© Cs. Varga István

Kegyelmi tudás és nyelvművészet

Németh László nyelvi világáról

Németh László nyelvszemléletéről

„Aki valamely költőt legmélyében megérteni akar, annak elsősorban a nyelvét kell tanulmányoznia” – állapítja meg Babits Mihály (Babits Adyról. Magvető. Bp., 1975. 117.) Németh László pedig 1931-ben ars poeticaként fogalmazta meg a Nyugatban: mennél több „csak művészettel megközelíthetőt nyújt a mű, annál nagyobb az általános szellemi értéke is.” A magyar pedagógia fontos alapművét jelentő Lányaimban ilyen fejezeteket találunk: Költők a gyerekszobában, Verselő gyerekek, Kata beszélni kezd, A mondat születése. A kísérletező emberben a Latin szavak a magyarban, A prózafordításról, A fordító jelentése, A magyar nyelv ereje s gyengéi, A javító toll nyomában, A szórendtől a versig, A fordító plennitisze című írásokat olvashatjuk.

Németh nyelvbölcseleti alapelvként a mondatból indul ki: „A mondat egy kész szerkesztési terv, rovatos blanketta, melyet a nyelvtan vesz fel a gondolatról. Kiről van szó, mit állítunk róla, kivel kapcsolatban; tessék bediktálni a szereplők tulajdonságait, a fontos mellékkörülményeket. Akár egy rendőri jegyzőkönyv, vagy egy orvosi kórtörténet. Két ember, aki beszél, jegyzőkönyvet nyújt át egymásnak szellemük tényálladékáról.” Az írástudó erényei: „A gondolkozás: a költő, a beszéd: a tudós. A nyelv rendszer s aki beszél, rendszerez.” A beszéd előnyei és hátrányai: beszédünk gyakran alkalmatlan a „gondolatállapotok mellékrezgéseinek”, az öröm, bánat, és meglepetés kifejezésére.

Több írásában is behatóan foglalkozik a magyar nyelv természetével. Már a Tanúban (1933. 4. sz. 226.) Nyelvekről címen értekező írása bekerült A minőség forradalmába, majd pedig méltán kapott helyet az Európai utas lapjain. Hangsúlyozza a nyelvtanulás szenvedélyét, a fáradságért kárpótoló gyönyört. Szenvedélyei közül a „nyelvek botanikájához” maradt hűséges. Kíváncsiságát az áttanulmányozott összehasonlító nyelvészeti munkák nem elégítették ki: „a nyelvészet nem azzal foglalkozik, ami engemet vonz. Egy szerelmes férfi nem sokra megy imádottja szabász-méreteivel és serdülőkora fejlődés-adataival.” Az Utazás az anyanyelvig fejezetben Németh László Kosztolányitól idézi a Nyelvőr bevezetőjéből: „Anyanyelvünkkel nem igen szoktunk gondolni, olyan egy velünk, hogy többnyire észre sem vesszük”. A Kosztolányitól kapott inspirációk hatására úgy érezte, hogy sokáig ő sem tudott a „magyar nyelvvel gondolni”, mert nem voltak hozzá szempontjai, mert „Messze esett attól a szervesen burjánzó tudástól, amelyet kíváncsiságnak neveznek.”

Németh szerint a magyar nyelv a nyelvek óceánjának „elhagyott szigete; a magyar nyelvész, ha tájékozódni akar, az óceánt kell ismernie.” „A magyar árva nyelv. Korán kiszakadt rokonai közül; elvesztette a testvér nyelvtanok szomszédságát. Ha kölcsönzött, nemcsak idegen szótárból, idegen rendszerből kellett merítenie. Csodálatos módon tartotta fenn magát török környezetében. Emlékezete elhomályosult, de beolvasztó ereje nőtt. Mondtuk, hogy történelmileg eleven idők a nyelvet is átalakítják (angol, német). A magyar nyelv történelmi ideje azonban a történelem előtti időben vész.” Németh felismeri, hogy „Az »államalkotó« nép nyelvalkotó is volt, s új körülményeit, új igényeit bámulatosan hamar követte nyelve…” (Európai utas. 670.)

Eszmefuttatása ma is gondolatébresztő és tanulságos: „A magyar nyelv ügye újabban megint forr; nemcsak szakemberek – írók, dilettánsok foglalkoznak vele. Kosztolányi nyelvtisztító mozgalmának ezért örülök.” Hangsúlyozza, hogy „A nyelv leleménye, a szólásteremtő éberség: az ami magyar bennünk.” A nyelvvédő irány kezdetén fogalmazott írásából idézi intelemként: „De a nyelvtisztítás csak a munka első fele. Aki a nyelvet tisztítja: gyomlál; gyomlálni pedig azért szokás, hogy a nemes növény szabadabban hajtson. A nyelv föl nem használt hajlamai számára kell a levegő, volt nyelvújításunk, volt ellen-nyelvújításunk s van nyelvtisztításunk. A nyelvtisztítást azonban, ha nem akarjuk, hogy merev purizmusba fulladjon, egy »nyelvébresztés«-nek kell kiegészítenie.” (Nyelvébresztés és nyelvújítás. Téli hadjárat. 1940. 66-70.)

Németh László ötvenesztendős koráig idegen nyelvből csak az esszéiben közölt idézeteket ültette át magyarra, de később 15 nyelven tájékozódott és méltán adta a Tízezer oldalt fordítottam címet az egyik legfontosabb műhelyvallomásának. Háta mögött az Iszony, a Széchenyi stb. remekművekkel, írói szilenciumra ítélve, műfordítóként valóra váltotta a „Gályapadból laboratóriumot” elvet. Műfordítóként vértelen szellemi hódítást végzett a kísérletező ember a magyar nyelvet a többi nyelvhez hasonlította. A Homályból homályban található A fordító című vallomásban kutatja, hogy anyanyelvünk „mit tud, mit nem tud, hol az ereje, gyengéje, hogy lehet az erejét fokozni, gyengéit eltűntetni”. (Homályból homályba. 1977. 195.) Írást publikált Bárczi Géza A magyar nyelv életrajzáról, könyvismertetést közölt Mario Pei: Szabálytalan nyelvtörténet című könyvéről.

Fülöp Lajos lényeglátóan foglalja össze Németh László felfogását: „Nyelvünk erejét a névragozás huszonnégy általános és három különleges alakjában (azaz huszonnégy esetben), valamint a cselekvés különféle mozzanatait kifejező igealakokban és a kétféle (alanyi és tárgyi) igeragozási módszerben látja.” (Németh László nyelvi világa. Délsziget, 35. sz. 1996. 63-73.) Németh László Szemelvények D. L. hátrahagyott írásaiból című esszéjében található Bevezetés a stilisztikába című fejezetének alaptétele: „Írónak nevezzük azt, aki gondolkodása finomabb sajtosságait a nyelven át tudja csempészni. A stílus: a nyelv ellenére éreztetett gondolkodás.” A lélekbúvár író szerint „…a beszéd a gondolkodás álarca, s a lélektan az álarcra gondol, amikor az arcról beszél. A gondolatot a mondat szülte, a képzetet a szó s amikor képzettársítást emlegetünk, arra a nyelvtani munkára gondolunk, mely a mondatrészeket az alany és az állítmány köré ülteti.”

Németh László A magyar nyelv ereje és gyengéi kérdéskört fürkészve megállapítja, hogy a magyar szintetikus nyelv, az alakszerkezet egységbe fogja a részeket: „kevés, jól egymásba öltött szavakkal” egészben rögzíti a gondolatot, „amelyek közül egy-egy mellékmondatot takarít meg.” Hangsúlyozza: „a magyarban az ige ragjaiban hordozza alanyát”, sőt „tárgyát is magába tudja szedni”. Szépírói szemléletességgel érzékelteti a magyar nyelv különleges erényét: „Mint vad a ráakaszkodó kutyákat, úgy rázza le azokat a névmásokat, segédigéket, de általában az apróbb szavakat, amelyek a szolgai fordításban fülét, farkát fognák.” (A kísérletező ember, 1973. 566-567.) Az érvelést így folytatja: „amiről más nyelvekben külön szavak avagy fakó segédigék számolnak be, ő elvégzi képzőivel: nem gyakran fut, hanem futkos, nem mozogni kezd, hanem mozdul, nem aprókat szökik, hanem szökdel” stb.

Példákkal bizonyítja: „Sok olyan tömörítő szerkezete van a magyar nyelvnek, amelyet nem használunk ki eléggé. »Nevettükben«; milyen grammatikai remeklés van egy ilyen alakban. Ha valaki tanulmányt írna nyelvek sűrítő vívmányairól: bele kéne venni. Mi azonban ahelyett, hogy »majd megpukkadtak nevettükben«, már-már szívesebben mondjuk: »annyira nevettek, hogy majd megpukkadtak belé« A tömörítés szempontjából az igék, főnevek és melléknevek (a „törmelékszavakkal” ellentétben) fontosak, éppen ezért nyelvhasználatunkban egyre ritkulnak a névmások, határozószók, névelők és kötőszók.

Nyelvművészetéről

A Szathmári István által vezetett stilisztikai műhelyben úttörő jelentőségű, igen értékes munkák készültek Németh Lászlóról, a nyelvbölcselőről, a nyelvművészről. A legelsők között kell említeni Jánosik Zsuzsa tanulmányát: A tömörítés eszközei Németh László prózájában. (ELTE, Nyelvtudományi Dolgozatok, Bp., 1971. Lektorálta: Szathmári István, szerk.: Hajdú Mihály.)

Jánosik kiindulópontja nem a nyelvtani elemzés, hanem alapként az a kész hatás, amelyet a mű az olvasóra tesz, ennek indítékait, hatástényezőit tárja fel, mutatja ki a stilisztikai elemzés segítségével. Szerinte Németh László stílusának alapvető két jellegzetessége: a tömörség és az a tulajdonság, amely az olvasót meggondolkoztatja, aktivizálja, társszerzővé avatja, a fantáziáját is megmozgatja. A megértésről és elmélyedésről tanúskodó tanulmányra Németh örömmel reflektált: „annak is örülnék, ha mások is kedvet kapnának a szövegem – általában a szöveget – így nézni, nemcsak hiúságból, hanem mert az olvasói élmény tudatosítása s a legkülönbözőbb szempontú kiaknázása a magasabb irodalmi műveltségnek egyik feltétele s egyben iskolája.”

Jánosik Zsuzsa olyan meggyőző eredménnyel végezte feladatát, hogy Németh Lászlót is elismerésre, és a szerzőhöz intézett fontos levél megírására indította. (A Sajkodon kelt levél megírását Németh Ágnes 1969. április végére datálja.) Ebben az író felvázolja művének várható kritikai fogadtatástörténetét, elkövetkező fázisait: „Ma a nyelvemről, stílusomról lehet a legbátrabban írni; az elemzés hűvösebb terminusai közt a megbecsülést kimutatni; fokról- fokra azonban el kell az időnek jönnie, amikor ugyanígy lehet beszélni művészi értékükről, majd gondolkozói sőt társadalmi jelentőségükről is.” Sajátosan gazdag, plasztikus, szemléletes és természetes nyelvében Jánosik Zsuzsa a vesszők, pontosvesszők, gondolatjelek szerepével együtt a kettőspont különös jelentőségét is meggyőzően tárja fel. Maga az író is készséggel elismeri, mondatszerkezeteinek sajátosságaként értelmezi a beékelés, mondatba iktatás alapvető sajátosságait, és azt, hogy kellő figyelemcsigázás után szereti, a nyelvi hatás adujaként, a végére tenni az mondat értelmét.

Jelentős eredményei alapján kiemelkedik K. Szoboszlay Ágnes alapvető munkája (dolgozata eredeti formájában bölcsészdoktori disszertációnak készült 1968-ban) A szemléletesség eszközei Németh László nyelvében (Nyelvtudományi Értekezések, Akadémiai Kiadó, Bp., 1972. Lektorálta: Szathmári István.) Tanulmányát N. Abafy Csilla ismertette (Irodalomtörténet. 3. sz. 782-783.), de méltó kritikai visszhangot kapott Aurélien Sauvageot elismerő recenziójában is (Bulletin de la Société de Linguistique de Paris. 2. sz. 379-380.). K. Szoboszlay Ágnes mikrofilológiai kutatásai, vizsgálódásai során arra a következtetésre jutott, hogy Németh László „Nyelvébe a kifejező eszközök olyan természetesen illeszkednek bele, hogy – mint a levegőt az ember maga körül – észre sem vesszük. Ezt az észrevétlenséget, természetességet tartom az írói nyelv legnagyobb erényének.” A szemléletesség eszközeit vizsgálja, a Németh László-i metaforák tartalmi és szerkezeti-grammatikai elemzését végzi el, kezdve a tulajdonképpeni metaforától, a teljes és az egyszerű metafora változatain át a megszemélyesítésig. Kitér a tárgyiasítás, a szinesztézia, az allegória és a szimbólum, a metonímia, a hasonlat szerepére is. Állításait gondosan bizonyítja, számos példával igazolja.

K. Szoboszlay Ágnes gondosan figyel a részletezés, a felsorolás, az állandósult szókapcsolatok, a körülírás, a szókincs jelentőségére. Megállapítja: a kettőspontok és pontosvesszők száma Németh prózájában „egyre csökkenő tendenciát mutat”. Végső következtetéssel: „azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy az egyéni stílus jellemző arculatának kialakításában az író által felhasznált minden eszköz mennyiségi és minőségi oldalával egyaránt részt vesz. Ezek az eszközök nem azonos értékűek, de rendszert alkotnak. A rendszer egyéni alkotás, így minden nyelvi eszköznek az egész felé mutató tulajdonságait villantja fel.” (K. Szoboszlay Ágnes a debreceni egyetemen stíluskutató diákkört vezetett, eredményeiket könyv alakban is megjelentették.)

Németh Lászlónál egyéni, sajátos módon szolgálják a tömörítést az írásjelek, az értelmi viszonyokat vizuálisan kiemelő kettőspont, a gondolattagolás és a logikai elkülönítés eszköze, a pontosvessző, a helyesbítést és bővítést segítő gondolat- és zárójelek. A gyakori igék sűrítő funkciója nyilvánvaló. Az író prózában idegenkedik a metaforától, a hasonlatot is inkább csak az esszében használja, a szépprózában díszítésnek tartja, „mert úgy teszi »költőivé« a stílust, hogy elveszi a hitelét.” A megszemélyesítést és a szinekdochét kedveli, mert „Az elvont alá szeretek lábat adni, hogy leszállhasson az érzékelhetőbe.”

Németh László kifejező módszeréről, a tömörség, a mondatszerkesztés sajátosságairól vallotta: „A fogalmazást, sokszor használt hasonlatommal, én a hálóvetéshez hasonlítom: a mondat analitikus hálóját rávetem arra az agyban létesült ingerület-konstellációra, ami a gondolat, s nem nyugszom, amíg azt minden polipkarjával ki nem húztam, s szövegemben ott nem látom.” Már Babits felfigyelt arra, hogy Németh stílusával „szereti ránk villogtatni gondolata fényét”. Béládi Miklós pedig az Irgalomról állapítja meg: „A gondolat életszerűvé válik, emberi alakba, sorsba öltözik, s a magától folyó történet megtelik az általános felé villanó jelentésekkel.”

A nyelvész és irodalmár tanulmányírók és a fontosabb cikkek szerzői közül külön is hangsúlyozni kell, Sipka Sándor, Szilágyi Ferenc, Szathmári István ez irányú kutatásainak jelentőségét. Az irodalmárok közül Béládi Miklós, Bata Imre, Grezsa Ferenc és Kocsis Rózsa, Széles Klára, Kőháti Zsolt fordított nagy figyelmet Németh nyelvbölcseleti nézeteire, gondolkodásának és stílusának összefüggéseire, a stílusművész eredményeire.

Kompozíció, kegyelmi tudás és nyelvművészet

Németh László szerint „A mű sokszorosan rendezett élet (…) Az alkotás elsősorban kompozíció.” (Regényírás közben, 1948.) Rendkívül tudatosan megkomponált műveinek kompozíciós alapelve rokonítható Arany felfogásával, aki 1848. április 22.én ezt írta Petőfinek: „nálam főleg a kompozítióban van a poezis, ha t. i. van; és ha a kompozítiót már előre gyöngének sejtem, soha nem vesztegetem rá a mindennapi költészet tarka szalagbokrát.” Kodály pedig, amint ezt Nádasi Alfonztól tudjuk, a „kompozíció” jelentésbokrából mindig a lelki tulajdonságokat hangsúlyozta, a komponista szót is ilyen értelemben használta. A compono mindegyik jelentésváltozata, az összeköt, alkot, költ az ember teljes odaadását követeli meg. Kodály Zoltán egy latin példamondattal világított rá a lényegre: „Componite mentes ad magnum virtutis opus.” Nyersfordításban a mondat lényege: „Komponáljátok meg lelketeket az erény nagy munkájához.” Kodály értelmezésében: „Készüljetek lélekben az erény, a lelkierő nagy művéhez!” Szerinte a komponálni annyit tesz, mint „lelkierőt gyakorolni”, „az erényre készülés az igazság mélyebb megismerése, akár tudományos, akár művészi igazságról van szó.”

Németh László a magyar regényt és drámát nemcsak intellektualizálta és szubjektivizálta (Kocsis Rózsa), hanem számos művében spiritualizálta és szakrális dimenzióba helyezte. A nyelvbölcselő és nyelvművész, a magyar stílus nagymestere kegyelmi tudást közvetített. Az irodalomtörténet, a műértelmezés és a stilisztika kutatóinak Németh László nyelvében fel kell fedezniük és elmélyülten megvizsgálniuk a tematikusan is erőteljes spiritualitás és szakralitás dimenzióinak nyelvi vonatkozásait.

Tudjuk, Németh László a VII. Gergely bibliai és tolsztoji sugallatú végszavát sírfeliratnak szánta: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben.” A Széchenyi drámaköltője, a kegyelmi tudás nyelvművészeként lélektiszta hangon tesz bizonyságot arról, hogy „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié: székesegyház.” Tematikusan is szakrális textusok figyelhetők meg a regényíró számos művében, az Emberi színjátéktól az Irgalomig. „Az ember a szeretet egy bizonyos fokán elmeorvos”—olvashatjuk az Emberi színjátékban. Az Irgalom írója a „sánta emberiség” mellé áll, „amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.” A legkeresztényibb Németh-regény szerint „Azé a jövő, aki hitet tud adni, hogy érdemes élni. És ez a hit akkor fakad, ha meri vállalni az ember a szeretet kockázatát. Ne féljünk kimondani: ez evangéliumi üzenet.” (Korzenszky Richárd.)

1965-ben, az életműsorozat elé írt Negyven év című pályatörténetét így zárja Németh László: „Albert Schweitzer okolja meg Bach-könyvében a környező közöny, meg nem értés s a bámulatos, boldog termékenység szomszédságát azzal, hogy Bach nem embereknek, Istennek komponált. Annak, aki már nem hisz, mint ő, a lipcsei karnagy, a személyes Istenben, ez nehezebben megy majd, később is fogott hozzá. De ha Istennek a világ mögött álló, abban csak részben megvalósult s bennünk is megvalósulásért küzdő lehetőséget tekintjük, akkor a világtól elhagyva, de lelkünkben meg nem törve, amíg bírjuk: ennek a lehetőségben tömjénezni, mégiscsak olyasvalami lesz, mint a karthauzi imája Istenéhez”. Az Utolsó széttekintésben (a 176. o.) pedig alkotói szándékáról a remény hitével vall: „Istennek írok, igen: de őneki írok, s tán nemcsak olvasónaplókat. Az áhítat szárnyait bontom ki, maradék erőmmel…”