20-as évek magyar gondolkodását. Németh esetében elég csupán utalni a Freud és a pszichoanalízis című esszére vagy a Magam helyett fejezetére, A kohóra, amelyben az ró a maga szellemi felépülésének folyamatát írja le vallomásosan önelemző formában.

Hőseit valóban lelkéből termi Németh László. Alakjaiban élete egy-egy darabja elevenedik meg, hitét, kételyeit osztja szét bennük. Nem hideg fenséggel, hanem szenvedéllyel teremt. Talán csak Alfrédet hozta létre a külső alakítás, bár az ő alkatkutatása, hite az „alkatok forradalmá”-ban a fiatal írót is foglalkoztatta. A későbbi regényekben nemcsak az alkotás mozzanatai lesznek biztosabbak, a teremtő szenvedély is iránytartóbbá, hűvösebbé válik. Hősei magatartásán átragyog az antik istennők sugárzó méltóságtudata.

Írói eszményképének megfelelően már első regényében néhány remek alakot teremtett: a főhősön kívül Boda János, Csanádi pap, Bálint és Hetzel doktor stb. A regényíró Németh László a súlyos külső körülmények közt formálódó belső világ feltárásában a legnagyobb. A belső élet nagy analizátora az írói szempontból is jól elemezhető lelki történések tárházát önmagában találta meg. A freudizmus mélyen és szervesen beépül a regénybe. Boda Zoltán alakja és tevékenysége meggyőzően mutatja a freudi Super-Ego szerepét. Ilyen értelemben a főhős, a „balga szent” pokoljárása, életsorsa a freudizmus transzformációjának is felfogható, amint a Freud-esszében írja: „A freudizmus egy árnyalatnyi hangsúlyváltással keresztény tanná billenthető, mihelyt a libidó helyett az én-ösztönökre rakjuk az ékezetet.”⁷ Központi tényezőként egy óriásira növelt Super-Ego szerepe figyelhető meg, tudatos szembeszegülés az ösztönvilággal. Nem tételszerű alkalmazásról van itt szó, hanem szépírói szembesítésről, az író által a mű genezisének megjelölt „szentség: impotencia”-elv bizonyításának kudarcáról. Nem más ez, mint az ösztönök tudatos, erkölcsi inspirációjú átalakítása más életfeladatokra. A nagyra növelt Super-Ego segítségével nemesíti magát Zoltán példává, vívja meg a maga üdvösségharcát. Az egész mű és a főhős az ösztönvilág ellenében jött létre. Laci és Alfréd vitáját a pszichoanalízisről tagolatlan egységben adja vissza az író: „A pszichoanalízist vak erkölcsellenesség fűti, erősködött Laci. Aláaknázza az erényeinkbe vetett hitet. Az apádnak, akit becsülsz, a halálát kívánod, s szerelmes vagy az anyádba, akit szeretsz. Lehet, hogy ilyen árnyalat is settenkedik az érzéseinkben. A repülőgépben is benne van a zuhanás lehetősége, de azért a repülőgép repülő és nem zuhanógép.”⁸

Alfréd lehetőséget lát a pszichoanalízisben a vallási megújulás számára: A pszichoanalízis tulajdonképpen keresztény tanítás. Helyezd az izgága ösztönökről a fékentartó morális erőkre a súlyt, ott vagyunk a középkor flagellánsainál.”⁹  Az ösztönök káoszával szemben Zoltán az üdvösségügyre apellál, amelynek centruma az emberben van. Németh Lászlót téveszti meg a freudizmus nómenklatúrája: „A pszichoanalízisből az analízis jobban izgatott, mint a psziché” - vallja önéletírásában. Az antropológiai érdeklődésű író számára a személyiséget a betegségen keresztül szemlélő freudizmus csupán tanulságos a Korányi-féle „szellemképző” alkattanhoz képest. Az Emberi színjátékban tör fel először az „iszonysikoly”, a mélylélektan törvényei szerint. A csúnya vénkisasszony-tanítónő megcsókolja Zoltánt: „Szerették egymást, s ez a pillanat mégis borzalmas volt. Zoltán közvetlenül közelről érezte a másik verejtékszagát, az idegen női haj érintését. Cirógatástalan gyerekkora, öreg szülői  szomorú ridegsége, az a test-idegenség az ő teste és minden más között: iszonyodó kiáltásba csuklott.” ¹⁰ Az alkati eredetű érzékenységet a környezet, a család, az apa, az elbocsátott református pap „terheltsége” változtatja „világ-idegenséggé”. A felnőttként is megőrződött serdülőkori életérzését, a maga gyötrővé súlyosodott mítoszát öntötte a fiatal író művészi formába. Az önelemzés műve az Emberi színjáték, az intimitásoké, amelyek jórészt az Ember és szerepből ismertek. Az oldódni, elegyedni nem tudás átütően jelentkezik egy másik találó lélektani szituációban is. Ilona felkínált vajas kenyerét Zoltán szeretet ellenére visszautasította, majd ezt követően csábítóként  megjelenik Évi: „Test testtől való borzadálya feszengett benne. S mihelyt Évi szemei bejelentették szívós  igényüket, ez a borzadály őfeléje vetült.”¹¹

Helyzetéből nem talál kiutat, csak önáltató kibúvót: „Szívén ebben a pillanatban mint vészharang kongott át a mentség: Én Ilonkát szeretem. Mit erőszakoskodik ez a  lány, én Ilonkát szeretem.”¹² Érzékletesen hiteles lélektani szituáció, az elhalkuló ismétlődésben az önmegnyugtatás kudarca érződik. A lélektani próbatételben a sorssá váló lemondás-etosz jelentkezik. A „test-idegenség”, a „hús-gyűlölet” igazolására elméletet teremt: „a szerelem önmagában gyönyörű. Az gyönyörű, hogy képes rá.” Nem biológiai, nem hormonális eredetű ez az Iszonyban majd végzetes méreteket öltő oldódásképtelenség. A világgal elegyedni nem tudás az írót és hősét egyaránt jellemző „különb-emberség” integritásának dacos, ösztönszerű védekezéséből fakad. Az önmegfigyelés az írói kommentárral együtt mélyül önelemzéssé. Az ébrenlét idején a titkolt, rejtett vágyakat visszafojtja a Super-Ego kontrollja, de az álomban visszatérnek, felszínre törnek. A boncoló analízis a vágy és ösztön szemantikájának megfelelően jelentkező lelki folyamatokat, tüneteket az álomban is követi. Hiába alszik el Zoltán Ilonkára gondolva, iránta érzett szeretetét bizonygatva: „de nem tudta az arcát látni. Álmában Évivel ölelkezett, s ez az ölelés a kiirtott nappali álmok valószínűtlen s mégis buja ölelése volt”.¹³

Ritka jelenség ez, hiszen az igazi Németh-hősök nem álmodnak, pontosabban ébren álmodók. Ebben is racionalizmusuk, magatartásuknak erkölcsi tartalmú „különb-emberség”-ből fakadó, voluntarisztikus jellege nyilvánul meg. (Kurátor Zsófi sem álmodik halott férjéről, de környezetének elfogadott szereptudata szerint  legalább álmában kellene tudnia felidézni elmosódott arcvonásait, ezért mondja anyósának, hogy férjéről álmodott. Valódi álom a vágy és ösztön tétova irányultságát is jelezve csak Imrussal kapcsolatban keríti hatalmába.)

Zoltán folyton védekezve ismeri meg a valóságot és önmagát. Felismeri, hogy az emberek  közti kapcsolatok elsődlegesen érzelmi viszonyokon alapulnak. Kibontakozik benne a parciális ösztönök és az elhárító mechanizmus kapcsolata. A személyiség túlburjánzó képzeletével vigasztalódik, „szavakkal narkotizálja magát az élete ellen”.¹⁴ Az éjszakai zaklatott álomképekben előtörő nemiség-idegenség freudi tételt igazol: a végletek találkozását. Amint szerelem és halál ugyanannak az éremnek a két oldala, ugyanúgy az aszkézis, az önmegtartóztatás, az elutasítás az álomképben a szerelemvágyé. A főhős a „megváltás” lehetőségét vélte megtalálni a csókban: „Úgy érezte, hogy egy csókkal az egész életét megválthatja ... Megcsókolom, erőltette magát, és lehajolt az égő, piros arcba, egy nyitva feledt szájon járt a szája, két erős kar hullott a nyakába. Külön érezte ennek a karnak minden izmát, s a nyitva feledt szájban külön a fogakat s külön az arcára freccsent csepp nyálat. Behunyta a szemét, de ruha, fog, nyál mégsem forrt egy egésszé: s az összeértett ajkakon nem villant fel a csók.”¹⁵ Németh az orvos szemével lát, az összbenyomást a részek pontos hatáskomplexumával érzékelteti. A tudat emlékezésénél élesebb a szív, az érzelmek és ösztönök emlékezete: „Ez a csók, mint valamikor a tanító kisasszony csókja, leküzdhetetlen borzadállyá vált benne. Egy perc, és ellöki a szegény teremtést.” ¹⁶

Az iszonyodás az elhibázott csók visszaütő hatása. Nem az elveszett, az el nem nyert éden fájdalma állandósul testében, emlékezetében. Bözsinek sem sikerül hozzásegítenie az „egész emberhez”, kudarcot vall az utcalánnyal is. A probléma hasonló szituációban ismétlődik az Utolsó kísérletben. Önéletrajzi vonatkozását a Magam helyett-ben olvashatjuk: „Ha valakiben, bennem megvolt a hajlam, hogy érzékiségemet áhítatra szoktassam. De mihelyt az a győztes úrinői önteltség kicsillant: én csontig fagytam.”¹⁷

Jellemző az önéletrajzi elemek irodalommá emelése: „Én már gyermekkoromban is röstelltem beismerni, hogy testem is van: az éhséget, fáradságot, vágyat éreztem, de nem vettem tudomásul: még kevésbé beszéltem róla.” ¹⁸ A Magam helyettben pedig így vall: „A Patyolat üzenete bennem több volt múló hangulatnál. Anyám volt természetem magjában artemiszi.” „Az örökölt artemiszi érzés önmaga ellen fordult, a test szűzies vadságai ellen az önérvényesítés szűzi vadságával küzdött.”¹⁹

A freudizmus pozitív újdonsága a húszas években az volt, hogy a személyiség pszichológiájának, a biológiai és társadalmi összefüggéseknek a következetesebb kidolgozását ígérte. A nem tudatos és a tudat motívumainak, élményeinek, ismereteinek a jelentőségét hangsúlyozta. A freudi Erósz és Thanatosz, vagyis az élet és halál ösztönei közül az Erósz hatásának túlhangsúlyozása nemcsak a freudi lélekelemzés egyoldalúságából fakad, hanem az író fiatalkori vívódásaiból is. A probléma feloldásáról majd csak az Utolsó kísérlet hoz hírt. Ha igaz Kretschmer megállapítása, amely szerint Freud háromszorosan zavarta meg a világ nyugalmát, először a lelki élet determinizmusának tanával, másodszor úgy, hogy kimutatta az ösztönök ellen emelt gátak viszonylagosságát, harmadszor pedig úgy, hogy illúziókat leplezett le, akkor Németh László regénye mindennek az ellenkezőjére igyekezett példával szolgálni. Az ember evilági üdvösségügyének csak a szabad akarat lehet megvalósítója. Küzd az emberélet egyetemes magyarázatáért, a létérvényű igazságokért, a természet és a természete szerinti normákért. Önmaga „üdvösségét” akarja kiküzdeni. Nem hagyományos értelemben vett vallási, nem teológiai jelentésű „üdvösség”-et, hanem az emberi élet egzisztenciális beteljesedését, a boldogulás bizonyosságát a végső célszerűség hitével és transzcendens nyitottsággal. A Gide-, Proust-, Freud-inspirációknál is korábbi keresztény erkölcstan hatása végigvonul az Emberi színjátékon. Genezise a legkorábbi Ady-élmények idejéhez köthető. Erejéről az Ember és szerep lapjain is olvashatunk, de végigkíséri Németh Lászlót egészen a Colbert-drámáig, az Utolsó széttekintés számos írásáig.

A regényben folyton mélyülő lélekábrázolás nem válik öncélúvá, mert a cselekmény és a jellemábrázolás hathatós eszköze marad mindvégig. Az ökonomikus szerkezetű Gyászban éri el a lélekábrázolás az első csúcspontot, és kiérlelten alkalmas lesz majd az Iszony sokrétű problémakörének művészi kifejezésére. Az Emberi színjátékban azonban a pszichológiai és a mitológiai sík harmonikus összeolvasztása még nem sikerült. Összefügg ez az ábrázolási hiányosság a problémák feloldására tett utópisztikus kísérlettel is. Az író és hőse azt hiszi: a társadalmi változás is csupán a jobbak akaratán múlik.

A lélektani regényben sajátos helyet foglal el a felhalmozott valóságismeretes életanyag. Az írót a szereplők látható, azaz külső életénél jobban érdekli belső, szellemi-akaratiélete. A regény mégsem nélkülözi a természet és az ember, az ember és társadalom kapcsolatainak ábrázolását. Nem a társadalom felől közelít anyagához, hanem az egyéni tudat oldaláról. Mégis a szereplők tudat-és jellemfejlődését mind társadalmi helyzetükből, mind alkati és pszichofizikai adottságaikból vezeti le. Érvényesül a társadalmi meghatározottság, a környezet erőteljes hatása. Az Emberi színjátékban a társadalom közvetlenül is jelen van, nemcsak a főhős sorsára, tudatára tett hatások szövevényében. A világ extenzív teljességénél azonban fontosabb az eszmei, a gondolati teljesség. Ezt a célt szolgálja a típusalkotás is: Boda Zoltán (amint Kurátor Zsófi és részben Kárász Nelli is) a társadalomból kiszakadó, jelképpé növesztett erkölcsi mintapélda.

A pszichológiailag kitűnő részletek között ugyanakkor bőven találunk társadalmi vonatkozásúakat is. 1928/29-ben írta meg Zoltán távozását az egyetemről. Elhatározását közvetlenül az motiválta, hogy a vizsgán a „vörös vérsejt” elnevezést merte használni a professzor által követelt „színes vérsejt” helyett, és ezért megbukott. Apja azért jutott az elbocsátás sorsára, mert „a szegények papja volt s a gazdagok póráza”, mert a putrizó cigányban sem tagadta meg a testvért, mert „nemcsak a borítékát cirógatta az Írásnak, de a betűjébe markolt”.²⁰ Testvéreinek életútja, kallódásuk története sem nélkülözi a társadalmi beágyazottságot. A hodosi vagyonosok érdekeit képviseli Csanádi Gábor, akinek tipikusságához nem férhet kétség. Az érdekek alapján értelmezi a vallást, a hitet, szítja a néphangulatot, a szeretet szolgálatának tünteti fel a hatalmi érdekek kiszolgálását.

Külön szerep jut a társadalmi tagozódásban Hetzel doktornak. Busás jövedelmet zsebel be, mégis fennhangon szidja Hodos sáros „parasztfészkeit”. Azt csupán finom és találó lélektani megfigyelésnek tekinthetjük, hogy az eszmélkedő Zoltán észreveszi: Bordás tanító úr a megátalkodottakat kisebb hévvel veri, mint az ijedőseket. De azt, hogy „sosem verte a cipősöket, kizárólag a csizmásokat”,²¹ már az írói kommentárból tudjuk meg a szociális érzékenység bizonyítékaként. Társadalmi vetülete van az iskolai ülésrendnek, az ültetésnek is: „Jobbra a lányok, balra a fiúk.  Első sorban az intelligencia gyerekei, hátrább a módosabb gazdáké, leghátrább a cigánysori szegénység, úgy, ahogy a templomban ültek a szüleik.” ²² A megaláztatást nehezen tűrő Zoltán hiába szorítja minden erejét az önfegyelmezésre, a tanító mégsem  emeli ki az elpáholhatók közül, akik közé a szegények gyerekei tartoznak. A tanulásban, a rivalizálásban is hiába kerül ki győztesen Csanádival szemben, a társadalmi megkülönböztetés mégis őt sújtja: „Az ilyenekből, mint Boda, úgysem lesz semmi. Jog idejekorán alázatra szoktatni”²³ - vallja a tanárok zöme.

Az író mély társadalmi, szociális érzékenységét Boda János fájdalmas sorsának a bemutatása érzékelteti a legmeggyőzőbben. Sok sérelem, igazságtalanság éri, kezdve attól, hogy a földbecslők az adómegállapításkor az ő vizes rétjét többre veszik fel, mint a bíró kukoricását, egészen a bebörtönzésig. Nemcsak élni akar, hanem helyesen élni, emberhez méltón. Gyerekkorától a „kinek van igaza kérdés foglalkoztatja. Részt vesz a forradalomban, ahogy ő maga mondja: „Én mindent rendbe akartam szedni, ez az egy megvolt bennem.”²⁴A fehérterror csendőrei elől menekülőt testvére, Zoltán apja sem hajlandó befogadni. Retteg közösséget vállalni vele, egyetlen éjszakára sem ad neki menedéket, annyira fél a bűnrészesség vádjától, a megtorlástól. Zoltán döbbent fültanúja a jelenetnek. Boda János nem kerülheti el a megtorlást. Börtönbe kerül, majd később kiszabadul, de ekkor már a „Bodák” és a „vörös kutyák” szinonimaként szerepelnek ellenségeinek száján. Boda János sorsának ábrázolásából még egy jelképes erejű részletet emelünk ki. Zoltán hazatér Hodosra, a szemléletváltozás során átalakult látásmódja. A templomban - mint egykor az iskolapadokban - régi hierarchikus rend szerint ülnek az emberek a vagyoni helyzet és a társadalmi rang szerint. A templomi közösségben is magányos nagybátyja mellé ül tudatos elszántsággal. Boda János úgy énekli a zsoltárt, „mintha egy levert forradalom indulóját bömbölné bele, bujdosó kuruc, az ellenséges rengetegbe”.²⁵ Zoltán a történelembe való cselekvő beavatkozást elutasítja ugyan, de alkotójának vitathatatlan történelmi érdeme: az ellenforradalmat „a fehérterror évtizedében fenntartás nélkül elítéli”.²⁶

Az emberi színjáték Alfrédja kisszerű karrierista lesz ugyan, de mindvégig megőriz magában valamit a Zoltán iránti szeretetből. A legszegényebb zsidórétegből származó fiú taníttatásáért apja erején felül áldoz. Alfréd alakjának bemutatásában nem rokonszenv, csupán távolságtartó objektivitás érződik, apját azonban társadalmilag is hitelesen, együttérző szeretettel ábrázolja az író. Alfréd ellenpólusának, Bálint zsidó orvosnak az ábrázolása ugyancsak rokonszenves Németh benne a „gondolkodással megvert életek” típusát alkotta meg. Szirmainak, a marxista forradalmárnak a beállítottsága ellenszenves. Származhat ez a szűkös élettapasztalatból, az ismeretek elégtelenségéből és bizonytalanságából is. Ismeretes, hogy milyen nehéz körülmények között dolgozott a kommunista párt 1919 után az illegalitásban, az üldözés, a tömegkapcsolatok lehetetlensége miatt milyen nehéz volt a helyes program megfogalmazása. Tény, hogy már fiatalon szembe kellett néznie Németh Lászlónak a marxizmus és a munkásmozgalom jelenvalóságával. A marxizmussal gyakran szembesülve alakult ki az ő eszmevilága is, így jutott el később a szocializmus vállalásáig. Nemcsak az ő hibája, hogy nem sikerült a marxizmus és a mozgalom ábrázolásában messzebbre jutnia.

A legkegyetlenebb és legmodernebb eszközzel, az élveboncolás módszerével tárja fel Boda Zoltán életsorsát, tudatfejlődését a szociológiai értelemben felfogott „övezetek”-ben. Zoltán nem elvesztette, hanem elvetette az ellenforradalmi  társadalomhoz fűződő   kapcsolatait. Exodusos magányát tudatosan választja, így elhatározásában a lázadás legalább olyan jelentős tényező, mint a menekülés. A társadalmilag elfogadott útról való letérés oka nem külső kényszer, hanem a felkínált lehetőségek tudatos elvetése. Zoltán saját utat keres, önelvű sorsot választ és vállal. Devianciája önkéntes kívülmaradás, az én autonómiájának öntörvényű érvényesítési kísérlete. Elvet egy normarendszert, normatagadóvá válik egy új, igazabbnak, emberibbnek érzett norma reményében. A „helyes emberi álláspontot” a „részvétteljes kíváncsiságban” és a „szeretetteljes közönyben” találja meg. Sorsa ugyanakkor körülfogja, nő benne a kelepce-érzés. Ebből úgy vágja ki magát, hogy teljesen vállalja marginális léthelyzetét. Az üdvösséget teszi meg a legfőbb önértéknek, amelyből elválaszthatatlan a személyiség autonómiája. Nem válik az igazságtalan és embertelen társadalom kiszolgálójává, inkább önként vállalja a szegénység szolgálatát, a mélység szolidaritását.

Boda Zoltán erkölcsi forradalmár, Béládi Miklós joggal minősíti Németh Lászlót is ugyanezzel a meghatározással. Az író erkölcsi kísérletét figyelhetjük meg hősének sorsában. A főhős vallásossága a kor hamis szemléletével szemben, a kurzus-vallásosság ellenében jött létre. (És éppen a keresztény tanná  „átbillent” freudizmussal mérhető pontosabban!) Németh személyisége talán a legközvetlenebbül az Emberi színjáték alakjaiban érződik. Nemcsak a „norma görcsös félelme” önéletrajzi eredetű. Horváth Laci eszményképével, „a minden életműködésében összehangolt ember” ideáljával éppúgy szembe feszül a főhős, mint Alfrédnek a kurzust kihasználó karrierizmusával. Németh hőse egyaránt elveti mindkét Magyarországát: Horthyét, a félfeudális maradványokkal restaurált társadalmi berendezkedést és az ellenzék lehetséges Magyarországát. Elképzelései egy harmadik Magyarország irányába mutatnak. A valóságot Némethhez hasonlóan nem osztályalapon szemléli, hanem az etika szemszögéből. Ebbe az etikába beletartozik minden: a politikai, társadalmi szférák egésze, amelyről hiába hirdetik, hogy itt nem lehet „moralizálni”.

Boda Zoltán az etikai szemlélet miatt nem tudja elfogadni a forradalmi erőszakot, de egyértelműen elítéli a fehérterror embertelen megtorló kegyetlenségeit is. Ebben is az író  közvetlen eszméit kell látnunk, aki élete végéig távol állt a proletárdiktatúra gondolatától. Író és hőse a magyar létállapotokkal ütközik: a szociológiai értelembe vett torlódással, a társadalmi értelmű „gubancállapottal”.

Következtetését így lehet summázni: ha a világot nem lehet megváltoztatni, meg kell váltani, ha mást nem tudunk, akkor legalább önmagunkat. Erkölcsi forradalmárként utópiát teremt, abban az értelemben, ahogy Németh László Ortegáról írja: „Hitte, hogy az élet az értelem nyerge alá készült, forradalmár volt, azaz utópista. Mert az elnyomottak visszafordulása az elnyomókra csak lázadás, a forradalom az utópia    harca az élettel.”²⁷

Gulyás Pál szerint Németh „lelkében az alkotások színpadi életet élnek, szerepe van mindegyiknek, sőt egy képzelt szereposztás normája szerint méregeti jelentőségüket”.²⁸ Az Emberi színjátékban ez a szereposztás szemléletesen érvényesül. Az életben, „a köztudatban sem a magunk valóságában, hanem a helyettük használt jelekbe élünk. Ez a jel a szerep. A szerep az élő, kuszált, változó ember helyett álló világos, állandó, észben tartható séma.” Az egyéniség bonyolultsága miatt a megismerésben paradox helyzet áll elő: „az egyéniség a futó, a megfoghatatlan, a gyenge s a séma az erős. A  szerepre a társadalom vigyáz. A társadalom nem emberekre, hanem szerepekre épül.”²⁹ A társadalom erkölcse is szerepekre épül: „Aki a szerepe szabályai szerint él: erkölcsös. Aki az egyénisége parancsai szerint akar élni: erkölcstelen. A lelkiismeret se más, mint a mások  belénk sugárzott ellenőrzése: a figyelem, hogy megfelelünk-e szerepeinknek. Voltaképpen a legreménytelenebb, de legbámulatraméltóbb heroizmus is: az egyéniség álláspontját védeni a szerep parancsával szemben.”³⁰

Az egyéniség és a szerep közt kétféle kapcsolattípus alakult ki: a szerepel tragikusan ránőhet az emberi lényegre, de a szerepet mint maszkot, álarcot felhasználva megőrizhető a legbensőbb emberi tartalom és egyéniség is. A szereplők vagy lázadnak a kiszabott szerep ellen, vagy vállalják. A szerep erkölcsi tartalommal telítődve magasabb igényszinten normává válik. Boda Zoltán saját magát példává nemesítve kiküzdi egyéniségének normáját. A Gyász hősnőnőjében, Zsófiban a szerep megfojtja az életet, az Iszony Nellije pedig tudatos, normatagadó magatartása révén jut el saját normavállalásához a tragikumon keresztül.

A pirandellói szerepfelfogást Németh Ortega megállapításával köti össze: „mindenkinek első kötelessége kora imperatívuszát megérteni”. A jelen parancsszavának áttételét a filozófia anyanyelvére a spanyol történész sugallta, akinek lételeme az elmélet volt. A „kor imperatívusza” ütközik az alkatban hordott sorssal, az egyéniségtudatból eredő normavállalással. Németh Ortega tanítását is dialektikusan elfogadva-megtagadva építi be a maga eszmerendszerébe. Végső tanulságul rögzíti a tanulmány végén: Egyetlen erős indulatodat, hiedelmedet se add föl csak azért, hogy «korod imperatívusz-ával «összhangban maradj.”³¹ Ezt az elvet követi az Emberi színjáték főhőse: „Én most mertem először hű lenni magamhoz, s most néztem először szembe az egyéniségem ellen tulajdon eszembe beplántált érvekkel.”³² Egy másik változatban: „Minden erősebb egyéniségnek külön apológiára van szüksége a környezet hiedelmeivel szemben, s akkor találja meg magát, amikor ezt az apológiát először vágja a világ szemébe. Az eredetiség: hűség és dac”.³³

Zoltán a normavállalás egyik lehetséges típusát fedezi fel, és kiteljesíti „az emberek normavállaló ösztönét”. Az emberek hasonlítani akarnak az egymásról alkotott képhez, szerephez, nem merik vállalni saját külön sorsukat. Félnek, hogy nem értenék meg őket, ezért találnak ki helyette egy sémába önthető szerepet. „Az ember szeret különállónak látszani, de nem szeret külön állni. Az eredetieskedés is csak ezt a hasonuló ösztönt szolgálja.”³⁴ A tiszták bölcsességével vágja ki magát az élet szorítógyűrűjéből. Számára csak egy választás lehetséges: az egyéniség szerinti sorsvállalás, alkatban, jellemben gyökeredző önnemesítő heroizmus. Ilyen értelemben tragikus hős, választási lehetősége éppúgy nincs, minta görög tragédiák hőseinek.

A norma elleni lázadás is két figyelmeztetést tartalmaz. Az egyik: „A norma néha, így korunkban is szűk, alacsony, túl könnyen méri s ezzel csinálja az abnormitást.” A másik figyelmeztetés az elakadt, eltévedt életű emberekhez szól: „A normabetöltésért folytatott harc jogos, de egy határon túl nem kell erőltetni: a korlátaink vállalása teszi igazán a mienkké s művelhetővé, ami a korláton belül maradt.”³⁵ Boda Zoltán „üdvözült lélek”, normába tört két társánál magasabbra emelkedett. Az érvényesülési ösztön ellenében az üdvösségösztönt választotta: „egy kis gyülekezet életosztó, tisztító forrása”³⁶ lett.

Némethet vállalkozásában „Az ifjúság vak csillaga” vezette. Hőse, az ortegai „kor imperatívuszá”-t elvetve, visszatér Hodosra. Pedagógiai életelv szellemében tevékenykedik: „Aki az emberek közt él, olyan legyen, mint az aranymosó. Egy gramm aranyért egy mázsa iszap: ez legyen számítása.”³⁷ A hivatás- és küldetéstudat vezérli „üdvösségharcában”. Zoltán nem a kijelentések embere, kérdező alkat: lelke „a kérdőmondatok stádiumában” van. A hivatás megválasztásának tervei a lelki érés hármas fokozatát jelzik: kezdetben költő akar lenni, majd tudós, végül pedig testet-lelket gyógyító orvos. Az Ősi Orvos alakja és hivatása a keresztény mitológia síkján a megváltó Krisztuséval  rímel. Az író hősével együtt a Trianon utáni nemzeti, társadalmi és szellemi válságban érvényes és hatóképes eszméket keres. Az esszéizáló regény mégsem válik „filozófiai párbeszéddé”, mert alakjai valós, hiteles tulajdonságok hordozói, nem pedig világnézetek, felfogások szócsövei.

A személyiség felépítésében a tudattalan lelki élet rendje vagy zavara dönt a lélek  egészségéről és betegségéről. A személyes lét, a cselekvés köre már az erkölcstan  felségterülete. Zoltán az Ady betegségéről  és Szabó Dezső egészségéről  folytatott vitában dacosan vágja oda Lacinak: „Ady Endre minden alkoholizmusa és vérbaja ellenére is egészségesebb magyar író  és százszor teljesebb ember, mint Szabó Dezső.^”38 Zoltán érezte, hogy Ady a magyar valóságot olyan mélyen értette, és olyan hitelesen tudta költői szintézisben felmutatni, amelyhez Szabó Dezső „őserős” nómenklatúrájával fel nem érhetett. (A kérdéskör megoldása összecseng Dosztojevszkijnek a válaszával, amelyet az igazságtól félő kritikusainak adott: „az én betegségem egészségesen az önök egészségénél”)

Az íróban és hősében is ellentmondó nézetek feszülnek. Boda Zoltán a kereszténység morális eszmeköréhez szorosan kötődő vallásosságát és aszkéta magányát az elfogadás-elutasítás dialektikájával alakítja ki. „Egész világképalkotó szenvedélyét” foglalkoztatja Szabó Dezső eszmeköre. A regényben Szabó Dezsőhöz kötődve jelenik meg a 20-as években Móricz körül kibontakozó polémia a „műveltség és őserő” ellentétéről. Boda Zoltán az etikával való ellentét miatt nem fogadhatja el a vitalizmust, bírálja az „őserő” gondolatát, és elutasítja a „biológiai romantikát” is. Németh tagadja, hősével együtt, Szabó Dezső tanait, annak ellenére, hogy sok alapvető ösztönzését élete végéig értékelte, és érdemeit elismerte.

A fiatal író teljes személyisége érződik Zoltánnak a Horváth Lacival folytatott, meg-megújuló vitáiban. Életszemléletének dialektikája ebben a világnézeti harcban alakult ki, és vált számára magatartássá, a meditáció, a belső  élet pedig elemi igénnyé. Laci körorvos, Zoltán pedig a cigánysoriak diploma nélküli gyógyítója Hodoson, ahol az emberi eszmék kicsiny, de teljes színpadán parázslik fel újólag a vita: „Lombik ez a Hodos, melyben a jövő életgesztusa készül. Egyik felől a nyomorúság vallása, másik felől az egészségé. Kereszténység és pogányság: Dosztojevszkij és Szabó Dezső”.³⁹ Dosztojevszkij itt Ady helyett szerepel.

Alfréd az érvényesülés ösztönétől hajtva okos stréberré, Laci pedig a „Harmadik Magyarország” Szabó Dezső-s népimádójává válik, és a bergsoni elan vital provinciális változatával vigasztalja magát. Kezdetben barátok, vitatársak, majd pedig ellenségek Zoltánnal: „a főhősben mintázott «evangéliumot« mint megtisztító elvet” emel ki.⁴⁰ Laci nagy élménye Az elsodort falu. Olvasási dührohamában - „valóságos Böjthe Jánossá fújta fel a sok bombasztikus beszéd. Nagy összegzése volt ez a könyv az ő széthullott levelekből álló világnézetének. Szuggeráló egyszerűségében megbonthatatlan, részleteiben meg nem rohamozható.”⁴¹ Indítékot kap, hogy falun éljen, a népbe gyökerezzen. Apja kiszakadt a földből, de ő a „világlátott testvér” szeretetével hajol vissza hozzá. Célja: „Korán nősülni, gyermekekben lombosodni.” Mesterétől tanult alaptétele: „Csak az egész embernek van joga az élethez. Csak a csók, munka és természethármas záporában megfürdött lélek alkothat örök és egyetemes érvényű gondolatokat.” ⁴² Gyökeresen eltért Alfréd életfelfogása Zoltánétól a vallás, Isten és a haza kérdésében: „Ha Alfrédnek Isten az imádkozás tárgya volt, Zoltánnak az erők fölötti igazság. Ha Alfrédnek az egy kormány fennhatósága alatt álló földterület volt a haza, Zoltánnak az egysorsú emberek otthona.” ⁴³  Zoltán jórészt megőrizte a vallásban rejlő demokratikus, szociálisan igazságos elemeket: „a három fiúban így nyúlt és levelesedett a jövő Magyarország három ága.” ⁴⁴ A szereplők világnézeti harcában Németh Szabó Dezső hatásának folyamatát, saját belső ellentétét vetíti elénk. Szabó Dezsőről írja: „évente berúgtam tőle és évente kijózanodtam. 18. és 24. évem között Szabó Dezső párti és Szabó Dezső-ellenes  szakokra tudom az életem osztani”. A két szereplő világnézeti harcára célozva zárja az önkommentárt: „Én magam, persze, nem lettem sem Boda Zoltán, sem Horváth Laci: a kettő azonban azóta állandó harcban állt bennem: életem belső dialektikája e regény írása közben bontakozott ki.” ⁴⁵

Zoltán már fiatalon A halottak élén Adyjában talál önigazolást: „Nem a háborút keresi ő, a próbát. Az aszkézist. Nem Ady írta, hogy elvész az ország, amelyben elfogynak az aszkétaszívek? Ez az aszkétaszív jó sánc volt önbizalmának. Nevet adott annak, amit megnevezni nem mert és nem tudott.”⁴⁶ Az Ady nyomán megfogalmazott önigazolás szelleme húzódik meg a regény mélyén. A sorozáson a főhős elutasítja a felmentést, ezért öleli keblére az apja: „téged is az apád vére ver”  felkiáltással. De kiteljesedő aszkéziséről, fia új szeretetvallásáról keserű élettapasztalatra hivatkozva fejti ki különvéleményét: „Harapni, ez az egyetlen életjogcím, s a dicsőség: jobban harapni. Az erkölcs, a szeretet az ostobák szájkosara.”

Boda Zoltán szerint az öntudat megnyilvánulása. Szeretne nem érdemekért, hanem önmagáért, az emberben jelentkező felsőbb célszerűségért kell. Lelki irányultságában szakrális típus, modern szent, mert mindig a végső célt keresi, életfelfogása, értékszemlélete a végső célszerűségtől meghatározott. Rövid és egyenes utat választ. Úgy lázad a világ ellen, hogy elveti felkínált érvényesülési lehetőségeit, az erkölcsi forradalmár útjára lépve utópisztikusan elfordul tőle. Valaha sorsdöntő nagy tettre vágyott. Ilyen kísérlet számára a háború, a csók, az orvostudomány és maga az írás is. Később megtapasztalja, hogy egy cselekedettel nem helyettesíthető az élet, egy jelképes cselekedettel nem lehet a világot meghódítani, az életet megnyerni. A bölcsészkarhoz hűtlenné vált, élettitkokat fürkésző medikus a versírással önmaga egyensúlyát akarta megteremteni. Szándéka kudarcát beismerve így összegezi felfogását: „A költészet semmit sem tisztáz. Aki kész, felmutatja magát, aki nem kész, vergődik. Csak az élet tisztáz. Ha én holnap rendbe jövök magammal ma, nem írok többet. Tudják mit teszek? Örülök magamnak.”⁴⁸ Majd eljut a végső következtetéshez: „Az írás hiúság”, „A tömegeké leszek, a nagy tömegeké.”⁴⁹ Az írás, a művészet élvezete a valóságproblémák megoldását nem pótolhatja.

Annak bizonyítására, hogy viszi tovább a regényíró Németh László az esszéíró világképét, egy stílustanulmányhoz is kitűnő példa kínálkozik. Freud-tanulmányának zárómondatában olvashatjuk: „A tények nem tehetnek róla, hogy az emberek milyen jelentőséget tulajdonítanak nekik.”⁵⁰ A mondatban megcsillanó szkepticizmus regénybe oldva így lombosodik tovább: „A tények épp úgy nem tehetnek róla, hogy milyen hadseregbe sorozzák be őket, vetette oda Zoltán, s miféle ügyért harcoltatják őket, miként a béresfiúk. A tények vannak, mint a fák és a kövek, és nem-erkölcsösek az erkölcstelenek. De mindig lesznek, akik azt kiáltják: a kövek és a fák is az én igazamat zengik.”⁵¹ A főhős kérdésfelvetése és a végiggondolás kényszere az író jellemzője is. Ennek ellenére a regény nem annyira az író gondolatrendszerét, mint inkább szellemi, erkölcsi beállítottságát mutatja. Zoltán lélek és természet harmóniáját hirdeti. Az animizmusban, az Isten nélküli vallásban, inkarnáció lehetősége érződik: „Ha a természetbe temetkezel, a tulajdon lelkeddel beszélsz.”⁵² „Itt élek e tőkék közt, s itt e fák alatt. Rokonaim ők, mint ti, akikkel egy vér bánatát hordozom. Boldog ember, aki maga választja rokonait, mint titeket én s mint e fákat én. A rokonság, mellyel titeket választottalak, mélyebb rokonság: amellyel a fákhoz fűz, szabadabb.”⁵³

Laczkó Miklós mutat rá, hogy Németh világképének egyik fontos szellemi rétegét „az ellenforradalmat megelőző forradalmi erjedés: radikalizmus, szocializmus - a 20-as évekre már erősen átalakult, de eleven emlékei képezték.” ⁵⁴ A főhős Balázsnak, a sánta szabónak a damaszkuszi fordulóját is elveti. Új Paulus-bőrt kívánt, de Zoltán nem szereti a Paulusokat. A damaszkuszi pálfordulás pillanatnyi csodájában nem érez mély azonosulást, csak a csodálat, lenyűgözöttség ambivalens odafordulását. Balázs jobban szerette „az ő meghaladt Saulus gúnyájában, mint a damaszkuszi fordulóra jelentkező Paulust, aki egy téli délután azzal állít be, hogy a politika nem váltja meg az embereket.”⁵⁵ Ha könnyű a szakítás, akkor gyanakodni lehet az addigi kötődés erejére és az új tartósságára.

Zoltán a hodosi Cigánysoron találja meg az „övéit”: a beteg emberiséget”. Zoltán szemében eszményként jelenik meg a szegényeket gyógyító, Ősi Orvos: aki pap, orvos és modern sámán egy személyben. A terheltséget, különcséget védi: „Nálunk Magyarországon az emberek egy része éppoly  menthetetlenül lesz különc, mint a másik csirkefogó.”⁵⁶ Igaza van B. Nagy Lászlónak: „Az Emberi színjáték: egy kivételes alkat vallomása és egy katasztrófa öntudatlan megsejtése”, a főhős tragikus sorsában „az értelmiség - nem biológiai! - tehetetlenségét” 57 példázza. Erről is szól az írói vallomás: „az emberben a világ új terve harcol a régivel: az erkölcs az élettel”. Az önapoteózis szuggesztív hatásával önmaga és hívei elvakítására csak ideiglenesen talál megoldás helyett kibúvót. A teremtett mítosz, az ideák képzet kísérleti világa átváltozik: „Nem ez a Cigánysor, ahová Zoltán visszatért, nem az emberi ideák színpada volt többé, hanem egy egyszerű Cigánysor, amilyen minden faluban van.” Zoltán halála, Laci öngyilkossága után az élet válasza az eddigi különcökre, a Veres Magda teáira jobban beillő: „Normális orvos a normális pap és jegyző mellé.”⁵⁸

Zoltán tanítása, társadalombírálata végül is elveszíti erejét, amikor erkölcsi forradalmárként az erkölcsileg elhibázott  világrendben metafizikai forradalmat, társadalmi változás helyett kegyelmet, önüdvözlést hirdet. A regény és a Szabó Dezső-esszé gondolatai összecsengenek: „Milyen igaz a keresztény igazság: az embernek egy dolga van. az üdvössége.” „Hiszem, hogy az életnek a társadalomtól független, abszolút értéke van, régi jó szóval: Istennel szemben van értéke.” ⁵⁹ Elfogadja az erkölcs primátusát, a felső és végső célszerűségtől függő értékszemléletet. Az önteremtésnek is a végső célszerűségben látja értelmét. Az életet így alárendeli az erkölcsnek, pedig- B. Nagy László igaz gondolatát idézve - az erkölcs nem lehet életellenes még az önüdvözlés jelszavával sem.⁶⁰ Az individuumközpontú szemlélet eredménye: „ Eszménye a hős, aki képes megteremteni a történelem és egyéniség - esetleg tragédiába futó, de mindig kiegyensúlyozott egységét.”⁶¹

Zoltán útja modern golgotára vezet. Élete, sorsalakulása a végkifejlet szerint legendává bontott tragédia az írói beállítás ellenére is. Abban az értelemben, ahogy A minőség forradalmában  megfogalmazta Németh a tragikum lényegét: „tragikus az, aki élete és vállalkozása nagyságával magukat megbosszuló sorskörökbe tipor bele...”⁶² Ezt tette Zoltán is: létértelmezésének immanens eszméje az „üdvösség”,  megvalósulásának útja az „üdvösségharc”, végkifejlete az egyéni üdvözülés, az önapoteózis. Amit egy „Nagy költeményben” akart megénekelni a „Farakás legendájá”-tól  kezdve, az szerinte nem más, mint: „gyönyörű önapoteózis, amely világraszólóan megmutatja, hogy a Boda Zoltán-elemnek éppúgy megvan a maga jogosultsága a Mindenségben, mint a vasnak vagy a káliumnak.”⁶³ Istene nem túlvilági lény, hanem az emberben lakó, a személyiségből eredő, akarati úton megvalósítható. Az író így összegezi az istenfogalom legfőbb tartalmi jegyeit: „De ha Istennek a világ mögött álló, abban csak részben megvalósult s bennünk is megvalósulásért küzdő lehetőséget tekintjük, akkor a világtól elszakadva, de lelkünkben meg nem törve, amíg bírjuk: ennek a lehetőségnek tömjénezni, mégiscsak olyasvalami lesz, mint a karthauzi imája Istenhez.”⁶⁴

Németh László Boda Zoltán alakjában alkotta meg először a „bukva győző” hős típusát, aki vállalta a „legreménytelenebb, de legbámulatraméltóbb heroizmus”-t: az egyéniség álláspontjának védelmét a szereppel, a „kor imperatívuszá”-val szemben. Személyisége szobor keménységűvé vált - mint a későbbi regények nőalakjaié is -, életét befejezi, megkoronázza a katarzist hozó halál. A földi Pokol, Purgatórium köreit megjárva jutott el a maga Paradicsomába, olvadt bele megnevezhetetlen Istenébe, aki nem a túlvilágon, hanem benne lakozik. A Boda Zoltán-i erkölcsi forradalmiság mélyén természettudományos vértezettségben eszméket kibontakoztató, az erkölcsnek, az emberi személyiségnek új indíttatásokkal szolgáló világszemlélete, a „minőség forradalma” húzódik meg téves irányba kibontva. Az író, megküzdve exodusos hajlamaival, öntörvényűségét megőrizve sem szakadt ki a társadalomból. Az életben, a valóságban haladta meg regényhősét. Ezért írhatta az Ember  és szerepben: „Vannak szemlélődő emberek, és vannak célra törők: vannak gyönyörködők, és vannak aszkéták - én ez alatt a lábadozás alatt lettem egyszerre mindkettő: színes aszkéta, a minőség forradalmára.”⁶⁵ Életével és művével bizonyította: „A jövő az emberbőrbe kötött műveké… vagyis olyan embereké, akikben a kikristályosodott élet maga vált művé, megérthető és követhető példaképpé.”