© Cs. Varga István

Cs. Varga István

“…viharokra emelt nyárderű…”

Németh László és Pilinszky János barátságáról

Az ember- és önismeret tengerszemmélységű dimenzióiba világít bele Németh László és Pilinszky János barátsága. Erről a kérdéskörről Vekerdi László írta a legelső és máig legszebb esszét, A lélek csendje címen, Pilinszky Németh László életében alcímmel. (Napjaink, 1982. január, 9-11.) Ezt a Vekerdi esszét válogatta és szerkesztette kötetbe Monostori Imre A sorskérdések árnyékában című, Kalandozások Németh László világában alcímű tanulmánykötetben. (Új Forrás Könyvek, Tatabánya. 1997. 62-72.) Németh és Pilinszky kapcsolatának történetét a legtömörebben Domokos Mátyás foglalta össze a Németh Ágnes által összegyűjtött és válogatott Németh László élete levelekben hármas kötet jegyzeteiben. (Vö.: I. k., 7-8.; II. k., 846-847.)

Ama kései.

A Németh Lászlónak és emlékezetének ajánlott kötetnyi vers közül tömörségével, egyetemes költői minőségével emelkedik ki Pilinszky János Ama kései című négysorosa, amelyet a költő a Nagyvárosi ikonokban (1970) nyomtatásban is íróbarátjának dedikált. Eredetileg ez a vers a Harmadnapon verskötet “Senkiföldjén” című ciklusának záróverseként jelent meg. Az első kiadáskor még hiányzik az ajánlás, mert a kötet megjelentetésének egyik feltétele volt, hogy a költő mellőzze verseinek ajánlásait. A második, vagyis az 1971-es Harmadnaponban azonban már szerepel a “Németh Lászlónak” dedikáció. Németh és Pilinszky barátságának gyémántpecsétje ez a vers. A versajánlásról a legtüzetesebb vizsgálódást Gattyán Nikolett—Szalay László végezte az “Egyedül Istennek írunk.” című tanulmányban (Magyar Napló, 1993. május 28.). Az 1952-es keletkezésű Ama kései vers alá a költő odaírta még, mintegy folytatásként, az 1965-ös “ECCE HOMO. Elnehezült szíve / végre zuhanni kezdett.” textusát, és az “Őszinte szeretettel: János.” záradékot.

Az Ama kései Pilinszky egyik legszebb, miniatűr remeklése. Erre is érvényes a költő méltán híres vallomása az 1967-es interjúból: “Egy jó szonett nem rövidebb, mint a Háború és béke. (…) Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem, hogy íveljen.” Pilinszky itt valóban “ível”, szárnyal, dimenziókat, világokat fog át. Remekművében a legmagasabb művészi fokon – mint Hölderlin döbbenetes kétsorosaiban -- prófétikus erővel őrződött meg valami maradandó a Németh László háromnegyed századot átívelő életéről, szellemi örökségének sorsáról, ember és Isten ellen legnagyobbat vétő koráról:
 
 

         Ama kései
Németh Lászlónak                   
Ama kései, tékozló remény
az utolsó, már nem a földet lakja
mint viharokra emelt nyárderű
felköltözik a halálos magasba.

Németh László ekkor ünnepelte írói jubileumát Mezőszilason, az 1965. november 14-én rendezett esten… A Pilinszky ajándékára, Simone Weil: Le Pesanteur et la Grâce (A nehézkedés és kegyelem) című könyvére válaszolva írja: “Azóta is egyetlen hajszában élek, csak este, lefekvés előtt forgathatom. Az első gondolata rögtön ismerős volt; az Emberi színjáték egyik vezéreszméje: az ellengravitáció volt – a dolgoknak megvan a természetes esésük, de élni csak vele szemben érdemes --, úgy hiszem, ez az, amit ő grâce-nak nevez.” (Később, amikor Pilinszky Simone Weilt fordított, felismeréseinek örömével levélben (Bp., 1966. dec. 23.) tudatja Németh Lászlóval: “bizonyos vonatkozásokban több Veled rokon vonást fedeztem fel írásaiban.”)

Ez a vers kétségtelenül minősítő bizonyíték Németh László és Pilinszky János szellemi-lelki “báty és öcs” kapcsolatában, barátságában, kölcsönös nagyrabecsülésük bizonysága, amelyet több kortárs tanúként erősít meg. Vekerdi László lényeglátóan értelmezte kapcsolatuk jellegét. Radnóti Sándor kiváló Pilinszky-könyvére hivatkozik: “De mit tanult Németh Pilinszkytől; miben lehetett a szenvedő misztikus – ahogyan Radnóti Sándor könyve nevezi jól megalapozottan – a misztikától véglegesen idegen Németh modellje? Kölcsönhatás, közvetlen gondolatcsere ennyire idegen világok között, mint a Pilinszkyé s Némethé, szinte elképzelhetetlen. Márpedig dokumentálhatóan létezett…” (A szenvedő misztikus definíció rendkívül találó és figyelemfelkeltő, bár itt aligha teológiai értelemben vett misztikusságról lehet szó.)

Vekerdi rámutat arra is, hogy a vers sugárzó központja, a “viharokra emelt nyárderű”: Erdély-metafora. A vendégszöveg forrása Németh László Bethlen Miklós című esszéje, amelynek nyitányában, az első bekezdés zárómondataként jelent meg: “Bethlen Gábor uralma, -- melyben a másfél század önmagát felülmúló értelmet nyert – az egyéniség diktatúrája az egyéniség fölött; viharokra emelt nyárderű.”

A Tanú 1934. 7. szám. 31. oldalán még az a lábjegyzet is jellemző, amelyet Németh László a Bethlen Miklós című esszéjéhez fűzött: “Nekünk magyaroknak nincs Don Quijoténk, írtam a Tanú munkatervében. Nem a szélmalom-heroizmust irigyeltem meg a spanyoloktól, hanem a nemzeti hőst, akiben minden spanyol író bele magyarázhatja magát s akiben az egész spanyol világ magára ismer. A magyarságnak vannak nemzeti hősei, de nincs egy nemzeti hőse; talán Arany Bolond Istókjában vesztettük el, aki lehetett volna. Munkatervemben a »hungarológiára« bíztam, hogy ezt a hőst, ha már élet és művészet elaprózta előlünk, legalább mint eszmét múltunkból integrálja. Idáig adós maradtam ezzel a kísérlettel. Ez a Bethlen Miklósról szóló tanulmány azt bizonyítja, hogy nem feledkeztem róla meg.”

Vekerdi írta le elsőként, hogy Pilinszky Németh Lászlótól kölcsönözte az Erdély aranykorára utaló poétikus képet és verses dedikációval adta vissza eredeti szerzőjének a fenséges gondolatot. (Vekerdi László A sorskérdések árnyékában című könyvében szereplő három nagy fejezet közül a középső viseli a “Viharokra emelt nyárderű” címet, ebben Németh László első monográfusa Az Iszony – Égető Eszter – Irgalom trilógia világa címen értekezik.)

A szinte gyökversnek nevezhető, mindössze négy sorból álló Ama kései műfaja szerint a Pilinszky-négysorosok egyik legszebbike. Végletesen redukált, egyértelmű szerkezete zárt. Egy-egy szavában a teljesség csillan meg, aztán a hallgatás és a csönd következik. Csak a legszükségesebb kulcsszavakat írja le a költő. Mégsincs hiányérzetünk. Nem érezzük befejezetlennek, mert pontosan, szigorúan és végérvényesen lezárt. Eszmei és esztétikai szempontból is a tökéletességet kísérti, az egzisztenciális magányt, haláltudatot, létszorongást érzékelteti. A versben az ellentétek feszültsége meghatározó erejű, a mélység mélységet, magasság a magasságot hívja a földi horizont és a magasság, a viharok és nyárderű teljességet betöltő dimenzióiban.

A négy sor mindegyike mondatértékű, formai szempontból is egységes. Az első sor egy bizonyos személyt jelenít meg a létező személyek közül, aki az “Ama kései, tékozló remény” megtestesítője. Az utolsó lehetséges remény bizonytalanul, tékozlón várat bennünket, de róla is kiderül: “már nem a földet lakja”. Itt a földön talán meg se láthatjuk, várakozásunk éppen ezért reménytelen. (Prosperót jobban érdekelték a könyvei, mint királysága, a varázslat, mint a hatalom. Ezért forgatják ki mindenéből; ezért lesz száműzött magánya szigetén…) A harmadik sorban a vég és veszélyállapot jelenik meg, miután a remény a halálos magasba költözött, ahol elérhetetlen. A költő az univerzálisan poétikus világképében a vég gondolatát, sejtését ellentétként társítja valami végtelen “nyári derűvel”. A záró sorban a “felköltözik” ige és a dermesztő “halálos magasba” ellentéte egyszerre fennkölt és rémisztő; a halál egzisztenciális kérdését érinti, a szellemi örökség sorsát sejteti. Pilinszky szerint Németh László életigazoló író és gondolkodó volt. Vele, írói-gondolkodói elnémulásával, a halálával valami végérvényesen megszűnik: a “tékozló remény” felköltözött a halálos magasba.

Simone Weil könyvére utalva fejti ki Németh László Pilinszkynek, a már idézett levelében: “Az első lapra írt gyönyörű vers nem tudom hányadrészben vonatkozik új hősnődre és könyvére, s megilleti-e egy picikét azt is, akinek ajánltad. Szerzetesi regulámra én is a derűt, épp ezt helyeztem legfölül (tisztaság, tevékenykedés, érdeklődés, az indulatok kiküszöbölése; a világ iránti áhítat, emberek iránti jóindulat, derű) – sajnos szerep és foglalkozás, az örökölt, sötét biológiai források inkább a viharokat táplálják --, s ritkán éreztem úgy, hogy ama kései, tékozló remény fölülkerült.” (Németh László élete levelekben II. 846.o.)

Németh örömének nagyságát érzékelteti, hogy Pilinszky ajándékának, Simone Weil könyvének jelentőségét tudatosítja a poszthumusz napvilágot látott, Utolsó széttekintésben, A lélek tápanyagai naplójegyzeteiben is. (Bp., 1980. Magvető--Szépirodalmi.129-30.) Az írói pálya és a házasság kettős évfordulóján meditálva von mérleget, a Pilinszky-dedikációhoz hozzáfűzi: “De a mezőszilasi ünnepségre küldött táviratok közt volt egy ajándék is, P. J. küldte el Simone Weil La pesanteur et la grâce című válogatását, a címlapon egy négysoros vers.”

Németh teljes terjedelmében lemásolja a neki ajánlott négysorost, hiteles változatként érdemes teljes terjedelmében idézni a vonatkozó részt: “S ahogy ez a vers a táviratok közül, úgy nőtt ki a megköszönő levél is (melyet cím híján még mindig nem sikerült elküldenem) a köszönő levelek közül. Az ellengravitáció, a pesanteurrel szemben grâce-féle, jutott eszembe Weil első mondatairól, ez volt az Emberi színjáték-nak a vezérmotívuma. S a derű, melyet alkalmasint nem is én, hanem a hősnője juttatott az ajánló eszébe (bár az utolsó sajkodi együttlétünk a derű fényében folyt), volt az én »szerzetesi« hét lépcsőm teteje. S hogy éreztessem, mié, a hét fokot is fölsoroltam, mint kiderült, hibásan. Mindig volt egy kis ingadozás a felső fokok nevében, rendjében, de most a második fokot hagytam ki s toldtam be egy újat.

A levelet megírtam, lezártam, s újév reggelén a derű, amelyről szó volt benne, egyszer csak harcba szállt a komor, óesztendei, munka a munkáért makacssággal. Olyan szép szárnybontás volt ebben az egy személyre készült szerzetesi diszciplínában; olyan csábító volt még egyszer, a halálhoz most már biztosan közel, az alkotás megszorított fegyelme helyett az emberhez méltó tetőért, az üdvösségért, a magunk ellenében vívott, valóban viharokra emelt derűért szállni harcba. Az ember célja mégiscsak az üdvözülés, s másodrendű, hogy hívőn vagy hitetlenül, egy örökkévalóságot vagy egy pillanatot értünk-e alatta. S újév napján újra összeállítottam a hét lépcsőt, mely nem tagadja azt sem, amivel az óév bocsátott el, csak egy új, szellősebb, fényesebb emeletet nyit fölötte.” (Utolsó széttekintés, A lélek tápanyagai. (Bp., 1980. Magvető--Szépirodalmi.129-30.)

Németh László és Pilinszky levelezésének anyaga, bár hiányos, de hozzáférhető az eddig fellelt dokumentumokat tartalmazó Németh László élete levelekben című gyűjtemény-monumentumban, és az Arcanum Digitéka Németh László Összes művei című CD-ROMon. Ebből kiderül, hogy kapcsolatuk folyamatában akadt hiátus, és probléma is. Amennyire a levelekből kivehető, ezeket a gondokat főképpen a hírhordó közös barátok okozták, akik elhitették Pilinszkyvel, hogy Németh László csalódott benne. Levelek tanúsítják, Németh László töretlen nagyrabecsülését Pilinszky iránt, és a költő hangsúlyozott tanúságtételét, tiszteletének, szeretetének kifejezését. Csupán azért idézek ezekből a levelekből néhány részletet, mert azoknak a figyelmébe szeretném ajánlani a költő vallomásait, akik szeretik kijátszani egymás ellen az írókat.

Az egyik, 1960 tavaszán kelt Pilinszky-levél tanúságtétele: “Igen tisztelt, kedves Barátom! Leveled nehéz pillanatokban érkezett, s újra beigazolta előttem, hogy milyen rendkívüli emberség lakik benned. Több mint tíz évvel ezelőtt kaptam Tőled egy hasonló levelet, mely eldöntötte belső krízisemet, megértő s feloldó volt egyszerre, s a sírásra, amit kiváltott belőlem, ma is úgy emlékezem vissza, mint tizenöt év keserveinek a befejezésére. Nagyon nehéz erről írnom, de még nehezebb lenne elviselnem, hogy ne tudd rólam és Rólad a teljes igazságot.”

Amikor pedig 1963-ban Pilinszky elolvasta A kísérletező embert, így köszönte meg a dedikációval (“Pilinszky Jánosnak búcsúzóba, emléktárgyul – szeretettel Németh László/Sajkod, 1963. december.”) elküldött könyvet: “Tegnap tettem le könyvedet, ezt a megragadó, különös és kivételes munkatörténetben kibontott önéletrajzot, mely Nálad az üdvösségért folytatott harcot is jelentette. Milyen magányos lehettél benne.

Számomra azért is volt oly jó és jelentős az olvasása (Kierkegaard-tanulmányokkal együtt olvastam…), mert oly közelbe jutottam Hozzád, ahogy az életben talán soha. Ez különben a művek titka és sorsa is, ami Nálad még a tanítóéval is párosult, megduplázva az amúgy is súlyosat.”

Németh 1970. december 13-án kelt levelében szól arról, hogy meghatottan vette kézbe a Nagyvárosi ikonok kötetet, kereste benne az “emlékezetébe ragadt” verseket, amelyek számára is különösen kedvesek voltak: “az Egy KZ-láger falára is visszahozta az estét, amikor felolvastad nekünk…” Szellemi hanyatlása jelének tartja, hogy az “új, szokatlan dolgok nehezebben találnak helyet benne”. Kitér az Ama késeire is: “A szép dedikáció s a nekem ajánlott vers persze meghatottak; a megértés hiányossága, azt hiszem, nem lehet akadálya a mély tiszteletnek, amellyel műved iránt viseltetek, s így e két ajánlásnak sem.”

Pilinszky válasznak is felfogható levelében (bár a hiátusok miatt teljes bizonyossággal a konkrét válasz-jelleg nem állítható) szabadkozik hosszú hallgatása miatt: “Hetek óta próbálok levelet írni Neked, de bizonyos félreértések rendkívül nehézzé teszik. A hiba bennem van. Még évekkel ezelőtt hallottam, hogy csalódtál bennem, s ez visszahúzódóvá tett. Szégyent éreztem, hogy a lírán kívül nincs egyéb képességem. Azok a hírek, amik rólam torz formában hozzád jutottak, még inkább elszigeteltek.” A személyes, majdnem konfesszionális, szinte gyónásmélységű levelet hitvallásszerűen zárja a költő: “De ha valakit szeretek a magyar irodalomban, az ma is Te vagy. (…) erkölcsben és művészetben a magam módján változatlan példaképnek tekintelek, s ezt a meggyőződésemet soha senkivel szemben egy pillanatra se árultam el. Örök hálával: János”. Érdemes egy másik Pilinszky-levélből is idézni: “Öreg fejjel is »kritikátlanul« és csodálattal tudok viszonyulni csak Hozzád. Köszönöm mindazt, amit akarva s akaratlanul életre szóló ajándékként kaptam Tőled. Örök hálával és szeretettel: János.” (Németh László élete levelekben III. kötet, 758.o.)

“…ahogyan a világot szenvedtem…”

Tiszteletben tartom, de nem osztom Gajda Péter véleményét (Árgus, 1992. május-június, 3. sz. 43-48.). A konkrét tények alapján nem fogadhatom el az “Ama kései” című, Németh László üdvtana és Pilinszky János üdvössége című tanulmány szerzőjének nézeteit. Németh László valóban a kísérletező szemével nézte önmagát, az embert, a világot. Az élet értelmének végső miértjeit kutatta. Hiszem, hogy Pilinszky János látta leghitelesebben Németh László életét és életművének jelentőségét.

Pilinszky számára Németh “Józan okos mérték”-et jelentett (Arany: Buda halála. I. ének.) és “Élő Mérték-et” (Radnóti: Csak csont és bőr és fájdalom.) A természettudományos műveltségű, racionális szemléletű Németh László a Cogito ergo sum alapelv mellett mélyen átélte a Doleo ergo sum elvet is. Kiváló orvos-történészek jóvoltából már többet tudunk Arany epeköveiről, Tompa szívbetegségéről, Ady vérvirágos betegségéről, Móra “fejedelmi sárgaságáról”, Babits gégerák miatti elnémulásairól, Kosztolányi ínyrák okozta szájsebéről, Tóth Árpád végzetes tüdővészéről, Csáth tragikus szenvedélybetegségéről, Karinthy szörnyű fejfájást okozó agydaganatáról. Másképpen értékelhetjük ma már Németh László hipertóniáját és hipertóniáról szóló leveleit is. Az életét hosszabbította meg azzal, hogy önmagán is eredményesen kísérletezett, hogy önmagát is gyógyította.

Nemcsak az Ama kései című versből, de Németh és Pilinszky leveleiből és is éthosz, vagyis erkölcsiség, szakmai minőség, hozzáértés, a képviselt ügy szeretetet árad. Ezernyi különbségük ellenére a lényegben találkoztak: a kiküzdött üdvösségügy, az etikum és a szellemi-lelki minőség hitében, a szeretet, a megbékélés, a kiengesztelődés keresztényi parancsolatában. (Németh és Pilinszky esetében szó sincsen a Kemény-féle, az Özvegy és leányában megfogalmazott “rossz tapintatú jóság”-ról, csupán “a súlyegyen”-ről, a korlátok között tartott állapotról.)

Németh László “öntudatlan istenfélelemről” beszél, amelyet a görögök “hoszion”-nak neveztek. Németh írótársaihoz mérve magát, arra figyelt fel: “…ha megszólal bennem ez az isten, féltékeny, csodálkozó idegenséggel hallgatnak el. Mindez azért van így, mert a sejtjeimbe írt hithez eszem hitetlensége nem érhetett le, vagy amikor leért: igazolni és táplálni kényszerült.” (Kiadatlan tanulmányok. II. kötet. 364-365.) Lehet ennél érthetőbben szólni: “S a legmélyen, az, ahogyan a világot szenvedtem, ez az, amiben keresztyén vagyok.” (Németh László: Történelmi drámák. 1957. 265.)

Az a Németh László, aki már az Emberi színjátékban megállapította, hogy “A szeretet egy bizonyos fokán az ember elmeorvos”, később így vallott életművéről: “Albert Schweitzer okolja meg Bach-könyvében a környező közöny, meg nem értés s a bámulatos, boldog termékenység szomszédságát azzal, hogy Bach nem embereknek, Istennek komponált. Annak, aki már nem hisz, mint ő, a lipcsei karnagy, a személyes Istenben, ez nehezebben megy majd, később is fogott hozzá. De ha Istennek a világ mögött álló, abban csak részben megvalósult s bennünk is megvalósulásért küzdő lehetőséget tekintjük, akkor a világtól elhagyva, de lelkünkben meg nem törve, amíg bírjuk: ennek a lehetőségben tömjénezni, mégiscsak olyasvalami lesz, mint a karthauzi imája Istenéhez.” (Negyven év. Pályatörténet. 1965.)

Mindezek fényében hogyne lenne igaza dr. Németh Csillának, az író legfiatalabb lányának, aki többször is szólt és írt arról, hogy hite szerint édesapjának élete végén megadatott a kegyelem. Megvizsgálta édesapja emberi magatartásának változását, amely a másokhoz való viszonyulásban és szolgáló életének tartalmában is jelentős, majd a művekben megvallott nézeteit vette szemügyre, amelyekhez mindinkább közelítette életmódját, harmadsorban pedig Istenhez való viszonyának változását, egész életét és művét kísérte figyelemmel.

Somlyó Györggyel együtt vallom: az irodalom nem kánonokban létezik, hanem művekben, életművekben, alkotókban, tisztaszívű és értelmű befogadókban, olvasókban… Nem a ma divatos kánonok kanonizált ítészei avatják klasszikussá Németh Lászlót és életművét, hanem a magyar nép újraalkotó tehetsége, mert klasszikussá bárkit és bármit csak a társadalom művet újraalkotó, reprodukáló tevékenysége avathat. Németh László művének is a “nemzet szellemében kell megépülnie”, hogy ne a “halálos magasba” költözzék föl, hanem hajszálereken, bővülő csatornákon jusson el népe tudatába és szívébe.