Az Erdélyt-járók sok fontos magyar dátummal találkoznak kirándulásaik alkalmával. Járják/járjuk Erdélyt, mert megtanultuk Dobszay László, egyetemi tanár figyelmezetetésébõl: „Erdélyre úgy tekintünk, mint jobbik magunkra, kincseink õrzõjére, többé-kevésbé tiszta forrásra.”

 
E címben szereplõ dátum egyike a fontosabbaknak: 1919.január 8-a.
 

Megelõzi azonban ezt három másik. Az egyik: 1918. dec. 1-je, mikor Gyulafehérvárra sok tízezer románt szállított ingyen az akkor még magyar államvasutak, hogy „eldöntsék” Erdélynek Romániába való „bekebelezését”. Ezt a gyûlést akkor igyekeztek jól láttatni az „illetékesek” az antant ellenõrzõ tisztjeivel. – A másik dátum: 1918. dec. 22-e, mikor Kolozsvár fõterén sok tízezer magyar – 26 vármegye nevében –tiltakozott a gyulafehérvári „döntés” ellen. Ezt azonban már nem láttatták az „illetékesek” az antant tisztjeivel, mintha semmi sem történt volna akkor Erdélyben a „döntés” ellen. A gyûlés fõszónoka Apáthy István egyetemi tanár volt, Kelet-Magyarország kormánybiztosa, akit ezért a szónoklatáért alig egy hónap múlva a román hatóságok letartóztattak.

 
A harmadik: 1918. dec. 24-e, a román királyi csapatok bevonulása Kolozsvárra.

 
Következett 1919. jan. 8-a. Az erdélyi szászok Medgyesen gyûltek össze, hogy – mint a mérleg nyelve – támogassák a gyulafehérvári „döntést”. („Kényszerûen tudomásul veszik a katonai-hatalmi erõviszonyokat, másrészt egy nemzetiségi autonómia reményében támogatják Erdély Romániához való csatlakozását” – írja Eördögh István Erdély román megszállása c., 2000-ben megjelent könyvében.)

 
Attól tudom ezt, aki fültanúja volt ennek a búcsúbeszédnek!

Nem telt el utána öt esztendõ, és a C.-rezsim bukását követõ négy hónap alatt – 1990. május 1-jéig – a 12000 medgyesi szászból csak 800 maradt otthon „a bukaresti szabadságban”. A többiek sietve kimenekültek Németországba, ahonnan 700 éve jöttek.